Pumák 2.

2. rész

Az első nap

Már több mint egy hete voltam Great Bend-ben. Az első 2 napot egy motelben töltöttem, majd kaptam egy szép kis lakást a város szélén. Meredith igazgatónő hatékonyan dolgozott, így a következő nap levizsgáztam autóvezetésből és megcsináltam az edzői vizsgát is. Berendezkedtem és kezdtem megismerkedni a várossal.

Most pedig itt állok délelőtt 10-kor az igazgatói iroda előtt. Ez az első tanítási nap, nekem pedig az első munkanapom. A titkárnő tájékoztat, hogy éppen vannak az igazgatónőnél, és egy padra mutat, ahol egy diáklány ül. Eléggé idegen minden a számomra, a gondolataimba merülve ülök le a lány mellé.

Ebben a pillanatban egy csattanás hangja szűrődik át az ajtón. Nem volt túl hangos, elsőre igazából fel sem tűnt, olyan volt, mintha leejtettek volna valamit. De pár másodperc múlva megismétlődik és most követi egy elfojtott kiáltás is. Az egész olyan, mintha fenekelnének valakit! Csak nem? Közben hallatszik a harmadik csattanás is, most egy sokkal hangosabb hang kíséretében.

A mellettem ülő lány fészkelődni kezd a hangokra, mintha hirtelen kényelmetlenné vált volna a pad. Csak nem ő lesz a következő? Egyértelműen látszik rajta, hogy nem idegen számára a helyzet és pontosan tudja, hogy mi is történik az igazgató irodájában.

Közben a hatodik csattanás után hosszabb szünet következik, majd kinyílik az ajtó, és egy alacsony, szőke lány lép ki rajta. Az arca vörös, jobb kezével a farmerja hátulját dörzsölgeti. Nem pillant senkire, kicsit óvatosan lépkedve eltűnik a folyosón.

- Most már be lehet menni - szól a titkárnő, kettőnkre pillantva.

Előreengedem a lányt. Mrs. Meredith éppen helyet foglalt az szoba nagy részét elfoglaló íróasztala mögött. Int a kezével, hogy mi is üljünk le az asztal másik odalán lévő székekre.

- Sajnálom, hogy várnia kellett - mondja nekem, mosolyogva. - Az ember el se hinné, hogy vannak, akik már az év első napján nem férnek a gatyájukba...

- Szia Kaylee - fordul a mellettem ülő lány felé. - Köszönöm, hogy segítesz. Az úr Mr. Vince, a Pumák új edzője. Az ifjú hölgy pedig Kaylee Kreutzer - pillant rám - aki segíteni fog mindenben. Mondhatjuk, hogy ő lesz az Ön segédedzője. Kaylee tavaly még a csapat tagja volt.

A lány mosolya egy kicsit kényszeredettnek tűnik, nem tudom, hogy az igazgató iroda vagy én feszélyezem.

- Sajnos most nincs sok időm - folytatja az igazgatónő. - Az irodája a pálya közelében van, az öltözők mellett. Kaylee majd odakíséri. Az edzések hétköznap, a tanítás után kezdődhetnek, általában 3 körül. A lányoknak kell szülői engedély, hogy a csapat tagjai lehessenek, a formanyomtatványt majd Kaylee odaadja. Mi is van még? Nem lehet a csapat tagja az, akinek az átlaga 2,8 alá megy. Kivétel nincs, sajnálom.

Látja, hogy az asztalán lévő paddle-t bámulom.

- Ja, igen - reagál a pillantásomra. - Beszéltem Mr. Baley-vel, aki amolyan ezermester az iskolában, hogy készítse el magának a paddle-kat. Ma délután át is veheti őket a műhelyben.

- Az én paddle-imat? - kérdezem kikerekedő szemmel.

- Igen. Nem mondtam volna eddig? Az iskolában engedélyezett a testi fenyítés. Ez a csapatokra is vonatkozik. Persze vannak szabályok, ezeket megtudhatja ebből a kis könyvből - nyújt egy egy vékony füzetet. - Remélem, ez nem jelent majd nehézséget...

- Gondolom, nem - felelem és közben az jár a fejemben, hogy sokkal izgalmasabb lesz az a munka, mint amilyennek először gondoltam.

- Mivel az edzőségen kívül nincs más órája, így igazából nem kell az iskola területén tartózkodni, amikor nincs meccs, vagy edzés. Viszont szeretném - sőt, elvárom -, hogy a péntek délutáni iskolai gyűléseken részt venne.

Feláll a székéből, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége.

- Ha bármilyen kérdése van, Kaylee mindenben segít. Ha ő nem tud, akkor itt vagyok én, de... nekem mindig sok dolgom van és kevés időm.... Egyébként hajrá Pumák!

