Pages

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Talp. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Talp. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. május 6.

Generációk 1.


Szerző: Duresz


Hosszú, szőke, lófarokban fogott haja csapdosta a hátát, ahogy hazafelé futott azon a kellemes őszi, késő délutánon. Minden nap elvégezte ezt a futóedzést, körbe a faluban, körülbelül egy órás időtartamban. Testhez álló, fekete térdnadrágot és lila pólót viselt, fekete cipővel és fehér titokzoknival, valamint egy pántot a homlokán, ami felfogta a homlokáról lefolyó verejtéket, megakadályozva ennek szembe kerülését.

„Már csak néhány száz méter és végre ihatok!” – gondolta magában és egyben növelte a tempót és a lépésszámot. Belépett az utcába, az ő utcájukba, ahol tulajdonképpen csak három ház állt, szembe pedig egy kisebb gazdaság, csirkékkel, disznókkal, tehenekkel, juhokkal. A családnak igen jó jövedelemforrást, de egyben évi 365 napot elfoglaltságot jelentettek ezek az állatok, hiszen mellőlük nem lehetett szabadságra menni, róluk nem lehetett elfeledkezni, ha az ember azt akarta, hogy valóban behozzák az árukat. Haladt, haladt előre, elhagyta nagynénje (anyja mostohatestvére) házát, majd látta, hogy a következő háznál, a kapuban áll a nagymamája. Anna felnézett nagyanyjára, hiszen ő irányította a családi gazdaságot, sőt az egész nagy családnak ő volt a mindent megoldó, mindent kézben tartó feje, ugyanakkor tartott is tőle, hiszen édesanyja és nagynénje elbeszéléseiből tudta, ha arról van szó, mennyire szigorú és kemény tud lenni. „Mi legyen, végigfussam még ezt a 100 métert, vagy megálljak néhány szót váltani vele?” – tette fel magának a kérdést, majd gyorsan döntött és lefékezte lépteit.

– Szia Mama! – köszöntötte nagyanyját.

– Szervusz Lányom! – hangzott a válasz, a nagymama mindig „Lányomnak” szólította őt, a lányait és az unokatestvéreit is.

– Kicsit elfáradtam…

– Jó volt a futás?

– Hát, elment, kicsit most fájtak a talpaim, lehet, hogy cipőt kellene lassan cserélnem.

– Na igen, de miből cserélsz cipőt, ha a kötelességeidet elmulasztod és nem lesz pénzünk?

– Mire gondolsz, Mama? – kérdezte csodálkozva Anna.

– A csirkékre, Lányom! A csirkékre, amiket neked kellett volna hajnalban, illetve délután megetetni!

– De Mama… ma már nem én voltam a soros, hanem Bea! – válaszolta Anna, unokatestvérére célozva.

– Hát, pedig a tábla nem azt mondja, gyere, nézd csak meg!

Beléptek a gazdaság főbejáratán és valóban, a minden héten krétával kitöltött táblán, a szerdai napnál még Anna neve szerepelt.

– De hát… hétfőn néztem meg és direkt felírtam magamnak!

– Ezek szerint rosszul… – válaszolta a nagyanyja.

– Bocsánat… nem tudok mit mondani akkor.

– Én viszont igen. A bocsánatkérést elfogadom, de ez önmagában még nagyon kevés. Tudod, az ilyen hibák csak hátráltatják a munkát, és a megélhetésünket. Nagyon, nagyon sajnálom, de ezért a hibáért most bűnhődnöd kell!

– Mikor, hol… és hogyan? Mit kell tennem?

A nagyanyja szótlanul a pajtára mutatott, Anna pedig – szintén szó nélkül – elindult a jelzett irányba.

– Vedd le a pólódat, a cipődet és a zoknidat és hassal feküdj fel arra a padra! – szólalt meg azonnal a nagymama.

Anna már kezdte kapizsgálni, hogy rövidesen mi fog történni vele, de nem merte felfogni.

– Mama… Te meg akarsz verni? – kérdezte Anna hitetlenkedve.

– Gyorsan vág az eszed Lányom! Húsz ütést kapsz a fenekedre, amiért elfelejtetted a dolgodat. Hatékony és lenyomata is marad, ha esetleg ismét feledékeny lennél. És kapsz még húszat, a talpaidra, hogy pár napig ne legyen kedved futkorászni!

