A kíváncsiság büntetése

Szerző: Eliz

Sokan gondolják úgy, hogy a viktoriánus kor átlag angolja annyira frusztrált volt mindennemű szexualitástól, hogy még a legkisebb utalásokat is megpróbálta eltüntetni az életéből. A kb. két évtizede folyó kutatások szerint mindez csak a felszín, mert a valóság egész másként festett: a társadalmat ugyanis a mainál is jobban átitatta a fülledt erotika és a szex. 1857-ben csak Londonban 6000 bordély és 80 000 prostituált működött.

Egy bizonyos Walternek „A titkos életem” (My Secret Life) című könyve 11 kötetben jelent meg 1888 és 1894 között. A sorozatot természetesen pult alól árulták. Walter könyvében az f betűs szó (f..k) 5357 alkalommal jelent meg (valaki nagyon unhatta magát, ha vette a fáradságot, hogy megszámolja), és a szerző 1100 oldalon át kb. 1200 partnerrel folytatott szexuális kapcsolatát örökítette meg. Fenekelés s a testi fenyítés különböző módozatai is gyakran előfordultak a leírásokban. „Walternek valószínűleg még a koporsóban is erekciója lehetett.” – írta a The Times.

A fenekelés különben központi témája volt a korabeli angol pornográfiának. Ennek az érdeklődésnek egyik oka az lehetett, hogy a testi fenyítés több száz éven keresztül szerves része volt az angol kultúrának: iskolákban, hadseregben és igazságszolgáltatásban ez egy intézményesült büntetési formának számított. A főleg felső osztálybeli férfi „fogyasztók” több mint valószínű, hogy a verés e formáját megtapasztalhatták gyermekkorukban, az iskolában, s a nemi szervek helyett így a fenék lett a legfőbb erogén zóna.

A mai napig komoly vita folyik arról, hogy ki lehetett a titokzatos Walter, de lehetne akár az alábbi történetben szereplő Mr. Wentworth is.

A kíváncsiság büntetése

„A gyönyör és a kín között lényeges különbség nincs.”

Csak azután vette le szememről a fekete selyemkötést, hogy az ajtót kulcsra zárta maga mögött. Szavak nélkül is tudtam, mire vár.

Lassan, nagy gonddal váltam meg ruháimtól, majd az alsószoknya következett; egy közeli székre helyeztem őket. Végül nem maradt más rajtam, csak a rövid ujjú batiszting, alatta apró derékfűzővel, no meg a fodros szárú bugyogó. Elefántcsontszínű selyemharisnyám csillogott a fényben. A fekete bőrrel bevont bak már várt. Bizonytalan léptekkel álltam meg előtte. Szorosan összezártam a combjaimat, ezért finoman hajlított rá, mint valami próbának alávetett szerkezetet, majd felemelte ingemet és gyors mozdulattal kioldotta alsóneműm pertlijét. Egy pillanatra átment a másik oldalra s az ingen keresztül megcirógatta fűzőből kibuggyanó melleimet, olyan lágyan, akárha először ért volna hozzájuk.

Halk, sokat sejtető neszt hallottam, mint amikor valaki bőrdarabot húzogat a tenyerén. Csatttt! Széles bőrszíj hasított végig a hátsófelemen. Ahhh!, rándultam meg. A csapások lassan, szinte lustán jöttek – de szünet nélkül. Nyögéseim zokogásba váltottak. Volt, hogy telibe kapta fenekemet a szíj, de olyan is, hogy alatta csattant, ahol a combjaim összeérnek. Akkor ismertem meg, mennyire tud csípni a fenyítésnek ez a módja. Megengedte, hogy himbáljam a csípőmet, amikor balra mozdultam, a bal félgömbre csapott le, amikor jobbra, akkor a jobbra.

Képek kavarogtak a fejemben, nevek és arcok, melyeket, úgy hittem, régen elfeledtem már. A forróság, mint áradat öntötte el a testemet, ahogy megéreztem a simogató ujjakat szeméremajkaim között; közeledett a megsemmisülés.

Néhány héttel ezelőtt, a könyvtárszobában kezdődött minden...

♥

Amikor sikerült nevelőnőként elhelyezkednem a Wentworth családnál, megoldódni látszódtak nyomasztó anyagi gondjaim. Házasságkötésem előtt az orsolyás nővéreknél szerzett műveltség feljogosított rá, hogy a megélhetésnek ezt a nem túl fényes, de legalább tisztes módját válasszam. Két évvel ezelőtt ugyanis, miután a férjem, Arthur váratlanul elhunyt, teljesen egyedül maradtam a nagyvilágban, s a létbizonytalanság érzetével keltem és hajtottam le fejemet nap nap után. Az özvegyi járadék oly csekély volt, annak a háznak a fenntartására sem elegendő, melyet eddig béreltünk, nem maradt hát más választásom, minthogy hirdetés útján keressek magamnak nevelőnői állást, és a főváros kedvéért elhagyjam rövidke boldogságom helyszínét, a Kent megyei Monktont.

