Az örökös 1.

Az örökös
Írta: Mína

1. rész

Mária Terézia, Paddleton özvegy hercegnéje, feldúltan sétált fel s alá kisebbik fogadószobájában. Melle igézően hullámzott a szoros fűzőben, ahogy felindultságában szaporán kapkodott levegő után. Milyen kár, hogy a szobában nem volt olyan férfi, akit elbűvölhetett volna az apró bájos teremtés, akinek szőke haja ziláltan omlott alá. Mélykék szemében könnyek csillantak. Bár a hercegné már elmúlt 40 éves, teste még mindig karcsú, s a megfelelő helyen vágykeltően gömbölyded volt. Bármely férfi örömmel vonta volna karjaiba, hogy megvigasztalja a gyönyörű özvegyet. Sajnos ebben a pillanatban csak egyetlen hímnemű egyed tartózkodott a helyiségben, akire viszont kár lenne pazarolni a férfi szót. Louis atya, a hercegné gyóntatópapja, vénségesen vén, szikkadt alak volt, akit egy mell csak akkor érdekelt, ha az egy jól átsült kappanhoz tartozott.

– Nem lehet, hogy nincs mit tenni, nem hiszem el! – kiáltott fel Mária csengő hangon.

– Asszonyom, kérem, higgye el, mindent megtettünk, ami tőlünk telt – felelte karcos, reszketeg hangon az atya.

– Nem, nem! Kell még lennie valaminek! – ellenkezett az özvegy.

–  Egy éve Párizs minden templomában imádkoznak az ön kérésére, ugyanígy tesznek a szerzetesrendek. Én magam naponta három imát is küldök az Úrhoz, és így tesz a város összes apácája is. Ön már elzarándokolt Franciaország minden csodatévő Mária szobrához, gazdagon adakozott kegyes célokra.

- Lehet, hogy valamit kihagytunk!

– Minden szentnek ajánlott már fel adományt, a jezsuitáknak vagyonokat adott különböző gyógyitalokra.

– Mégis…

– Sőt – emelte fel a hangját Louis atya –, már valami egészen különös, és meglehetősen szokatlan módszerhez is folyamodtunk menyének termékenysége érdekében. Kell-e emlékeztetnem arra az esetre, mikor asszonyom fia úgy tette magáévá feleségét, hogy az ágy körül apácák térdeltek, s folyamatosan imádkoztak a gyermekáldásért? Ez egy olyan módszer, amit igen-igen ritkán alkalmazunk, és amely rendkívül hatékony. Ha nem vált be, sajnos már semmit sem tehetünk.

Mária szeméből kicsordult egy könnycsepp, miközben elbúcsúzott az atyától. Elszállt minden reménye. Már valóban mindent megpróbált, olyan módszereket is, amit a pap mélyen megvetett, sőt talán még kárhozatosnak is vélt volna. A végső kétségbeesés hajtotta. Egyetlen gyermeke született korán elhalt férjétől, a most már 22 éves Pierre. 6 évvel ezelőtt annak rendje s módja szerint rangban hozzáillő, bár nem túl gazdag feleséget kerestek neki. Mária még arra is ügyelt, hogy az ara szép legyen, így esett a választás egy magyar hercegkisasszonyra, Erzsébetre. Sajnos Pierre meglehetősen lagymatagon viszonyult a házasélethez, olyannyira, hogy anyjában felmerült a lehetősége annak, hogy a fiú inkább a férfiakhoz vonzódik, de szerencsére hamar kiderült, hogy nem ilyen nagy a baj. Pierre egyszerűen nem vonzódott a szégyenlős, pironkodós szende lánykákhoz, amilyen Erzsébet volt. Nagyobb örömét lelte a francia királyi udvar szabados életmódot folytató, szabad szájú, csöppet sem szégyellős szépasszonyaiban. Az, hogy egyáltalán hajlandó volt egyszer-kétszer ágyba vinni feleségét annak volt köszönhető, hogy Erzsébet rendkívüli szépség volt. Magas, karcsú termete vonzotta a tekintetet, dekoltázsából elővillanó keble irigységet keltett Párizs ünnepelt szépségeiben. Hosszú, hullámos, barna haja selymesen puha volt, s sötétbarna szeme megtévesztően tüzesen villogott merész vonalú szemöldöke alól. Pierre és felesége frigyét immár 6 éve kerülte a gyermekáldás.

Pierre nagy vagyonnak volt örököse, amelyet 24 éves koráig anyja kezelt igen gondosan számára. Csakhogy volt ám némi gond. Olyan gond, ami lassan a teljes kétségbeesésbe kergette a hercegasszonyt. A Paddleton család sosem volt híres a bő gyermekáldásról. Az évszázadok során számtalan örökösödési perpatvar zúzta szét a családi békét. Párbajok, orgyilkosságok, kisebb-nagyobb csaták kísérték a Paddletonok történetét. Ez az ősi, nagyhírű család lassan a kihalás felé sodródott. Ekkor, úgy 150 évvel ezelőtt megszületett a megoldás. A birtokot és a címet az elhunyt Paddleton herceg legközelebbi vérrokona örökölhette meg akkor, ha 24 évesen már rendelkezett egy élő, egészséges, törvényes utóddal. Hogy fiú, vagy leány az örökös nem számított. Leány is örökölhette a címet, s a birtokot, azzal a kitétellel, hogy férje felveszi a Paddleton hercege címet. Soha sem tiltakozott egy férj sem.