– Úristen… Kérlek… Biztos nem kapok még egy esélyt?

– Dehogynem! De ettől még bűnhődnöd kell!

Beletörődve sorsába, Anna kibújt a cipőjéből, majd a zoknijából, végül pedig levette a pólóját és hasra feküdt a padon, ahogy nagymamája utasította. Nagyanyja ezalatt hozott két darab közepes vastagságú kötelet és jó erősen odakötözte a lány bokáit, és csuklóit a padhoz. Anna titkon reménykedett, hogy Nagymamája azért hagyta rajta a nadrágját és bugyiját, mert ezen keresztül akarja neki kiosztani a fenekeseket. Hát tévedett! A Mama különleges örömöt talált benne, hogy ilyenkor ő maga húzza le a delikvens nadrágját, és fehérneműjét, vagy hajtsa fel annak szoknyáját, hiszen ezzel is csak tovább borzolja az áldozat idegeit, és fokozza a saját kis perverz örömét. Odalépett a hason fekvő, lekötözött Annához, először a fenekén húzta le a nadrágot, majd elöl, majd megint a fenekénél, aztán megint elöl, szép lassan fokozatosan, míg a nadrág a lány combjának kb. közepéhez nem ért.

– Nem lesz ez olyan rossz élmény, majd meglátod! Először az anyád és a nénéd is kétségbe volt esve, de később már szinte meg sem kottyant nekik, mikor lehúztam a bőrt a fenekükről! Minden ütés után számolsz! Először a talpadat fogom ütni, hogy bemelegedj, aztán következik a hátsód! Csak, hogy tudd, nyírfavesszőt használok!

Anna a „vessző” szó említésére összerezzent, elképzelni sem tudta, hogy mi vár rá. Az viszont örömmel töltötte el, hogy először a talpára fog kapni, hiszen úgy gondolta, a sok mezítláb járástól elég vastag a talpán a bőr ahhoz, hogy ezt kisebb fájdalmakkal megússza. Mintha kitalálta volna a gondolatát, Nagyanyja megtapogatta a talpain a bőrt, majd nyugtázta:

– Mint egy igazi parasztlánynak! Szép vastag! De elárulom, ettől még elég kellemetlen lesz a büntetés! Kezdjük!

A lány nagyot sóhajtott, a vessző pedig máris lesújtott. Áhh! Anna összerezzent, de hang nem jött ki a torkán.

– Számolás! – figyelmeztette nagyanyja.

– Egy! – mondta azonnal Anna.

Jött a második csapás, Anna újfent számolt. Az ütések csíptek, minden csapásba belerezzent, ugyanakkor rájött, hogy nem is annyira kellemetlen ez. Nagyanyja tévedett, nem a vidéki élet miatt, hanem valami különös perverzióból imádott mezítláb járni… és – vallotta be magának kb. 10 ütést követően – határozottan tetszett neki, hogy vesszőzik a talpait, a 14. ütés után pedig érezte, hogy teljesen benedvesedett. Fájtak, fájtak az ütések, az utolsók már főleg, de olyan volt ez, mint mikor éles kavicsokon, vagy a tarlón mászkált mezítláb… egyszerűen izgatta a dolog. Közben megkapta az utolsó ütést is, és kicsit sajnálta, hogy vége szakadt.

– Húsz! – mondta ki, némileg suttogva.

– Na, ezzel meg is vagyunk! – mondta nagyanyja és megvizsgálta Anna talpait.

– Lesz azért itt fájdalom, ha ráállsz…  – szólalt meg ismét, majd hümmögött egyet és egy gyors mozdulattal megtapintotta Anna punciját. – Áh, szóval így állunk! Benedvesedtél, Lányom! Mondtam én, hogy ezt az anyádék is élvezték néha! Nos, én megadom neked a lehetőséget… elvonulhatsz a sarokba és elintézheted, amit el szeretnél, vagy pedig én mulasztom el a dolgot gyorsan, de az nagyon fog fájni!

– Rendben!  – mondta Anna, aki nem érzett ingerenciát magában, hogy Nagyanyja előtt, egy koszos istállóban végezzen önkielégítést, de egyszerűen minden hajhagymája lángolt és úgy érezte, most minden más szempont mellékes.