Ez utóbbit már az ajtóban mondja, öklét a magasba tartva. Kaylee hasonló módon válaszol, ez valami csatakiáltás lehet. Most hallom először a hangját, az irodában a bemutatkozáskor is csak mormogott valamit.

Elindul, én pedig követem. Beszélgetni kezdünk, de látom rajta, hogy valami bántja. Amikor megérkezünk az irodámba, azonnal menni készül, de visszatartom.

- Én úgy hallottam, hogy az amerikaiak nagyon barátságosak vendéglátók, de tőled még egy mosolyt sem kaptam - mondom, miközben leülünk egymással szemben. - Csak nincs valami bajod velem?

- Nincs semmi bajom - feleli, de azért kerüli a tekintetemet.

- Csak nem te akartál lenni az edző? - kérdezem, bár csak vaktában tapogatózom.

- Á, dehogy - mosolyodik el végre. - Én még inkább fociznék, de nem kerültem be az egyetemi csapatba. Így most egy évet kihagyok, és én magam jelentkeztem erre az állásra.

- Akkor?

- Csak az van... - kezdi vontatottan -, hogy az egyik legjobb barátnőm mamája volt tavaly az edző... És ez olyan, mintha elárulnám őt...

- Én erről nem tudok semmit - mondom.  - És hidd el, hogy teljesen véletlenül kerültem ide. De azt hallottam, hogy az előző edzőt mindenféleképpen kirúgták volna. Sőt, a csapat megszűnése is szóba került...

- Igen - feleli, elhúzva a száját. - Tényleg nagyon gyengék voltunk. De... Alicia is nagyon aggódik... Alicia a barátnőm, akiről szó van. És ő még mindig a csapat tagja lehet. Csak fél, hogy a mamája miatt kikerül a csapatból.

- Hát, nálam csak az számít, hogy ki hogyan teljesít - mondom mosolyogva. - Én értek a focihoz, de nem nagyon ismerem az itteni dolgokat. Ha segítsz nekem, akkor megígérem, hogy nem csak egy meccset fognak nyerni a Pumák.

- Rendben - mondja, és most már őszinte a mosolya.

- Először is mesélhetnél nekem erről a paddle-s dologról - mondom. - Ott, ahonnan én jöttem, már régen nincs ilyen, hogy az iskolában vagy az edzésen testi fenyítést lehetne alkalmazni...

- Hát, nálunk lehet - feleli nagy sóhajjal. - Oké, hol is kezdjem? Szerintem el kell olvasni a szabálykönyvet, de azért a főbb dolgokat megpróbálom összefoglalni. Minden tanárnak és edzőnek van két paddle-ja. Egy nagyobb, olyan, mint amit az igazgatónő is használt, és kisebb, ami nagyjából olyan, mint egy emberi tenyér. Az elsőt szokták használni komolyabb esetekben, a kisebbet pedig akkor, amikor csak figyelmeztetni akarják a diákokat. Ha valami komolyabbat követ el valaki, akkor elküldheti az igazgatóhoz is...

- Hát, úgy látom, hogy itt nem lesz nehéz fegyelmet tartani - mondom széles mosollyal. - És mi a helyzet a segédedzővel?

- Ezt hogy érti? - kérdi meglepődve.

- Ha te követsz el valamit, akkor téged is elfenekelhetlek? Vagy ez csak a játékosokra vonatkozik?

- Erre nincs szabály - feleli somolyogva, miközben jobb kezével végigsimít a szemöldökén. Később rájövök, hogy mindig ezt csinálja, ha zavarban van. - Szerintem ez kettőnkön áll. Ahogyan az is, hogy én büntethetem-e a lányokat, vagy csak maga.

- Oké, akkor állapodjunk meg, hogy fenntartom magamnak a jogot, hogy a segédemet is testi fenyítésben részesíthessem, ha valamit rosszul csinál. Rendben?

- Rendben - bólint és elhúzza a szája szélét egy kicsit. - Pedig már azt hittem, hogy legalább egy évig nyugalma lesz a popsimnak...

Nevetve a szemembe néz. Meglepődve látom, hogy nem igazán zavarja a dolog, mintha teljesen természetes lenne a számára. Sőt, mintha ezzel a helyére kerültek volna a dolgok.

- És természetesen neked is jogod lesz büntetni a játékosokat, hiszen engedelmeskedniük kell neked. Persze nem várom el tőled kötelező jelleggel, ha esetleg nehéz... Hiszen barátaid vannak a csapatban... Nem szeretném, ha emiatt megharagudnának rád...

- Szerintem azzal nem lesz gond - mondja.

- Nos, akkor munkára!

Pumák 1.

A következő történet fantázia. Teljes mértékben:) De én azért szeretem, ha a történetnek valósak az alapjai. 

