2015. február 26.
Blog
A mai napon "kigyomláltam" a blogról az összes olyan képet és videót, amelyben fenekelés vagy pucérkodás volt. Arra kérnék mindenkit, hogy akinek van ideje, nézze át a blogot és ha talál kifogásolnivaló bejegyzést, akkor küldje el nekem a címét: vince18hu@yahoo.com
Eldöntöttem, hogy ezen a blogon csak írások maradnak - és létrehozok egy privát blogot, amelyet csak azok tudnak elérni, akik csatlakoznak hozzá. Természetesen bárki csatlakozhat, nincs feltétel és kötöttség (csak annyi, hogy magyar nyelvet beszéljen az illető, és ne sértegessen másokat). A két blognak közös lesz a cset része, vagyis aki csak csetelni akar, annak nem kell feltétlenül a privát bloghoz csatlakoznia. A jövőben is lesz frissítés a nyilvános blogon, de csak olyan bejegyzések, amelyek engedélyezettek - vagyis ide nem fog kikerülni olyan, ami képet vagy videót tartalmaz.
Persze a blogger még okozhat meglepetést, és március 23-án kiderülhet, hogy szöveged blog sem maradhat erotikus témában - akkor valami mást kell kitalálni.
De továbbra is várom, ha van valakinek jobb ötlete...
2015. február 24.
Blog
A következő levelet kaptam a blogger.com -tól:
"Kedves Blogger-felhasználó!
Szeretnénk tájékoztatni, hogy a Blogger tartalmi irányelvei hamarosan frissülnek, és ez a te fiókodra is hatással lehet.
A következő hetekben bevezetett új irányelvek alapján a Bloggeren nem lesznek engedélyezettek a szexuális jellegű és meztelenséget ábrázoló képeket és videókat tartalmazó blogok. A művészi, oktatási, dokumentarista és tudományos kontextusban megjelenő meztelenséget továbbra is engedélyezzük, és kivételt tehetünk akkor is, ha a tartalommal szembeni fellépés mellőzése más módon hasznos a közösségnek.
Az új irányelvek 2015. március 23-án lépnek hatályba. A hatálybalépést követően a Google minden olyan bloghoz való hozzáférést korlátoz, amely sérti az új irányelveket. A tartalmakat nem töröljük, de az érintett blogok szerzői mellett csak azok a személyek érhetik el azokat, akikkel megosztották a blogot."
Vagyis elméletileg nem lehet meztelenséget ábrázoló képet vagy videót felrakni a blogra, csak ha zárt a blog. Az nem teljesen tiszta a számomra, hogy ha nincs kép, csak szöveg, akkor az lehet erotikus, vagy az is tiltott lesz...
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, ki mit gondol erről. Én ki tudom "gyomlálni" a blogot, leszedve minden képet és videót, és várhatjuk március 23-at, hogy mi lesz a bloggal. Mondjuk én eléggé kevés képet raktam fel eddig is, de azért videót időnként igen, és kérdéses, hogy ha csak írás lesz, az eléggé izgalmas lesz-e, fogja-e érdekelni az embereket. Ha zárttá tesszük, akkor új látogatókat nagyon nehéz lesz szerezni... Az is egy megoldás, hogy legyen párhuzamosan két blog. Ez, ahol csak történetek lesznek, és egy másik, privát blog, ahol a történetek mellett más is. Aki akar, az csatlakozhat a privát bloghoz. Az megoldható, hogy a cset a 2 blogon közös, vagyis nem kell egyszerre két oldalt figyelni.
Vagy költözzünk el egy másik helyre, új címmel, stb.?
Vagy a blog helyett legyen valami más?
Vagy nem is kell ilyen blog?
2015. február 22.
Néprajz testközelből 1.
