2015. február 22.

Néprajz testközelből 1.





Néprajz testközelből
Szerző: Vaszilij



Az a nyár álomszerűen kezdődött Sára számára. Az első év a néprajz szakon valóra váltotta minden álmát: függetlenedést a szülőktől, új életet, új barátokat egy új városban. Ráadásul az egyetem is sokkal jobb volt annál, mint ahogy számított rá; a sok negatív előítélet, az otthon maradt barátok és volt osztálytársak által terjesztett városi legendák és ócska viccek a McDonald's-ban dolgozó bölcsészkarosokról mind-mind a múlt jótékony ködébe vesztek.

Noha az egyetem nem volt minden szempontból egy leányálom Sára számára – itt nem működött az általános iskolában és a gimnáziumban végig sikeres "órán megjegyzem" stratégia –, a nyár közeledtével egyre inkább azt érezte, hogy jól választott. És amikor kedvenc tanára, Vereczkei professzor asszony egy előadás után megkereste, hogy volna-e kedve a nyarat az általa üzemeltetett falusi nyaralóban dolgozva tölteni, majdnem kiugrott a bőréből örömében. Ezzel egy csapásra megoldódni látszottak a nyári szünettel kapcsolatos aggodalmai, a professzor asszony ugyanis a szállás és az étkezés mellett bőkezű fizetést is ígért, ráadásul a nyári gyakorlatot is letudhatta ezzel a munkával.

Az egész túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, és Sára még az Őrség egyik kis eldugott falujában töltött második hét vége felé is azon kapta magát, hogy győzködnie kell magát arról, hogy nem álmodik.

Három, hozzá hasonló korú lánnyal osztotta meg a fél tucatnyi parasztházból és egy kisebbfajta csűrből átalakított közösségi épületből álló nyaralótelep egyik házacskáját. Mindhárom lánynak külön szobája volt, a fürdőszoba egy kis teakonyha pedig közös volt. A szobák kicsik voltak ugyan, de ez nem zavarta a lányokat, mivel jóformán csak aludni jártak oda, a nappalok nagy részében a nyaralók előkészítésével és a programok megszervezésével voltak elfoglalva, az estéket pedig a közösségi épületben töltötték a professzor asszonnyal beszélgetve, néhány pohár bor társaságában.

Vereczkei professzor asszony a negyvenes évei végén járó, szigorú megjelenésű nő volt, az egyetemen vészjósló történetek keringtek róla, de Sára tudta, hogy ezeket főképp azok terjesztik, akik vagy nem ismerik őt, vagy az ellébecolt előadások és soha ki nem nyitott könyvek utáni sikertelen vizsgáik miatt próbálnak ezekkel a sztorikkal bosszút állni a nőn.

Noha a professzor asszony külseje – konzervatív, elegáns ruhák, szoros kontyba fogott haj, vastag keretes szemüveg – ezt nem mutatta, valójában életvidám, sokrétű érdeklődéssel rendelkező nő volt, aki az egész életét szerelmének, a néprajznak áldozta. Ez töltötte ki a munkaidejét és minden szabad percét, talán még álmában is ezzel foglalkozott.


Június utolsó hétvégéjén szokás szerint együtt ücsörögtek az étkezőként is szolgáló teremben. Vereczkei prof épp a régi őrségi mesterségekről mesélt nekik, különös tekintettel a már-már kuriózumszámba menő fazekasságról, amikor Sára felkelt az asztaltól, hogy egy újabb üveg bort bontson fel.

– Arra nem lesz szükség, kisasszony! – emelte rá a tekintetét a nő. – Holnap reggel érkezik az első csoport, és szeretném, ha jó benyomást tennénk rájuk.

– Elnézést, nem gondoltam, hogy... – kezdett magyarázkodni a lány, de Vereczkei a szavába vágott.

– Semmi baj, Sára, én nem szóltam előre. De épp itt az ideje, hogy tisztázzuk a szabályokat. Szeretném, ha a továbbiakban is jól éreznék magukat, lányok, de mostantól kezdve elsők a vendégek. Sok ismert személyt is vendégül fogunk látni a nyáron, tehát különösen fontos, hogy jó hírét keltsük a kis telepünknek. Továbbra sincs ellenemre, ha esténként megisznak egy-egy pohár port vagy egy üveg sört, amennyiben ez nem korlátozza magukat, hogy tökéletesen ellássák a munkájukat. Szerintem mindent megbeszéltünk már ezzel kapcsolatban az elmúlt két hétben, de nem baj, ha ezt még egyszer tudatosítják magukban.

