Generációk 2.

Szerző: Duresz

Anna kezében a cipőjével lassan, óvatosan sétált hazafelé, feneke elmondhatatlanul fájt, de a megvert talpainak sem esett jól, mikor egy-egy kavicsra, éles földdarabra lépett. A házba érve látta, hogy édesapja a TV előtt, a nappaliban horpaszt, Anyját hallotta a konyhában sertepertélni, így fogta magát, és halkan, köszönés nélkül felosont a szobájába.

Ezek az anyai ösztönök… Anna anyukája azonnal érezte, hogy valami gond lehet, hiszen látta, ahogy általában jókedvű és harsány lánya szó nélkül, csendben lapítva, lassú léptekkel jön be a házba és megy fel a szobájába. Tüstént abbahagyta hát a mosogatást és ment lánya után. Mikor benyitott, Annát látta, aki éppen a nadrágját próbálta lehúzni, és vörös, kisírt szemekkel nézett rá.

– Mi történt, drágaságom? – kérdezte lányát a megdöbbent Anya.

– A Mama… megvert… – hangzott a válasz.

– Megvesszőzött?

– Igen, vesszővel vert meg.

– Mutasd magad! – mondta, és lassan, kíméletesen lehúzta lánya nadrágját. A látvány őt is megdöbbentette, Anna pedig konkrétan felzokogott, mikor a tükörben meglátta a lila-piros színekkel, domború hurkákkal borított hátsó felét, ami ráadásul itt-ott vérzett is.

– Anya, nagyon fáj… – zokogta Anna.

– Jól van, semmi baj! Feküdj hasra az ágyadon, mindjárt jövök! – mondta az anya, majd nemsokára egy nagyobb textildarabbal, egy kis vödör vízzel, fertőtlenítőszerrel a kezében tért vissza. Leült lánya mellé az ágyra és kíméletesen mosogatni kezdte a fenekét, majd bekente a fertőtlenítőszerrel is.

– A talpadat is verte? – kérdezte, mikor rápillantott lánya lábára.

– Igen, de az semmiség… – mondta Anna.

– Tudom, tudom… És miért kaptad ezt? – kérdezte lányát.

– Mert nem etettem meg a rohadt csirkéit… Hét elején megnéztem, úgy láttam, még a Bea neve volt kiírva. Erre a Mama mutatta, hogy az enyém. Nem tudtam mit tenni.

– Jól van, édesem, már túl vagy rajta! Tudod, a Nagymama kemény asszony, és úgy gondolja, csak fegyelemmel tud egy ilyen családot és gazdaságot a kezében tartani. Lengyelországban volt börtönőr, szóval, jól ismeri a fegyelmezés és a fenyítés eszközeit. Anett nénit és engem is számtalanszor elvert. Kaptunk a tenyerünkre, a talpunka, a hátunkra, a fenekünkre… mindenhova, és mindennel, a tövises vesszőtől a nádpálcáig. De látod, túléltem, és nem neheztelek az anyámra.

Anyja kiment valamiért, majd visszajött három tiszta szövetdarabbal, és egy tubus kenőccsel, amivel vastagon bekente a lány fenekét, illetve a talpait. A szöveteket vízbe áztatta, majd az egyiket lánya fenekére terítette, a másik kettővel a lábait kötözte be.

– Na, most pihenjél, kislányom, rád fér! Itt van ez a vödör víz, időnként frissítsd a kötéseket. És ha bármi gond van, csörögj a telefonomra nyugodtan és jövök! Jó éjt, édesem! – mondta az anya és megpuszilta Annát.

– Jó éjt Anya, és köszönöm! – mondta Anna.

Nem mondhatni, hogy jól aludt éjszaka, hiszen iszonyatosan gyötörte a fájdalom és egy idő után már kellemetlen volt hason aludni, de végülis eljött a reggel. Anna felkelt az ágyból, bő szoknyát (bugyi nélkül) és pólót vett, majd kiment megetetni a csirkéket. A talpainak most kifejezetten jól esett a hűvös hajnali föld, viszont valahányszor, ha a szoknya a fenekéhez ért, felszisszent fájdalmában. Az etetés után visszatért szobájába, bekente a sebét, majd lefeküdt ágyára és az előző napi történéseken gondolkozott. Nem a büntetésen, hanem azon, ami előtte történt. Fél órával később bejött hozzá édesanyja, reggelivel a kezében.