Néprajz
testközelből
Szerző: Vaszilij
Az a nyár álomszerűen kezdődött Sára számára. Az első év a néprajz
szakon valóra váltotta minden álmát: függetlenedést a szülőktől, új életet, új
barátokat egy új városban. Ráadásul az egyetem is sokkal jobb volt annál, mint
ahogy számított rá; a sok negatív előítélet, az otthon maradt barátok és volt
osztálytársak által terjesztett városi legendák és ócska viccek a
McDonald's-ban dolgozó bölcsészkarosokról mind-mind a múlt jótékony ködébe
vesztek.
Noha az egyetem nem volt minden szempontból egy leányálom Sára
számára – itt nem működött az általános iskolában és a gimnáziumban végig
sikeres "órán megjegyzem" stratégia –, a nyár közeledtével egyre
inkább azt érezte, hogy jól választott. És amikor kedvenc tanára, Vereczkei
professzor asszony egy előadás után megkereste, hogy volna-e kedve a nyarat az
általa üzemeltetett falusi nyaralóban dolgozva tölteni, majdnem kiugrott a
bőréből örömében. Ezzel egy csapásra megoldódni látszottak a nyári szünettel
kapcsolatos aggodalmai, a professzor asszony ugyanis a szállás és az étkezés
mellett bőkezű fizetést is ígért, ráadásul a nyári gyakorlatot is letudhatta
ezzel a munkával.
Az egész túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, és Sára még az Őrség
egyik kis eldugott falujában töltött második hét vége felé is azon kapta magát,
hogy győzködnie kell magát arról, hogy nem álmodik.
Három, hozzá hasonló korú lánnyal osztotta meg a fél tucatnyi
parasztházból és egy kisebbfajta csűrből átalakított közösségi épületből álló
nyaralótelep egyik házacskáját. Mindhárom lánynak külön szobája volt, a
fürdőszoba egy kis teakonyha pedig közös volt. A szobák kicsik voltak ugyan, de
ez nem zavarta a lányokat, mivel jóformán csak aludni jártak oda, a nappalok
nagy részében a nyaralók előkészítésével és a programok megszervezésével voltak
elfoglalva, az estéket pedig a közösségi épületben töltötték a professzor
asszonnyal beszélgetve, néhány pohár bor társaságában.
Vereczkei professzor asszony a negyvenes évei végén járó, szigorú
megjelenésű nő volt, az egyetemen vészjósló történetek keringtek róla, de Sára
tudta, hogy ezeket főképp azok terjesztik, akik vagy nem ismerik őt, vagy az
ellébecolt előadások és soha ki nem nyitott könyvek utáni sikertelen vizsgáik
miatt próbálnak ezekkel a sztorikkal bosszút állni a nőn.
Noha a professzor asszony külseje – konzervatív, elegáns ruhák,
szoros kontyba fogott haj, vastag keretes szemüveg – ezt nem mutatta, valójában
életvidám, sokrétű érdeklődéssel rendelkező nő volt, aki az egész életét
szerelmének, a néprajznak áldozta. Ez töltötte ki a munkaidejét és minden
szabad percét, talán még álmában is ezzel foglalkozott.
Június utolsó hétvégéjén szokás szerint együtt ücsörögtek az
étkezőként is szolgáló teremben. Vereczkei prof épp a régi őrségi
mesterségekről mesélt nekik, különös tekintettel a már-már kuriózumszámba menő fazekasságról,
amikor Sára felkelt az asztaltól, hogy egy újabb üveg bort bontson fel.
– Arra nem lesz szükség, kisasszony! – emelte rá a tekintetét a
nő. – Holnap reggel érkezik az első csoport, és szeretném, ha jó benyomást
tennénk rájuk.
– Elnézést, nem gondoltam, hogy... – kezdett magyarázkodni a lány,
de Vereczkei a szavába vágott.