Végighordozta a tekintetét a lányokon, aztán elmosolyodott. – Nyugalom, én bízom magukban, és azt hiszem, hogy jó munkát fogunk együtt végezni. Most menjenek lefeküdni, szükség lesz az erejükre holnap. Nem is gondolnák, mennyire fárasztó tud lenni az első nap.

A lányok felálltak, elköszöntek a proftól, és átsorjáztak a saját házukba, aki halvány mosollyal az arcán nézte, ahogy belevesznek a házak közötti sötétségbe.



A professzor asszony mintha a jövőbe látott volna, Sára dél körül úgy érezte, hogy jártányi ereje sem maradt, és a többieken is látta, hogy egyre kétségbeesettebb arccal szaladgálnak ide-oda. A vendégekkel teli busz reggel kilenckor érkezett meg, pöfögésével összezúzva az erdőszélen álló kis épületegyüttes békéjét, hogy aztán a buszból kitóduló utasok végleg a káosz birodalmává változtassák a nyaralótelepet.

Minden vendégnek volt valami különleges problémája, kinek a szoba fekvése nem felelt meg, kinek az ágyneművel volt gondja, ki az első napi menüt kifogásolta, váltig állítva, hogy ő vegetáriánus étkezést kért. De a legidegesítőbb vendég egy tizenkét év körüli kisfiú volt, aki egész végig a házak között lábatlankodott, hol idegesítő gúnyverseket szajkózva a lányoknak, hol az egyenruhaként szolgáló népviseletüket csúfolva. Sáránál akkor telt be a pohár, amikor a lurkó egy faág végével csapkodott egy pocsolyát a földön, sikeresen besározva az arra járó lány ruháját.

– Nem tudnál normálisan viselkedni?! – kiabált rá a gyerekre a sárfoltokat dörzsölgetve, amik persze egy árnyalatnyit sem halványodtak, csak még inkább elterültek a szoknyáján és a blúzán. – Most nézd meg, mit csináltál a ruhámmal!

A kisfiú néhány másodpercig csúfondárosan vigyorogva állt, aztán hirtelen lekonyult a szája, és éktelen bömbölésbe kezdett. Sára nem is tudta, hogy reagáljon a történtekre, amikor hirtelen egy nő lépett közé és a gyerek közé. Az egyik vendég volt, egy meghatározhatatlan korú, paszulykaró vékonyságú nő annyi sminkkel a képén, amit egy cirkuszi bohóc is megirigyelhetett volna.

– Mi történt, Rolandka? – kérdezte magas, hisztérikusan csipogó hangon a gyerektől.

– A néni rám kiabált! – hüppögte a gyerek, a kezében tartott bottal Sára felé mutogatva. A lány már éppen nyitotta a száját, hogy védekezzen, de mielőtt bármit mondhatott volna, a nő fúriaként fordult felé.

– Mégis mit képzelsz? Így kell bánni egy ennyi idős gyerekkel, már az első napon elvenni a kedvét? – beszéd közben hevesen gesztikulált, a csuklóján lévő karperecek minden egyes mozdulatnál idegesen zördültek össze. – Azt hiszem, beszélek a feletteseddel. Nem akarom, hogy egy ilyen nőszemély legyen a gyerekem közelében.

Azzal a nő elviharzott, mielőtt Sára egy szót szólhatott volna. A kisfiú kiöltötte a nyelvét, amikor az anyja már eltűnt a legközelebbi ház mögött, majd ő is elszaladt. Sára döbbenten nézett utána, idegességében nem tudva, mit csináljon. Néhány percbe is beletelt, mire összeszedte magát. Épp a szobájában öltözött át, amikor kopogtak az ajtón.

– Tessék! – szólt ki dühösen, a blúzát gombolva. Arra gondolt, hogy valamelyik lány keresi, így hátra sem fordult, amikor kinyílt az ajtó. – Mit akarsz?

– Nem emlékszem, hogy összetegeződtünk volna, kisasszony. – Vereczkei professzor hangja élesen csattant.

– Jaj, elnézést kérek! – szabadkozott Sára fülig vörösödve. – Csak azt hittem, hogy a lányok közül valaki...

– Mindegy, felejtsük el. Igazából az iménti eset miatt vagyok itt. Az egyik vendég panaszkodott, hogy durván bánt a kisfiával, kiabált vele mindenki füle hallatára.

