Pages

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Iskola. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Iskola. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. január 29.

Pumák 2.

2. rész
Az első nap


Már több mint egy hete voltam Great Bend-ben. Az első 2 napot egy motelben töltöttem, majd kaptam egy szép kis lakást a város szélén. Meredith igazgatónő hatékonyan dolgozott, így a következő nap levizsgáztam autóvezetésből és megcsináltam az edzői vizsgát is. Berendezkedtem és kezdtem megismerkedni a várossal.

Most pedig itt állok délelőtt 10-kor az igazgatói iroda előtt. Ez az első tanítási nap, nekem pedig az első munkanapom. A titkárnő tájékoztat, hogy éppen vannak az igazgatónőnél, és egy padra mutat, ahol egy diáklány ül. Eléggé idegen minden a számomra, a gondolataimba merülve ülök le a lány mellé.

Ebben a pillanatban egy csattanás hangja szűrődik át az ajtón. Nem volt túl hangos, elsőre igazából fel sem tűnt, olyan volt, mintha leejtettek volna valamit. De pár másodperc múlva megismétlődik és most követi egy elfojtott kiáltás is. Az egész olyan, mintha fenekelnének valakit! Csak nem? Közben hallatszik a harmadik csattanás is, most egy sokkal hangosabb hang kíséretében.

A mellettem ülő lány fészkelődni kezd a hangokra, mintha hirtelen kényelmetlenné vált volna a pad. Csak nem ő lesz a következő? Egyértelműen látszik rajta, hogy nem idegen számára a helyzet és pontosan tudja, hogy mi is történik az igazgató irodájában.

Közben a hatodik csattanás után hosszabb szünet következik, majd kinyílik az ajtó, és egy alacsony, szőke lány lép ki rajta. Az arca vörös, jobb kezével a farmerja hátulját dörzsölgeti. Nem pillant senkire, kicsit óvatosan lépkedve eltűnik a folyosón.

- Most már be lehet menni - szól a titkárnő, kettőnkre pillantva.

Előreengedem a lányt. Mrs. Meredith éppen helyet foglalt az szoba nagy részét elfoglaló íróasztala mögött. Int a kezével, hogy mi is üljünk le az asztal másik odalán lévő székekre.

- Sajnálom, hogy várnia kellett - mondja nekem, mosolyogva. - Az ember el se hinné, hogy vannak, akik már az év első napján nem férnek a gatyájukba...

- Szia Kaylee - fordul a mellettem ülő lány felé. - Köszönöm, hogy segítesz. Az úr Mr. Vince, a Pumák új edzője. Az ifjú hölgy pedig Kaylee Kreutzer - pillant rám - aki segíteni fog mindenben. Mondhatjuk, hogy ő lesz az Ön segédedzője. Kaylee tavaly még a csapat tagja volt.

A lány mosolya egy kicsit kényszeredettnek tűnik, nem tudom, hogy az igazgató iroda vagy én feszélyezem.

- Sajnos most nincs sok időm - folytatja az igazgatónő. - Az irodája a pálya közelében van, az öltözők mellett. Kaylee majd odakíséri. Az edzések hétköznap, a tanítás után kezdődhetnek, általában 3 körül. A lányoknak kell szülői engedély, hogy a csapat tagjai lehessenek, a formanyomtatványt majd Kaylee odaadja. Mi is van még? Nem lehet a csapat tagja az, akinek az átlaga 2,8 alá megy. Kivétel nincs, sajnálom.

Látja, hogy az asztalán lévő paddle-t bámulom.

- Ja, igen - reagál a pillantásomra. - Beszéltem Mr. Baley-vel, aki amolyan ezermester az iskolában, hogy készítse el magának a paddle-kat. Ma délután át is veheti őket a műhelyben.

- Az én paddle-imat? - kérdezem kikerekedő szemmel.

- Igen. Nem mondtam volna eddig? Az iskolában engedélyezett a testi fenyítés. Ez a csapatokra is vonatkozik. Persze vannak szabályok, ezeket megtudhatja ebből a kis könyvből - nyújt egy egy vékony füzetet. - Remélem, ez nem jelent majd nehézséget...

- Gondolom, nem - felelem és közben az jár a fejemben, hogy sokkal izgalmasabb lesz az a munka, mint amilyennek először gondoltam.

- Mivel az edzőségen kívül nincs más órája, így igazából nem kell az iskola területén tartózkodni, amikor nincs meccs, vagy edzés. Viszont szeretném - sőt, elvárom -, hogy a péntek délutáni iskolai gyűléseken részt venne.

Feláll a székéből, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége.

- Ha bármilyen kérdése van, Kaylee mindenben segít. Ha ő nem tud, akkor itt vagyok én, de... nekem mindig sok dolgom van és kevés időm.... Egyébként hajrá Pumák!

Ez utóbbit már az ajtóban mondja, öklét a magasba tartva. Kaylee hasonló módon válaszol, ez valami csatakiáltás lehet. Most hallom először a hangját, az irodában a bemutatkozáskor is csak mormogott valamit.

Elindul, én pedig követem. Beszélgetni kezdünk, de látom rajta, hogy valami bántja. Amikor megérkezünk az irodámba, azonnal menni készül, de visszatartom.

- Én úgy hallottam, hogy az amerikaiak nagyon barátságosak vendéglátók, de tőled még egy mosolyt sem kaptam - mondom, miközben leülünk egymással szemben. - Csak nincs valami bajod velem?

- Nincs semmi bajom - feleli, de azért kerüli a tekintetemet.

- Csak nem te akartál lenni az edző? - kérdezem, bár csak vaktában tapogatózom.

- Á, dehogy - mosolyodik el végre. - Én még inkább fociznék, de nem kerültem be az egyetemi csapatba. Így most egy évet kihagyok, és én magam jelentkeztem erre az állásra.

- Akkor?

- Csak az van... - kezdi vontatottan -, hogy az egyik legjobb barátnőm mamája volt tavaly az edző... És ez olyan, mintha elárulnám őt...

- Én erről nem tudok semmit - mondom.  - És hidd el, hogy teljesen véletlenül kerültem ide. De azt hallottam, hogy az előző edzőt mindenféleképpen kirúgták volna. Sőt, a csapat megszűnése is szóba került...

- Igen - feleli, elhúzva a száját. - Tényleg nagyon gyengék voltunk. De... Alicia is nagyon aggódik... Alicia a barátnőm, akiről szó van. És ő még mindig a csapat tagja lehet. Csak fél, hogy a mamája miatt kikerül a csapatból.

- Hát, nálam csak az számít, hogy ki hogyan teljesít - mondom mosolyogva. - Én értek a focihoz, de nem nagyon ismerem az itteni dolgokat. Ha segítsz nekem, akkor megígérem, hogy nem csak egy meccset fognak nyerni a Pumák.

- Rendben - mondja, és most már őszinte a mosolya.

- Először is mesélhetnél nekem erről a paddle-s dologról - mondom. - Ott, ahonnan én jöttem, már régen nincs ilyen, hogy az iskolában vagy az edzésen testi fenyítést lehetne alkalmazni...

- Hát, nálunk lehet - feleli nagy sóhajjal. - Oké, hol is kezdjem? Szerintem el kell olvasni a szabálykönyvet, de azért a főbb dolgokat megpróbálom összefoglalni. Minden tanárnak és edzőnek van két paddle-ja. Egy nagyobb, olyan, mint amit az igazgatónő is használt, és kisebb, ami nagyjából olyan, mint egy emberi tenyér. Az elsőt szokták használni komolyabb esetekben, a kisebbet pedig akkor, amikor csak figyelmeztetni akarják a diákokat. Ha valami komolyabbat követ el valaki, akkor elküldheti az igazgatóhoz is...

- Hát, úgy látom, hogy itt nem lesz nehéz fegyelmet tartani - mondom széles mosollyal. - És mi a helyzet a segédedzővel?

- Ezt hogy érti? - kérdi meglepődve.

- Ha te követsz el valamit, akkor téged is elfenekelhetlek? Vagy ez csak a játékosokra vonatkozik?

- Erre nincs szabály - feleli somolyogva, miközben jobb kezével végigsimít a szemöldökén. Később rájövök, hogy mindig ezt csinálja, ha zavarban van. - Szerintem ez kettőnkön áll. Ahogyan az is, hogy én büntethetem-e a lányokat, vagy csak maga.

- Oké, akkor állapodjunk meg, hogy fenntartom magamnak a jogot, hogy a segédemet is testi fenyítésben részesíthessem, ha valamit rosszul csinál. Rendben?

- Rendben - bólint és elhúzza a szája szélét egy kicsit. - Pedig már azt hittem, hogy legalább egy évig nyugalma lesz a popsimnak...

Nevetve a szemembe néz. Meglepődve látom, hogy nem igazán zavarja a dolog, mintha teljesen természetes lenne a számára. Sőt, mintha ezzel a helyére kerültek volna a dolgok.

- És természetesen neked is jogod lesz büntetni a játékosokat, hiszen engedelmeskedniük kell neked. Persze nem várom el tőled kötelező jelleggel, ha esetleg nehéz... Hiszen barátaid vannak a csapatban... Nem szeretném, ha emiatt megharagudnának rád...

- Szerintem azzal nem lesz gond - mondja.

- Nos, akkor munkára!

2012. január 11.

Pumák 1.


A következő történet fantázia. Teljes mértékben:) De én azért szeretem, ha a történetnek valósak az alapjai. 

Van Great Bend város, létezik Barton Community College, sőt, még női focicsapatuk is van. Az is igaz, hogy Kansas államban még engedélyezett a testi fenyítés az iskolákban.

A történet színhelyét egy community college-be helyeztem. Ide a high school (főiskola) után jönnek a diákok, nagyjából 18 éves korukban. Így a főszereplő lányok 19-20 évesek.