– Semmi baj, Sára, én nem szóltam előre. De épp itt az ideje, hogy
tisztázzuk a szabályokat. Szeretném, ha a továbbiakban is jól éreznék magukat,
lányok, de mostantól kezdve elsők a vendégek. Sok ismert személyt is vendégül
fogunk látni a nyáron, tehát különösen fontos, hogy jó hírét keltsük a kis
telepünknek. Továbbra sincs ellenemre, ha esténként megisznak egy-egy pohár
port vagy egy üveg sört, amennyiben ez nem korlátozza magukat, hogy tökéletesen
ellássák a munkájukat. Szerintem mindent megbeszéltünk már ezzel kapcsolatban
az elmúlt két hétben, de nem baj, ha ezt még egyszer tudatosítják magukban.
Végighordozta a tekintetét a lányokon, aztán elmosolyodott. –
Nyugalom, én bízom magukban, és azt hiszem, hogy jó munkát fogunk együtt
végezni. Most menjenek lefeküdni, szükség lesz az erejükre holnap. Nem is
gondolnák, mennyire fárasztó tud lenni az első nap.
A lányok felálltak, elköszöntek a proftól, és átsorjáztak a saját
házukba, aki halvány mosollyal az arcán nézte, ahogy belevesznek a házak
közötti sötétségbe.
A professzor asszony mintha a jövőbe látott volna, Sára dél körül
úgy érezte, hogy jártányi ereje sem maradt, és a többieken is látta, hogy egyre
kétségbeesettebb arccal szaladgálnak ide-oda. A vendégekkel teli busz reggel
kilenckor érkezett meg, pöfögésével összezúzva az erdőszélen álló kis
épületegyüttes békéjét, hogy aztán a buszból kitóduló utasok végleg a káosz
birodalmává változtassák a nyaralótelepet.
Minden vendégnek volt valami különleges problémája, kinek a szoba
fekvése nem felelt meg, kinek az ágyneművel volt gondja, ki az első napi menüt
kifogásolta, váltig állítva, hogy ő vegetáriánus étkezést kért. De a legidegesítőbb
vendég egy tizenkét év körüli kisfiú volt, aki egész végig a házak között
lábatlankodott, hol idegesítő gúnyverseket szajkózva a lányoknak, hol az
egyenruhaként szolgáló népviseletüket csúfolva. Sáránál akkor telt be a pohár,
amikor a lurkó egy faág végével csapkodott egy pocsolyát a földön, sikeresen
besározva az arra járó lány ruháját.
– Nem tudnál normálisan viselkedni?! – kiabált rá a gyerekre a
sárfoltokat dörzsölgetve, amik persze egy árnyalatnyit sem halványodtak, csak
még inkább elterültek a szoknyáján és a blúzán. – Most nézd meg, mit csináltál
a ruhámmal!
A kisfiú néhány másodpercig csúfondárosan vigyorogva állt, aztán
hirtelen lekonyult a szája, és éktelen bömbölésbe kezdett. Sára nem is tudta,
hogy reagáljon a történtekre, amikor hirtelen egy nő lépett közé és a gyerek
közé. Az egyik vendég volt, egy meghatározhatatlan korú, paszulykaró vékonyságú
nő annyi sminkkel a képén, amit egy cirkuszi bohóc is megirigyelhetett volna.
– Mi történt, Rolandka? – kérdezte magas, hisztérikusan csipogó
hangon a gyerektől.
– A néni rám kiabált! – hüppögte a gyerek, a kezében tartott
bottal Sára felé mutogatva. A lány már éppen nyitotta a száját, hogy
védekezzen, de mielőtt bármit mondhatott volna, a nő fúriaként fordult felé.
– Mégis mit képzelsz? Így kell bánni egy ennyi idős gyerekkel, már
az első napon elvenni a kedvét? – beszéd közben hevesen gesztikulált, a
csuklóján lévő karperecek minden egyes mozdulatnál idegesen zördültek össze. –
Azt hiszem, beszélek a feletteseddel. Nem akarom, hogy egy ilyen nőszemély
legyen a gyerekem közelében.