Van Great Bend város, létezik Barton Community College, sőt, még női focicsapatuk is van. Az is igaz, hogy Kansas államban még engedélyezett a testi fenyítés az iskolákban.

A történet színhelyét egy community college-be helyeztem. Ide a high school (főiskola) után jönnek a diákok, nagyjából 18 éves korukban. Így a főszereplő lányok 19-20 évesek.

Az iskolát leginkább főiskolának fogom nevezni, ami jobban megfelel a mi főiskola fogalmunknak (és egyszerűbb), de nem egyezik az amerikai high school-al, ahova 16-18 évesek járnak.

Az összes többi dolog viszont fikció lesz:) Nem tudom, hogy a college-ben szoktak-e fenekelni. Nem tudom, hogy az edzők szokták-e fenekelni a játékosokat (szerintem nem). Nem nagyon ismerem az egyetemi bajnokságok felépítését, bár azt tudom, hogy hasonlóan bonyolult, mint mondjuk az NFL:)

A történetet így olvassátok, nem más, mint egy pasi fantáziája:)

* * * * *

1. rész

Prológus

Már lassan egy éve barangoltam az Államokban. Mindig is  tetszett Jack Reacher, Lee Child regényhősének élete, aki minden vagyontárgy nélkül kóborolt mindenfelé. Jó, persze, én nem vagyok leszerelt katonai rendőr, és messze nem vagyok olyan kemény, mint Reacher, de egyik nap arra ébredtem, hogy fel kell adnom addigi életemet, és neki kell vágnom a nagyvilágnak.

Pénzzé tettem mindenemet, eladtam a lakásomat, felmondtam a munkahelyemen és vettem egy repülőjegyet New Yorkba. Pár nap után elindultam délre, Floridába. Általában stoppal utaztam, vagy busszal. Ha egy-egy hely megtetszett, maradtam pár napot, dolgoztam egy kicsit, éttermekben vagy a földeken, majd mentem tovább.

Florida után végigmentem a déli államokon, Texas, Új-Mexikó, Arizona. Majd Kaliforniából kezdtem ismét visszafelé, de egy “szinttel” feljebb, Nevada, Utah, Colorado.

Most pedig itt állok Oklahoma City mellett, és el kellene döntenem hogy merre folytassam az utamat. Arkansasban még nem jártam, de talán szerencsésebb lenne inkább először észak felé indulni, amíg még jó az idő. Most még, augusztus végén nagy a meleg, de a tél északon elég hamar eljön...

Ráadásul nem ártana egy kis pénzt keresnem se... A számlámon még elég szép summa van, de megfogadtam, hogy nem megyek egy bizonyos összeg alá.

Úgy döntök, hogy döntsön a sors helyettem: egy olyan helyen állok le stoppolni, ahol még közös a 44-es és a 35-ös főút. Az első Tulsa-ba visz, a másik Wichita-ba. Arra megyek, amerre a kocsi, amelyik megáll először.

Egy sötétkék Toyota fékez le, amikor meglát. Kansas-i rendszám... Akkor ez el is dönti a kérdést. A vezetője egy 50 év körüli nő, egyedül van a kocsiban. Ez egy kicsit meglep, mivel nők nem szoktak megállni, főleg akkor nem, ha egyedül vannak. Nem mintha olyan rémisztően néznék ki, de azért mindig kockázatos felvenni egy férfit.

Beszélgetni kezdünk. Kiderül, hogy Susan Meredith-nek hívják, és egy kis város, Great Bend főiskolájának, a Barton Community College-nek az igazgatója. Mesél a családjáról, férjéről és 2 gyerekéről. Én elmesélem, hogy Magyarországról jöttem. Elsőre fogalma sincs róla, hol van. Mivel eddig mindenki félreértette első hallásra, már rutinosan teszem hozzá, hogy Európából.

Ezt követően elmesélem, hogyan is kerültem ide. Megértően bólogat, mintha mindennapos történet lenne, majd mesélni kezd a munkájáról. Hogy milyen nehéz előteremteni az anyagi forrásokat az iskola számára, és milyen értelmetlen dolog, hogy igazából nem az oktatás színvonala számít, hanem a sportteljesítmény. Éppen azért volt most Oklahoma City-ben, hogy elcsábítson egy baseball edzőt magukhoz.

- Nagyon szeretem az amerikai sportokat - mondom -, de a baseball még mindig nagyon távol áll tőlem. Az amerikai foci, igen, az nagy kedvencem. De a baseball nem tud lázba hozni.

- Mi eléggé szegény iskola vagyunk - feleli mosolyogva -, arra nincs pénzünk, hogy egy amerikai foci csapatat fenntartsunk. De van férfi és női kosárcsapatunk, baseball és softball csapatunk, egészen jók a teniszezőink és az atlétáink is. Ja, és van egy női foci csapatunk is. Igazság szerint ők okozzák a legnagyobb fejfájást...

