Az örökös 2.

Az örökös
Írta: Mína

2. rész

Francois ajka lassan végigsimította Mária selymes nyakát. Lágy csókokkal halmozta el az illatos bőrt, s haladt a fűzőből kibuggyanó telt keblek felé. A hercegné halkan felsóhajtott, s a férfi a hang hallatán felkapta a fejét. Ismerte már jól Máriát, s tudta, ezt a sóhajt nem a gyönyör szülte.

Francois Duponte egy közepes méretű birtok grófja volt, mely szerencséjére közvetlenül a Paddleton földek mellett terült el. Mária Teréziát már, mint a herceg feleségét ismerte meg, s hiába lobbant fel benne a szerelem tüze, az asszony hűséges volt férjéhez annak ellenére, hogy házassága előre elrendezett volt. Paddleton hercege jó természetű, igen kedves férfi volt, így asszonya megszerette őt az idők során, még ha nem is volt ez lángoló szerelem. Francois inkább távol tartotta Máriától magát, így könnyebb volt számára, s nemsokára talált magának egy bájos fiatal grófkisasszonyt, akit feleségül vett, s aki két leány- és egy fiúgyermekkel ajándékozta meg őt. Sajnos negyedik terhességébe a törékeny kis teremtés belehalt. Elragadta őt egy olyan kór, amely bájos arcát is eltorzította halála előtt, és amely olyan sok asszonyt öl meg terhessége utolsó szakaszában. Duponte gróf igaz szívvel gyászolta feleségét, így igencsak örült, mikor királya megkérte vállaljon el Angliában egy kényes diplomáciai szolgálatot. Elhagyhatta hát birtokát, ahol minden asszonyára emlékeztette, s gyermekeivel együtt Angliába ment. Több mint egy évébe telt, mire feladatát sikerrel végrehajthatta, s visszatérhetett birtokára. Addigra Máriát gyászban találta. Férje pár napja nyakát szegte egy lovasbalesetben. Francois tiszteletét tette az özvegynél, kinek láttán a szerelem, melyet idáig minden erejével elfojtott, újra fellángolt. Türelemmel várta a gyászév leteltét, s közben rendszeresen látogatta Máriát. Mikor elérkezettnek látta az időt, megkérte a nő kezét, aki rögtön nemet mondott. Francois-ban egy világ omlott össze. Úgy hitte, jól ismeri a nőket, és az özvegy viselkedése sikerrel kecsegtette. Felállt, sután meghajtotta magát, s kirohant a zuhogó esőbe. Semmi sem érdekelte, a világ megszűnt körülötte, elfeledte lovát az istállóban, gyalog indult haza. Csak sokára hallotta meg a hangot, amely a nevét hajtogatta. Megfordult, s Máriát látta a sárban feléje botladozni. Kis lábacskáiról hiányzott cipellője, nehéz szoknyája teljesen elázott, a sárban vonszolta maga után.

– Francois! Maga őrült! Miért rohant el?

– Asszonyom, már nem volt miért maradnom – felelte a férfi.

– Istenem! Férfiak! Mind bolond és türelmetlen! Nem mehetek magához MÉG! Érti? MÉG! Paddleton özvegy hercegnéjeként kötelességem fiam számára kezelni a vagyont, míg az be nem tölti a 24. életévét. Azután, ha törvényes örököse is születik, megörökli a címet. Csak Paddleton hercegnéjeként kezelhetem a vagyont. Ha férjhez mennék, elveszíteném a címet, s a fiam elvesztene mindent.

– Akkor… akkor, ha a fia betöltötte a 24-t hajlandó lesz hozzám jönni? – kérdezte elfúló hangon a férfi.

– Igen, maga ostoba bolond! – kiáltotta Mária, s a zuhogó esőben bőrig ázva borult kedvese izmos mellkasára. – Hát van olyan nő, aki nemet mondana magának?

– Igen, itt tartom a karjaimban – nevetett Francois, majd forró csókkal zárta le Mária ajkait. Ölbe kapta, s úgy vitte be a kastélyba, s a szolgák, kik igen szerették úrnőjüket, tapintatosan félrenéztek, örültek boldogságának. Néhány szobalány irigykedve sóhajtott fel, hisz Francois igéző férfi volt. Majd két méteres termete, izmos teste, kék szeme, hullámos, hosszú barna haja igencsak vonzotta őket. De végül ezek a lányok is napirendre tértek a dolog fölött, s onnantól kezdve a gróf rendszeres látogatója lett a háznak.