Az iskolát leginkább főiskolának fogom nevezni, ami jobban megfelel a mi főiskola fogalmunknak (és egyszerűbb), de nem egyezik az amerikai high school-al, ahova 16-18 évesek járnak.

Az összes többi dolog viszont fikció lesz:) Nem tudom, hogy a college-ben szoktak-e fenekelni. Nem tudom, hogy az edzők szokták-e fenekelni a játékosokat (szerintem nem). Nem nagyon ismerem az egyetemi bajnokságok felépítését, bár azt tudom, hogy hasonlóan bonyolult, mint mondjuk az NFL:)

A történetet így olvassátok, nem más, mint egy pasi fantáziája:)

* * * * *

1. rész
Prológus

Már lassan egy éve barangoltam az Államokban. Mindig is  tetszett Jack Reacher, Lee Child regényhősének élete, aki minden vagyontárgy nélkül kóborolt mindenfelé. Jó, persze, én nem vagyok leszerelt katonai rendőr, és messze nem vagyok olyan kemény, mint Reacher, de egyik nap arra ébredtem, hogy fel kell adnom addigi életemet, és neki kell vágnom a nagyvilágnak.

Pénzzé tettem mindenemet, eladtam a lakásomat, felmondtam a munkahelyemen és vettem egy repülőjegyet New Yorkba. Pár nap után elindultam délre, Floridába. Általában stoppal utaztam, vagy busszal. Ha egy-egy hely megtetszett, maradtam pár napot, dolgoztam egy kicsit, éttermekben vagy a földeken, majd mentem tovább.

Florida után végigmentem a déli államokon, Texas, Új-Mexikó, Arizona. Majd Kaliforniából kezdtem ismét visszafelé, de egy “szinttel” feljebb, Nevada, Utah, Colorado.

Most pedig itt állok Oklahoma City mellett, és el kellene döntenem hogy merre folytassam az utamat. Arkansasban még nem jártam, de talán szerencsésebb lenne inkább először észak felé indulni, amíg még jó az idő. Most még, augusztus végén nagy a meleg, de a tél északon elég hamar eljön...

Ráadásul nem ártana egy kis pénzt keresnem se... A számlámon még elég szép summa van, de megfogadtam, hogy nem megyek egy bizonyos összeg alá.

Úgy döntök, hogy döntsön a sors helyettem: egy olyan helyen állok le stoppolni, ahol még közös a 44-es és a 35-ös főút. Az első Tulsa-ba visz, a másik Wichita-ba. Arra megyek, amerre a kocsi, amelyik megáll először.

Egy sötétkék Toyota fékez le, amikor meglát. Kansas-i rendszám... Akkor ez el is dönti a kérdést. A vezetője egy 50 év körüli nő, egyedül van a kocsiban. Ez egy kicsit meglep, mivel nők nem szoktak megállni, főleg akkor nem, ha egyedül vannak. Nem mintha olyan rémisztően néznék ki, de azért mindig kockázatos felvenni egy férfit.

Beszélgetni kezdünk. Kiderül, hogy Susan Meredith-nek hívják, és egy kis város, Great Bend főiskolájának, a Barton Community College-nek az igazgatója. Mesél a családjáról, férjéről és 2 gyerekéről. Én elmesélem, hogy Magyarországról jöttem. Elsőre fogalma sincs róla, hol van. Mivel eddig mindenki félreértette első hallásra, már rutinosan teszem hozzá, hogy Európából.

Ezt követően elmesélem, hogyan is kerültem ide. Megértően bólogat, mintha mindennapos történet lenne, majd mesélni kezd a munkájáról. Hogy milyen nehéz előteremteni az anyagi forrásokat az iskola számára, és milyen értelmetlen dolog, hogy igazából nem az oktatás színvonala számít, hanem a sportteljesítmény. Éppen azért volt most Oklahoma City-ben, hogy elcsábítson egy baseball edzőt magukhoz.

- Nagyon szeretem az amerikai sportokat - mondom -, de a baseball még mindig nagyon távol áll tőlem. Az amerikai foci, igen, az nagy kedvencem. De a baseball nem tud lázba hozni.

- Mi eléggé szegény iskola vagyunk - feleli mosolyogva -, arra nincs pénzünk, hogy egy amerikai foci csapatat fenntartsunk. De van férfi és női kosárcsapatunk, baseball és softball csapatunk, egészen jók a teniszezőink és az atlétáink is. Ja, és van egy női foci csapatunk is. Igazság szerint ők okozzák a legnagyobb fejfájást...

- Hogy-hogy - kérdezem, inkább csak udvariasságból.

- A foci csapat már jó 5 éve csak szenved, alig érnek el eredményt. Tavaly egyetlen meccset sem nyertek. Próbáltam megszüntetni, mivel így semmilyen hasznot nem hoznak az iskolának, de az állami vezetés nem engedi...

- Fiatalabb koromban én is fociztam - mondom. - Nálunk a foci olyan, mint itt a baseball, vagy az amerikai foci. Elég jó is voltam - dicsekszem egy kicsit. - Eljutottam egészen az országos harmadik ligáig.

- Tényleg? - kérdezi hirtelen érdeklődéssel a hangjában. Ráncolja a homlokát, miközben gondolkodik. - Nem éhes? - kérdezi pár pillanattal később. - Jöjjön, meghívom egy szendvicsre.

Beállunk egy pihenőbe. Az étkezdében rendelünk, majd Mrs. Meredith elővesz egy vastag füzetet. Belelapoz, majd megkérdezi, hogy a kapus hol foghatja meg kézzel a labdát. Első pillanatban meglepődök, de elmondom. Sorra jönnek a kérdések, úgy érzem magamat, mintha vizsgáztatnának.

- Tökéletes - mondja végül, miközben elfogyasztottuk a szendvicsünket. - Lenne egy ajánlatom magának. Nem lenne kedve elvállalni a női focicsapat edző posztját?

Erre tényleg nem számítottam... Egy percig szóhoz sem jutok.

- Sajnálom, de nincs zöld kártyám - mondom végül. - A mosogatáshoz vagy gyümölcsszedéshez nem kell, de egy iskolában azért komolyabb az ellenőrzés. Vagy legalábbis gondolom, hogy így van.

- Ez nem gond - legyint a kezével. - A csapat egyik tagjának a papája a kormányzó barátja. Egy perc alatt elintézi a zöld kártyát.

- De nincs semmilyen edzői papírom. Igaz, hogy játszottam és edzősködtem is, de...

- Tavaly az egyik lány mamája volt az edző. Igazából azt sem tudta, hogy mi az a les. Nos, nem mintha én tudnám....

- Figyeljen ide - folytatja közelebb hajolva -, az ajánlatom a következő. Engem szorongatnak fentről, de ha elő tudok varázsolni egy európai edzőt, azzal minden támadást kivédek. Maga pedig csak jól járhat. Igaz, hogy nem tudok túl sokat fizetni, de elintézem a zöld kártyáját. Kötünk egy egy éves szerződést, ez idő alatt biztosítunk magának lakást, kocsit, étkezési jegyet a főiskolán. Ha nem lesz sikeres az idény, akkor elválunk békében, nekem pedig lesz a kezemben egy újabb adu a csapat megszüntetéséhez. Ha eredményes lesz, akkor jövőre megbeszéljük a folytatást.

Nem is olyan rossz üzlet. Egy évig egy fix munkahely, feltöltöm a számlámat és ha meglesz a zöld kártyám, akkor bárhol könnyebben találok munkát.

- Jóformán semmilyen kockázatot nem vállal - folytatja a nő, kicsit félreértve a habozásomat. - Annál rosszabb eredményt nem lehet produkálni, mint ami az előző évben volt. Ha nyernek egy meccset, már az is siker lesz.

- És a papírok? - kérdezem.

- Egy bizottság előtt kell vizsgázni. Az előbb a legnehezebb kérdéseket tettem fel. Ahhoz, hogy megkapja az engedélyt, elég 60 százalékot elérni. Mrs. Nicholson, aki tavaly volt az edző, 50 százalékkal is megkapta... Maga pedig az összes választ tudta. Vagyis nem jelent gondot. Nos?

- Rendben van, legyen - mondom széles mosollyal. 

És így lettem egy női focicsapat edzője Amerikában:)

2012. január 4.

A puskázás nagymestere


Szerző: Mína



A fenébe! Nincs elég bajom, és most ez is. Elaludtam! Ha figyelembe vesszük, hogy csak egykor kezdődik a vizsga, azt hiszem ez szép kis teljesítmény! De hát egész este nem aludtam, emiatt a hülye fogadás miatt. Mert kell nekem a számat jártatni! Gyorsan, gyorsan! Fel ezt az átkos pólót. Rohanás! Hol a telefonom?

– Kata! Foglalj nekem egy jó helyet! Valahol középen! – lihegem a telefonba. Régi trükköm, vagy babonám. Puskázni legjobban középen lehet. Elől nagyon szem előtt van az ember, hátra meg jobban figyelnek a tanárok. A közepe a tuti! A papír cetlik már szépen bekészítve, nem is emiatt parázok. Még sosem buktam le, pedig 10 éve csinálom. Miért most kapnának rajta! Hogy miért? Nagyon is jól tudom, hogy miért, a franc egye meg! Oké, itt vagyok! Az utolsó pillanatban!

– Te aztán jól kimérted, hallod-e? – csóválja fejét Kata. Középen ülünk ugyan, de a szélén. Nem túl jó, ha mászkálós tanár lesz benn. Éva, akivel fogadtam, előttem ül két sorral. Most hátra fordul, s figyel.