Vidéki magányunkat mindig többre értékeltem, mint a nyüzsgő londoni életet, szerencsére Wentworthék rezidenciája a város szélén, a kensingtoni Stafford Terrace 14. szám alatt volt, s ez a kerület néhány évtizede még falunak számított, nem olyan régen kezdett csak el kiépülni. Az olaszos stílusban épült kétemeletes ház nem sokban különbözött a mellette lévőktől, a macskaköves járdáról a kis kovácsoltvas kaput kinyitva, néhány lépcsőfokon lehetett felmenni a nehéz tölgyfa ajtóig, de én jobb szerettem a hátsó, kerti bejáraton közlekedni. A házba belépve egy nem túl tágas hallba érkezett a látogató, ahonnan vörös brüsszeli szőnyeggel borított márványlépcsőkön lehetett feljutni a felső szintekre. Szép ház volt, óarany, bronz, bordó és méregzöld színek uralkodtak a belső terekben, melyek egyszerre tükrözték a gazdagság és a jó ízlés jelenlétét. A hallból nyílt az utcára néző ebédlő, mögötte, az épület hátsó részében Mrs. Wentworth társalgója volt, ahol a vendégeket fogadta. Az első emeleten helyezkedett el a nappali, az úr dolgozószobája és a könyvtárszoba, a másodikon pedig a hálószobák és vendégszobák. Ugyanitt külön tanulószobát rendeztek be a gyerekek részére, többnyire mégis a könyvtárban oktattam őket földrajzra és számtanra, zongorázni pedig a nappaliban felállított Broadwood zongoránál.

Mrs. Wentworth, a ház úrnője azon társasági hölgyek közé tartozott, akik minden körülmények között elegánsan viselkednek, s még arra is volt gondja, hogy a „Zöld Szalonnak” nevezett társalgó és a nappali Biedermeier asztalkáinak lábait „felöltöztesse”, továbbá az ebédlő nagy Chippendale asztalát földig érő terítő alá rejtse. Az asztallábakat egyébként következetesen „végtagoknak” nevezte, nehogy idősebbik gyermekében, Thomas úrfiban illetlen gondolatokat ébresszen, ahogyan étkezéseknél is kizárólag a csirke „kebeléből” fogyasztott. Hozzá hasonlóan finom úriember volt Mr. Wentworth, aki feleségével tisztelettel, gyermekeivel gyengéd szigorúsággal, viszont a személyzettel – ideértve engem is – kimért udvariassággal bánt. Ismerve őt, igazán hihetetlennek tűnik az egyik minden lében kanál inas, bizonyos Bertie közlése, miszerint az úr éppoly gyakran látogatja az East Enden található rossz hírű házakat, amilyen ritkán keresi fel nejét a hálószobájában...

♥

Mindent egybevetve, kellemesen teltek napjaim külvárosi munkaadóimnál. Miután végeztem a tanítással, mindig maradt 1-2 üres órám vacsoráig, melyet sétálással töltöttem a néhány perc távolságra található Phillimore Gardensben, rossz idő esetén pedig a könyvtárba vonultam vissza.

A könyvtárszoba volt a háznak azon helyisége, amely a leginkább lenyűgözött, talán mert zsenge ifjúkoromtól annyira bele tudtam feledkezni egy-egy érdekes regénybe, hogy amíg a lapokat forgattam, sikerült teljesen kizárnom a külvilágot és elfeledkeznem a mindennapi gondokról. Képzeljenek el egy jókora termet hatalmas ablakokkal, ahol a falakat a mennyezetig ragyogó mahagóni faburkolat borítja, a polcokon borjúbőrbe kötött könyvek sorakoznak, barnák, olajzöldek és skarlátvörösek, aranyozott betűkkel a gerincükön. A réz falikarokban már kora délutántól hosszú, fehér gyertyák égnek. A gyönyörű faragásokkal díszített kandallóban mindig diófával raknak tüzet, az úr kérésére, s a pattogó tűz közelében kényelmes kanapé és süppedős fotelek csábítanak pihenésre, bár én inkább az ablakfülkében, félig a nehéz bársonyfüggöny mögé rejtőzve olvasgatok szívesebben.

Nem történt ez másként azon a ködös és hideg délutánon sem, mikor rövid időre egyedül maradtam a házban. Mrs. Wentworth ruhát próbálni ment a gyerekekkel, az úr a Carlton Clubban mulatta az időt, még a cselédeknek is kimenője volt aznap. Éppen a helyére készültem tenni Mrs. Gaskellnek egy divatos regényét, mikor felfedeztem, hogy az egyik polcon a könyvek két sorban vannak elhelyezve, a jól látható címek mögött újabb kötetek bújnak meg.