– Na, hogy aludtál, drága Annám? Képzeld, a Mama idetelefonált és megdicsért, hogy megetetted a csirkéket, és megkérdezte, hogy érzed magad. Mondtam neki, hogy szerintem túlzásba vitte, de szerinte megérdemelted.

– Mást nem mondott? – kérdezte Anna.

– Mit kellett volna?

– Hát, előtte történt valami. Vagyis utána… miután a talpamat megverte.

– És mi?

– Nem tudom, Anya… Tudod, imádok mezítláb járni, valahogy izgat a dolog… Szóval, mikor a talpamat vesszőzte… Felizgultam… És a Mama megengedte, hogy…

– Ne folytasd, tudom, miről beszélsz. Párszor velem is megtörtént, mikor csak kisebb verést kaptam. Rám is izgatóan hatott, a pucér fenekem, ez a kiszolgáltatottság…

– Hát, engem az nem érintett meg…

– Nyilván, mert a Mama elég kegyetlenül bánt veled. Mi a húgommal néha még egymást is elvertük, mikor 16-18 évesek voltunk, persze enyhén, erotikusan.

– Komolyan? Anya!

– Nem viccelek. Egész izgató tud lenni egy kis fájdalom… – mondta az anya, de nem folytatta a gondolatmenetet, hanem elköszönt lányától és kiment a szobából.

Teltek a hetek, Anna sebei lassan begyógyultak, de ez az incidens továbbra is felettébb izgatta a fantáziáját. Nézegette a gyógyuló, rózsaszín hegekkel borított fenekét és nagyon izgatta a látvány, többször végzett önkielégítést, miközben magát nézte a tükörben. Egyre több spanking oldalt nézett az interneten, és egyre inkább nőtt benne az elhatározás, hogy ismét át akarja élni ezt az élményt. Na, de kivel? A nagymamát kérje meg? Nem, köszi, a kínzókamra nem hiányzik! Anett néni? Nem, vele nincs ilyen jó kapcsolatban. Akkor csak egyetlen lehetőség marad…

Az egyik hétvégén apjának dolga volt, a délutánt távol töltötte, így Anna és édesanyja kettesben maradtak otthon. A lány elhatározta, hogy előáll a kérésével. Anyja a nappaliban varrogatott, mikor Anna odament hozzá és felvezette a témát.

– Anya, hogy is volt ez a dolog, mikor a Mama büntetett Titeket, Ti pedig egymást vertétek el?

– Jaj, kicsim, még mindig ez jár a fejedben? Na jó, nem bánom. Szóval, Anett nénivel úgy 15 éves korunkban, mikor az ember már nemileg kezd megérni, és sokat fantáziál, jöttünk rá ennek az egész büntetősdinek a jó oldalára. Azt hiszem, nem zártam be a kutyát, vagy valami ilyesmi volt… A Nagymama behívott a konyhába, a térdére fektetett és a papucsával vert meg, amivel nem tudott nagyokat ütni. Anett is ott állt mellettünk és végignézte a dolgot, aztán este, villanyoltás után elmondta, hogy nagyon felizgatta az egész, és bevallottam neki, hogy engem is. Ez a fajta verés nem fájt annyira, de a meztelen fenekem, a kiszolgáltatottságom, bizony nagyon beindított, főleg, hogy a bünti után 20 percet még meztelen fenékkel térdelnem kellett a sarokban. Két nappal később Anett felhergelte valamivel a Mamát, úgy, hogy ő is megkapta ugyanúgy a magáét a papuccsal. Este, a szobában beszélgettünk az élményről és Anett elmondta, hogy neki vitathatatlanul orgazmusa volt a verés közben. Igaz, feltűnően nagyokat kiáltott, Anyu nem is igazán értette… Akkor már én is ki akartam próbálni, direkt rossz fát tettem hát a tűzre, az ünneplős cipőmben és ruhámban mentem tehenet legeltetni, holott ez szigorúan meg volt tiltva. Megvesszőzte a talpamat, én pedig szintén elélveztem közben. Ezután Anettel már egymást is vertük, tökélyre fejlesztettük a dolgot, villanyoltás után előszedtük a papucsot, és ment a fenekelés, napközben pedig, a mezőn, ahol nem lát senki, vékony vesszőkkel csináltuk…