– Ne csináld, észreveszik! – kéri Kata, de én már veszem is lefelé a pulcsimat. Halk nevetés támad a hátam mögött, ahol elolvassák fehér pólóm vörös feliratát: FENEKELÉSI ENGEDÉLY. Elmosolyodom, ezzel nincs is baj. De ami a mellemen feszül! Osszák már ki a papirat, akkor előre görnyedhetnék! Hu! Ez is meg van, lássunk neki…

Nem is olyan nehéz, de most megakadtam. Melyik cédulán is van ez? Aha!... Csesztikuli! Ez meg mit mászkál! Ki látott már ilyet! Miért nem tud ez nyugton ülni? Pont ennek kellett bejönnie, a Csabának! Amúgy örülnék neki, nagyon jóképű egy tanár, az már biztos. Magas, izmos, karcsú, enyhén deresedő halánték. És a mozgása, anyám. Mint egy tigrisnek. Rugalmas, dinamikus… veszélyes!!! Észrevette! Le sem veszi a szemét a mellemről, és ennek most valahogy nem örülök. Nem bizony, mert a mellkasomon vörösen virít a felirat: A PUSKÁZÁS NAGYMESTERE. Végem! Most a hátamon lévő feliratot olvassa, az arca kész tanulmány. Na, most… tovább megy? Hihetetlen! Anyám, hogy remeg a kezem, majdnem elszórtam a cédulákat. Ne, ne, ne, ne! Leejtettem! Miért kell észrevennie mindent? Ha idáig nem volt biztos benne, hogy puskázok, most ott a kezében a bizonyíték… Nem értem zsebre tette, és mászkál tovább…

Soha többet nem akarok még egy ilyen vizsgát. Folyamatosan körülöttem mászkált, egyáltalán nem tudtam puskázni. Azt hiszem nagy baj nem lesz belőle, mert így is elég jól sikerült, legalább is úgy érzem. De már rajtam kívül csak három tanár van a teremben. Annyira leblokkolt, ahogy figyelt, hogy teljesen lelassultam. De most vége, mehetek!

– Kérem, szeretném, ha fél óra múlva bejönne a szobámba! – szólít meg, mikor gyorsan elsuhannék mellette.

– De… én… nem érek rá!

– Ez biztos? – kérdezi, s ujjai közt az elszórt puskámat morzsolgatja.

– Ha jobban meggondolom, mégis ráérek – sóhajtom. Életem leghosszabb fél órája vár rám. Már ver a víz. Mi lesz ebből?

– Jó napot kívánok, tanár úr!

– Csaba, ha kérhetem! Erről szeretnék beszélgetni egy kicsit – teszi elém a papírdarabot. Most cserben hagy az a nagy szám, semmit sem tudok kinyögni.

– Elég nagy szemtelenség, hogy még hirdeti is – bök a pólómra. - Szerencséje van, szerintem szép jövő áll maga előtt, és én nem akarom elrontani. Figyelembe véve a hátán olvasható szöveget, ajánlanék valamit. Hetente egyszer eljön hozzám, s ellenőrizzük tudja-e az anyagot. Ha nem, kegyetlenül elverem. Ha kétszer egymás után nem tudja, híre kell majd a puskázási szokásainak. Ez, a kollégáimat ismerve, eléggé megnehezítené az életét. Oda fogok figyelni magácskára, számíthat rá, hogy innentől kezdve minden vizsgáján ott leszek. A puskázásnak lőttek. Ami pedig a mostani szemtelenséget illeti… Nem készültem, így nem tudom elverni csak szíjjal… és esetleg favonalzóval. – A szemét le sem veszi az arcomról, így jól látja a reakciómat. Elképesztő ez a hapsi!

– Úgy látom, a szíj emlegetése különösebben nem zavarja, ellenben a vonalzóé… Maradjunk hát annál.

– De ezt mégis, hogy képzeli! – kiáltok fel döbbenten. Vonalzó? Hogyne!

– Ha gondolja, hivatalos útra is terelhetjük az ügyet – feleli higgadtan, s könnyed mosoly fut át arcán. Tudja, mit fogok választani. Kétsége sem lehet felőle, miután olvasta a szöveget a hátamon.

– Rendben! – mondom, s kis izgalom remegtet meg.

– Így elsőre harminc elég is lesz, nem gondolja? – kérdi.

– Szerintem egy is bőven elég lenne! – Már megint jártatom a szám! Nem lesz ennek jó vége!

– Úgy gondolja? Ebben az esetben legyen inkább ötven! – jön a válasz, amire én már nyikkanni sem merek. – Kérem, vegye le az alsó ruházatát. Nem fenyítek ruhán keresztül.

Remegő kezekkel rántom le a cipőmet, a farmert alig bírom kigombolni. Mivel igencsak szűk fazon, megkínlódom, mire leveszem. A bugyinál elidőzik a kezem. Mi lesz, ha miután kiosztotta az ötvenet, előveszi a lompost?

– Higgye el, külön tudom választani a szexuális célú büntetést a nevelő célzatútól. Magácskára ez utóbbi vár. – Ez olvas a gondolataimban! És bárcsak abbahagyná ezt a magácskázást! Gyorsan lecsúsztatom magamról a leheletnyi tangát. Olyan kicsi, hogy akár rajtam is maradhatott volna.

– Hasaljon, kérem az íróasztalra, és nyújtsa előre a kezét. Figyelmeztetnem kell, ha hátranyúl, ráütök a kezére. – Lábamat szorosan összezárva hajolok azt asztalra. Megborzongok, mikor a hasam a hűvös falaphoz ér. Alighogy kinyújtom a karom, máris meg kapom az elsőt.

– Ahhh! – szakad ki belőlem a kis kiáltás. A favonalzóval kiosztott ütések nagyon csípnek. Ég a hely, ahova lecsapott. Lassan jönnek az ütések, tanárom hagy időt, hogy a fájdalom hasson. Tudom, hogy szépen pirosodik a popóm. Felszisszenek minden csattanásra. A tizedik után átmegy a másik oldalra, onnan oszt tovább. Lángba borít. Piciket ficánkolok az asztalon, nem mintha segítene, de nem bírok mozdulatlanul maradni. Lábam sincs már annyira összezárva. Annyira szorítom az asztal szélét, hogy kezem elfehéredik. Most gyors ütések jönnek, ötösével. Nincs ideje tompulni a fájdalomnak. Emelgetem a lábaimat, fenekem egyre jobban riszál. Tökéletesen be lehet látni puncimra, ahogy kapálózom, de már nem érdekel. Megfeszítem fenekem izmait, de így még rosszabb. Próbálom ellazítani magam, de képtelenség a zuhogó csapások között. Mintha erős paprikát kentek volna egy sebbe, annyira ég a fenekem. Színe már sötétvörös lehet. Halmaim szétnyílnak, majd újra összezáródnak. Néha egészen kifordulok oldalra, de Csaba ilyenkor is lecsap. A vonalzó csípőmbe mar, hát gyorsan újra hasra fordulok. Sikítanék, de nem merem, nem akarom, hogy meghallják. Már csak a takarítók vannak benn, de ők biztos kéjes élvezettel néznék vonagló hátsómat. Még be is segítenének. Nem mintha az engem csépelő férfinak szüksége lenne rá. Hangosan nyögök, rázom a popsimat.

– Még tíz! – Ne mond, hogy számoljam, ne mond, mert nem bírom! Szemem már könnyes. Hatalmas csattanás a hátsómon, és ezzel egy időben irgalmatlan fájdalom. Most nagyon keményen ver, hangosan felkiáltok, már nem bírom visszafogni magam. Mindkét lábammal kirúgok hátra. Remélem, hogy eltalálom, bár egy kicsit félek is tőle, de ő oldalt áll, így esélytelen. Ég a popsim, egyre jobban vergődöm, de tanáromat ez nem zavarja a csapások tempós kiosztásában. Egyre csak jönnek az ütések, és bár azt hittem nem perzselhetnek jobban, tévedtem. Nincs már bőr szegény kínlódó popsimon, vagy ha van, már bíbor vörösen fénylik.

– Utolsó! –szól Csaba, s miután kiosztotta, én sikkantva kapok popsimhoz, most már lehet. Felállok, s meztelenségemmel nem törődve dörzsölgetem tomporom.

– Jaj, jaj, jaj! – nyöszörgöm, s aprókat toporgok. 

– Jövő héten ugyanebben az időpontban várom – szól, miközben kedvtelve nézi, ahogy még mindig a fenekemet dörzsölgetem. – Addigra tájékozódom, hol tartanak az anyagban.

Na, majd nem kimondtam miben tájékozódjál! Minek jöttem én ilyen szűk farmerben! Kész kínzás, mire magamra rántom. Elköszönök, majd picit vonagló, furcsa járással elindulok a folyosón. Szoknyában kellett volna jönni! Megbolondulok, mire hazaérek. Haza! Te jó ég! Akarok én hazamenni? Már rég otthon kellene lennem, a párom már vár. Mit fogok én kapni, ha észreveszi, milyen a popsim! Márpedig olyan vörös, mint a pipacs, színvaknak kellene lennie, hogy ne tűnjön fel neki. És nem az, a piros színhez kifejezetten érzéke van, nem egyszer bizonyította már a hátsómon. Legalább ennyit ki fog még osztani a fakanál nyelével. Jaj, de pórul jártam!

Ha hazaértem az lesz az első dolgom, hogy eldugom az összes fakanalat… és a biztonság kedvéért a vágódeszkákat is!
 
VÉGE



Zsuzsi, köszi az ihletet!

2010. február 2.

Élet a St. Adrian lányiskolában 4.

A bosszú

Susan Wilson tekintélye észrevehetően megnőtt azután a nevezetes péntek után. A kisebbek már korábban is tisztelték, de mostantól az idősebbek is respektálták és elfogadták. Teltek a napok, és Susan egyre magabiztosabb és nyugodtabb lett. Ekkor, mint derült égből a villámcsapás érkezett a baj.