Nagyanyja bólintott, majd eloldotta Anna köteleit, aki, mikor talpai a földre értek, érezte, hogy valóban megbüntették. Gyorsan levetette nadrágját, majd lassú, fájdalmas léptekkel besétált az egyik sarokba és leült az ottani fa székre. Nem érdekelte a kosz, a szalmaszálak, egyik lábát a másik combjára tette, bal kezével a verésnyomokkal díszített talpát simogatta, jobb kezének mutatóujjával pedig felnyúlt a puncijába és ezt gyorsan mozgatva kielégítette magát. Ezzel végezvén felállt a székről és visszasétált a padhoz, nagymamája pedig a vesszővel mutatta neki, hogy feküdjön vissza. Anna engedelmeskedett, a mama pedig ismét odakötözte őt, ezúttal szorosabban.

– Na, akkor a kéjutazásnak vége! Ez már valódi büntetés lesz, Lányom, amit nem szeretném, ha elfelejtenél. – mondta a nagymama és komolyan is gondolta. A lehető legkeményebbeket akarta ütni unokája hátsó felére, hogy az előbb történtek után valóban büntetésnek fogja fel a dolgot és többet ne jusson eszébe ekkora hibát elkövetni.

A nyírfavesszővel megsimogatta unokája hátsóját, majd teljes erejéből lesújtott. Anna zokszó nélkül tűrte a hatalmas ütést, s közben érezte, hogy a vessző komolyan felszántotta a fenekét. Számolt, és már jött is a következő csapás, majd a harmadik, a negyedik, ezeket Anna még hang nélkül tűrte, ám az ötödiknél már nem bírt magával és felnyögött.

– Öt! – kiáltotta fel és már kapta is a következő ütést. Nagyanyja tudatosan dolgozott, fentről haladt lefelé a fenekén, pontosakat ütve, és minden csapásba beleadva az összes energiáját.

Anna egyre nagyobbakat nyögött, a tizedik ütés után pedig új élményt volt kénytelen megtapasztalni, nagyanyja ugyanis visszatért a korábbi ütések helyéhez, és a friss sebekre helyezte az újabb csapásokat. A lány már nem bírta türtőztetni magát, a tizenkettedik ütés után felsírt, majd, miután nagyanyja harmadszor ütött ugyanoda, hangosan felsikoltott.

– Mama, kérlek! – nyögte a sírás közben, de nagyanyja hajthatatlan maradt.

– A büntetés az büntetés! Különben is, már csak hét van hátra!

– Nem bírom…

– Pedig muszáj! Számolj, különben még ötöt ráhúzunk!

– Tizennégy – nyögte Anna, és kapta is az újabb csapást. Érezte, hogy a feneke lángol, csak egy cafatos, véres, hurkás masszának gondolta az egészet.

Az utolsó öt ütésre teljesen kimerült, már sírni sem volt ereje, csak nyöszörgött, minden ütés után. A számolást is alig hallhatóan, szinte suttogta. Nagymamája a szívében nagyon sajnálta unokáját, és legszívesebben már az elején, öt ütés után leállt volna, de úgy gondolta, ezek a sebek begyógyulnak, viszont a felelőtlenség leckéje örökre ott marad a lány fejében. Nem lehet lazítani a pórázon, ezt még nagyon régen, Lengyelországban tanulta, egy női börtön vezető fegyőreként.

– Tizenkilenc – suttogta Anna, alig érthetően, a vessző pedig még egyszer, utoljára lecsapott. A lány minden erejét összeszedte és ezt az utolsó csapást – igaz, közben a körmeivel a padot kaparta – néma csendben viselte.

– Húsz! – mondta helyette nagyanyja, majd lehajolt, hogy megvizsgálja az eredményt. Anna feneke piros és lila színekben pompázott, már most kezdtek dagadni rajta a hurkák, és itt-ott, olyan területeken, ahova többször is lesújtott, vérzett is.

– Lányom, egy valóban kemény büntetést kaptál. Remélem, megtanultad, hogy nem feledkezünk meg a kötelességeinkről, első mindig ez legyen és utána a többi, a futás, a szórakozás, satöbbi. – mondta a nagymama és eloldozta unokáját a padról.