Azzal a nő elviharzott, mielőtt Sára egy szót szólhatott volna. A
kisfiú kiöltötte a nyelvét, amikor az anyja már eltűnt a legközelebbi ház
mögött, majd ő is elszaladt. Sára döbbenten nézett utána, idegességében nem
tudva, mit csináljon. Néhány percbe is beletelt, mire összeszedte magát. Épp a
szobájában öltözött át, amikor kopogtak az ajtón.
– Tessék! – szólt ki dühösen, a blúzát gombolva. Arra gondolt,
hogy valamelyik lány keresi, így hátra sem fordult, amikor kinyílt az ajtó. –
Mit akarsz?
– Nem emlékszem, hogy összetegeződtünk volna, kisasszony. –
Vereczkei professzor hangja élesen csattant.
– Jaj, elnézést kérek! – szabadkozott Sára fülig vörösödve. – Csak
azt hittem, hogy a lányok közül valaki...
– Mindegy, felejtsük el. Igazából az iménti eset miatt vagyok itt.
Az egyik vendég panaszkodott, hogy durván bánt a kisfiával, kiabált vele
mindenki füle hallatára.
– De az nem is így történt, a kisfiú volt az, aki... – fogott bele
a magyarázatba lány, de a prof feltartott kézzel megállította.
– Sára, engem jelen esetben nem érdekel, hogy mi történt. Tegnap
este világosan elmondtam, hogy nekünk azon kell dolgoznunk, hogy a vendégek jól
érezzék magukat. Akkor is, ha éppen kiállhatatlanok vagy nem úgy viselkednek, ahogy
azt elvárná az ember – tette hozzá halkabban. – Mindenesetre, ha valami efféle
gondja van, mosolyogjon és bólogasson, aztán jöjjön hozzám, és megoldjuk. De
nem szeretnék még egyszer ilyesmit hallani. Megértett?
Sára legszívesebben tovább vitatkozott volna, de aztán csak nyelt
egyet, és bólintott. – Igen, professzor asszony.
– Helyes – mosolyodott el a nő. – Akkor siessen, a közösségi
helyiségben már várják a kerámiaszakkörre jelentkezők.
A prof kiment, Sára pedig gyorsan összeszedte magát, és ugyan
belülről egyre nőtt benne az idegesség, amit egyrészt a vendégekkel történt
konfliktus, másrészt az igazságtalannak vélt letolás miatt érzett, a kerámiás
önképző kör, amit ő szervezett, egész jól sikerült.
Aznap este azonban, talán az órák óta gyűlő idegesség és a
szokatlan helyzet okozta lámpaláz, na meg az egész napos kemény munka miatt
érzett kimerültség miatt úgy döntött, hogy jobban fog aludni, ha a lányokkal a
teakonyhában legurított doboz sör után kortyol néhányat a magával hozott dugi
pálinkából. Az egy kortyból kettő lett, végül három, majd négy, ahogy magában
újra és újra végigpörgette a jelenetet, ahogy a kis taknyos lefröcskölte
sárral, majd ahogy a hisztérika anyja rikácsolt vele, végül ahogy Vereczkei
leteremtette, mint valami általános iskolás kislányt. Kissé kavargott vele a
szoba, ahogy végül lefeküdt, de gondolta, hamar kialussza majd ezt a kis
spiccességet.
Másnap reggel arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtaján. Ahogy
kinyitotta a szemét, éles fájdalom nyilallt a fejébe, mintha valaki egy késsel
szurkálná az agyát a halántékán keresztül, és minden egyes koppanás az ajtón
újabb késszúrásokat eredményezett.
– Ki az? – kiabált ki erőtlen hangon.
– Zoé vagyok, mi a fenét csinálsz? – hallotta az egyik lakótársa
hangját odakintről. – Kellenél a reggelihez, a prof küldött, hogy ráncigáljalak
elő az ágyadból.
– Ó, hogy az a... – mordult fel Sára, amikor a telefonján
megnézte, hogy mennyi az idő. – Mindjárt ott leszek, mondd meg Vereczkei
profnak!