A két felsős - Linda Winner és Charlotte Palance -, akik olyan kegyetlen fenyítést szenvedtek el Susan-tól, eltérő módon dolgozták fel magukban a történteket. Charlotte, aki egyébként is csendesebb és visszahúzódóbb volt társánál, úgy érezte, hogy megérdemelte a fenyítést, és bár egy ideig haragudott az előjáróra, de ahogy csökkent a fájdalma, úgy mérséklődött az ellenérzése is. Linda viszont nem tudott megbocsátani és állandóan az járt az eszében, hogyan tudna bosszút állni. Elhatározását csak fokozta a megalázás, amit a fenekelést követő héten kellett elszenvednie. Pótbüntetésként 2 hónapig a gyűlölt egyenruhát kellett viselniük, ez már magában is éppen elég volt. Ráadásul Susan minden reggel az iskola kapujában várta őket, és aprólékosan ellenőrizte ruházatukat; ha a legcsekélyebb hanyagságot észlelt, azonnal megtorolta. Charlotte mindig pedánsan ügyelt a kinézetére, ezért csak ritkán került bajba, Linda viszont állandóan gyűrött és hiányos öltözékben jelent meg, Susan nagy örömére. Ilyenkor jobb esetben csak a tenyerét kellett kinyújtania néhány zsibbasztó vonalzó-ütésre, de az is előfordult, hogy az osztályaikba siető diáklányok előtt kellett előrehajolnia, és elszenvednie pár ütést a paddle-val. Ezek a nyilvános fenyítések csak még jobban szították Linda dühét.

Linda Winner nem volt teljesen buta, jól látta, hogy Susan népszerűsége mennyire megnőtt. Ezért elhatározta, hogy most senkit sem avat be a terveibe, hanem egyedül hajtja végre a bosszút, így legalább titokban tudja tartani és nem árulja el senki. Persze ezt könnyebb volt elhatározni, mint végrehajtani, de Linda nem adta fel, szorgalmasan kereste a lehetőséget, amikor lecsaphat. Kitartását végül siker koronázta, éppen akkor, amikor lejárt a büntetésük.

A St. Adrian iskola rendszeresen helyet kapott a kisváros újságjában, ahol havonta egy oldal állt rendelkezésre, hogy beszámoljon az iskolában történtekről, hírekről, fontosabb eseményekről. Itt persze sohasem jelent meg semmi igazán fontos, csak a szokásos események - évnyitó, jótékonysági bál, nyílt nap, stb. - rövid leírása, és természetesen mindig csak a jó dolgok, amik nem csorbították az iskola hírnevét. A cikkeket mindig az előjárónak kellett ellenőriznie, mielőtt eljuttatták a kiadóba, és az ő felelőssége volt, hogy csupa szép és kellemes történet jusson el az olvasókhoz. Susan nem igazán szerette ezt a feladatát, de azért becsületesen elvégezte.

Eddig mindig személyesen adta le a cikkeket a szerkesztőségbe, de ezen a szerdán kifutott az időből és rohannia kellett edzésre. Miután átfutotta az írást, amelyet egyik osztálytársa készített az iskola kosárlabda csapatáról, megkérte az egyik alsóst, hogy vigye el azt helyette a kiadóba.

Pénteken korán reggel az igazgató hívatta az irodájába. Nem gondolt semmi rosszra, máskor is előfordult már ilyen. Mikor azonban meglátta, hogy Mr. Kerwin milyen ideges és mérges, kezdett aggódni egy kicsit.

- Ez micsoda? - kérdezte a férfi, egy papírlapot lobogtatva.

- Nem tudom, Uram! - értetlenkedett Susan, mivel valóban nem sejtette, mit is akar az igazgató.

- Tegnap este felhívott az újság tulajdonosa, hogy tényleg megakarjuk-e jelentetni azt a cikket, amit küldtünk. Én persze semmiről sem tudtam, de pár perc múlva megérkezett a fax, és azonnal világos lett minden. Hogyan gondoltad, hogy ez a szemét az újságban megjelenhet?

- Én... nem értem, Uram - dadogta Susan idegesen. - Az a cikk a kosárlabda csapat sikeres szerepléséről szólt. Persze nem egy Purlitzer-díjas alkotás, de...

A férfi felállt, és szótlanul Susan kezébe nyomta a lapot. Ahogy a lány olvasta, úgy lett egyre fehérebb. Az általa ellenőrzött és továbbküldött írás helyett egy teljesen idegen szöveget talált. Ez még igazán nem is lett volna olyan nagy baj, de a tartalma... Ez is a kosárlabdáról szólt ugyan, de a győzelmek helyett azt taglalta, hogy a csapat férfi edzője hogyan használja ki a helyzetét és molesztálja a lányokat.

- Ez nem lehet... - kiáltott fel Susan, mikor a végére ért. - Én nem is láttam ezt az írást... Csak nem gondolja, Uram, hogy én... ilyet...

- Én csak annyit tudok, hogy ha az újság egyik munkatársa nem eléggé figyelmes, akkor a jövő héten az iskoláról beszélt volna mindenki. A te feladatod, hogy megfelelő cikkek jelenjenek meg az újságban, nem?

- De igen, Uram - hajtotta le magadóan a fejét a lány. Agyában lázasan kutatott, hogyan is történhetett ez meg. És lassan kezdett rádöbbenni, mekkora bajba is keveredett.

- Akkor hogyan tudod ezt megmagyarázni?

- Nem tudom... Vicky - Vicky Braun, ő írta ugyanis a cikket -, szerda délben lett kész, én átnéztem, kijavítottam néhány helyesírási hibát, de más gond nem volt...

- És akkor hogyan cserélődött ki erre a... szemétre! Gondolom végig nálad volt, amíg el nem vitted a szerkesztőségbe?

- Nos... Mivel Vicky késett egy kicsit, és nekem... rohannom kellett az edzésre... Ezért megkértem az egyik alsóst, Lisa Cadkey-t, hogy vigye el helyettem.

- Kezdem érteni a dolgot. Remélem tisztában vagy azzal, hogy a hanyagságod majdnem katasztrófát okozott! Egy előjáró nem viselkedhet így, neki az iskolát minden körülmények között védenie és óvnia kell. Természetesen ennek komoly következményei lesznek rád nézve, de először tegyük rendbe ezt az egészet. Most azonnal megkeresed Vicky Braun-t, és elviszed az eredeti cikket az újsághoz. Azután estig kapsz időt, hogy tisztázd, mi is történt. Ma este 8-kor várlak a lakásomon!

- Igenis, Uram! - felelte Susan.

Míg az osztályterem felé sietett, végiggondolta, milyen következményei lehetnek a dolognak. A fenyítést biztos nem kerülheti el és meg is érdemli. Persze most minden Mr. Kerwin kezében van, ő dönt a sorsáról. Egy sima fenekeléstől - amiben nem nagyon reménykedhetett -, egészen a nyilvános vesszőzésig és az előjárói posztról való leváltásáig - ezt talán mégsem? -, minden megtörténhet. De erre még ráér gondolni később, most fontosabb teendői vannak.

Szerencsére Vicky-nek volt egy másolata a cikkről, így az első feladatot hamar teljesíteni tudta, és még idejében ért az újság kiadójához. Ezután Lisa-t vette elő. Az alsós először úgy tett, mintha semmiről sem tudna, de amikor Susan a nádpálcával fenyegette meg, lassan mindent bevallott. A 13 éves, alacsony termetű lány rémülettől el-elcsukló hangon mesélte el, hogy nem ment egyből az újsághoz, hanem először megállt a barátnőivel az egyik cukrászdában. Eléggé elment az idő, és amikor indulni akart volna tovább, sehol sem találta a cikket. Többször is átkutatta a táskáját, de nem lelte. Megijedt, hogy fenyítést fog kapni, egész éjszaka alig aludt. Másnap már éppen szólni akart az előjárónak, de előtte még egyszer átnézte a táskáját. És nagy csodálkozására, legfelül ott volt az az elátkozott papír. Ekkor gyorsan elrohant vele a kiadóhoz, és reménykedett benne, hogy nem fog feltűnni a késés. De úgy látszik, minden kiderült.

Susan lassan megemésztette a hallottakat, és érezte, hogy közelebb került a rejtély megoldásához. Megnyugtatta a remegő alsóst, hogy komolyabb dologról van szó, mint egy késés, majd alaposan kikérdezte, lépésről lépésre. Akkor kezdett igazán gyanakodni, amikor megtudta, hogy Linda Winner is ott volt a cukrászdában, és véletlenül felrúgta Lisa táskáját. Persze semmi szándékosság nem volt benne, még segített is összeszedni a kiszóródott könyveket. "Az nem lehet, hogy Linda ilyet tett volna...", gondolta magában Susan. "Persze haragszik rám, és örülne, ha büntetést kapnék, de itt nem csak rólam van szó... De más meg nem lehetett. Észrevehette a cikket, amikor kiborult a táska, könnyen el is tehette, otthon megírhatta a másikat és másnap visszacsempészhette Lisa táskájába."

Ismét elrohant az újsághoz és elkérte a botrányos cikk eredetijét. Ezen világosabban látta, amit az elmosódott faxon csak gyanított: míg Vicky a saját cikkét számítógéppel írta és nyomtatta ki, ezt a másikat írógéppel készítették! Most már csak a titkárnőt kellett megkeresnie és rövid könyörgés után kezében volt Linda Winner egyik kérvénye, amivel össze tudta hasonlítani a bizonyítékot. Első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy ugyanazzal a géppel írták mindkét dokumentumot.

Este egy kicsit nyugodtabban érkezett Mr. Kerwin házához. A férfi egyedül élt kertvárosi, nagy házban. Egy kicsit enyhültebben fogadta a lányt, mint reggel, aki röviden tájékoztatta, mit végzett.

- Szóval azt állítod, hogy Linda Winner kicserélte az eredeti cikket és ezt a... szemetet tette a helyére, csak azért, hogy neked ártson!?? - kérdezte az igazgató hitetlenkedve.