– És a Mama nem vett észre semmit?

– Hát, jó ideig nem. Talán egy év is eltelt, igen, 16 évesek elmúltunk, már Anyu nem is nagyon büntetett minket, tudtuk a dolgunkat, és hát nem hergeltük külön büntetésért, hiszen megoldottuk a dolgot. De egyszer elkapott minket, kiszúrta este, hogy nincs ott a papucsom és benézett a szobába, megijedt, hogy kimentem valahova. Benyitott, éppen Anettet vertem, aki a bokáját fogta, és élvezte, ami történik. Előre megbeszéltük, hogy ha egyszer véletlenül rajtakapna bennünket, akkor az, aki éppen a másikat veri, megpróbálja elvinni a balhét. Nos, ez így volt, azt mondtam Anyunak, mikor kérdőre vont bennünket, hogy fogadtunk a mostohatestvéremmel és én azt mondtam, ha én nyerek, akkor elverem. Akkor azt hittem, hogy hisz nekünk, mivel megfogott, és éjszakára bezárt a koromsötét, hideg pincébe, hálóingben, mezítláb. Aztán reggel tudtam meg, hogy Anett a padláson töltötte az éjszakát, tehát cseppet sem volt előrébb. Anyu nem vette be az előző esti szöveget, és azonnal nekiállt vallatni bennünket. Kint, az udvaron, éles köveken térdeltünk, a kezünket magunk mellett kellett tartani, 90 fokban felemelve. Talán fél óra telt el, és elhatároztam, hogy elmondok neki mindent. Bevallottam hát mindent, hogy mit, hogy csináltunk, hogy kezdtük, satöbbi. A Mama persze alaposan kiakadt, és megkérdezte, kinek az ötlete volt ez. Rávágtam, hogy az enyém, hiszen nekem kellett vinni a balhét. Ekkor a Mama kiszabta a büntetést, Anett 30 vesszőcsapást kapott, körülbelül olyanokat, mint a múltkor te, úgyhogy nem volt oka élvezkedni. Én pedig… nos, engem lépcsőzetesen vert meg, ötöket kaptam, egyre durvább eszközökkel. Egy vékony vesszővel indította, a legvégére pedig előszedte a korbácsát, amit a börtönben használt és azzal is kaptam ötöt. A mai napig itt a nyoma a fenekemen, ez nem múlik el, mint a többi. De ezután többé soha nem vert meg minket, és mi sem egymást Anettel. Apádnak például sosem beszéltem erről, ez két kíváncsi tinédzser játéka volt.

– Anya… azt akarom, hogy… vesszőzzél meg! – mondta ki Anna az óhaját.

Az anya megállt, hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Ilyenre kéri őt a saját lánya? Nem tudna neki ártani!

– De kicsim, én ezt nem tudom megtenni, csak úgy… Soha nem heverné ki a lelkiismeretem.

– Akkor… – jutott eszébe Annának az ötlet – csináljuk úgy, hogy legyen rá okod. Ha csinálok rá okot, akkor megteszed?

– Hát… akkor talán.

Anna kiment a konyhába, fogott egy fém evőeszközt, és szétkarcolta vele az első kezébe akadó, drága teflonedényt. Tudta, hogy az anyja erre allergiás.

– Mit csinálsz? Normális vagy??? – kiáltott rá az anyja Annára.

– Nem! – mondta Anna és mosolygott.

– Rendben, gyerek… Menj fel a szobádba!