– De siess, mert nincs jó kedvében! – hallotta még a másik lányt,
aztán csak a bejárati ajtó csapódott mögötte.
A mindjártból aztán jó egy óra lett, amire legyűrte a rátörő
hányingert, és két Advil után valahogy kitámolygott az étkezőbe, sápadtan, akár
egy kísértet. A többiek már az asztalokat szedték le és kezdték a mosogatást,
míg a professzor asszony épp egy seprűvel igyekezett eltakarítani a vendégek
után maradt morzsákat.
– Jó reggelt, örülök, hogy a kisasszony is méltóztatott
csatlakozni hozzánk! – nyomta Sára kezébe a seprűt, és kiviharzott az étkezőből.
– Ma kiránduláson veszünk részt a vendégekkel, de este várom a szobámban, Sára!
– szólt még vissza az ajtóból.
A lány nem is tudott válaszolni, csak lehajtott fejjel folytatta a
söprést.
Este, vacsora után a torkában dobogó szívvel állt a professzor
asszony háza előtt, és várta, hogy a nő reagáljon a kopogtatására. Hamarosan meghallotta
a nő hangját odabentről.
– Jöjjön be!
A lány belépett. Noha nem először járt a prof házában, ismét
elcsodálkozott azon, hogy mennyi könyvet képes valaki bezsúfolni még a
nyaralójába is: az aprócska előszobából nyíló helyiség egy dolgozószoba és egy
könyvtár keverékének tűnt, amelyet azonban egyre inkább elleptek a különböző
kötetek. Vereczkei prof az íróasztala mögött ült, és a laptopján dolgozott,
amit lecsukott, amikor Sára megállt az asztala előtt.
– A mi kis fekete bárányunk – szólalt meg a nő, miután néhány
másodpercig csak méregette a lányt. – Ugye, nem is kell mondanom, hogy mekkorát
csalódtam magában?
– Nagyon sajnálom, professzor asszony, ígérem, hogy többet nem fog
előfordulni. – Sára hangja nem volt több elhaló suttogásnál.
– Abban biztos vagyok, mert amikor visszamegy innen a szállására,
összepakol, és holnap reggel szépen hazamegy. Nem egyszer, de nem is kétszer
mondtam el, hogy mi az, amit elvárok itt maguktól, erre maga az első két napon
semmibe veszi az összes kérésemet. Ezek után nem hiszem, hogy együtt tudunk
dolgozni a jövőben.
Sára döbbenten hallgatott. Számított egy fejmosásra, hogy a
professzor asszony leteremti, de eszébe sem jutott, hogy hazaküldhetik. Átfutott
az agyán, hogy milyen gyorsan sikerült lerombolnia azt, amit egy év alatt
felépített, és hogy minden terve, amit a nyárra és a jövőre nézve szőtt, most
semmivé foszlik. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy lehajtott fejjel a szőnyeget
nézte, és a blúza szegélyével babrált.
– Habár maga a legígéretesebb tanítványom – törte meg a csendet
egy-két végtelenné nyúló perc után a prof. – Ezért talán adhatok magának még
egy esélyt, habár nem vagyok benne biztos, hogy tetszeni fog.
– Én megteszek bármit, professzor asszony, csak hadd maradjak! –
kapott két kézzel a lehetőség után a lány. – Nagyon szeretek itt lenni, és a
professzor asszonynál töltött gyakorlat is nagyon fontos számomra!
– Ezt örömmel hallom – bólintott a nő, enyhén elmosolyodva. – Ami
történt, természetesen nem maradhat büntetés nélkül, de ha ezt elfogadja, akkor
maradhat, dolgozhat tovább, és a gyakorlatot is teljesítheti. Sőt, tekinthet rá
úgy is, hogy a büntetése is része a gyakorlatnak, egy kis múltidéző.
Sárának fogalma sem volt, hogy mire akar kilyukadni a professzor.
Amit tudott, hogy maradni akar, és ezért vállalja a büntetést, akármi is legyen
az.
