A puskázás nagymestere

Szerző: Mína

A fenébe! Nincs elég bajom, és most ez is. Elaludtam! Ha figyelembe vesszük, hogy csak egykor kezdődik a vizsga, azt hiszem ez szép kis teljesítmény! De hát egész este nem aludtam, emiatt a hülye fogadás miatt. Mert kell nekem a számat jártatni! Gyorsan, gyorsan! Fel ezt az átkos pólót. Rohanás! Hol a telefonom?

– Kata! Foglalj nekem egy jó helyet! Valahol középen! – lihegem a telefonba. Régi trükköm, vagy babonám. Puskázni legjobban középen lehet. Elől nagyon szem előtt van az ember, hátra meg jobban figyelnek a tanárok. A közepe a tuti! A papír cetlik már szépen bekészítve, nem is emiatt parázok. Még sosem buktam le, pedig 10 éve csinálom. Miért most kapnának rajta! Hogy miért? Nagyon is jól tudom, hogy miért, a franc egye meg! Oké, itt vagyok! Az utolsó pillanatban!

– Te aztán jól kimérted, hallod-e? – csóválja fejét Kata. Középen ülünk ugyan, de a szélén. Nem túl jó, ha mászkálós tanár lesz benn. Éva, akivel fogadtam, előttem ül két sorral. Most hátra fordul, s figyel.

– Ne csináld, észreveszik! – kéri Kata, de én már veszem is lefelé a pulcsimat. Halk nevetés támad a hátam mögött, ahol elolvassák fehér pólóm vörös feliratát: FENEKELÉSI ENGEDÉLY. Elmosolyodom, ezzel nincs is baj. De ami a mellemen feszül! Osszák már ki a papirat, akkor előre görnyedhetnék! Hu! Ez is meg van, lássunk neki…

Nem is olyan nehéz, de most megakadtam. Melyik cédulán is van ez? Aha!... Csesztikuli! Ez meg mit mászkál! Ki látott már ilyet! Miért nem tud ez nyugton ülni? Pont ennek kellett bejönnie, a Csabának! Amúgy örülnék neki, nagyon jóképű egy tanár, az már biztos. Magas, izmos, karcsú, enyhén deresedő halánték. És a mozgása, anyám. Mint egy tigrisnek. Rugalmas, dinamikus… veszélyes!!! Észrevette! Le sem veszi a szemét a mellemről, és ennek most valahogy nem örülök. Nem bizony, mert a mellkasomon vörösen virít a felirat: A PUSKÁZÁS NAGYMESTERE. Végem! Most a hátamon lévő feliratot olvassa, az arca kész tanulmány. Na, most… tovább megy? Hihetetlen! Anyám, hogy remeg a kezem, majdnem elszórtam a cédulákat. Ne, ne, ne, ne! Leejtettem! Miért kell észrevennie mindent? Ha idáig nem volt biztos benne, hogy puskázok, most ott a kezében a bizonyíték… Nem értem zsebre tette, és mászkál tovább…

Soha többet nem akarok még egy ilyen vizsgát. Folyamatosan körülöttem mászkált, egyáltalán nem tudtam puskázni. Azt hiszem nagy baj nem lesz belőle, mert így is elég jól sikerült, legalább is úgy érzem. De már rajtam kívül csak három tanár van a teremben. Annyira leblokkolt, ahogy figyelt, hogy teljesen lelassultam. De most vége, mehetek!

– Kérem, szeretném, ha fél óra múlva bejönne a szobámba! – szólít meg, mikor gyorsan elsuhannék mellette.

– De… én… nem érek rá!

– Ez biztos? – kérdezi, s ujjai közt az elszórt puskámat morzsolgatja.

– Ha jobban meggondolom, mégis ráérek – sóhajtom. Életem leghosszabb fél órája vár rám. Már ver a víz. Mi lesz ebből?

– Jó napot kívánok, tanár úr!

– Csaba, ha kérhetem! Erről szeretnék beszélgetni egy kicsit – teszi elém a papírdarabot. Most cserben hagy az a nagy szám, semmit sem tudok kinyögni.

– Elég nagy szemtelenség, hogy még hirdeti is – bök a pólómra. - Szerencséje van, szerintem szép jövő áll maga előtt, és én nem akarom elrontani. Figyelembe véve a hátán olvasható szöveget, ajánlanék valamit. Hetente egyszer eljön hozzám, s ellenőrizzük tudja-e az anyagot. Ha nem, kegyetlenül elverem. Ha kétszer egymás után nem tudja, híre kell majd a puskázási szokásainak. Ez, a kollégáimat ismerve, eléggé megnehezítené az életét. Oda fogok figyelni magácskára, számíthat rá, hogy innentől kezdve minden vizsgáján ott leszek. A puskázásnak lőttek. Ami pedig a mostani szemtelenséget illeti… Nem készültem, így nem tudom elverni csak szíjjal… és esetleg favonalzóval. – A szemét le sem veszi az arcomról, így jól látja a reakciómat. Elképesztő ez a hapsi!

– Úgy látom, a szíj emlegetése különösebben nem zavarja, ellenben a vonalzóé… Maradjunk hát annál.

– De ezt mégis, hogy képzeli! – kiáltok fel döbbenten. Vonalzó? Hogyne!

– Ha gondolja, hivatalos útra is terelhetjük az ügyet – feleli higgadtan, s könnyed mosoly fut át arcán. Tudja, mit fogok választani. Kétsége sem lehet felőle, miután olvasta a szöveget a hátamon.