Anna nehezen, komoly fájdalmak árán állt talpra és egyenesedett fel, de az igazi gondot az jelentette, mikor fel kellett vennie a nadrágját. Úgy gondolta, a bugyival meg sem próbálkozik, a cipőjét és a zokniját sem erőltette, de a pólót és a nadrágot persze vissza kellett húzni. Miközben ezt a fájdalmas folyamatot végigvitte, nagymamája elköszönt tőle:

– Nos, remélem, jó lecke volt ez neked. Hidd el, én sajnálom a legjobban, hogy ezt kellett tennem és nekem legalább annyira fájt, mint neked! Pihenjél, Lányom, jó éjszakát! – mondta, azzal kiment a pajtából. 

2007. október 3.

A másik lehetőségek (2. rész)

/Gregor története/

Eljött a péntek, és Barbi erősen készült, hogy végre hazamehet, maga mögött tudhatja ezt a hetet. Feneke még mindig nagyon fájt, ülni alig tudott, gyakorlatilag minden mozgás iszonyú fájdalmakkal járt neki.

Délben tért vissza a kollégiumba, szobájuk ajtaját nyitva találta. Ahogy belépett, ott volt Mara, éppen pakolta a táskáját, és egy magas, szikár, szemüveges, kopaszodó férfi, aki nem más volt, mint Mara apja.

- Jó napot kívánok!

- Szervusz! Bizonyára Te vagy Barbara. Én Mária apukája vagyok! – azzal felemelte az asztalról az összetört discmant. - Mária mindent elmondott erről a sajnálatos esetről….

- Értem…

- És azt is elmondta, hogy kifizetni nem lenne pénzetek az okozott kárt.

- Hát, nem…

- Rendben. Vagy kifizetitek valahogy a lányom discmanjét, vagy… nos, Mária azt mondta, hogy arrafele laksz, amerre mi, azon az útvonalon szoktál hazajárni.

- Igen…

- Akkor a másik lehetőség, hogy eljössz velünk, és majd onnan tovább utazol, de előtte nálunk egy kis testi fenyítésben részesítelek a tettedért. Mit választasz?

Barbinak a száján volt, hogy elmesélje a szerda éjjel történteket, de aztán arra gondolt, hogy a saját lányának biztos jobban hinne ez a jó megjelenésű, ugyanakkor félelmetes kisugárzású ember.

- Rendben, Önökkel tartok- hebegte.

- Jó választás! Pakoljon össze, negyed óra múlva indulunk!

Az úton Mara édesapjával beszélgetett, aki igen érdeklődő volt, minden tárgyról, óráról kikérdezte lányát. Barbihoz nem szólt senki, de nem is igényelte, lélekben próbált felkészülni arra, ami várt rá…

Mikor megérkeztek, a két lány kiszállt az autóból, Mara apja pedig beállt a hatalmas, fényűző ház udvarába. Barbi meglepődött, amikor Mara az utcán, a kiskapu előtt kibújt cipőjéből, majd levette zokniját is, és mezítláb lépett csak be a kapun. Barbi nem követte Őt ebben, csak a lakásban, a bejáratnál vette le cipőjét.

- Nos, Barbara, kövess bennünket a dolgozószobába! – parancsolt az Apa.

Mara továbbra is mezítláb volt, apja zoknit és fapapucsot viselt. Beléptek a dolgozószobába. Mara apja kinyitotta a szekrényt, ahol több, különböző vastagságú pálca sorakozott. Egyet kiválasztott és a kezébe fogta.

- Barbara, kérlek, vetkőzz le alulról teljesen. Felül maradhat a póló, és ami alatta van.

Barbi egy pillanatig habozott, aztán eszébe jutott, hogy ezt Ő vállalta, úgyhogy nekilátott levetkőzni. Először kardigánját vette le, szépen összetűrte, lerakta a székre. Majd levette szövetnadrágját, végül a bugyiját. Kezeit maga előtt összekulcsolva állt egy szál pólóban, alul meztelenül, lábán szürke zoknijával. Mara apja elmosolyodott.

- Sajnálattal vettem észre, hogy nem figyelted meg a lányomat, és elkövettél egy hibát, ami még tetézni fogja a büntetésedet. Ebben a házban rajtam, és a vendégeimen kívül senki nem viselhet semmit a lábán, csak meztelen talppal lehet közlekedni. Még a lányomnak is. Idebenn soha nem húzhatott semmit a lábára! Te pedig nem vendég vagy, verésért jöttél! Vesd le a zoknit! – mondta, és ezt nyomatékosítandó meglendítette a nádpálcát, ami pontosan Barbi két lábkörmére csapott egy hatalmasat. Iszonyú fájdalmat érzett, fel is kiáltott, majd azonnal levette zoknijait.