– Miről lenne szó? – kérdezte kissé zavartan.
– Nos, olyasféle büntetésről, amit néhány száz évvel ezelőtt
kapott volna, ha így viselkedik. Fájdalmas ugyan, és lehet, hogy néhány napig
kellemetlen, de biztosan hatásos, és nem dönti romba a jövőjét, mint az, ha
hazaküldöm. El fogom fenekelni, hogy eszébe se jusson még egyszer olyasmit
csinálni, mint tegnap és ma.
A lány úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Elfenekelés? Maga
a szó is félelmetes volt számára, olvasmány- és filmélmények árasztották el az
agyát. A szülei soha nem verték el, nem hittek a büntetésnek ebben a
módozatában, és noha egy-két barátnője néha elkottyantotta, hogy otthon
elfenekelték őket, egy kicsit ezek a beszámolók is valószínűtlennek tűntek. De
a profnak igaza volt: ha most hazamegy, akkor sem a nyárra tervezett többi
programja nem fog összejönni, és a sikertelen gyakorlat az egész következő
szemeszterét tönkreteheti.
– Igen, professzor asszony. Vállalom a büntetést – nyögte ki
végül, kerülve a nő tekintetét.
– Helyes – mondta a nő, mintha csak egy különösen nehéz
vizsgakérdésre adta volna meg a helyes választ. – Akkor elmondom, hogy hogyan
lesz. Az első fenekelést most fogja megkapni, csak hogy a hét további részében
biztosan ne feledkezzen meg arról, hogy mi a dolga. A büntetés következő részét
pedig vasárnap kapja, amikor nem lesznek itt vendégek, és ez lesz a keményebb
része. De nyugodjon meg, túl fogja élni.
Sára ebben nem volt olyan biztos, de bólintott. Egyelőre nem
akarta elképzelni, hogy mi lesz vasárnap, mert még abban sem volt biztos, hogy
most mi következik. De nem kellett sokáig várnia. A professzor felkelt a
székről, majd megfogta, a szoba közepére vitte, és ott újra leült rá.
– Vegye le a szoknyáját, és feküdjön a térdemre – utasította a
lányt, aki lassan engedelmeskedett. Olyan érzése volt, mintha egy álomba
lebegne, mintha kívülről figyelné magát, ahogy megszabadul a szoknyától, aztán
ráhasal a combjaira. Kényelmetlen póz volt, ahogy a feje és a lába lelógott, a
feneke pedig a mennyezet felé meredt, kiszolgáltatva a rá váró büntetésnek.
Érezte, ahogy a professzor asszony a hátára teszi az egyik kezét,
aztán néhányszor rápaskol a fenekére.
– Jól van. Felkészült? – kérdezte.
– Igen, professzor asszony! – felelte a lány.
Alig mondta ki az utolsó szótagot, az idősebb nő tenyere
lecsapott, aztán újra és újra, vagy egy tucatszor. Sára először csak
felszisszent, aztán meg-megrándult, ahogy a prof tenyere nagyokat csattant a hátsóján.
Először csak bizsergő fájdalmat érzett, mint amikor kicsit melegebb vízzel mos
kezet, de aztán az égő érzés egyre fokozódott, ahogy a verés folytatódott.
Néhány ütés a combja felső része és a feneke találkozásánál lévő területet
érte, ahol nem takarta a bugyi, ezek különösen intenzívek voltak. Sára
igyekezett tartani magát, de érezte, ahogy könnybe lábad a szeme, és egyre
gyakrabban jajdult fel az ütések után.
– Nem is olyan szörnyű, ugye? – kérdezte aztán a prof, némi
szünetet tartva. A lány hálás volt ezért, a lángoló fájdalom lassan
elhalványult, majd enyhe bizsergéssé gyengült.
– Nem, asszonyom – válaszolta, amint megtalálta a hangját.