Azt hiszem, ujjaim hegyének bizsergéséből tudtam, mit fogok találni annak a vékony, rézkarcokkal illusztrált könyvnek kissé megsárgult lapjain, melyet először emeltem ki rejtekéből. Elidőztem kissé az egyik képnél: a ruhátlan lány orcáján a könnyek, mint odatűzött gyöngyök függtek, nemi szerve jól látható volt nagy, kerek tomporának félgömbjei alatt, akárcsak az ostorával lesújtani készülő, fekete maszkos férfi szabaddá tett hímtagja; az aprólékosan kivitelezett grafika alatt latin nyelvű írás hirdette: Ez a kíváncsiság büntetése. Reszkető kézzel tettem vissza a kötetet Fanny Hill és Szodoma százhúsz napja mellé, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak, újfajta izgalom kerített hatalmába. A klasszikusokon kívül nemrégen kiadott magazinokat találtam, The Pearl, Glee és The Exquisite néhány példányát, ám e nevek olvasottságom ellenére sem mondtak semmit nekem. A korbácsolás titkai és A fenyítés románca már sokkal beszédesebb címek voltak... Mennyivel másabbnak tűnt mindez, mint a mi drága királynőnk családi élete!

♥

Emlékszem, milyen bűnös szavakat tanultunk a leányintézetben, főleg esténként, miközben testünkkel melegítettük egymást a takaró alatt. Con, pine, foutre - miért édes a francia nyelvben az összes bűnös szó?

Egy napon aztán Agnes nővér is meghallotta a nevetgéléssel egybekötött sugdolózást, aminek az eredménye az lett, hogy egyik társnőm, a nemesi származású Lydia Bromley, kinek teste 14 éves korára olyan volt, akár egy felnőtt nőé, látogatást kellett tegyen a priorissza irodájában. Mielőtt bezárult volna mögötte az ajtó, vethettem egy pillantást a szoba közepére helyezett asztalra, melynek szélére jókora bársonypárnát tettek.

– Teljesen hajtsa föl a ruháját – hallatszott ki egy hang – nővér, tartsa a karjait!

– Nee! Ne nyírfavesszővel! – jajgatott odabenn Lydia.

Elképzeltem, amint az asztalra hajol, és még inkább kidomborodik gömbölyű feneke. Telt keblei az asztalon, mint ritka melegházi gyümölcsök, hasa a párnának nyomódik.

Én még sohasem kóstoltam a vesszőzést. Állítólag a vesszőket előbb meg kell puhítani.

            – Neeeee! – társnőm kiáltása egyszerre hangzott fel az első suhintással, majd újabb kiáltások következtek. A nyírfavessző – gondolom – finoman, de határozottan suhintott le újra meg újra, először az egyik, aztán a másik félholdra. Ahogy a hegedű sír föl, úgy tört ki a lányból a keserves zokogás, s még akkor sem hagyta abba, mikor a leckéztetés véget ért.

A saját torkomban éreztem Lydia fájdalmas sírását, a fojtogató gombócokat.

♥

Közvetlenül A filozófus Teréz mellett puha bőrtokot tapintottak ki kutató ujjaim. Kinyitottam. Korbács lapult benne, ébenfából készült nyele mentén erekre emlékeztető faragások voltak, gumóforma végéből hatvan-hetven centi hosszú, vékony bőrszíjak csüngtek, az elkeskenyedő szálakon lazán megkötött csomókkal. Elgondolkodva tapintottam végig az ereket a korbács nyelén, amely pontosan úgy nézett ki, mint egy...

– Éppen ezt kerestem. – hallatszott a hátamnál Mr. Wentworth mély, kissé gúnyos hangja. Nem hallottam nyílni az ajtót, s ahogy megfordultam, ijedtemben a földre ejtettem a korbácsot.

– Uram, én... – szemeimmel a kijáratot kerestem, jó lett volna minél hamarabb eltűnni a könyvtárból, de elállta az utamat.

– Vegye fel, és adja ide! – intett fejével a korbács felé.

Sírás környékezett, s remegett a szám, miközben átnyújtottam. Szerettem volna egészen máshol lenni... Ő futólag megérintette a hátamat, majd megfogta jéghideg kezemet, és a kanapé felé húzott, amely a kandallóval szemben állt.

– Foglaljon helyet! Még a végén összeesik itt nekem!

Ő is leült, annyira közel – illetlenül közel – hozzám, hogy érezni lehetett a teste kipárolgását. Dohány- és enyhe portói illata volt. A korbácsot maga mellé helyezte. Hallgattunk egy ideig, aztán megköszörülte a torkát:

– Nos, hogy tetszik a gyűjteményem? – hangjában sajátos módon keveredett az irónia és az élvezet. – Talált kedvére valót a könyvek között?

– Kérem, bocsásson meg, Mr. Wentworth... én nem...

– Nem gondolta, hogy ily gyorsan hazaérek, s rajtakapom? Máskülönben sokkal elővigyázatosabb lett volna... ezt akarta mondani, ugye?

Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Szemem sarkából is láttam, amint a mellényzsebéből kis csomagot vesz elő; óvatosan fejtette le róla a selyempapírt.

– Nézze meg ezeket is! –  ámulva vettem észre, hogy fotográfiákat tart a kezében. – A Gare du Nord közelében vettem egy kis fekete emberkétől, a kabátja alatt rejtegette őket. Ilyet nálunk nem találni!

            Milyen képek voltak azok! Az egyiken hiányos ruházatú lány térdepelt egy szétdúlt ágy mellett, s két férfi is volt a fotográfián, kik nyilvánvalóan szodómiát követtek el rajta. A következő képen kopár szoba, közepén két kecskeláb között vastag farúddal, fiatal nő volt a rúdra hajolva, karjain és bokáin vastag kötelek feszültek, szőke haja világított a sötétben, tomporán még frissek voltak a pálcanyomok. El kellett volna takarjam a szemem, egy jól nevelt hölgy bizonyosan így tett volna, de kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a belém nevelt bűntudatnál! Olyan fotográfiát is láttam, melyen az élveteg arcú, nyilvánvalóan félvilági nő felsőtestével egy fotel hátára hajolt, miközben a férfi hátulról próbálta magáévá tenni, de a legfurcsább mind között az a kép volt, amelyiken két meztelen lányt lehetett látni – egyik sovány, másik testes volt – szorosan összekötözve, olyannyira, hogy keblük és vénuszdombjuk is egymásnak nyomódott, s egy frakkos-cilinderes férfi figyelte őket a falnak támaszkodva...

Hirtelen visszatette a képeket a zsebébe, majd tenyerébe fogta az egyik kezemet; próbáltam visszahúzni, ám erősen tartotta.

– Álljon fel, és emelje fel a szoknyáját! – olyan semleges hangon ejtette ki e szavakat, mintha arra kért volna, hogy töltsek még egy csésze teát. Először arra gondoltam, hogy talán rosszul hallottam, ám ahogy ránéztem, szeméből kiolvastam a türelmetlenséget.

– Mr. Wentworth... kérem... – csak suttogva tudtam beszélni, annyira féltem.

– Ugye tudja, hogy elbocsáthatnám azért, mert az én személyes holmimhoz nyúlt? – kérdezte, miközben enyhített keze szorításán, s ujjaival a tenyeremet kezdte simogatni.

– Uram, én nem akartam semmi rosszat... Mrs. Wentworth megengedte, hogy szabadidőmben használjam a könyvtárat.

– Nejem túlságosan engedékeny a fizetett alkalmazottakkal! – mondta, most már kicsit ingerültebben. – Nézze, megtehetném, hogy indoklás és ajánlólevél nélkül kiteszem az utcára, mivel én vagyok ennek a háznak az ura. És, mint tudja, nincs hiány olyan nevelőnőkből, akik örömmel kapnának a lehetőségen, hogy elszegődjenek egy úri családhoz... tehát még egyszer és utoljára arra kérem, hogy ha nem esik nehezére, legyen olyan kedves, álljon ide, háttal nekem, s emelje már fel azt a szoknyát, mert nincs túl sok időm!

Tudtam, és ő is tudta, hogy nincs hová mennem. Abból a csekély összegből, melyet ittlétem alatt sikerült megkeresnem, legfeljebb néhány napig tudnám meghúzni magamat egy nagyon szerény panzióban, és szinte biztos, hogy nem találnék ennyi idő alatt megfelelő állást. Reszkető lábakkal engedelmeskedtem az utasításnak, s lassan felemeltem ruhám szoknyarészét meg az alsószoknyát.

– Még feljebb! – mondta, kissé előredőlve. A korbács keresztben volt a térdén, szíjai oldalt lelógtak. – Úgy tűnik, az unalmas és seszínű ruhái alatt igen formás idomok rejtőznek, s ha nem lennék annyira mérges, ez a látvány igen kedvemre való lenne.

Kezében megmozdult a korbács, ahogy mögém állt. Végighúzta nyelét a fenekem dombja körül és alatt, formázgatva alakját, akár egy szobrász. Meleg lehelete a nyakamat cirógatta, majd ismét maga felé fordított.

– Emelje fel a karját, aztán hajoljon oda, a párnákra! – mutatott a kanapéra.

– Uram... könyörgök, ne!

Nem törődve erőtlen tiltakozásommal, kezébe fogta, majd kissé megszorította a bal mellemet, miközben még szorosabban magához vont. Bricsesznadrágján keresztül is éreztem erekcióját. Aztán egy határozott mozdulattal lenyomott a kanapéra, ruhámat és alsószoknyámat a nyakamig felhúzta, bugyogómat hátul, a hasíték mentén kettészakította. Arcomat párnába fúrtam, párna nyomódott a hasamnak is. Remegve vártam, hogy lesújtson a korbács.