- Így már más! A büntetésed tehát 12 pálca a fenekedre, amihez még a zokni miatt hozzáadódik 15, melyet a talpadra kapsz. És még négy, mivel eltitkoltad, hogy a lányom már egyszer megvert, ugyanezért. – és a pálcával felemelte Barbi pólóját, hogy bizonyítékként tanulmányozza a friss csíkokat a fenekén. – Megértettél?

- Igen, uram!

- Mielőtt elindulunk az udvar hátuljába, a dereshez, még a lányom fele is van közölnivalóm. – odalépdelt lánya elé, majd neki is rávágott egyet a lábkörmére épp úgy, ahogy az előbb Barbinak. Ő csak összerezzent, hang nem jött ki a torkán.

- Mária, mivel önbíráskodtál, és nem is szóltál róla, Te most megkapod egyben ugyanazt, mint Barbara. Tehát 15 pálca a talpadra, és 16+12 fenékre, melyből az utolsó tucatot Barbarától kapod. Indulás a büntetőpadhoz!

A büntetőpad egy kis melléképületben volt, az udvar másik végében. Az udvar apró, éles, fehér kövekkel volt felszórva. Mara úgy járt rajtuk mezítláb, mint más cipőben teszi ezt. Barbinak iszonyúan fájt a talpa, ahányszor csak rálépett a kis kövekre. Mire a helyiséghez értek, pár helyen fel is vágták a talpbőrét az éles kavicsok. Örült, amikor beléptek a helyiségbe, a hideg kőpadlóra. Időközben megértette mind a Mara fenekén látott sebeket, mind a vastag talpbőrt.

- Barbara, ez itt a deres. – szólt az apa. – Mária már jól ismeri, sokszor kerül vele közeli kapcsolatba. Ne is húzzuk az időt, feküdj fel rá hassal, legyél szíves. Könyököd a mellkasod alatt.

Barbi engedelmeskedett, felfeküdt a kínpadra úgy, ahogy leendő kínzója mondta. Az apa ekkor rácsukta a nehéz vasbilincset Barbi csuklójára, majd a nyakára is. Felhúzta a pólóját úgy, hogy a feneke teljesen szabadon legyen, majd a derékpántot is rácsukta a lányra.

- Kezdjük a talpaddal! Hajlítsd be a lábad térdből, derékszögbe! A talpaid felfele nézzenek! Ja… és egy fontos szabály, amit még nem mondtam. Itt némán kell viselni a büntetést. Mária esetében ez azt jelenti, hogy ha egy hang is kijön a torkán, úgy azt a csapást újra rámérem. Mivel először kapsz verést, Neked ezt lekorlátozom a csapások felére. Kezdhetjük?

- Igen, uram. – suttogta Barbi.

Hassz! A pálca már le is csapott a lány meztelen és sebes talpára. Egyből fel is szisszent. Nem kéne, az elején még úgysem fáj annyira, gondolta. Hassz! Itt néma tudott maradni. Hassz! Ez pont egy sebet talált el, nagyon nehezen, de kibírta hang nélkül. A hatodik már nagyon fájdalmas volt, az ütést ugyan kibírta hang nélkül, de utána összedörzsölte, és megmozgatta lábfejeit.

- Ezt annak veszem, hogy nem bírtad ki némán! – szólt a kegyetlen hang.

Az utolsó négy ütést már csak nyögéssel bírta ki, nagyon fájt a talpa, mintha tűzön járt volna. De nem kapott plusz büntetést.

- Rendben. Most tedd le a lábaidat. – szólt kínzója. Barbi két gyors lábfejkörzés után letette a lábait a padra. Az apa rácsukta a szorítóbilincset a bokáira. – Nos, következik a feneked. 16 ütés. Kezdjük!

Hassz! Barbi felsikoltott. Ehhez képest Mara ütései simogatásnak tűntek. Hassz! Ismét felsikoltott. A pálca brutális erővel zúdult amúgy is sebes farára. Hassz! Barbi sírásban tört ki.