– Helyes. Higgye el, nekem is jobban fájt volna, ha haza kell
küldenem. – Miközben beszélt, lehúzta a lány bugyiját, aki először ellenkezni
akart, de végül meggondolta magát, nem akarta még jobban felbőszíteni a nőt. –
Ne aggódjon, már nincs sok hátra.
Sára beszívta a levegőt, próbált felkészülni az első ütésre, az
mégis váratlanul érte. Most, hogy már a bugyi vékony anyaga sem védte a
fenekét, a professzor asszony ütései sokkal csípősebbek voltak, és az ütések
nyomán feléledő égő fájdalom egyre inkább felerősödött. Úgy két tucat ütés után
elvesztette a fonalat, csak arra tudott koncentrálni, nehogy hangosan felkiáltson,
valami miatt úgy érezte, hogy az méltóságán aluli lenne. Mikor már úgy érezte, hogy a fájdalom elviselhetetlenné fokozódik, a
fenekelés hirtelen abbamaradt.
– Azt hiszem, mára végeztünk – hallotta a nő hangját. – Felállhat.
Sára engedelmeskedett. Feltápászkodott a professzor asszony
öléből, és sietve felhúzta a bugyiját. A tenyerével érezte a fenekéből áradó
hőt, ahogy a helyére igazította a ruhadarabot.
– Öltözzön fel, és menjen pihenni. – A prof egy zsebkendőt
nyújtott felé. Sára megtörölte a szemét és az orrát, aztán felvette a
szoknyáját. – Nem is volt olyan szörnyű, igaz?
– Ki lehetett bírni – felelte a lány, bár még mindig szipogott.
– Ó, sok mindent kibír az ember – mosolyodott el a nő. – Majd
vasárnap megtudja.
Sára a döbbenettől szólni sem tudott. Jóformán el is feledkezett
arról, hogy a prof a hétvégére újabb verést ígért neki, és az előző mondatából
arra következtetett, hogy az sokkal rosszabb lesz annál, mint amit az imént
kapott. Bár hogy ez hogyan lehetséges, azt elképzelni sem tudta.
– Jó éjt, Sára! – köszönt el a professzor.
– Jó éjszakát, professzor asszony!
Sára kisietett az éjszakába, és nagyon örült annak, hogy sötétedés
után járt a profnál. Ahogy a házuk felé haladt, érezte, ahogy járás közben a
szoknya hozzáér a fenekéhez, minden egyes lépésnél emlékeztetve arra, hogy mi
történt néhány perccel azelőtt.
Nem mintha olyan könnyen elfelejtette volna.
2015. február 18.
Spanking challenge
A Firm Hand kitalálta, hogy csinál egy olyan sorozatot, amelyben tényleg valódi fenekelés történik - és a spanking challenge nevet adta neki. Persze a filmjeik többségében elég rendesen fenekelnek, de mindig lehet "csalni" egy kicsit vágással, hogy megállnak, amikor a lány jelez, beállításokkal, stb. Itt viszont vágatlanul veszik fel a jeleneteket, nincs szünet - így nincs is nagy történet,csak a kihívás :)
A második részben Alison Miller (aki szerintem az egyik legnagyobb sztárja napjainkban a spanking filmeknek :) ) kap egy 6 perces porolást, kézzel - majdnem 1000 fenekest :) Amiért a filmet igazából szóba hozom az az, hogy a pasi keze jobban megsérül a végére, mint Alison popsija :)
Kép, klikk ide.
Velem is előfordult már, hogy hasonlót játszottam, de a lány farmert viselt, nem pucér popsira ment - a végén kiegyeztünk döntetlenben :) Az én tenyerem nem sérült így meg (azért tudni kell fenekelni :D), de azért Debrecenből hazafelé eléggé éreztem :) (Ezért is hoztam az a szabályt, hogy kézzel max. 200-at csapok a lány popsijára - főleg farmerra :) ).
Viszont egy 10 perces, pucér popsis porolást össze kellene hozni valamelyik kislánnyal :D
Ha valakit érdekel a film, akkor írjon, és felteszem valahova.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)