– Oké! – válaszolta Anna széles mosollyal és felszaladt a szobájába.

Az anya kiment a házból, tépett az egyik fáról két darab vesszőt, egy vékonyat és egy vastagabbat, egy kicsit megsuhogtatta őket a levegőben, majd visszament, egyenesen fel Anna szobájába. Lánya az ágyon ülve várta őt.

– Most az egyszer, de soha többet! – mondta az anyuka Annának.

– Rendben! – hangzott a válasz.

– Akkor kisasszony, told le a nadrágodat, és fogd meg a bokádat!

Anna engedelmeskedett, anyja pedig odalépett és a tenyerével egyenletes, nem túl erős, de azért érezhető ütéseket helyezett el a lánya fenekén. Anna furcsállta, hogy bugyin keresztül kap, de aztán eszébe jutott, anyja biztos tudja, mit csinál és átadta magát az élvezetnek. Szó nélkül tűrte az ütéseket, érezte, ahogy lassanként elönti a melegség és benedvesedik. Imádta az érzést, és kicsit csalódott, mikor anyja váratlanul megállt.

– Feküdj hasra az ágyadon, tolt le a bugyidat és húzd fel a pólódat! – hangzott az utasítás.

Anna természetesen megtette, amire anyja kérte, aki fogott egy kispárnát és lánya puncija alá helyezte.

– Ez jobban kiemeli a feneked – mondta – de szerintem nyugodtan nyomd hozzá a csípődet, mozogjál fel-alá, körkörösen… Ideállítok egy tükröt, hogy lásd magad.

– Rendben! – mondta Anna. Lábait minimálisan szétnyitotta, az anyja által elmondott módon izgatta a punciját a párnával, majd belenézett a tükörbe és forrt a vére a látványtól, ahogy saját magát, a pucér fenekét, a kiszolgáltatottságát látta, ahogy hason feküdt az ágyon.

– Akkor kezdjük! – mondta az anyja és lesújtott Anna fenekére.

Nem olyan ütés volt ez, mint amit a mamától kapott, kicsit persze csípett, de éppen annyira, amennyire még erotikusnak számított, mintsem igazi büntetésnek. Az anyja egy-egy ütés között megcirógatta lánya fenekét a vesszővel, és csak azután sújtott le a következő csapással. Kivárt egy-egy ütés között, hogy a lány megfelelően ki tudja élvezni a pillanatokat, Anna pedig egyre hangosabb nyögéseket hallatott, látszott, hogy hamarosan eléri a csúcsot. Az anyja ekkor taktikát váltott, úgy gondolta, kicsit korai lenne az orgazmus, hadd élvezkedjen még a lány. Kezébe vette a vastagabb vesszőt és egymás után ötször, keményen lesújtott lánya fenekére, aki meglepetésében fel is szisszent. Az eddigieknek nem volt nyoma, ez azonban kisebb csíkokat hagyott Anna fenekén.

– Ne siessünk annyira! – szólt lányára – Nézd csak meg a tükörben a feneked!

Anna kicsit oldalt fordult és látta a saját piros, enyhe vörös csíkokkal kidekorált hátsó felét. Tetszett neki a látvány, sokkal inkább, mint a nagyanyja verése után.

– De anya… miért álltál le?

– Annácskám, minél tovább tart, annál jobb, hidd el!

– Rendben… De akkor lehet egy kérésem? Adjál a talpamra is, aztán a fenekemen fejezzük be!

– Jó… hajlítsd be a lábad, térdből… a talpaid pedig felfele nézzenek!

Az anya ezen a részen nem kímélte annyira lányát, Anna pedig a fellegekben járt, most már igyekezett nem mozdulni a párnán, hiszen érezte, hogy akármikor elélvezhet. Becsukta a szemét és csak a vessző susogására, valamint az utána érkező fájdalomra koncentrált, és a talpát bizsergető érzésre. Érezte, hogy anyja visszanyomja az ágyra a lábait, majd simogatja a fenekét a vesszővel és ismét lesújt.

– Nagyobbakat! – sziszegte anyjának, aki engedelmeskedett és átállt az erősebb ütésekre.