- Igen - felelte határozottan Susan. - Nagyon haragszik rám, amiért előjáróként többször is megfenyítettem. Tudta, hogy ha egy ilyen cikk megjelenik, akkor én tölthetem be tovább ezt a posztot, sőt nyilvánosan meg is vesszőznek. Szerintem ezért mindenre képes lenne.

- Értem.

Egy ideig mindketten mély hallgatásba merültek, amit végül a lány tört meg:

- Uram... Jól tudom, hogy komoly büntetést érdemlek a figyelmetlenségemért... és én.. el is fogadom... De... nem lehetne... valahogy..., hogy továbbra is előjáró maradhassak?

A férfi egy ideig figyelmesen nézte a lehajtott fejű lányt, és lassan körvonalazódni kezdett benne a megoldás.

- Nos, tekintettel az eddigi munkádra és figyelembe véve, hogy nem történt komolyabb baj, nem látom okát, hogy másik előjárót válasszak. De azért emlékezetes leckében kell részesülnöd, meg kell tanulnod, hogy egy ilyen fontos beosztás a legcsekélyebb figyelmetlenséget sem tűri el. A büntetésed három részből áll. Először, ma este kapsz egy fenekelést, kézzel, a meztelen popsidra. Két nap múlva, ugyanebben az időben ismét találkozunk itt, akkor a paddle-val kapsz egy alapos verést. Újabb két nap múlva pedig a nádpálca következik; 12 ütés, szintén a meztelen fenekedre. Úgy gondolom, ez elég emlékezetes lesz a számodra.

Susan megkönnyebbült, hogy legrémesebb álmai nem váltak valóra, de ugyanakkor meg is rettent a büntetés mértékétől. Az első fenekelés nem igazán félelmetes, a paddle-t is el lehet éppen viselni, de a nádpálca... És így, hogy előtte kétszer is kipirosítják a seggét...

- Egy igazgató és előjárója között szorosabb kapcsolatnak kell kialakulnia, mint általában - köszörülte meg a torkát a férfi, felriasztva gondolataiból a lányt. - Ezért, kiegészítő büntetésképpen, mindhárom alkalommal nem elegendő csak a fenekedet lemezteleníteni, hanem... Azt szeretném, ha teljesen meztelenre vetkőznél.

Susan szíve nagyot dobbant ezekre a szavakra. Egyszerre háborodott fel, és kezdett egyre fokozódó izgalmat érezni. Tulajdonképpen azóta, amikor a férfi első alkalommal elfenekelte, vágyott az ismétlésre, és esténként fantáziált is róla. De most megrémült, hogy mindez valóra válhat.

A férfi közelebb lépett hozzá, és megsimogatta a haját.

- Nem kell félned, a dolog teljes egészében a mi titkunk marad.

A lányban végül győzött az egyre hatalmasabb vágy, és vörös arccal kezdte kigombolni a blúzát. Pár perc múlva 17 éve teljes szépségében állt a férfi előtt, kicsit büszkén, bár azért kerülte annak a tekintetét. Mr. Kerwin elbűvölten érintette meg a melleit, addig simogatva a halmokat és morzsolgatva a kicsiny bimbókat, míg végül a lány nem bírta tovább és hátralépett. Az igazgató a kanapéra ült, Susan pedig engedelmesen követte, és ráhasalt a térdére. A férfi nem kezdte el azonnal a fenekelést, először még lágyan dörzsölgette a remegő félgömböket, ujjaival időnként a lány combjai közé is betévedve, megsimogatva nedves rejtekét.

Azután hirtelen teljes erejéből lecsapott a feszes célpontra, amivel csak még inkább fokozta a lányban a feszültséget. Mr. Kerwin felváltva ütötte a két félgömböt, egyre gyorsuló ütemben, egészen addig, míg Susan fel nem kiáltott a fájdalomtól. Ekkor ismét simogatni kezdte a vörösödő halmokat, kellemes zsongássá fokozva a csípős, égető érzést. A lány ekkor már teljesen elvesztette önuralmát, kéjesen megemelte csípőjét, odakínálva a férfi kezének. Az igazgató pedig nagy szak-értelemmel játszott ezen a hangszeren; néhányszor lecsapott a feszes húsra, majd egy ideig simogatta azt.

Susan szinte nem is érezte már a fájdalmat, csak a kéjt. Amikor a férfi végül befejezte a fenyítést, és elengedte, a lábai alig tartották meg. Gyorsan felkapta a ruháit, és kirohant a fürdőszobába. Csak mikor hazaért, akkor tudatosult benne, hogy az igazgató elég alaposan ellátta a baját, ekkor kezdett csak kényelmetlenné válni a verés hatása.

2010. január 25.

Élet a St. Adrian lányiskolában 3.

Péntek délután


A péntek délután fontos szerepet töltött be a St. Adrian leány középiskola életében: ekkor hajtották végre, ugyanis a hét folyamán összegyűlt fenyítéseket. Pontosabban ez egyfajta kiegészítő büntetés volt, mivel a vétkesek általában azonnal elnyerték tettük "jutalmát", és a péntek délutáni találkozótól csak azoknak kellett rettegniük, akik valamilyen komolyabb hibát követtek el és az igazgató nem találta elégségesnek az egyszeri büntetést.

Persze ez több volt egyszerű fenyítésnél. Az iskolában a büntetések általában "zárt ajtók mögött" történtek, legalábbis ami a fenekeléseket illeti. Az osztálytermekben a tanárok csak tenyereseket oszthattak ki a virgoncabb diákoknak, a fenekelés az igazgató, valamint az elöljáró diák privilégiuma maradt. Ha valaki komolyabb vétséget követett el, akkor mehetett az igazgatói irodába, vagy az elöljáró keresett egy csendes zugot, ahol általában négyszemközt intéződtek el a dolgok. Ez alól kivételt jelentett a péntek délután; ekkor a lányoknak a tornaterembe kellett gyülekezniük tanítás után, ahol egymás után, a többiek előtt kapták meg a fenyítésüket.

Mikor Susan Wilson, az iskola frissen kinevezett elöljárója belépett a terembe, már hiánytalanul összegyűltek a heti vétkesek. Susan megelégedésére ott volt közöttük a két végzős, Linda Winner és Charlotte Palance is. A halk zsivaj is elhalkult, mikor a lányt észrevették. Susan érezte, hogy minden tekintet ráirányul, miközben szótlanul a terem végébe sétált és a büntető bakot középre ráncigálta. Megállt mellette, és végignézett a várakozó társaságon: 'Elég szép számmal összegyűltek ma!', gondolta magában, mikor gyorsan 15 lányt számolt össze. Ezután lassú mozdulatokkal kinyitotta a táskáját és kivette belőle a délután főszereplőit: egy közepes méretű paddle-t, valamint egy kisujjnyi vastag, hajlított végű nádpálcát. Ebben a pillanatban megérkezett Mr. Kerwin, az iskola igazgatója is.

A férfi először üdvözölte Susant, majd a csoport felé fordult.

- Remélem szégyellitek magatokat, amiért idekerültetek! - kezdte a mondandóját, és legalább egy negyedórán keresztül záporoztak dörgedelmei a lányokra. A fiatalabbak közül páran már ennek hatására sírni kezdtek, de az idősebbek is idegesen rágták a szájuk szélét és időnként tétova mozdulatokkal simítottak végig szoknyájuk hátulján.

Mikor befejezte, ismét Susan felé fordult, aki egy listát adott át neki, amelyen szerepelt a lányok neve, mit követtek el, és milyen büntetés jár érte. Mr. Kerwin nem sokat teketóriázott, azonnal szólította az első lányt, aki 6 ütést kapott a paddle-val. Susan nem nagyon tudott a fenyítésekre figyelni, most nem érdekelte más, csak a két végzős. Automatikusan segédkezett a büntetések végrehajtásában, átnyújtotta a kívánt eszközt, felhajtotta a megfenyítettek szoknyáját és segített leszorítani őket, ha éppen szükség volt rá, de az egyik szemét végig a két nagylányon tartotta.

Gyorsan haladtak. A 15 lányból 10-en alsósok voltak, akik megúszták a dolgot néhány paddle ütéssel. Persze 12 csapást elszenvedni Mr. Kerwin erős kezétől nem éppen gyerekjáték, de a lányok többségének nem ez volt az első fenekelése, és így nem is csaptak nagy felhajtást. Sorra jöttek a bakhoz, ráhajoltak (az alacsonyabbak közül néhányan szinte felmásztak rá), majd a verés után könnyes szemmel, popsijukat masszírozva visszaálltak a sorba.

Végül már csak öten maradtak: 3 lány Susan évfolyamáról (ketten osztálytársai), valamint a két végzős. Ekkor Mr. Kerwin megállt és Susan nagy örömére azt mondta:

- Nekem most el kell mennem. A többiek az elöljárótól kapják meg az adagjukat. Szeretném, ha a délután további része is ilyen simán menne. Ha valaki nem engedelmeskedik, az az egész iskola előtt, nyilvánosan kapja meg majd a büntetését! Remélem értve vagyok!