Jól ismerte kedvese problémáját, mindig megértően hallgatta, de segíteni nem tudott rajta. Pierre-t nem kényszeríthette, hogy többet háljon a nejével.

– Kedvesem, megint az örökös hiánya miatt bánkódik?

– Igen! Vagyis nem… de mégis… én nem is tudom… Jaj! Hát mégis miért ilyen nehéz ez!

Francois csodálkozva vonta fel szemöldökét.

– Beszéljen, édesem! Úgy látom, ez valami újdonság, hátha most tudok segíteni.

Mária némi unszolással elbeszélte, mi történt előző nap, s hogy mit mondott neki a szobalány. Francois majdnem felnevetett, mikor megértette, miről ötöl-hatol szerelme, s gyönyörködve nézte a nő arcát, majd teljes dekoltázsát elfutó pírt. Olyan szeretni való volt, olyan édes, hogy a gróf legszívesebben azonnal a karjába kapta volna, s addig szerette volna, míg Mária el nem alél a gyönyörtől. De uralkodott magán, s mikor a hercegné elhallgatott így szólt:

– Úgy gondolja hát, hogy egy alapos elfenekelés, vagy még inkább jó pár alapos elfenekelés megoldaná az utód problémát?

– Jaj, hát én ilyet nem gondolok! Vagyis eszembe jutott, hogy esetleg, de olyan sok mindent próbáltunk, de semmi, és Babette mondta, és én nem tudom, mit gondoljak, de lehet… – Francois gyorsan odahajolt, és egy csókkal elnémította kedvesét.

– Kíváncsi a véleményemre?

- Igen, különben nem hoztam volna szóba – felelte kissé nyűgösen Mária.

– Nos. Úgy gondolom, egy házasság terméketlenségét gyakran a férfi kelletlensége okozza. Lássa be kedvesem, havi egy-két alkalomból nehezebben születik gyermek, mint napi egy-kettőből. Kérem, ne szóljon közbe – mosolygott a nőre. – Minden tiszteletem az Ön férjéé, igen jóravaló ember volt, de ha jól tudom, még havonkénti rendszerességgel sem tisztelte meg Önt az ágyban. Ssss… Kérem, ne beszéljen. Az Ön férje őrült volt. Ha végre az én feleségem lesz, állandóan üldözni fogom, ki sem engedem az ágyból.

– Bár úgy lenne – kacagott fel Mária.

– Úgy lesz – felelte Francois. – De hogy folytassam, Pierre se tölt túl sok időt neje ágyában. Ami azért furcsa, mert, ahogy hallom, igen aktív életet él, a párizsi udvar hölgyei nagyon kedvelik. Ha ezeknek a kelletlen uraknak azt mondanák, hogy márpedig muszáj együtt hálniuk az asszonnyal, még kevésbé lesz hozzá kedvük, kötelező dolgok mindig utálatosak. Viszont, ha azt mondjuk, rendszeresen el kell fenekelniük az asszonyt, az rögtön más. A legtöbb férfi fantáziáját igencsak megmozgatja a kép, ahogy feleségük engedelmesen fekszik térdükön, s bársonyos popsiját odatartja az ütéseknek. Amikor meg már komolyabban táncoltatják az asszony fenekét, olyan izgató látvány tárul a szemük elé, bocsásson meg édesem a szóért, de fatökűnek kell lenni ahhoz, hogy ne lobbanjon fel bennük a férfi vágy.

– Ez olyan izgató egy férfinak?

– Kedvesem, egy nyöszörgő nő, akinek a feneke ki van szolgáltatva kényünkre, kedvünkre, s a csodás popsija vonaglik, remeg, feltár minden titkot, nagyon, nagyon izgató.

– Akkor ez beválhat a fiaméknál is?

– Igen. És azt se feledje, nem tudjuk, hogyan reagál a nő teste az izzó forróságra, amely ellepi az altestét. Könnyen lehet, hogy fokozza a termékenységet.

– De akkor sem kényszeríthetem erre Emesét! Mi van, ha kiderül Pierre-ről, hogy egy vadállat, és a szükségesnél jobban megkínozza azt a szegény gyermeket?