Pierrenek utódot kellett nemzenie feleségének, de mindezidáig erre nem került sor. Ha a kis Paddleton nem születik meg időben, mindent egy oldalági rokon örököl. Pierrenek csak anyja jóval szerényebb vagyona jut. De ami Máriát még ennél is jobban aggasztotta, az a Paddletonok hírneve volt. A mindenkori királyhoz való hűségük már legendás volt Franciaországban, ami bizony nem mondható el arról a bizonyos oldalági rokonról. A hercegi család évszázados hírneve forgott kockán.

Mária erőtlenül hanyatlott egy karosszékbe, s fájdalmasan felzokogott. Szobalánya, aki eddig megbújt egy sarokban, odasietett hozza, s finoman átölelte. Babette igen jó, szinte barátnői viszonyban volt asszonyával.

– Kérem, asszonyom, ne sírjon!

– Jaj, Babette, hát nincs segítség!

– De van – monda határozottan a leány. Mária meglepetten nézett rá.

– Asszonyom tudja, hogy milyen sokáig nem kísérte gyermekáldás házasságunkat az én Jeanommal. Mindent megtettünk, ami tőlünk telt, de semmi sem vált be. 3 évvel ezelőtt azonban egy öreg, bölcs férfiú érkezett a falunkba, aki kalandos élete vége felé egy kis nyugalomra vágyott. Kedves öregúr, kis birtoka épp a miénk mellett van, így gyakran meglátogatott minket. Hallott a bánatunkról, és ajánlott egy módszert. Egy olyan módszert, amit már a régi görögök és rómaiak is használtak, ami nagyon furcsa és számomra nagyon is ijesztő volt. Idő kellett, mire rászántam magam, de egy év sem telt belé, és megszületett a kislányom. Az uram és én is szeretnénk egy fiúcskát is, úgyhogy újra elkezdtük alkalmazni a módszert.

– Ó, leányom, hát miért nem szóltál előbb! – kiáltott fel reménykedve Mária.

Babette mélyen elpirult.

– Mert nem olyasmi, amiről az ember lánya szívesen beszél. De asszonyomat nagyon szeretem, mindig jó volt hozzám, s Erzsébet asszony is olyan kedves nekem, mint a saját testvérhúgom.

– Beszélj, kérlek, mond már!

Babett vett egy mély levegőt, majd felállt. Pár lépéssel eltávolodott a hercegnétől, majd megfordult. Ujjai rövid ideig idegesen matattak szoknyáján, majd hirtelen megragadta, s az alsószoknyákkal egyetemben magasra rántotta. A szobalány kerek popsija meztelenül tárult úrnője csodálkozó pillantása elé. Az alsószoknyák kissé takarták a látványt, de Mária azért látta, hogy a gömbölyű popsit 2-3 lilás hurka és folt tarkítja. Felszisszent.

– Egek! Hát ez mi a csoda!

Felpattant, s megemelte a szobalány ruháját, hogy jobban lásson. A popó enyhén piros volt, s szinte forrón simult a hercegnő tenyere alá, ahogy résztvevőn végigsimította.

– Ejnye, Babette, hát miért nem szóltál, hogy így bánik veled a férjed? De most majd móresre tanítom! – kiáltotta mérgesen a bájos özvegy. Meglepetésére Babette vidáman felkacagott, miközben lesimította szoknyáit.

– Asszonyom, hisz ez a lényeg! Jean sosem bántana, és eleinte neki talán nehezebb volt ütnie, mint nekem az ütés elé tartani a fenekem. De ez az a módszer, amiről beszéltem.

– Az nem lehet! – kapkodott levegő után a nemesasszony.

– De bizony! És még mielőtt kételkedni kezdene asszonyom, hadd mondom el, hogy mostanra ez a módi igencsak elterjed mifelénk, és nincs is a falunkban olyan asszony, kinek ne gömbölyödne ki tőle a hasa előbb-utóbb. Bár inkább előbb. Minden reggel, ahogy felkelünk az ágyból, Jean meztelenre vetkőztet. Ráfektet a térdére, és a tenyerével nagyokat sóz a gömbölyűmre, míg az ki nem vörösödik. – Babett arca az előbb emlegetett vörös színt produkálta, de folytatta. – Asszonyom, el kell mondanom, hogy ez nincs is ellenemre. A forróság, ami hátul éget, lassan az egész testemet elönti, és olyan érzeteket kelt bennem, amit annak előtte nem ismertem.

Mária zavartan hallgatta a szolgálólányt. Valami egészen különöset érzet. Talán valami olyasmit, amiről Babette beszélt.