- Figyelmeztetlek, hogy 8 után duplázódik minden ütés. És az igazi fájdalom a végére fog maradni.

Hassz! Barbi most némán tűrt, szájában sós ízt érzett, ahogy alsó ajkát elharapta. A tizedik utána kínzója pihenőt akart tartani. Barbi remegő hangon megszólalt.

- Kérem, folytassa! Minél hamarabb túl akarok lenni rajta!

Az apa elmosolyodott, bólintott.

- Rendben. Ha úgy érzed, nem kell pihenő, folytatom. De most már dupla olyan erőseket ütök, mint eddig. Már sikolthatsz, a felét kibírtad némán.

Barbi ökölbe szorította a kezét és a lábfején is összezárta az ujjakat, ajkait harapdálta. Hassz! Felsikoltott. Ez nagyon fájdalmas volt. Nem, azért sem! Határozta el. Nem adom meg ezt neki, hogy sírni és megalázkodni lásson. Kibírom hang nélkül. Hassz! Csend. Hassz! Csend. Az apa most már verejtékezett, és minden erejét beleadta az ütésekbe. De Barbi kibírta hang nélkül. A 18. csapás után úgy érezte, hogy bőr sem maradt a fenekén. Kínzója eloldozta, majd Barbi leszállt a deresről. A verés helye iszonyatosan égett, talpára pedig alig tudott ráállni, csak több próbálkozás után sikerült neki valahogy talpra kecmeregni.

- Te itt állj meg, Barbara. Állj! – nyomatékosította. – Mária, helyezkedj el!

Lánya már ismerte a járást, lefeküdt a deresre. Először Ő is a talpára kapta a 15 ütést, de gyakorlatilag érzéketlenül tűrte. Mondjuk 19 év mezítláb járás után, ezen a kavicson, Barbi egyáltalán nem csodálta.

Aztán jött a feneke. Mara ezeket az ütéseket is némán fogadta, egyszer szisszent csak fel, amit az apa azonnal és kíméletlenül megtorolt. Tizenhatot kapott, azonban még 12 hátra volt, amit Barbinak kellett rámérni. Az apa odafordult.

- Barbara, gyere ide!

Barbi elindult, bár minden lépés olyan volt, mintha parázson lépkedett volna.

- Ne kíméld! Ha valamelyik ütés nem lesz elég erős, mindketten kaptok még 20-at, fejenként! Gyerünk, kezd!

Barbi kezébe vette a nádpálcát, majd ránézett Mara fenekére. Régi, kifehéredett hegek, alig begyógyult hegek, és az új, lila hurkák borították. Felemelte a vesszőt, és lecsapott. Hassz! Aztán újra. Aztán megint, és egyre erősebben. Meg akarta torolni a pár nappal ezelőtti verést, és a lábcsókoltatást különösen. Az utolsóba olyannyira beleadta minden erejét, lendületét, hogy maga is ráesett Mara fenekére. Az apa elégedetten bólintott, majd eloldozta lányát. Mara felkelt, az ő mozgásán is látszott a 28 pálcaütés.

- Nos, mindketten megbűnhődtetek. Barbara, a vendégszobában lefekhetsz a házban néhány órára, kapsz egy törölközőt és hideg vizet is, hogy borogasd magad.

Ezzel elindultak visszafelé. Barbi sebes, megvert talpa nem bírta az éles kavicsok okozta fájdalmat, többször elesett menet közben, a végére a térde és a tenyere is csupa seb volt. Mikor magára maradt, levetkőzött a vendégszobában, és döbbenten tanulmányozta megkínzott testét. Fenekét hatalmas lila hurkák borították, több helyen véres csíkokkal. Térde csupa horzsolás volt, talpának véres nyoma pedig mindenhol ott maradt. Hasra feküdt a szobában található heverőn és, mivel kínzója nem láthatta, keservesen sírni kezdett. Mara lépett nesztelenül a szobába, hozott egy vödör hideg vizet és egy pár darab kis törölközőt. Lemosta Barbi fenekét, majd beborogatta és bekötözte a lábfejét is. Majd melléfeküdt és a saját fenekére is tett egy nedves törölközőt.

- Veled mindig ezt csinálja? – suttogta Barbi.

- Igen. Szinte minden héten kapok valamiért…

Aztán csendben maradtak, nehogy megint hátra kelljen menniük…