– Nem hinném, hogy a fia ilyen lenne, de ha ez megnyugtatja, megpróbálhatok találni egy olyan hölgyet, aki hajlandó némi pénzmag fejében információt szolgáltatni Pierre szokásairól. A fiatalúr nem veti meg a pénzért vásárolható prostituáltakat sem, közöttük biztos találok olyat, aki beszél.

– Az jó lenne – pirult el Mária. Igazán kényelmetlenül érezte magát, hogy nyomoztat a fia után, de Erzsébetet minél jobban meg akarta kímélni.

– Még így sem vagyok biztos, hogy ezt megtehetem-e.

– Beszéljen Erzsébettel. Ha fele annyira kétségbe van esve, mint Ön, bármire hajlandó.

– Akkor sem kényszeríthetem elviselhetetlen kínok kiállására!

– Babette elviselhetetlennek érzi?

– Nem, ő élvezi. De én nem tudhatom… Talán van már tapasztalata, talán gyermekkorában így fegyelmezték, és megszokta. Tudom, hogy ez még némely nemesi családoknál is szokás, de Erzsébetnél nem.

– Honnan tudja?

– Tapintatosan rákérdeztem a szobalányánál. Egek, hogy mit képzelhetett rólam! – temette kezébe arcát Mária, s Francois hangosan felnevetett.

– Ne nevessen, maga gonosz! – legyintette meg játékosan a nő. –  Értse meg, nem kérhetem erre Erzsébetet, csak akkor… ha tudom, miről beszélek. Francois, meg kell tennie nekem, kérem – suttogta alig hallhatóan a hercegné.

A férfi néhány pillanatig nem tudott megszólalni, majd halkan felnyögött. Férfiassága hevesen reagált az elhangzott kérésre.

– Biztos benne, kedvesem? – nyögte elfúló hangon. Mária nem válaszolt, felállt, s elkezdte kihámozni magát ruhájából. Francois nem sokáig tétlenkedett, s a ruha nemsokára földre hullt, feltárva a hercegné gyönyörű testét.

– Mit kell tennem? – kérdezte suttogva. Francois kézen fogta, s az ágyhoz vezette a reszkető nőt. Leült, s halkan megkérte Máriát, hogy feküdjön a térdére.

A szőke szépség egy pillanatra lehunyta szemét, majd előrehajolt, s elhelyezkedett szeretője térdén. Halkan felsikkantott, mikor Francois a derekánál fogva megemelte, s előrébb csúsztatta.