– Ha már elég pirosnak találja a hátsómat az uram, akkor fel kell térdelnem az ágyra. A vállamat le kell nyomnom, hogy a fenekem minél magasabbra emelkedjen. Ilyenkor mindig reszketek, mert sosem tudom, mit vesz a kezébe Jean. Ma fűzfavesszővel csapkodott meg. Az nagyon csíp, csak úgy táncol tőle a hátsóm, bizony nem igen bírok magammal, csak ficánkolok. De a nyomokat, amit asszonyom látott, a tegnap esti nádpálca okozta. Azzal csak ritkán kapok, mert nagyokat sikoltok, s Jeannak rá kell kötöznie a székre, mert mindig hátranyúlok, és olyankor meg kell büntetnie. De az öregúr szerint minél jobban ég a testem alul, annál biztosabb a siker. Így hát Jean időnként a nádpálcát és a fa paskolót is megtáncoltatja a fenekemen. Olyankor aztán igencsak rosszul esik az ülés egy darabig. A szíj egy kicsit jobb, bár amikor az uram a kettéhasított vastagot veszi elő, bizony időnként könyörgök neki, hogy ne üssön olyan nagyokat vele. De olyan az én férjem, ha csinál valamit, azt rendesen csinálja. És elvárja, hogy én is azt tegyem. Bizony oda kell tartanom a fenekemet bármi elé, amit használ, egyedül a nádpálcánál tesz kivételt, mert azt valahogy nem bírom megállni. De minden másnál nekem kell odatartanom a fenekem, s állni az ütéseket, bármennyire is csípnek, és hasogatják szegény bőrömet. Néha úgy érzem, hogy egy kosár, izzó parazsat borítottak rá, máskor, meg hogy duplájára dagadt, s kihasadozott a bőröm. Mindig igencsak meglepődök, mikor látom, hogy nem serkent ki a vérem. Aztán, hogy így elvert, azután mindig magáévá tesz. Úgy látom, igencsak meghozza a kedvét a fenekelés. És asszonyom, bocsásson meg nekem, hogy ezt mondom, de az enyémet is – mondta fejét lehajtva a lány.

Majd miután vett egy nagy levegőt, folytatta, ahol abbahagyta.

– Reggelenként sosem kapok olyan nagy páholást, mert asszonyomat tudnom kell szolgálni, de az esti verés, az aztán, bepótolja, mit reggel elhagytunk. Volt olyan, hogy egy egész gyertya leégett, mire végzett az uram, s a hátsóm olyan forró volt, hogy bizony mondom, vizet lehetett volna rajta melegíteni. Ilyenkor is kipirosít a tenyerével, mert azt már észrevettük, ha először így ver el, utána könnyebb lesz a többit fogadnom. Sokszor az összes eszköz megjáratja a fenekemen, egyszer még a nagy lekvárfőző fakanállal is rávágott. Ugrottam is olyat, hogy még. Na de meg is lett a büntetésem, hogy nem toltam vissza azonnal a fenekemet! Oda kellett állnom a falhoz, a kezemet rátennem a falra, a gömbölyűmet hátra kellett nyomnom, s 20 olyan csípőset kaptam a hasított szíjjal, hogy nem győztem csak riszálni, meg a lábam emelgetni. De a kezemet nem vettem le a falról, mert akkor aztán kezdtük volna az elejéről.

– És… téged ez nem zavar? Nem bánt, hogy így bánik veled? Ez olyan barbár dolog!

– Hát, amíg el nem kezdtük, nagyon nehéz volt rábeszélnem magam. Nagyon, nagyon szégyenkeztem, mikor odafeküdtem a férjem térdére, még el is sírtam magam. Szegény aztán nem is akart megütni, de én azt mondtam, most már, ha így fekszem, engedelmesen, akkor essünk túl rajta. Aztán ahogy elkezdte, és ahogy belemelegedett, és az én fenekem is elkezdett forrósodni, rájöttem, hogy… hogy tetszik nekem.

– De hát azt mondtad, hogy nagyon fáj!

– Igen, időnként. De valahol mégis jó. És amikor abbahagyja, egy rövid idő múlva olyan kellemesen lüktető érzés marad, amiért várom már a következőt. Asszonyom, azt se feledje, hogy minden egyes verés után velem hál az uram. Sosem volt még ilyen jó. Nem is tudtam, hogy lehet ilyen.

Mária elgondolkodott. Egész nap nagyon csendben volt, Erzsébethez is alig szólt, s időnként olyan furcsán, keményen pillantott rá, hogy szegény lány majdnem sírva fakadt. Biztos volt benne, hogy szeretett anyósa őt hibáztatja, amiért még nem született meg az utód.

–Bármit megtennék, bármit! – sóhajtottam magában.

Szegény lány, ha tudná, mit forgat fejében az anyósa! Attól tartok igen hamar csípős kis meglepetésben lesz része. Vajon akkor is ezt fogja mondani?