Anna halkakat nyögött, minden csapás után, ismét csak a hangra, a vesszőzésre, és a hatásra koncentrált. A fájdalmas ütések a fenekére csapódtak, de ahogy az érzés átvonult a testén, a vérén, a kőkeményre dagadt mellein, a fájdalom fokozatosan átalakult, és a puncijában már mint az Etna vulkánkitörését követő forró lávafolyam áradt szét. Kinyitotta a szemét és nézte magukat a tükörben, saját magát, ahogy meztelen fenékkel, megalázottan fekszik az ágyon és anyját, aki vesszőzi őt. Becsukta a szemét, oldalra fordította a fejét és hatalmasat sikított, ahogy hosszan, elnyújtottan, lángoló testtel és puncival elélvezett.

Anyja persze azonnal leállt a vesszőzéssel és kiment a szobából. Anna erősen lihegett az óriási orgazmus után, minden porcikája lángolt. Egy ideig csak feküdt hason, majd átfordult hátra, de azért érezte, hogy ez a vesszőzés is némiképp megviselte a hátsó felét, főleg az utolsó néhány ütés. Megnézte a tükörben a fenekét, ami tűzpiros volt, jónéhány piros csíkkal, sőt, egy-két kisebb hurkával. Hosszú pólót vett csupán (apja úgysem ér még haza) és lesétált az előszobába, anyjához.

– Mit is mondhatnék… köszönöm, Anya! – mondta Anna.

– Én kicsit kellemetlenül érzem most magam… de végülis csak egy szülői verést osztottam ki neked, a többiről nem tehetek. Mutasd magad!

Anna felhúzta a pólóját, Anyja pedig bólintott, megkérte lányát, hogy feküdjön a kanapéra, majd hozott a fürdőszobából egy vizes törölközőt, illetve a sebkenőcsöt. Ahogy Anna fenekét borogatta, egyszer csak megnyikordult a ház kilincse és valaki belépett az ajtón. Egymásra néztek, még reagálni sem volt idejük. Ki az? Ilyenkor? Apa előbb hazaért? Mire ezt kigondolták, már a nappali ajtajában állt… a nagymama.

– Elfogyott a teánk, tudtok adni néhány filtert? – kérdezte, majd észrevette unokáját, és a fenekén a vesszőzés nyomait. – Nocsak, ismét rossz fát tett a tűzre?

– Igen, Anyu! Ööösszekarcolt egy serpenyőmet, nem hagyhattam büntetés nélkül!

– Mutasd! – A nagymama odalépett, megvizsgálta Anna fenekét, majd legyintett egyet lányára. – Nem tanultál tőlem eleget… Legközelebb szóljál, majd én megleckéztetem!

Vége

Generációk 1.

Szerző: Duresz

Hosszú, szőke, lófarokban fogott haja csapdosta a hátát, ahogy hazafelé futott azon a kellemes őszi, késő délutánon. Minden nap elvégezte ezt a futóedzést, körbe a faluban, körülbelül egy órás időtartamban. Testhez álló, fekete térdnadrágot és lila pólót viselt, fekete cipővel és fehér titokzoknival, valamint egy pántot a homlokán, ami felfogta a homlokáról lefolyó verejtéket, megakadályozva ennek szembe kerülését.

„Már csak néhány száz méter és végre ihatok!” – gondolta magában és egyben növelte a tempót és a lépésszámot. Belépett az utcába, az ő utcájukba, ahol tulajdonképpen csak három ház állt, szembe pedig egy kisebb gazdaság, csirkékkel, disznókkal, tehenekkel, juhokkal. A családnak igen jó jövedelemforrást, de egyben évi 365 napot elfoglaltságot jelentettek ezek az állatok, hiszen mellőlük nem lehetett szabadságra menni, róluk nem lehetett elfeledkezni, ha az ember azt akarta, hogy valóban behozzák az árukat. Haladt, haladt előre, elhagyta nagynénje (anyja mostohatestvére) házát, majd látta, hogy a következő háznál, a kapuban áll a nagymamája. Anna felnézett nagyanyjára, hiszen ő irányította a családi gazdaságot, sőt az egész nagy családnak ő volt a mindent megoldó, mindent kézben tartó feje, ugyanakkor tartott is tőle, hiszen édesanyja és nagynénje elbeszéléseiből tudta, ha arról van szó, mennyire szigorú és kemény tud lenni. „Mi legyen, végigfussam még ezt a 100 métert, vagy megálljak néhány szót váltani vele?” – tette fel magának a kérdést, majd gyorsan döntött és lefékezte lépteit.