– Támaszkodjon az alkarjára – kérte a férfi, és Mária szó nélkül engedelmeskedett. Feneke az ég felé meredt, lábait szorosan összezárta. A gróf kedvtelve legeltette szemét a látványon, majd végigsimított a gömbölyű popsin. Néhány simítással igyekezett megnyugtatni szerelmét, majd lecsapott. Apró, finom kis ütésekkel kezdte, szinte csak masszírozta a két félgömböt, majd mikor úgy érezte, az asszony kissé megnyugodott, komolyabb munkába kezdett. Tenyere fájdalmasan csapódott a popóra, s Mária felnyögött. Nagyon furcsa érzés volt. A hercegné rendkívül meglepődött azon, hogy élvezi ezt a kiszolgáltatott helyzetet. Amióta ráfeküdt Francois térdére, finom lüktetést, bizsergést érzett az altestében. Ezt csak fokozta a kis paskolás, amit kapott. Teljesen ellazult, így felkészületlenül érte az az egyre forrósodó, lassan szétáradó fájdalom, amit a fokozatosan erősödő fenekelés közben érzett. A férfi váltva csapott le a két félgömbre, amelyek rózsás pirosból egyre sötétebb vörösre színeződtek. Mária sehogy sem bírt nyugton maradni, de ő maga sem tudta eldönteni, hogy az ágyékát vagy a popsiját perzselő tűz miatt. Aprókat nyögött, fenekét riszálta jobbra-balra. Néha összeszorította a két félgömböt, majd még feljebb tolta, az ütés elé tartotta. Fészkelődés közben egyre kevésbé figyelt szemérmének védelmére, combja egyre inkább szétnyílt, olyan látványt tárva a gróf elé, ami miatt rendkívül szűknek kezdte érezni alsóruházatát. Mária popsija már bíborvörösen fénylett, s egyre érzékenyebbé vált. Egy-egy, a popsi alsó felére érkező ütés, igencsak megtáncoltatta a remegő gömbölydedséget, s apró kis sikkantásokat csalt elő a nőből. Már nem az alkarjára támaszkodott, hanem a tenyerére, fejét felvetette. Így háta ívben megfeszült, s feneke még inkább a férfi hatalmas tenyere elé domborodott. Francois keze már kellemetlenül sajgott, de még nem hagyta abba, várt valamire. Az ütések között egyre kevesebb idő telt el, míg szinte szünet nélkül csapódtak a lángoló popóra. A hercegné egyre erőteljesebben vonaglott, zihált. Szinte látta, ahogy szegény feneke a duplájára dagadt, s perzselő hőt áraszt magából. Lábai már nem érintették a földet, ki-kirúgott, az egyiket teljesen felhúzta, s ettől a mozdulattól a popsi utolsó titka is feltárult. Francois karjából kiszállt minden erő. A szex területén sokat próbált, tapasztalt férfi révén igencsak nagyra értékelte ezt a kis nyílást, amelynek a közelébe sem engedte a kedvese. Lágyan végig simított a két félgömb közötti résben, majd még mielőtt a nő erre reagálhatott volna, kezét besiklatta a combok közé. Meg kellett győződnie valamiről. Azt találta, amire számított, Mária kész volt a gyönyörre, s Francois néhány gyors mozdulattal hozzá is segítette. A nő aprókat sikkantott, majd lecsúszott a földre, a férfi lábához. A puha szőnyegen fekve a hátára fordult. Lüktető popsijába érzett fájdalom kissé felerősödött, de nem annyira, hogy kellemetlen legyen.

– Jaj nekem! – nyöszörögte. – Én egy nagyon feslett nőszemély vagyok!

– Ugyan, kedvesem! – ereszkedett le hozzá a férfi, s a karjaiba vonta. – Maga egy tüzes, érzéki teremtés, olyan nő, aki után a legtöbb férfi csak vágyakozik. Szépségem… nem segítene rajtam? – húzta a hercegné kezét ágaskodó férfiasságára a gróf.

– Nem! – szökkent talpra Mária. Francois meglepetten könyökölt fel.

– Még nem végeztük – mondta elszántan a kívánatosan vörös hátsójú démon. – Nem hiszem, hogy Erzsébetnek csupán csak ennyit kell kiállnia.

– Mégis mit szeretne? – ráncolta homlokát a nemes úr.

Az asszony térdre ereszkedett, megragadta a férfi nadrágszíját, egy határozott mozdulattal kioldotta, majd kihúzta a nadrág bujtatójából. Francois nagyot nyelt. Nem igazán volt divat bőr övet hordani, de ő megszokta titkos küldetései alatt, mivel kiválóan lehetett benne pénzérméket, leveleket dugdosni. Persze most már semmi ilyesmi nem volt benne. Ebben a pillanatban nem igazán tudta eldönteni, hogy örüljön-e, vagy inkább sajnálja, hogy nem követi jobban a divatot.

– Édesem, ez… ez nem lenne ennyire élvezetes. Már az is igencsak meglepett, hogy ennyire izgatta, hogy tenyeremmel elraktam kissé azt az édes kis popsiját , nem hinném, hogy szíjjal is élvezné. Fájna, és akárhogy is vigyáznék, egy-két hurka, kék folt bizony maradna utána.

– Ez a cél, nemde? Kérem, értse meg! Nem kényszeríthetem olyasmire Erzsébetet, amit én magam ne tudnék elviselni.

Mária letette a puha szíjat a férfi mellé, majd egy karosszék elé lépett. Apró terpeszbe állt, majd mélyen előrehajolt, s rátámaszkodott az alkarjára. Fenekét magasan kidomborította, felkínálta habozó szeretőjének, aki lassan feltápászkodott, s a nő mögé lépett. Az asszony arcába hulló haján keresztül ránézett, s halkan annyit mondott:

– Kérem!

Francois kissé oldalt lépett, s meglendítette nadrágszíját, hogy lecsapjon vele a finoman reszkető, vörösre paskolt hátsóra.

– Ez fájni fog – mondta, majd lecsapott.