– De az nem is így történt, a kisfiú volt az, aki... – fogott bele a magyarázatba lány, de a prof feltartott kézzel megállította.

– Sára, engem jelen esetben nem érdekel, hogy mi történt. Tegnap este világosan elmondtam, hogy nekünk azon kell dolgoznunk, hogy a vendégek jól érezzék magukat. Akkor is, ha éppen kiállhatatlanok vagy nem úgy viselkednek, ahogy azt elvárná az ember – tette hozzá halkabban. – Mindenesetre, ha valami efféle gondja van, mosolyogjon és bólogasson, aztán jöjjön hozzám, és megoldjuk. De nem szeretnék még egyszer ilyesmit hallani. Megértett?

Sára legszívesebben tovább vitatkozott volna, de aztán csak nyelt egyet, és bólintott. – Igen, professzor asszony.

– Helyes – mosolyodott el a nő. – Akkor siessen, a közösségi helyiségben már várják a kerámiaszakkörre jelentkezők.

A prof kiment, Sára pedig gyorsan összeszedte magát, és ugyan belülről egyre nőtt benne az idegesség, amit egyrészt a vendégekkel történt konfliktus, másrészt az igazságtalannak vélt letolás miatt érzett, a kerámiás önképző kör, amit ő szervezett, egész jól sikerült.


Aznap este azonban, talán az órák óta gyűlő idegesség és a szokatlan helyzet okozta lámpaláz, na meg az egész napos kemény munka miatt érzett kimerültség miatt úgy döntött, hogy jobban fog aludni, ha a lányokkal a teakonyhában legurított doboz sör után kortyol néhányat a magával hozott dugi pálinkából. Az egy kortyból kettő lett, végül három, majd négy, ahogy magában újra és újra végigpörgette a jelenetet, ahogy a kis taknyos lefröcskölte sárral, majd ahogy a hisztérika anyja rikácsolt vele, végül ahogy Vereczkei leteremtette, mint valami általános iskolás kislányt. Kissé kavargott vele a szoba, ahogy végül lefeküdt, de gondolta, hamar kialussza majd ezt a kis spiccességet.

Másnap reggel arra ébredt, hogy dörömbölnek az ajtaján. Ahogy kinyitotta a szemét, éles fájdalom nyilallt a fejébe, mintha valaki egy késsel szurkálná az agyát a halántékán keresztül, és minden egyes koppanás az ajtón újabb késszúrásokat eredményezett.

– Ki az? – kiabált ki erőtlen hangon.

– Zoé vagyok, mi a fenét csinálsz? – hallotta az egyik lakótársa hangját odakintről. – Kellenél a reggelihez, a prof küldött, hogy ráncigáljalak elő az ágyadból.

– Ó, hogy az a... – mordult fel Sára, amikor a telefonján megnézte, hogy mennyi az idő. – Mindjárt ott leszek, mondd meg Vereczkei profnak!

– De siess, mert nincs jó kedvében! – hallotta még a másik lányt, aztán csak a bejárati ajtó csapódott mögötte.

A mindjártból aztán jó egy óra lett, amire legyűrte a rátörő hányingert, és két Advil után valahogy kitámolygott az étkezőbe, sápadtan, akár egy kísértet. A többiek már az asztalokat szedték le és kezdték a mosogatást, míg a professzor asszony épp egy seprűvel igyekezett eltakarítani a vendégek után maradt morzsákat.

– Jó reggelt, örülök, hogy a kisasszony is méltóztatott csatlakozni hozzánk! – nyomta Sára kezébe a seprűt, és kiviharzott az étkezőből. – Ma kiránduláson veszünk részt a vendégekkel, de este várom a szobámban, Sára! – szólt még vissza az ajtóból.

A lány nem is tudott válaszolni, csak lehajtott fejjel folytatta a söprést.


Este, vacsora után a torkában dobogó szívvel állt a professzor asszony háza előtt, és várta, hogy a nő reagáljon a kopogtatására. Hamarosan meghallotta a nő hangját odabentről.

– Jöjjön be!

A lány belépett. Noha nem először járt a prof házában, ismét elcsodálkozott azon, hogy mennyi könyvet képes valaki bezsúfolni még a nyaralójába is: az aprócska előszobából nyíló helyiség egy dolgozószoba és egy könyvtár keverékének tűnt, amelyet azonban egyre inkább elleptek a különböző kötetek. Vereczkei prof az íróasztala mögött ült, és a laptopján dolgozott, amit lecsukott, amikor Sára megállt az asztala előtt.