– Rendben! – mondom, s kis izgalom remegtet meg.

– Így elsőre harminc elég is lesz, nem gondolja? – kérdi.

– Szerintem egy is bőven elég lenne! – Már megint jártatom a szám! Nem lesz ennek jó vége!

– Úgy gondolja? Ebben az esetben legyen inkább ötven! – jön a válasz, amire én már nyikkanni sem merek. – Kérem, vegye le az alsó ruházatát. Nem fenyítek ruhán keresztül.

Remegő kezekkel rántom le a cipőmet, a farmert alig bírom kigombolni. Mivel igencsak szűk fazon, megkínlódom, mire leveszem. A bugyinál elidőzik a kezem. Mi lesz, ha miután kiosztotta az ötvenet, előveszi a lompost?

– Higgye el, külön tudom választani a szexuális célú büntetést a nevelő célzatútól. Magácskára ez utóbbi vár. – Ez olvas a gondolataimban! És bárcsak abbahagyná ezt a magácskázást! Gyorsan lecsúsztatom magamról a leheletnyi tangát. Olyan kicsi, hogy akár rajtam is maradhatott volna.

– Hasaljon, kérem az íróasztalra, és nyújtsa előre a kezét. Figyelmeztetnem kell, ha hátranyúl, ráütök a kezére. – Lábamat szorosan összezárva hajolok azt asztalra. Megborzongok, mikor a hasam a hűvös falaphoz ér. Alighogy kinyújtom a karom, máris meg kapom az elsőt.

– Ahhh! – szakad ki belőlem a kis kiáltás. A favonalzóval kiosztott ütések nagyon csípnek. Ég a hely, ahova lecsapott. Lassan jönnek az ütések, tanárom hagy időt, hogy a fájdalom hasson. Tudom, hogy szépen pirosodik a popóm. Felszisszenek minden csattanásra. A tizedik után átmegy a másik oldalra, onnan oszt tovább. Lángba borít. Piciket ficánkolok az asztalon, nem mintha segítene, de nem bírok mozdulatlanul maradni. Lábam sincs már annyira összezárva. Annyira szorítom az asztal szélét, hogy kezem elfehéredik. Most gyors ütések jönnek, ötösével. Nincs ideje tompulni a fájdalomnak. Emelgetem a lábaimat, fenekem egyre jobban riszál. Tökéletesen be lehet látni puncimra, ahogy kapálózom, de már nem érdekel. Megfeszítem fenekem izmait, de így még rosszabb. Próbálom ellazítani magam, de képtelenség a zuhogó csapások között. Mintha erős paprikát kentek volna egy sebbe, annyira ég a fenekem. Színe már sötétvörös lehet. Halmaim szétnyílnak, majd újra összezáródnak. Néha egészen kifordulok oldalra, de Csaba ilyenkor is lecsap. A vonalzó csípőmbe mar, hát gyorsan újra hasra fordulok. Sikítanék, de nem merem, nem akarom, hogy meghallják. Már csak a takarítók vannak benn, de ők biztos kéjes élvezettel néznék vonagló hátsómat. Még be is segítenének. Nem mintha az engem csépelő férfinak szüksége lenne rá. Hangosan nyögök, rázom a popsimat.

– Még tíz! – Ne mond, hogy számoljam, ne mond, mert nem bírom! Szemem már könnyes. Hatalmas csattanás a hátsómon, és ezzel egy időben irgalmatlan fájdalom. Most nagyon keményen ver, hangosan felkiáltok, már nem bírom visszafogni magam. Mindkét lábammal kirúgok hátra. Remélem, hogy eltalálom, bár egy kicsit félek is tőle, de ő oldalt áll, így esélytelen. Ég a popsim, egyre jobban vergődöm, de tanáromat ez nem zavarja a csapások tempós kiosztásában. Egyre csak jönnek az ütések, és bár azt hittem nem perzselhetnek jobban, tévedtem. Nincs már bőr szegény kínlódó popsimon, vagy ha van, már bíbor vörösen fénylik.

– Utolsó! –szól Csaba, s miután kiosztotta, én sikkantva kapok popsimhoz, most már lehet. Felállok, s meztelenségemmel nem törődve dörzsölgetem tomporom.

– Jaj, jaj, jaj! – nyöszörgöm, s aprókat toporgok. 

– Jövő héten ugyanebben az időpontban várom – szól, miközben kedvtelve nézi, ahogy még mindig a fenekemet dörzsölgetem. – Addigra tájékozódom, hol tartanak az anyagban.

Na, majd nem kimondtam miben tájékozódjál! Minek jöttem én ilyen szűk farmerben! Kész kínzás, mire magamra rántom. Elköszönök, majd picit vonagló, furcsa járással elindulok a folyosón. Szoknyában kellett volna jönni! Megbolondulok, mire hazaérek. Haza! Te jó ég! Akarok én hazamenni? Már rég otthon kellene lennem, a párom már vár. Mit fogok én kapni, ha észreveszi, milyen a popsim! Márpedig olyan vörös, mint a pipacs, színvaknak kellene lennie, hogy ne tűnjön fel neki. És nem az, a piros színhez kifejezetten érzéke van, nem egyszer bizonyította már a hátsómon. Legalább ennyit ki fog még osztani a fakanál nyelével. Jaj, de pórul jártam!

Ha hazaértem az lesz az első dolgom, hogy eldugom az összes fakanalat… és a biztonság kedvéért a vágódeszkákat is!  

VÉGE

Zsuzsi, köszi az ihletet!