- Hogy-hogy - kérdezem, inkább csak udvariasságból.

- A foci csapat már jó 5 éve csak szenved, alig érnek el eredményt. Tavaly egyetlen meccset sem nyertek. Próbáltam megszüntetni, mivel így semmilyen hasznot nem hoznak az iskolának, de az állami vezetés nem engedi...

- Fiatalabb koromban én is fociztam - mondom. - Nálunk a foci olyan, mint itt a baseball, vagy az amerikai foci. Elég jó is voltam - dicsekszem egy kicsit. - Eljutottam egészen az országos harmadik ligáig.

- Tényleg? - kérdezi hirtelen érdeklődéssel a hangjában. Ráncolja a homlokát, miközben gondolkodik. - Nem éhes? - kérdezi pár pillanattal később. - Jöjjön, meghívom egy szendvicsre.

Beállunk egy pihenőbe. Az étkezdében rendelünk, majd Mrs. Meredith elővesz egy vastag füzetet. Belelapoz, majd megkérdezi, hogy a kapus hol foghatja meg kézzel a labdát. Első pillanatban meglepődök, de elmondom. Sorra jönnek a kérdések, úgy érzem magamat, mintha vizsgáztatnának.

- Tökéletes - mondja végül, miközben elfogyasztottuk a szendvicsünket. - Lenne egy ajánlatom magának. Nem lenne kedve elvállalni a női focicsapat edző posztját?

Erre tényleg nem számítottam... Egy percig szóhoz sem jutok.

- Sajnálom, de nincs zöld kártyám - mondom végül. - A mosogatáshoz vagy gyümölcsszedéshez nem kell, de egy iskolában azért komolyabb az ellenőrzés. Vagy legalábbis gondolom, hogy így van.

- Ez nem gond - legyint a kezével. - A csapat egyik tagjának a papája a kormányzó barátja. Egy perc alatt elintézi a zöld kártyát.

- De nincs semmilyen edzői papírom. Igaz, hogy játszottam és edzősködtem is, de...

- Tavaly az egyik lány mamája volt az edző. Igazából azt sem tudta, hogy mi az a les. Nos, nem mintha én tudnám....

- Figyeljen ide - folytatja közelebb hajolva -, az ajánlatom a következő. Engem szorongatnak fentről, de ha elő tudok varázsolni egy európai edzőt, azzal minden támadást kivédek. Maga pedig csak jól járhat. Igaz, hogy nem tudok túl sokat fizetni, de elintézem a zöld kártyáját. Kötünk egy egy éves szerződést, ez idő alatt biztosítunk magának lakást, kocsit, étkezési jegyet a főiskolán. Ha nem lesz sikeres az idény, akkor elválunk békében, nekem pedig lesz a kezemben egy újabb adu a csapat megszüntetéséhez. Ha eredményes lesz, akkor jövőre megbeszéljük a folytatást.

Nem is olyan rossz üzlet. Egy évig egy fix munkahely, feltöltöm a számlámat és ha meglesz a zöld kártyám, akkor bárhol könnyebben találok munkát.

- Jóformán semmilyen kockázatot nem vállal - folytatja a nő, kicsit félreértve a habozásomat. - Annál rosszabb eredményt nem lehet produkálni, mint ami az előző évben volt. Ha nyernek egy meccset, már az is siker lesz.

- És a papírok? - kérdezem.

- Egy bizottság előtt kell vizsgázni. Az előbb a legnehezebb kérdéseket tettem fel. Ahhoz, hogy megkapja az engedélyt, elég 60 százalékot elérni. Mrs. Nicholson, aki tavaly volt az edző, 50 százalékkal is megkapta... Maga pedig az összes választ tudta. Vagyis nem jelent gondot. Nos?

- Rendben van, legyen - mondom széles mosollyal. 

És így lettem egy női focicsapat edzője Amerikában:)

Bush Pekingben

Nem kell megijedni, semmi politika nem szerepel itt:) De ezt a képet azért megosztom veletek, mint egy kis bizonyíték, hogy az olimpián is lehet érdekes dolgokat látni.

Én nem igazán szeretem a strandröplabdát, de azért néha meg szoktam nézni egy-egy női meccset. Nem is csak a csinos lányok miatt:), hanem főleg azért, mivel a lányok elég gyakran paskolják meg egymás popsiját egy-egy pont után:)

Úgy látszik, ez az amerikai elnöknek is tetszik, mivel ő is a női strandröplabdázók edzését látogatta meg. És biztosan tetszett neki, amikor a lányok a popsijukat mutogatták:)

A képet ide kattintva lehet megnézni.