– A mi kis fekete bárányunk – szólalt meg a nő, miután néhány másodpercig csak méregette a lányt. – Ugye, nem is kell mondanom, hogy mekkorát csalódtam magában?

– Nagyon sajnálom, professzor asszony, ígérem, hogy többet nem fog előfordulni. – Sára hangja nem volt több elhaló suttogásnál.

– Abban biztos vagyok, mert amikor visszamegy innen a szállására, összepakol, és holnap reggel szépen hazamegy. Nem egyszer, de nem is kétszer mondtam el, hogy mi az, amit elvárok itt maguktól, erre maga az első két napon semmibe veszi az összes kérésemet. Ezek után nem hiszem, hogy együtt tudunk dolgozni a jövőben.

Sára döbbenten hallgatott. Számított egy fejmosásra, hogy a professzor asszony leteremti, de eszébe sem jutott, hogy hazaküldhetik. Átfutott az agyán, hogy milyen gyorsan sikerült lerombolnia azt, amit egy év alatt felépített, és hogy minden terve, amit a nyárra és a jövőre nézve szőtt, most semmivé foszlik. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy lehajtott fejjel a szőnyeget nézte, és a blúza szegélyével babrált.

– Habár maga a legígéretesebb tanítványom – törte meg a csendet egy-két végtelenné nyúló perc után a prof. – Ezért talán adhatok magának még egy esélyt, habár nem vagyok benne biztos, hogy tetszeni fog.

– Én megteszek bármit, professzor asszony, csak hadd maradjak! – kapott két kézzel a lehetőség után a lány. – Nagyon szeretek itt lenni, és a professzor asszonynál töltött gyakorlat is nagyon fontos számomra!

– Ezt örömmel hallom – bólintott a nő, enyhén elmosolyodva. – Ami történt, természetesen nem maradhat büntetés nélkül, de ha ezt elfogadja, akkor maradhat, dolgozhat tovább, és a gyakorlatot is teljesítheti. Sőt, tekinthet rá úgy is, hogy a büntetése is része a gyakorlatnak, egy kis múltidéző.

Sárának fogalma sem volt, hogy mire akar kilyukadni a professzor. Amit tudott, hogy maradni akar, és ezért vállalja a büntetést, akármi is legyen az.

– Miről lenne szó? – kérdezte kissé zavartan.

– Nos, olyasféle büntetésről, amit néhány száz évvel ezelőtt kapott volna, ha így viselkedik. Fájdalmas ugyan, és lehet, hogy néhány napig kellemetlen, de biztosan hatásos, és nem dönti romba a jövőjét, mint az, ha hazaküldöm. El fogom fenekelni, hogy eszébe se jusson még egyszer olyasmit csinálni, mint tegnap és ma.

A lány úgy érezte, hogy megfordul vele a világ. Elfenekelés? Maga a szó is félelmetes volt számára, olvasmány- és filmélmények árasztották el az agyát. A szülei soha nem verték el, nem hittek a büntetésnek ebben a módozatában, és noha egy-két barátnője néha elkottyantotta, hogy otthon elfenekelték őket, egy kicsit ezek a beszámolók is valószínűtlennek tűntek. De a profnak igaza volt: ha most hazamegy, akkor sem a nyárra tervezett többi programja nem fog összejönni, és a sikertelen gyakorlat az egész következő szemeszterét tönkreteheti.

– Igen, professzor asszony. Vállalom a büntetést – nyögte ki végül, kerülve a nő tekintetét.

– Helyes – mondta a nő, mintha csak egy különösen nehéz vizsgakérdésre adta volna meg a helyes választ. – Akkor elmondom, hogy hogyan lesz. Az első fenekelést most fogja megkapni, csak hogy a hét további részében biztosan ne feledkezzen meg arról, hogy mi a dolga. A büntetés következő részét pedig vasárnap kapja, amikor nem lesznek itt vendégek, és ez lesz a keményebb része. De nyugodjon meg, túl fogja élni.

Sára ebben nem volt olyan biztos, de bólintott. Egyelőre nem akarta elképzelni, hogy mi lesz vasárnap, mert még abban sem volt biztos, hogy most mi következik. De nem kellett sokáig várnia. A professzor felkelt a székről, majd megfogta, a szoba közepére vitte, és ott újra leült rá.
– Vegye le a szoknyáját, és feküdjön a térdemre – utasította a lányt, aki lassan engedelmeskedett. Olyan érzése volt, mintha egy álomba lebegne, mintha kívülről figyelné magát, ahogy megszabadul a szoknyától, aztán ráhasal a combjaira. Kényelmetlen póz volt, ahogy a feje és a lába lelógott, a feneke pedig a mennyezet felé meredt, kiszolgáltatva a rá váró büntetésnek.