– Szia Mama! – köszöntötte nagyanyját.

– Szervusz Lányom! – hangzott a válasz, a nagymama mindig „Lányomnak” szólította őt, a lányait és az unokatestvéreit is.

– Kicsit elfáradtam…

– Jó volt a futás?

– Hát, elment, kicsit most fájtak a talpaim, lehet, hogy cipőt kellene lassan cserélnem.

– Na igen, de miből cserélsz cipőt, ha a kötelességeidet elmulasztod és nem lesz pénzünk?

– Mire gondolsz, Mama? – kérdezte csodálkozva Anna.

– A csirkékre, Lányom! A csirkékre, amiket neked kellett volna hajnalban, illetve délután megetetni!

– De Mama… ma már nem én voltam a soros, hanem Bea! – válaszolta Anna, unokatestvérére célozva.

– Hát, pedig a tábla nem azt mondja, gyere, nézd csak meg!

Beléptek a gazdaság főbejáratán és valóban, a minden héten krétával kitöltött táblán, a szerdai napnál még Anna neve szerepelt.

– De hát… hétfőn néztem meg és direkt felírtam magamnak!

– Ezek szerint rosszul… – válaszolta a nagyanyja.

– Bocsánat… nem tudok mit mondani akkor.

– Én viszont igen. A bocsánatkérést elfogadom, de ez önmagában még nagyon kevés. Tudod, az ilyen hibák csak hátráltatják a munkát, és a megélhetésünket. Nagyon, nagyon sajnálom, de ezért a hibáért most bűnhődnöd kell!

– Mikor, hol… és hogyan? Mit kell tennem?

A nagyanyja szótlanul a pajtára mutatott, Anna pedig – szintén szó nélkül – elindult a jelzett irányba.

– Vedd le a pólódat, a cipődet és a zoknidat és hassal feküdj fel arra a padra! – szólalt meg azonnal a nagymama.

Anna már kezdte kapizsgálni, hogy rövidesen mi fog történni vele, de nem merte felfogni.

– Mama… Te meg akarsz verni? – kérdezte Anna hitetlenkedve.

– Gyorsan vág az eszed Lányom! Húsz ütést kapsz a fenekedre, amiért elfelejtetted a dolgodat. Hatékony és lenyomata is marad, ha esetleg ismét feledékeny lennél. És kapsz még húszat, a talpaidra, hogy pár napig ne legyen kedved futkorászni!

– Úristen… Kérlek… Biztos nem kapok még egy esélyt?

– Dehogynem! De ettől még bűnhődnöd kell!

Beletörődve sorsába, Anna kibújt a cipőjéből, majd a zoknijából, végül pedig levette a pólóját és hasra feküdt a padon, ahogy nagymamája utasította. Nagyanyja ezalatt hozott két darab közepes vastagságú kötelet és jó erősen odakötözte a lány bokáit, és csuklóit a padhoz. Anna titkon reménykedett, hogy Nagymamája azért hagyta rajta a nadrágját és bugyiját, mert ezen keresztül akarja neki kiosztani a fenekeseket. Hát tévedett! A Mama különleges örömöt talált benne, hogy ilyenkor ő maga húzza le a delikvens nadrágját, és fehérneműjét, vagy hajtsa fel annak szoknyáját, hiszen ezzel is csak tovább borzolja az áldozat idegeit, és fokozza a saját kis perverz örömét. Odalépett a hason fekvő, lekötözött Annához, először a fenekén húzta le a nadrágot, majd elöl, majd megint a fenekénél, aztán megint elöl, szép lassan fokozatosan, míg a nadrág a lány combjának kb. közepéhez nem ért.