– Ahhh! – majd elállt a lélegzetem az első csapásra, aztán a másodikra is. Olyan különös, keserédes érzés volt, ahogy csípett – gyermekkoromban többször kikaptam pálcával, de ilyet egyetlen alkalommal sem tapasztaltam. Talán a tiltott könyvek zavartak össze ennyire... Nem azt akarom mondani, hogy nem fájt. Rettenetes volt! Csípőm szinte vonaglott a fenekemre mért ütésektől, a hátam ívbe görbült. Kezeim a párnákat markolászták, összeszorítottam a fenekem és visítottam. Nem hallotta senki, hiszen üresen kongott a ház.

A sokadik csapás után az úr felemelt. Én csaknem összeroskadtam, de jobb karjával erősen tartott. Bal kezének ujjai szoknyám alatt kalandoztak, lágyékomat cirógatták, majd kissé lejjebb tévedtek. Égett az arcom és égett a hátsófelem, annyira, hogy könny szökött a szemembe, mégis igyekeztem egyedül megállni a lábaimon. Kicsit hintáztam a sarkaimon, aztán sikerült. A simogatás abbamaradt. Mr. Wentworth megvárta, míg elrendezem kissé a ruháimat, s az ajtó felé indult.

– Mr. Wentworth, a korbács... – szóltam utána, mivel ottfelejtette a kanapé előtti intarziás asztalkán.

– Tegye csak a párnája alá. Még szükség lehet rá. – mondta ő, majd kiment.

♥

Segített a bakról felemelkedni. Kioldott bugyogóm a földre hullt, hiába kaptam a kék selyempertli után. Nem engedte, hogy lehajoljak érte.

– Tartsa föl a karját egészen magasra!

Centinként emelte fel ingemet. Alatta csak a kis fűző volt. Csípőm nem bírt mozdulatlan maradni, de ő egyre csak emelte, egészen a melleimig. Az ing csipkeszegélye csiklandozta bimbóimat. Szédültem, úgy éreztem, rögtön elájulok. Aztán egyetlen mozdulattal áthúzta a fejemen a feleslegessé vált ruhadarabot, és hevesen magához rántott.

– Ne! – nyöszörögtem a csípőmet forgatva és levegő után kapkodva. – Kérem, ne!

Hiába könyörögtem, kezeivel égő fenekemet markolászta, férfiassága a hasamnak feszült. Hirtelen mégis elengedett, mire én lezuhantam, háttal az ágyra, ami a bak mellett volt.

– Tegye a kezét a tarkójára, s  ne mozogjon!

Hosszú, fehér, hajlott végű tollat húzott elő a kabátujjából. Egy pillanatra a látókörömbe került, s önkéntelenül megrándult a csípőm.

– Mondom, ne mozogjon! Nem akarhatja, hogy megkötözzem. – mondta, kicsit szigorúbban. A toll csiklandozott, keringett a combjaim között. – Nézzen rám! Jó, most nyalja meg az ajkait, szeretném nedvesnek látni őket.

A toll csak incselkedett, kerülgette a csiklómat, forgott, befészkelődött, majd ismét a comb érzékeny belső oldalát kínozta. Minden érintésére fokozódott bennem az eksztatikus kéj. Egyszer csak éreztem, amint a csiklandós vége fölfelé vándorol a hüvelyemben. Nem bírtam tovább! Sajgó fenekem felemelkedett, visszahuppant, újra felemelkedett. Játszott velem, visszahúzódott, majd ismét előrenyomult, ki-be, ki-be. Vonaglottam, a mennyezet fehéren kavargott.

– Ne! Ne-hehehe! – elfúló hangon tiltakoztam.

Abban a pillanatban darabokra robbant bennem a mindenség. Egész testem megugrott, felkiáltottam, végül lecsendesedve magamba zuhantam.

♥

Verejtékben úszva ébredtem azon az éjjelen. Odakint sötét volt még. Párnám alá csúsztattam a kezem, s kitapogattam a korbácsot, a sima nyelet, az összetekerve várakozó bőrszíjakat. Végigsimítottam a faragott ereket a péniszalakzaton. Bimbóim valósággal átdöfték lenvászon hálóruhám anyagát. Nedves ölem sajgott a kielégítetlen vágytól, amint a korbács eres végét égő ágyékomhoz szorítottam.

Eliz

Robin Hood

Szerző: Maravilla

Hát igen, azért a sokat szidott közösségi oldalaknak is megvan a maga előnye, például régi ismerősökre akadni, elfelejtett barátokra, szerelmekre, stb. Roger és Vera is ennek köszönhette a régi ismeretség felmelegedését, azét, ami még valamikor 20 éve, atlétikaedzéseken kezdődött.