Mikor a férfi kiment, Susan elővette a listát és szólította a következőt. Helen Wardot jól ismerte, egyike volt az iskola vadócainak. Most is azért került ide, mert verekedett és betört egy ablakot. Már többször megvesszőzték, így jól tudta, mi következik. Határozott léptekkel ment a bakhoz, és rávigyorgott Susanra, mikor elment mellette. Helen eléggé nagytermetű volt, könnyedén elérte a bak alsó keresztlécét a túloldalon, amikor ráhajolt. Feneke vaskos célpontként domborodott Susan szeme előtt, amikor felhajtotta a szoknyáját. Azonnal észrevette a két párhuzamos csíkot a bugyi vonala alól kikandikálni: 'A két nappal ezelőtti nádpálcázás nyomai', gondolta magában, miközben ujját végighúzta rajta. 'Az egész feneke szép csíkos lehet, a 10 ütést után, amit kapott Mr. Kerwintől. És most még tőlem is kap 6 újat hozzájuk.' Semmiféle érzelmet nem érzett, amikor lecsapott a nádpálcával. Nem volt mérges, de nem is sajnálta a lányt, hiszen megérdemelte, amit kapott és amit kap. Talán egy kicsit csodálta, amikor csak az ötödik ütés után kiáltott fel. Az utolsó után pár pillanatig még mozdulatlanul maradt a bakon, majd visszasétált a helyére. Mikor elhaladt Susan mellett, ismét rámosolygott, bár a szemei könnyesek voltak.

Ezután következtek Susan osztálytársai, ami már sokkal kellemetlenebb feladatot jelentett a számára. Egyrészt Lucy és Amanda a baráti köréhez tartozott, másrészt tisztában volt vele, hogy a lányok büntetése nem teljesen jogos. A két lányt Mrs. Aubrey küldte az igazgatóhoz azzal, hogy megtagadták az engedelmességet, amiért azonnal kaptak 6-6 nádpálcát, amit most Susannak kell megtoldania még néggyel. Mrs. Aubrey már régóta haragudott a lányokra, mióta azok egyszer "vén satrafának" nevezték. Ez nagyon fájt a nőnek, de nem büntethette meg őket eléggé, csak 6-6 tenyeressel. Ettől kezdve viszont minden alkalmat megragadott, hogy bosszút álljon: minden "nemszeretem" munkát velük végeztetett el és leste az alkalmat, mikor tudja elcsípni őket. Pár nappal ezelőtt a tanárnő késett, az osztály pedig természetesen zajongott. Mikor megérkezett, csak Lucyt és Amandát hívta ki magához büntetésre, amit azok persze nehezményeztek. Ennyi elég is volt a nőnek, rögtön küldte őket az igazgatóhoz.

Susan tudta, hogy nem sokat tehet barátnőiért. Először Lucyt hívta ki, aki megértően pillantott rá és szemével nyugalomra intette. Mikor felhajtotta a lány szoknyáját, nála is ott virított Mr. Kerwin kéznyoma. Amikor felemelte a nádpálcát, jól tudta, hogy a többiek árgus szemekkel figyelik, elég erőt alkalmaz-e. Nem okozott csalódást, keményen lecsapott. A fenék középső, leghúsosabb részét célozta, ahol talán kevésbé érzékeny a bőr, mint lentebb. Lucy ennek ellenére felkiáltott és könnyes szemmel pillantott fel Susanra. Az elöljáró gyorsan lesújtott másodszor is, majd közelebb lépett és miközben úgy tett, mint aki a bakon fekvő lány szoknyáját igazítja meg, óvatosan megdörzsölte annak sajgó felét. Ezután gyorsan kiosztotta a maradék két ütést. Amanda esetében hasonló módon járt el, annyi különbséggel, hogy a lányból kevesebb reakciót váltott ki a fenyítés.

Ezután Susan megkönnyebbülve fordult a számára legfontosabban felé. Az alsósok már mind megnyugodtak, és csendben figyelték a történteket.

- Most te következel, Charlotte - szólította a lányt.

Charlotte Palance tétova pillantást vetett barátnőjére, majd lassan megindult. Mikor odaért a bakhoz, rá akart hajolni, de Susan megállította.

- Előbb le a nadrággal! - parancsolta. A végzősöknek engedélyezve volt, hogy ne viseljék az iskolai egyenruhát, sőt nadrágot is hordhattak. Charlotte elvörösödött, de engedelmeskedett és térdig csúsztatta szűk farmerét, majd előrehajolt a bakon. Susan feljebb húzta a lány felső ruházatát, hogy a bugyija tisztán látszódjon, felvette a paddle-t, majd a többiekhez fordult.

- Charlotte Palance ellenszegült, amikor megérdemelt büntetését meg kellett volna kapnia. Ezért most először ezt pótoljuk, 20 ütés a paddle-val. Azután következik a kiegészítő büntetés, 10 nádpálca. Remélem ez mindenki számára jó lecke lesz.

Ezzel kezdetét vette a fenyítés. Charlotte összeszorította a fogát, és elhatározta, hogy lehetőség szerint méltósággal fogja elviselni a büntetést, de csak tíz ütést bírt ki hang nélkül. Susan teljes erejét beleadta az ütésekbe, a fa lap minden alkalommal hangos puffanással landolt a kifeszített félgömbökön. Minden ütés után várt pár másodpercet, kipihente magát egy kicsit a következő csapás előtt. Charlotte már egészen elszokott az érzéstől. Korábban is elég ritkán fenyítették meg, nem igazán tartozott a rosszak közé, egy ideje pedig egyáltalán nem kapott ki. A fenekében minden paddle-ütés egyre fokozta a tüzet, az elöljárója pedig igazán jó munkát végzett! Az utolsó ütéseknél már hangosan felkiáltott, tekergette a testét és így érezte, hogy nem sokat bírna ki. Szerencséjére ekkor véget ért a büntetés első része.

Susan elégedett mosollyal szemlélte meg művét. Charlotte zihálva kapkodta a levegőt, bugyija szinte füstölt és el sem tudta képzelni, hogyan fogja túlélni a nádpálcázást. Az elöljáró felvette a nádpálcát, közelebb lépett a bakon fekvő lányhoz és lehajolt hozzá. Belemarkolt hosszú, szőke hajába, és a fejét felemelve a szemei elé tartotta a pálcát. Azután távolabb lépett, felmérte a távolságot és lecsapott. A hatás frenetikus volt! Charlotte felsikoltott, teste felemelkedett. Nem törődve azzal, ki látja, két kezét a popsijára kapta és hangos sírásban tört ki. Susan pár pillanatig csak figyelte, majd megszólalt:

- Készülj a következő ütésre, Charlotte! És ajánlom, hogy mozdulatlan maradj, különben nem fog beleszámítani a büntetésedbe.

Charlotte csak nehezen tudta összeszedni magát. A frissen kipirosított fenekére lecsapó nádpálca óriási kínt okozott. Minden erejét össze kellett kaparnia, hogy visszafeküdjön a bakra, miközben halkan esdekelni kezdett:

- Kérlek… Ne… ne többet… Bocsánatot kérek!

Susant megelégedéssel töltötte el a lány megalázkodása. A következő ütésekbe kevesebb erőt adott, de annyira elegendőt, hogy Charlotte minden alkalommal felkiáltson a fájdalomtól. A nyolcadik után egy kis szünetet tartott, és a folyamatosan zokogó lányhoz hajolt.

- Habár te nagyon szemtelen voltál velem - suttogta a fülébe -, én megbocsátottam neked. Ezért kaptál kevesebbet. Ez az utolsó kettő viszont legyen figyelmeztető a számodra, legközelebb mindegyik ilyen lesz.

Charlotte egy pillanatra felé fordította könny áztatta arcát, majd megadóan lehajtotta a fejét. Susan megállt a lány felett, megragadta a bugyija gumiját és erős mozdulatokkal feszesre húzta. Chalotte összerándult, amint a szövet megkínzott bőrét végigsúrolta, de az elöljáró addig ráncigálta, amíg másik popsijának alsó része teljesen meztelen nem lett. Felemelte a nádpálcát és óriási erővel csapott le erre a különösen érzékeny területre, amit most már semmi sem védett. Charlotte egy furcsa hangot hallatott, teste ívben megfeszült és a kiáltása szinte bent ragadt a torkában. Pár másodpercig szinte megmerevedve így maradt, majd visszahanyatlott, és hangosan kiabálni kezdett:

- Auuuuu! NE… NEEEEEEE… Áááááááá! Kérlek….

Susan ebben a pillanatban ismét lecsapott, szinte ugyanarra helyre. Az eredménnyel teljesen elégetett volt. Charlotte szinte hisztérikusan felsikoltott, kezeit hátrakapta - aminek a hatására szinte fejre bukott -, és sokáig csak azt tudta ismételgetni: "Ne! Ne!" Susan türelmesen kivárta, amíg a megfenyített lány magához tér valamennyire, addig legalább saját magának volt ideje pihenni egy kicsit. Nem felejtette el, hogy a legfőbb ellensége még hátravan.

A többiek a sorban megbabonázva meredtek a bakra. Még sohasem láttak ilyen komoly büntetést és megdöbbentette őket, ahogy egy "nagylány" teljesen összetörten zokog. Linda Winnert is megrázta a jelenet, hiszen legalább ez vár őrá is. Linda vagánynak tartotta magát, egyszer-kétszer már megízlelte a nádpálcát korábban, de a legtöbb 8 ütés volt eddig, amit kapott. Egyre növekedett benne a félelem, és ezzel arányban a gyűlölet Susan iránt.

Charlotte végül lassan feltápászkodott. Kézfejével próbálta letörölni könnyeit, amivel csak annyit sikerült elérnie, hogy még jobban összemázgálta magát. Susan nagylelkűen egy papír zsebkendőt nyújtott át neki, majd utasította, hogy álljon vissza a sorba. Charlotte a nadrágjáért nyúlt, óvatos mozdulatokkal magára rángatta és visszasétált.

Susan az ujjával intett Lindának, aki kelletlenül előbbre lépett. Pár pillanatig felötlött benne, hogy egyszerűen el kellene szaladnia, de azonnal elvetette. Egyrészt nem akarta, hogy gyávának tartsák, másrészt akkor azonnal kicsapnák az iskolából. El kell ismernie, hogy most Susan nyert, de lesz ez még másképp is! A bosszú gondolatával bátorítva magát határozott léptekkel a bakhoz ment. Nem is várva Susan parancsára, térdig engedte szatén nadrágját és előrehajolt.