Érezte, ahogy a professzor asszony a hátára teszi az egyik kezét, aztán néhányszor rápaskol a fenekére.

– Jól van. Felkészült? – kérdezte.

– Igen, professzor asszony! – felelte a lány.

Alig mondta ki az utolsó szótagot, az idősebb nő tenyere lecsapott, aztán újra és újra, vagy egy tucatszor. Sára először csak felszisszent, aztán meg-megrándult, ahogy a prof tenyere nagyokat csattant a hátsóján. Először csak bizsergő fájdalmat érzett, mint amikor kicsit melegebb vízzel mos kezet, de aztán az égő érzés egyre fokozódott, ahogy a verés folytatódott. Néhány ütés a combja felső része és a feneke találkozásánál lévő területet érte, ahol nem takarta a bugyi, ezek különösen intenzívek voltak. Sára igyekezett tartani magát, de érezte, ahogy könnybe lábad a szeme, és egyre gyakrabban jajdult fel az ütések után.

– Nem is olyan szörnyű, ugye? – kérdezte aztán a prof, némi szünetet tartva. A lány hálás volt ezért, a lángoló fájdalom lassan elhalványult, majd enyhe bizsergéssé gyengült.

– Nem, asszonyom – válaszolta, amint megtalálta a hangját.

– Helyes. Higgye el, nekem is jobban fájt volna, ha haza kell küldenem. – Miközben beszélt, lehúzta a lány bugyiját, aki először ellenkezni akart, de végül meggondolta magát, nem akarta még jobban felbőszíteni a nőt. – Ne aggódjon, már nincs sok hátra.

Sára beszívta a levegőt, próbált felkészülni az első ütésre, az mégis váratlanul érte. Most, hogy már a bugyi vékony anyaga sem védte a fenekét, a professzor asszony ütései sokkal csípősebbek voltak, és az ütések nyomán feléledő égő fájdalom egyre inkább felerősödött. Úgy két tucat ütés után elvesztette a fonalat, csak arra tudott koncentrálni, nehogy hangosan felkiáltson, valami miatt úgy érezte, hogy az méltóságán aluli lenne. Mikor már úgy érezte, hogy a fájdalom elviselhetetlenné fokozódik, a fenekelés hirtelen abbamaradt.

– Azt hiszem, mára végeztünk – hallotta a nő hangját. – Felállhat.

Sára engedelmeskedett. Feltápászkodott a professzor asszony öléből, és sietve felhúzta a bugyiját. A tenyerével érezte a fenekéből áradó hőt, ahogy a helyére igazította a ruhadarabot.

– Öltözzön fel, és menjen pihenni. – A prof egy zsebkendőt nyújtott felé. Sára megtörölte a szemét és az orrát, aztán felvette a szoknyáját. – Nem is volt olyan szörnyű, igaz?

– Ki lehetett bírni – felelte a lány, bár még mindig szipogott.

– Ó, sok mindent kibír az ember – mosolyodott el a nő. – Majd vasárnap megtudja.

Sára a döbbenettől szólni sem tudott. Jóformán el is feledkezett arról, hogy a prof a hétvégére újabb verést ígért neki, és az előző mondatából arra következtetett, hogy az sokkal rosszabb lesz annál, mint amit az imént kapott. Bár hogy ez hogyan lehetséges, azt elképzelni sem tudta.

– Jó éjt, Sára! – köszönt el a professzor.

– Jó éjszakát, professzor asszony!

Sára kisietett az éjszakába, és nagyon örült annak, hogy sötétedés után járt a profnál. Ahogy a házuk felé haladt, érezte, ahogy járás közben a szoknya hozzáér a fenekéhez, minden egyes lépésnél emlékeztetve arra, hogy mi történt néhány perccel azelőtt.

Nem mintha olyan könnyen elfelejtette volna.

2 megjegyzés:

  1. Nekem nem tetszik, hogy nő fenekel nőt de a pasiknak biztos tetszik :)

    VálaszTörlés
  2. Hát, engem ez a felállás érdekel a leginkább, de majd szerintem lesz másmilyen is. :) Köszi a véleményt!

    VálaszTörlés