Roger egy szép napon felregisztrált az egyik ilyen oldalra, és ahogy az már lenni szokott, nekiállt ismerősök után kutatni. Egyetemi cimborák, gimis osztálytársak, ex-barátnők, és akkor eszébe jutott Vera is, a legelső… Na, nem olyan értelemben, hiszen 8 évesek voltak, mikor „szerelmesek lettek” egymásba, Roger rendszeresen hazakísérte a lányt, vitte a táskáját, hétvégenként is sokszor találkoztak, és tombolt köztük a szép gyerekszerelem. Aztán Veráék elköltöztek a városból, Roger pedig abbahagyta az atlétikát, így életük külön utakon folytatódott. Egyszer-egyszer még összefutottak véletlenül, valahol, de igazából csak néhány szót váltottak, lényegtelen dolgokról. Mint két régi osztálytárs, akik megbeszélik, éppen ki mit dolgozik és mi újság a családi állapotával, aztán a kötelező és sirályszürke udvariaskodás után mennek vissza a maguk kis életébe.

Talán ez is így alakult volna, ha Vera nem lát egy képet Rogernél, amire eszébe jut egy vicces komment, a fiú pedig nem válaszol rá, aztán nem kezdenek el chatelgetni egymással, hogy a végén egy személyes találka is összejöjjön, több mint 20 év után. Pedig a dolog így alakult, néhány hét után összehoztak egy közös vacsorát, természetesen mindenféle hátsó szándék nélkül. Persze, szóba került a szokásos közhelyes munka, család, gyerek téma is, majd nosztalgiázásba kezdtek és felelevenítettek néhány gyerekkori emléket, már amire ennyi idő után emlékezni lehet.

- Tudod, mindig az volt a tervem, hogy megmentelek… Néztem ezt a rengeteg kalandfilmet, olvastam a regényeket, Tulipános Fanfan, Robin Hood, stb., és állandóan tervezgettem, hogy mentelek meg.

- De kitől akartál megmenteni?

- Anyádtól… Én azért emlékszem, miket meséltél nekem, valahogy egy gyerekben ez jobban megmarad, vagy nem tudom. Hihetetlen volt számomra, hogy bármit csináltál, ami neki nem tetszett, azonnal jött a verés.

- Na igen, a verés nálunk elég bevett szokás volt. Emlékszem, átmentem a szülinapodra, és késtem negyed órát… Feltérdeltetett a székre, felhúzta a szoknyámat, le a bugyimat és minden percért kettőt kaptam egy vesszővel, amit ráadásul nekem kellett szednem a parkban. Aztán még fél óráig térdeltem a fürdőszobában, hogy biztosan ne feledkezzek meg a pontosságról. Vagy két hétig nem mentem utána edzésre, a suliban pedig alig tudtam ülni a fenekemen… Később, mikor vidékre költöztünk, még rosszabb lett a helyzet. Beíratott egy iskolába, ahol simán elnézték az ilyesmit, megmondta a tanároknak, ha valami gond van, írják csak be az ellenőrzőbe, majd otthon megkapom érte a magamét. Azok meg írogattak ha kellett, ha nem, úgyhogy hetente kétszer biztos megvert. A nádpálcától kezdve a nadrágszíjig mindent látott a fenekem, meg a tenyerem, meg néha a talpam is.

- Sajnálom… Ha ezt tudom, valószínűleg tényleg berontok néhány házilag készített nyílvesszővel a lakásba és elrabollak tőle.

- Ez nagyon, nagyon jól esik még ennyi év távlatából is, hidd el… - mondta Vera mosolyogva.

A beszélgetés aztán más irányba terelődött, de a mi szempontunkból persze ez volt a leglényegesebb része. Roger és Vera jól érezték magukat együtt, és megbeszélték, hogy sort kerítenek még hasonló találkára.  

Körülbelül másfél hónap után el is jött az újabb alkalom, ezúttal kifejezetten későre, este fél 10-re sikerült egy vacsorát tető alá hozni. Roger ráadásul forgalmi dugóba keveredett, valami őrült belerohant egy buszmegállóba, a késés tehát biztosnak tűnt, felhívta Verát a fejleményekkel és persze szólt neki, hogy nyugodtan menjen haza, ha úgy gondolja, ő nem akarja, hogy órákat várjon rá. A lány elutasította ezt a lehetőséget, hiszen ráér, az étteremben szólt, hogy kb. egy órát késnek, ő pedig addig hazaugrott a közelben levő lakásába. Egy óra múlva lejött, gyalog indult az étteremhez, ahova Roger már megérkezett, mint telefonon megtudta. A vendéglátóegység előtt egy óriási parkoló állt rendelkezésre, Roger ennek az elején, az étteremhez közel parkolt le, Verának pedig át kellett vágni rajta.

Ahogy a parkoló hátsó része némileg sötétbe burkolódzott, a közvilágítás nem éppen jól volt megoldva, Vera magas sarkú cipői gyorsan kopogtatták az aszfaltot, hogy minél előbb kijusson erről a kicsit félelmetes részről. Egy furgon mellett haladt, mikor bűzös, alkoholgőzös leheletet érzett meg a levegőben, majd egy kéz elkapta a sötétből és lerántotta a földre. Az alak kicsavarta a kezéből a táskát, a hátára térdepelt és kiszakította füléből az arany fülbevalót. A lány felkiáltott, erre a támadó még jobban beletérdelt a hátába és suttogott:

- Kussolj kurva, mert eltöröm a gerinced!