Susan felvette ismét a paddle-t, és Linda fehér bugyis fenekéhez lépett. Ujjait beleakasztotta a bugyi gumijába, és egy határozott mozdulattal térdig lerántotta.

- Ezt nem… - kiáltott felháborodottan Linda. - Ezt nem teheted!

- És miért nem? Megígértem neked, hogy amiért ribancnak neveztél, ez fog történni. Nem emlékszel?

Linda tehetetlen dühében összeszorította a fogait és arra gondolt, hogyan fog Susan meztelen fenekén bosszút állni. Néhány kuncogás hallatszott, a nézősereg láthatóan élvezte a showt, ami csak fokozta a lány megalázottságát. Persze nem sokáig foglalkozott ezzel, mivel Susan keményen nekilátott szétverni a paddle-t a fenekén. Linda minden ütésnél úgy érezte, mintha ezernyi tűvel szúrták volna meg. Nem hitte volna, hogy az elöljáró ilyen erőt tud beleadni az ütésekbe, és megkönnyebbült, amikor elérkeztek a húszhoz.

Susant egy kicsit meglepte, hogy áldozata jóformán egy hang nélkül kiállta a fenyítés első részét, bár az ütéseket igencsak éreznie kellett, legalábbis feneke állapotából következtetve. Felvette a nádpálcát és néhányszor a levegőbe suhintott vele. Megelégedéssel figyelte, ahogy Linda a hangra összerezzent, és meg-megrándult. Most Susan az első ütést a fenék alsó felére irányozta, a popsi és a combok találkozására. Az ütésnek azonnal meg is lett az eredménye.

- Auuuu! - kiáltott fel Linda.

SWISH! CRACKK! Csak néhány centivel az előző felett, feleletül hangosabb sikoly és szipogás. Susan élvezettel figyelte, ahogy két párhuzamos csík jelenik meg Linda popsiján. Rövidesen megtoldotta egy újabbal.

SWISH! CRACKK! A negyedik, majd az ötödik landolt ugyanolyan erővel. Linda kezdett megtörni. Eddig szorosan összezárva tartotta a lábait, de most már nem törődött a látszattal.

A fenyítés felét elérve Susan egy kis pihenőt tartott, majd elindult az ellenkező irányból, fentről lefelé. Az ütések most már időnként keresztezték egymást, ami csak tovább fokozta a nádpálcázott lány kínjait. Linda most már minden ütés után hosszas cirkuszt tartott: felsikoltott, teste felemelkedett, majd elernyedt, feneke hosszas táncot járt a levegőben. Susan szeme előtt időről időre feltűnt a lány puncija és egy kicsit elpirult, amikor arra gondolt, hogy Mr. Kerwin hasonlóan láthatta őt. Furcsa módon ettől bizseregni kezdett a teste és az utolsó két ütést fokozódó erővel osztotta ki.

Ez már sok volt Lindának. Főleg a legutolsó, ami ismét a legérzékenyebb részére érkezett, majdnem pontosan az első fenekes nyomára. Felpattant a bakról, mindkét kezével megragadta a popsiját és összegörnyedve simogatni kezdte a hurkáit.

- Nem mondtam, hogy felkelhetsz! - szólalt meg Susan. - Ez plusz ütést jelent. Hajolj vissza!

- Ne… Kérlek, ezt nem teheted velem! - Linda könnyes arcán rettegés látszott, amint felpillantott. - Már eleget kaptam, igazán megszenvedtem mindenért.

- Ha nem vagy 3 másodpercen belül a bakon, akkor nem egy, hanem két újabb ütést kapsz! - jelentette ki könyörtelenül az elöljáró.

Linda megadóan lehajtotta a fejét, és nyögdécselve áthúzta magát az állványon. Susan nem sokat teketóriázott, teljes erejével lecsapott a nádpálcával. De most nem a feneket célozta, hanem a combokat, jóval a bugyi vonala alatt. 'Ez még a rövid, iskolai szoknya alól is ki fog látszani pár napig', gondolta elégedetten és engedélyt adott a síró Lindának, hogy felálljon. De megállította, amikor az a bugyiját fel akarta húzni.

- Állj csak a többiek közé úgy, ahogy vagy! Így gyönyörködhetünk egy kicsit a csíkosra dekorált seggedben!

Ismét felhangzott a kuncogás az alsósok közül, ami csak felerősödött, amikor Linda a bokájához csúszott nadrág akadályozásában tipegett vissza a sorba. Ezen a látványon már Susannak is nevetnie kellett. Ezután pár percig leckéztette a lányokat - főleg azért, hogy Lindát nagyobb zavarba hozza -, majd elengedte őket.

- Nem szeretném, ha újra találkoznánk itt! Ez rátok is vonatkozik, Linda és Charlotte. És ti ketten el ne felejtsétek, hogy hétfőn egyenruhába jöjjetek. Én magam fogom ellenőrizni, és jaj lesz nektek, ha valami hibát találok. Mehettek!

Ezután elégedett sóhajjal helyére vitte a bakot, elrakta a paddle-t és a nádpálcát, és elindult az igazgató irodájába. Mr. Kerwin biztosan kíváncsian várja elöljárója beszámolóját az első komolyabb fenyítéséről…

2009. június 30.

Élet a St. Adrian lányiskolában 2.

Ezt a történetet tényleg nagyon régen írtam, még 2000 előtt. Most újraolvasva, nekem is nagyon érdekes élmény volt:) Egy csomó hibát fedeztem fel - szándékosan nem javítom ki, mivel ez az eredeti kiadás:)) És persze most teljesen másképpen írnám meg. De majd a folytatásban...:)


2. rész: Az első csaták

Susan Wilson éppen egy hete volt a St. Adrian leány középiskola elöljárója. Ez idő alatt sikerült elérnie, hogy a gyűlölt iskolai egyenruha megváltozzon; a sokkal kényelmesebb és elegánsabb viselet miatt a többiek szinte istenítették. Persze nem volt mindenki körében ilyen népszerű, főleg a végzősök nehezteltek rá. Eddig ugyanis még nem volt rá példa, hogy az elöljáró ne a legidősebbek közül került volna ki. Susan tudta, hogy sok baja lesz még emiatt.

A végzősök háborogtak a döntés miatt, főleg az dühítette őket, hogy egy "kis pisis" megfenyítheti bármelyiküket, ha úgy látja jónak. Persze nyíltan nem merték kimutatni, mit is éreznek, de Susan többször is visszahallotta sértő megjegyzéseiket. A lány elhatározta, hogy minél előbb kenyértörésre kell vinni a dolgot, mivel addig nem lesz igazi tekintélye. Ezután szinte kereste, hogyan tudná valamelyik idősebb lányt elkapni és megmutatni mindenkinek, ki az úr az iskolában. Nem volt könnyű helyzetben, mivel a végzősök egy csomó privilégiummal bírtak. Így például nekik már nem volt kötelező az egyenruha, használhattak - kis mértékben - sminket, és sok egyéb szabály alól is felmentést kaptak.

Egy hét elteltével úgy látta, rámosolygott a szerencse; az egyik alsós sírva kereste meg, hogy két nagylány zsarolja. Susan tisztában volt vele, hogy ilyen esetek előfordulnak az iskolában, az erősebbek gyakran terrorizálják a kisebbeket, és nem is fordított volna nagyobb figyelmet a dolognak, ha nem a végzősökről lett volna szó. Így viszont elérkezettnek látta az időt. Megnyugtatta a lányt és megkérte, hogy segítsen neki.

Délután elrejtőzött az egyik osztályba és onnan figyelte, amint Linda Winner és Charlotte Palance megérkezik. Nem sokkal utánuk belépett az alsós is és elkezdődött az előadás. A két idősebb havi 10 fontot követelt, aminek a fejében "védelmet" ígértek. Susan ismerte az megzsarolt lányt és tudta, hogy a szülei nagyon gazdagok, nem jelentene neki gondot fizetni. Már éppen elő akart lépni a rejtekéről, hogy lecsapjon a zsarolókra, amikor érdekes fordulat következett. Linda egy fa vonalzót vett elő a táskájából:

- Amiért pedig szemtelenkedtél velünk - mondta a rémült áldozatának -, most egy kis jó modorra tanítunk.

- Mit… mit akartok?

- Ó, semmi különöset - nevetett fel Charlotte -, csak kiporoljuk a bugyidat egy kicsit. Az iskolában mi vagyunk a legidősebbek és mindenkitől elvárjuk, hogy tiszteljen minket. Megértetted?

- De ehhez nincs jogotok! - háborodott fel az alsós. - Nem vagytok elöljárók.

- Az lehet, hogy az új szépfiúnak megtetszett az a kis ribanc és őt jelölte elöljárónak, de az iskola szokásai mellettünk állnak.

- És mi vagyunk erősebbek - tette hozzá Charlotte. - Ribanc Susie nem tud megvédeni, ez a nagy helyzet.

Ebben speciel nem volt igaza, mivel Susan bármikor közbeléphetett volna. De úgy vélte, hogy a kis pimasz alsós valóban megérdemel néhányat a seggére, nem fog megártani neki. Másrészt forrt benne a düh, és magában megfogadta, hogy a "ribancért" külön is megfizet.

Charlotte megragadta az alsós karját és az egyik padhoz vezette. Az áldozata nem mert ellenkezni. Az idősebb lány lenyomta a felsőtestét a padra, felhajtotta a szoknyáját, és feszesre húzta a bugyiját. Az előkészületek alatt Linda lágyan ütögette a vonalzóval a tenyerét, majd közelebb lépett és lecsapott. A megütött lány felkiáltott és megpróbált felemelkedni, de Charlotte nem engedte. Még egy tucatszor csapott le a vonalzó, mikor végre a síró lány felkelhetett.

- Most elmehetsz - mondta Linda. - Remélem, ez jó lecke volt a számodra. Legközelebb számíthatsz rá, hogy a bugyid is lekerül. Kotródj innen!