– Nem lesz ez olyan rossz élmény, majd meglátod! Először az anyád és a nénéd is kétségbe volt esve, de később már szinte meg sem kottyant nekik, mikor lehúztam a bőrt a fenekükről! Minden ütés után számolsz! Először a talpadat fogom ütni, hogy bemelegedj, aztán következik a hátsód! Csak, hogy tudd, nyírfavesszőt használok!

Anna a „vessző” szó említésére összerezzent, elképzelni sem tudta, hogy mi vár rá. Az viszont örömmel töltötte el, hogy először a talpára fog kapni, hiszen úgy gondolta, a sok mezítláb járástól elég vastag a talpán a bőr ahhoz, hogy ezt kisebb fájdalmakkal megússza. Mintha kitalálta volna a gondolatát, Nagyanyja megtapogatta a talpain a bőrt, majd nyugtázta:

– Mint egy igazi parasztlánynak! Szép vastag! De elárulom, ettől még elég kellemetlen lesz a büntetés! Kezdjük!

A lány nagyot sóhajtott, a vessző pedig máris lesújtott. Áhh! Anna összerezzent, de hang nem jött ki a torkán.

– Számolás! – figyelmeztette nagyanyja.

– Egy! – mondta azonnal Anna.

Jött a második csapás, Anna újfent számolt. Az ütések csíptek, minden csapásba belerezzent, ugyanakkor rájött, hogy nem is annyira kellemetlen ez. Nagyanyja tévedett, nem a vidéki élet miatt, hanem valami különös perverzióból imádott mezítláb járni… és – vallotta be magának kb. 10 ütést követően – határozottan tetszett neki, hogy vesszőzik a talpait, a 14. ütés után pedig érezte, hogy teljesen benedvesedett. Fájtak, fájtak az ütések, az utolsók már főleg, de olyan volt ez, mint mikor éles kavicsokon, vagy a tarlón mászkált mezítláb… egyszerűen izgatta a dolog. Közben megkapta az utolsó ütést is, és kicsit sajnálta, hogy vége szakadt.

– Húsz! – mondta ki, némileg suttogva.

– Na, ezzel meg is vagyunk! – mondta nagyanyja és megvizsgálta Anna talpait.

– Lesz azért itt fájdalom, ha ráállsz…  – szólalt meg ismét, majd hümmögött egyet és egy gyors mozdulattal megtapintotta Anna punciját. – Áh, szóval így állunk! Benedvesedtél, Lányom! Mondtam én, hogy ezt az anyádék is élvezték néha! Nos, én megadom neked a lehetőséget… elvonulhatsz a sarokba és elintézheted, amit el szeretnél, vagy pedig én mulasztom el a dolgot gyorsan, de az nagyon fog fájni!

– Rendben!  – mondta Anna, aki nem érzett ingerenciát magában, hogy Nagyanyja előtt, egy koszos istállóban végezzen önkielégítést, de egyszerűen minden hajhagymája lángolt és úgy érezte, most minden más szempont mellékes.

Nagyanyja bólintott, majd eloldotta Anna köteleit, aki, mikor talpai a földre értek, érezte, hogy valóban megbüntették. Gyorsan levetette nadrágját, majd lassú, fájdalmas léptekkel besétált az egyik sarokba és leült az ottani fa székre. Nem érdekelte a kosz, a szalmaszálak, egyik lábát a másik combjára tette, bal kezével a verésnyomokkal díszített talpát simogatta, jobb kezének mutatóujjával pedig felnyúlt a puncijába és ezt gyorsan mozgatva kielégítette magát. Ezzel végezvén felállt a székről és visszasétált a padhoz, nagymamája pedig a vesszővel mutatta neki, hogy feküdjön vissza. Anna engedelmeskedett, a mama pedig ismét odakötözte őt, ezúttal szorosabban.