Roger nem hitt a szemének, mikor kb. 30 méterről meglátta, hogy mi történik. Éppen kiszállt a kocsijából, hiszen számítása szerint kb. akkor kellett volna odaérni Verának, és a parkoló végén, egy elhaladó kocsi lámpájának fényénél meglátta a lány szőke haját, amint az kísérte a földre eső testét. Először azt hitte, hogy Vera csak elesett, elindult felé gyorsan, de aztán egyre közelebb ért, meglátta, valójában mi történik. A támadó hallotta a közeledő lépteket, de a nem éppen egészséges életmód és a benne levő alkoholmennyiség miatt nem kimondottan párducgyorsasággal pattant fel és körülbelül három lépést sikerült megtennie, mire Roger odaért hozzá. A tolvaj szembefordult Rogerrel, egy parasztlengőt ütött a fiú felé, amivel maximum az utcai lámpákat tudta volna leverni, de nem egy képzett bunyóst. Roger azon nyomban combon rúgta az illetőt, majd jött egy balhorog gyomorra, és végül egy jobbegyenes fejre. A támadó zsákként dőlt el, Roger pedig lehajolt Verához, és a karjába kapta a lányt.

- Jól vagy, Vera?

- Igen, köszönöm! Inkább csak ijedtség… Viszont a fülbevalómat megfújta.

- Mindjárt kiveszem a kezéből, szerintem fél órán belül nem fog felkelni. Akarod, hogy rendőrt hívjunk?

- Dehogyis… Viszont, én így nem akarok étterembe menni. Vérzik a fülem, és alighanem a ruhám is csupa mocsok. El tudsz kísérni a lépcsőházig?

- Persze! Nem is hagynám, hogy egyedül menj.

Roger felsegítette Verát, majd lehajolt, kivette a csöves kezéből a lány fülbevalóját, átölelte egykori szerelme derekát és így indultak Vera lakása felé. A házhoz érve Vera szembefordult Rogerrel és kislányos mosollyal a következőt mondta neki:

- Teljesült a gyerekkori álmod… Megmentettél… Köszönöm szépen, én Robin Hoodom!

- Szívesen… bár jobb lett volna, ha előbb érek oda.

- Ugyan már… Tudom, ez inkább a szerelmes filmekre, nem a kalandregényekre jellemző helyzet, de én szeretném, ha feljönnél hozzám. Semmi olyasmire ne gondolj… de most tényleg… csak még mindig félek. Tudom, hülye duma… de tényleg így van. Nem kamu.

- De Vera… Rendben!

A lány töltött egy pohár üdítőt Rogernek, aztán elnézést kért és elment zuhanyozni, lefertőtlenítette a fülét, amiből kiszakították a fülbevalót. Kb. negyed óra múlva egy hosszú pólóban és egy rövidnadrágban jelent meg, Roger pedig természetesen nem tudta nem észrevenni a szép, formás, hosszú combokat, amik megvillantak, ahogy gyerekkori szerelme belépett a szobába és leült a kanapéra.

- Hogy van a füled? – kérdezte Roger.

- Semmi gond. Túlélem. Bírtam már el nagyobb fájdalmat is életemben. Kérsz még üdítőt?

- Nem, köszi, van még.

- Tudod, ez olyan fura, tényleg álomszerű. Remegek még mindig… de valamiért örülök is. Soha nem mentettek még meg… és éppen te… nem tudom. Mesébe illő az egész. Nekem pedig most, mint a filmekben, meg kellene hálálnom a dolgot…

- Ne viccelj már… Hogy hálálnád meg? Apád nekem adná a fele királyságát, meg a 20 disznós kondáját?

- Hahaha! Kész vagy! Tudod, hogy nem erre gondoltam.

- Tudom…

- Akkor, mire vársz?

Roger valósággal rárepült a kanapéra, Vera mellé, átölelte, csókolta a lányt, mintha csak egy 20 éve szunnyadó vulkán tört volna ki, valósággal lecibálták egymás ruháit, és ismét szerették egymást… csak kicsit másképp, mint azelőtt 20 éve.

- Kicsit szőrösebb lettél gyerekkorunk óta! Nem is Robin Hood vagy, hanem már egyenesen Little John! – mondta Vera Rogernek, a szeretkezés után.

- Ne szemtelenkedj, mert a térdemre fektetlek és kikapsz, mint Anyádtól! Na bocs… ez rossz vicc volt.

- Rog… valamit el kell mondjak. De ígérd meg, mással ezt nem osztod meg!

- Miről beszélsz?