Mikor az alsós elmenekült, a két lány elégedetten mosolygott össze. A vigyor viszont hamar lehervadt az arcukról, mikor előlépett Susan.

- Linda Winner és Charlotte Palance! - szólalt meg Susan. - Mit nem kell látnom?

- Nocsak, az iskola új ribanca! - A két lány közül Linda tért magához hamarabb és gúnyosan vigyorogva fordult Susan felé. - Csak nem leselkedtél?

- De igen, és mindent láttam. Ezért mindketten büntetést érdemeltek. 6-6 ütés a paddle-val, azt hiszem, ez megfelelő fenyítés lesz, nem gondoljátok?

- Nem fogsz elfenekelni bennünket, te kis szemét! - háborodott fel Linda. - Ha sokat ugrálsz esetleg a te segged fog megfájdulni!

- Egyébként sem csináltunk semmit. - kapcsolódott hozzá Charlotte. A szőkés, hosszú hajú lány kevésbé volt magabiztos, mint társa. - Az a kis pisis csak azt kapta, mit megérdemelt.

- Nem különösebben érdekel, hogy kiporoltátok az alsós bugyiját; ha ti nem teszitek meg, akkor később én magam vertem volna el. Itt nem róla van szó, hanem rólam és persze az elöljárói tiszteletről. Az iskola megköveteli, hogy a munkámat jól végezzem, amit ti akadályoztok. És most jó okot szolgáltattatok nekem.

A két végzős kicsit elbizonytalanodva nézett egymásra, majd ismét Linda volt az, aki hamarabb reagált:

- Na gyere, kis ribanc, próbálj meg elfenekelni!

Susan merészen közelebb lépett és hivatalosan hangon megszólalt:

- Linda Winner! Iskolatársad megfélemlítéséért és megveréséért 6 ütésre ítéllek! Hajolj előre!

- Majd ha fagy! - nevetett fel Linda, keresztbe fonva karját a melle előtt.

- Szóval ellenszegülsz az elöljárónak?

- Okos észrevétel!

- Rendben. Charlotte Palance! - fordult Susan a másik lány felé. - Iskolatársad megfélemlítéséért és megveréséért 6 ütésre ítéllek! Hajolj előre!

Charlotte tétován pillantott társára, és mozdulatlan maradt.

- Charlotte Palance! Engedelmeskedj vagy ellenszegülsz az elöljáródnak?

Linda mosolyogva nézte az új elöljárót és ez bátorságot öntött a másik lányba is. Charlotte megrázta a fejét, és ugyanazt a testtartást vette fel, mint a társa. Susan lágyan elmosolyodott.

- Hogy ti milyen buták vagytok!… Most szépen bejöttetek a csőbe.

- Mit?… - értetlenkedtek a végzősök.

- Nem értitek? Nekem ilyen esetben csak arra van jogom, hogy a szoknyátokra… bocs, a ti esetekben a nadrágotokra verjek itt és most. 6 ütést ezzel a kisebb paddle-val szinte meg sem éreztetek volna. És ami ennél is fontosabb, senki sem tudta volna meg, hogy mi történt, nem lett volna tanúja a dolognak. Így viszont az igazgató elé kerül az eset. Tudjátok, ez mit jelent? Egyrészt ellenszegültetek, ami az egyik legsúlyosabb bűn; ennek büntetése nádpálca! És a verést a többiekkel együtt kapjátok meg pénteken délután. Remélem ezen a héten sok vétkező lesz; sok néző vesz részt az előadásotokon. Nagy örömet szereztetek nekem.

A két lány döbbenten, tátott szájjal hallgatott. Lassan tudatosult bennük, miről is beszél Susan. Most Charlotte volt, aki hamarabb reagált és könyörögni kezdett.

- Ezt nem teheted meg velünk… Igazad van, szemetek voltunk veled és megérdemeljük a büntetést… De ne mindenki előtt…

- Már késő. Holnap reggel találkozunk az igazgatónál. - Susan elindult kifelé. - Ne féljetek, nem mindenki fogja látni a seggeteket. Általában 10-12 lány szokott összegyűlni ilyenkor, nem nagy dolog… És még valami… Linda… A ribancért a pucér seggedet fogom kidekorálni, úgy készülj.

* * * *

Másnap reggel Susan volt az első az igazgató irodájában. Mióta Mr. Kerwin alaposan elverte a meztelen fenekét, a lány eléggé közeli kapcsolatba került a férfival. Ez persze nem jelenti azt, hogy az igazgató közeledett volna hozzá, mint nőhöz - bár Susan elalvás előtt időnként fantáziált erről. A lány tisztelte a férfit, az igazgató pedig megbízott benne; nagyon jól tudtak egymás mellett dolgozni.

- Jó reggelt, Susan. - köszöntette a férfi. - Mi újság?

- Tegnap elkaptam két lányt, amint éppen zsaroltak egy alsóst.

- És mi a gond?

- Két végzősről van szó, Uram. Ráadásul ellenszegültek, és nem vetették alá magukat a fenyítésnek.

- Kikről van szó? - kérdezte mérgesen az igazgató. - Küld be hozzám őket, egy ideig biztosan nem fognak tudni majd leülni.

- Én… Elnézést, Uram, de nekem kellene végrehajtanom a fenyítést…

Mr. Kerwin felvonta a szemöldökét és érdeklődve pillantott a lányra. Eddig még nem fordult elő, hogy az elöljárója ne értsen vele egyet.

- Arról van szó, Uram - vett mély lélegzetet Susan -, hogy eddig mindig a végzősök közül került ki az elöljáró… Most pedig itt vagyok én… Nekem… még harcolnom kell, hogy elismerjenek… Addig nem lesz tekintélyem, amíg ellenszegülhetnek nekem…

- Értem, és számíthatsz a támogatásomra, kislány. Mit javasolsz?

- Köszönöm, Uram - kiáltott fel lelkendezve Susan. - Iderendeltem a lányokat… Arra gondoltam, hogy Ön kiszabná a büntetést - persze keményet -, de a végre-hajtást elhalasztanánk péntek délutánra… Amikor a többiek is megkapják a fenyítésüket…

- Nagyon okos! - helyeselt elismerően a férfi. - Így mindenki tudni fogja, hogy az új elöljáró elfenekelte őket. És milyen büntetésre gondoltál?

- Az eredeti fenyítés 6-6 ütés lett volna a paddle-val. Az ellenszegülés miatt 6 vagy 8 jár a nádpálcával. És kiegészítő büntetésként pedig néhány kedvezmény megvonás jöhetne szóba. Mondjuk 2 hónapig kötelező az egyenruha.

- Nagyon kemény vagy, de talán igazad van. Van egy javaslatom. Ha meg akarod alázni őket, akkor sokkal jobban jársz, ha a térdedre fektetve is elfenekeled őket. Gondolj csak bele…

- Igaza van, Uram, nagyon jó ötlet… Behívhatom őket?

Linda és Charlotte idegesen toporgott az igazgató előtt; tudták, hogy most komoly pácba kerültek. Mr. Kerwin nem sokat teketóriázott, azonnal a tárgyra tért:

- A St. Adrian iskola mindig is arról volt híres, hogy tisztelte a tekintélyt. Mindig is voltak vagányok, nehezen kezelhetőek, de ha valaki lebukott, akkor bátran viselte tettének következményeit. Én el sem tudok képzelni nagyobb bűnt, mint ellenszegülni egy elöljárónak!

- De Uram… - próbált közbeszólni Linda.

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázkodásotokra! Ha Susan indokolatlanul akart volna megfenyíteni benneteket, akkor is engedelmeskednetek kellett volna!! Ha jogtalannak érzitek az ítéletét, akkor panaszt tehettek, de csak később. Engem nem érdekel, mit követtetek el eredetileg… Ezért nagyon komoly büntetést érdemeltek. Értettétek?

- Igen, Uram… - felelte halkan a két lány.

- Persze van választási lehetőségetek. Az egyik a kizárás. - A férfi kérdőn nézett a két lehajtott fejű végzősre. - A másik egy nagyon komoly büntetés.

- Ez mit jelent pontosan… Uram? - kérdezte beletörődve Charlotte.

- Először is itt van az eredeti tett büntetése; ez Susan-tól függ, az ő hatásköre - pillantott az elöljárójára a férfi. - Azután az ellenszegülésért: 10 nádpálcaütés. Plusz, hogy sokáig emlékezzetek az esetre, két hónapig az iskola egyenruháját kell viselnetek, és hetente egy délután itt maradtok 2 órára bezárva. Ez talán megfelel annak, amit elkövettetek. Kaptok öt percet, hogy megbeszéljétek a dolgot egymás közt. Majd el felejtettem… Ha a fenyítést választjátok, akkor azt az elöljáró fogja végrehajtani, pénteken délután…

Linda és Charlotte letaglózva hagyta el az irodát. Az igazgató ajánlatán nem sokat kellett töprengeniük, nem igazán volt választási lehetőségük. A kizárás sokkal rosszabb volt minden büntetésnél. Az utolsó évben abbahagyni az iskolát, mielőtt leérettségiztek volna, ez egyszerűen elképzelhetetlen volt a számukra. Ráadásul, ha a szüleik tudomást szereznek a dologról, akkor legalább ugyanilyen tortúrát kellene kiállnia popsijuknak. Persze nem volt könnyű tudomásul venni, hogy a lenézett "kis ribanc" legyőzte őket, de nem volt más választásuk.

Egy órán belül az egész iskola tudomást szerzett az egészről. A két végzősnek a hét hátralévő részén sok kaján mosolyt kellett eltűrni, amik sokkal jobban fájtak minden fenekeléstől. Persze tisztában voltak azzal, hogy amit Susan-tól fognak kapni, az sem lesz éppen leányálom.