– Na, akkor a kéjutazásnak vége! Ez már valódi büntetés lesz, Lányom, amit nem szeretném, ha elfelejtenél. – mondta a nagymama és komolyan is gondolta. A lehető legkeményebbeket akarta ütni unokája hátsó felére, hogy az előbb történtek után valóban büntetésnek fogja fel a dolgot és többet ne jusson eszébe ekkora hibát elkövetni.

A nyírfavesszővel megsimogatta unokája hátsóját, majd teljes erejéből lesújtott. Anna zokszó nélkül tűrte a hatalmas ütést, s közben érezte, hogy a vessző komolyan felszántotta a fenekét. Számolt, és már jött is a következő csapás, majd a harmadik, a negyedik, ezeket Anna még hang nélkül tűrte, ám az ötödiknél már nem bírt magával és felnyögött.

– Öt! – kiáltotta fel és már kapta is a következő ütést. Nagyanyja tudatosan dolgozott, fentről haladt lefelé a fenekén, pontosakat ütve, és minden csapásba beleadva az összes energiáját.

Anna egyre nagyobbakat nyögött, a tizedik ütés után pedig új élményt volt kénytelen megtapasztalni, nagyanyja ugyanis visszatért a korábbi ütések helyéhez, és a friss sebekre helyezte az újabb csapásokat. A lány már nem bírta türtőztetni magát, a tizenkettedik ütés után felsírt, majd, miután nagyanyja harmadszor ütött ugyanoda, hangosan felsikoltott.

– Mama, kérlek! – nyögte a sírás közben, de nagyanyja hajthatatlan maradt.

– A büntetés az büntetés! Különben is, már csak hét van hátra!

– Nem bírom…

– Pedig muszáj! Számolj, különben még ötöt ráhúzunk!

– Tizennégy – nyögte Anna, és kapta is az újabb csapást. Érezte, hogy a feneke lángol, csak egy cafatos, véres, hurkás masszának gondolta az egészet.

Az utolsó öt ütésre teljesen kimerült, már sírni sem volt ereje, csak nyöszörgött, minden ütés után. A számolást is alig hallhatóan, szinte suttogta. Nagymamája a szívében nagyon sajnálta unokáját, és legszívesebben már az elején, öt ütés után leállt volna, de úgy gondolta, ezek a sebek begyógyulnak, viszont a felelőtlenség leckéje örökre ott marad a lány fejében. Nem lehet lazítani a pórázon, ezt még nagyon régen, Lengyelországban tanulta, egy női börtön vezető fegyőreként.

– Tizenkilenc – suttogta Anna, alig érthetően, a vessző pedig még egyszer, utoljára lecsapott. A lány minden erejét összeszedte és ezt az utolsó csapást – igaz, közben a körmeivel a padot kaparta – néma csendben viselte.

– Húsz! – mondta helyette nagyanyja, majd lehajolt, hogy megvizsgálja az eredményt. Anna feneke piros és lila színekben pompázott, már most kezdtek dagadni rajta a hurkák, és itt-ott, olyan területeken, ahova többször is lesújtott, vérzett is.

– Lányom, egy valóban kemény büntetést kaptál. Remélem, megtanultad, hogy nem feledkezünk meg a kötelességeinkről, első mindig ez legyen és utána a többi, a futás, a szórakozás, satöbbi. – mondta a nagymama és eloldozta unokáját a padról.

Anna nehezen, komoly fájdalmak árán állt talpra és egyenesedett fel, de az igazi gondot az jelentette, mikor fel kellett vennie a nadrágját. Úgy gondolta, a bugyival meg sem próbálkozik, a cipőjét és a zokniját sem erőltette, de a pólót és a nadrágot persze vissza kellett húzni. Miközben ezt a fájdalmas folyamatot végigvitte, nagymamája elköszönt tőle:

– Nos, remélem, jó lecke volt ez neked. Hidd el, én sajnálom a legjobban, hogy ezt kellett tennem és nekem legalább annyira fájt, mint neked! Pihenjél, Lányom, jó éjszakát! – mondta, azzal kiment a pajtából.