- Valahogy nem is tudom… megszerettem a verést gyerekkoromban. Főleg kamaszként. Persze, fájt… de legalább annyira élveztem, mikor érettebb lettem. Nem tudom megmagyarázni, miért. Mindig is arról álmodtam, hogy ismét elvernek… de persze nem az anyám…

- Kis perverz!

- De tényleg! Eddig egy pasimat sem mertem erre megkérni, de Te mindent tudsz, ismered az előzményeket…

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Pont azt! Kééérlek!

- Hát, nem tudom, ilyet még soha nem tettem.

- Imádnám… Hidd el… Tedd meg, kérlek… Cuccom is van hozzá…

- Micsodád?

- Egy nádpálcám. Direkt erre vettem.

- És rám vártál?

- Neeem, csak most jutott eszembe a dolog. Ne legyél uncsi!

- Na jó… Hát rajta! Mit kívánsz tőlem?

- Hehe… Mindjárt jövök!

Vera 10 másodperc múlva visszajött és egy gépelt papírt nyomott Roger kezébe. A fiú elolvasta és közben szélesen mosolygott. Visszavette nadrágját, ingjét és zokniját, míg a lány kinn volt. Vera kb. 5 perc múlva megjelent az ajtóban, fekete miniruhában, magassarkú cipőben, és lehajtott fejjel megszólalt:

- Hívott, Uram?

- Öööö, igen, Vera! Hívtam. Már megint elgépelt egy levelet. 25.000 dollár helyett… 2.500 dolláros számla ment ki a vevőnek.

- Uram, ne haragudjon… többet tényleg nem fordul elő.

- Mindig ezt hallom magától…. Elegem van, vagy kirúgom, vagy úgy megbüntetem, hogy két hétig táppénzen lesz!

- Ne bocsásson el, kérem! Nem tudom fizetni a számláimat, ha most kirúg…

- Aaaakor viszont magába verem a leckét, kedvesem!

- Fel akar pofozni?

- Nem! Talál az irattartó szekrényben egy nádpálcát, hozza ide!

Vera kirohant és visszajött a pálcával a kezében. Arcáról öröm sugárzott, nagyon élvezte a szerepjátékot.

- És most mi következik, Főnök?

- Térdeljen a kanapéra és hajoljon a karfára, tolja le a bugyiját, a ruháját pedig húzza fel.

- Nem megy, Főnök úr, miniruha…

- Tényleg?

Roger kirobogott a konyhába, és egy késsel tért vissza. Vera nem értette, ez nem volt megbeszélve. A fiú a háta mögé állt, a szoknyától a háta közepéig felhasította a ruháját, majd levágta róla a tangabugyit is.

- Most már semmi akadálya, hogy felfeküdjön!

Vera kibújt a cipőjéből, és feltérdelt a kanapéra, rá a karfára.

- Most pedig számolj! – kiáltott rá Roger.

- Egy… - és puff, jött is az ütés a fenekére. Vera felszisszent.

- Kettő.

- Három.

- Négy - határozottan ügyes ez a Roger, gondolta Vera.

- Öt!

- Hat! - az ütések egyre erősebbek lettek, Vera pedig egyre nagyobbakat nyögött. Érezte, ahogy puncija egyre nedvesebb lesz.

Roger kb. a tízedik ütés után kezdte élvezni a helyzetet és már igencsak kanos volt a gyönyörű, piros csíkokkal borított fenék látványától. Nem volt benne biztos, hogy kibírja 20 ütésig.

- Tizenegy – számolt Vera, aki már zihálásba torkollóan nyögött a csapások után.

- Tizenkettő! – Roger most nagyon nagyot ütötte, Vera fel is sikoltott fájdalmában.

- Tizenhárom! – Roger ismét egy nagy csapást indított, majd miután a lány felsikoltott, elhajította a pálcát.

Letérdelt a padlóra, nyalta a lány talpait, lábfejét, barázdákkal borított fenekét, a szintén felajzott Vera pedig minden önuralmát összeszedve hátrafordult és rászólt Rogerre.

- Rog… kérlek! Bírd még ki ezt a hetet! Vágd még rám, és utána…

- Neeee, nem bírom!

- De, de, kérlek, kérlek!

A fiú ekkor felállt, kicsit rendezte sorait és beleegyezően ennyit mondott:

- Rendben, Vera! De csak annyit…

- Köszönöm!

A maradék hét ütést Roger már igazán profin vágta egykori szerelme hátsó felére, erőteljesen, hogy a lány soha ne feledje… hátha megint nem látja 20 évig. Vera feneke lángolt sírva vonaglott és sikítva mondta be a számokat, az utolsó kettőnél pedig már majd’ elájult a fájdalomtól. Sírt, zokogott, mellkasa fújtatóként zihált, annyira kívánta Rogert. A fiú a huszadik ütés után ismét eldobta a pálcát, és rávetette magát a lányra… aztán belehatolt és boldogan dugtak… míg meg nem haltak?