Levél

Pest, A.D. 1778 június hava

Kedves Estván öcsém!

  

Régolta már, hogy nem írtam volt néked levelet innen Pest városából, de hát ennek az az oka, hogy a nagy dolgok Bécsben, vagy legföljebb Budán történnek, oda meg ritkán csónakázik át az ember. Itt nincs más mulatság, csak a munka, mindenféle csavargó némberek examinációja meg elitélése. 

Sokat kell körmölni, ecsém, vallomások etc. De azért néhanap egészen látnivaló dolgok is esnek errefelé. A múltkorában például a hajdúk behoztak egy megfogott parázna, tolvaj nőszemélyt. Olyan cigányféle lehetett, de nem egészen, úgy vélem, valamely őse a Fáraó népének fija vagy leánya lehetett, mert fekete haja volt és kicsit barnább bőre, mint a rendes magyar embernek. 

Hanem igen formás fehérnép volt! Ezt onnan tudom, hogy jól megvizitáltuk, mit rejteget a ruhájában. No, a lopott holmi nem volt már nála, de ez csak azt mutatja, hogy igen furfangos nőszemély a céda. Azám, de bíró uraméknak nem lehetett túljárni az eszén. Levitték a hajdúk a leányasszonyt a föld alatti tömlöc nagy vallatótermébe, aztán leparancsolták róla a göncöt. Nem akart, nem akart, de gondolhatod, ecsém, hogy a legények igencsak segéltek neki. 

Hej, olyan gyönyörűséges fekete háromszöget én még sose láttam mókusbundából se, mint azok közt a hosszú, gömbölyű combok között. Persze hozzányúlni az asszonyi szeméremtesthez igencsak nagy bűn, de nem az, ha a törvény teszi. Bíró uramék megparancsolták a hajdúknak, fektessék rá a deresre a leányasszonyt, de nem hasára, ahogy szokás, hanem hanyatt, a lábait meg húzzák jól széjjel, aztán hátra egészen a fejéig. 

A Gazsi cigány meg, aki azelőtt a tortúráknál szokott segédkezni, amíg a királyné rendelete meg nem tiltá a csigázást, benyúlt abba a bizonyos rejtett nyílásba, és mit talált? Három aranyat, valódi körmöncit, meg két ezüst húszast. No, ecsém, most voltunk bajban. Két éve még azonnal hátrakötöttük volna a kezét, úgy pucéran, ahogy volt, aztán fel a magasba, amíg meg nem halljuk a csont rándulását a vállában. De a királyné! Túl jószívű asszonyság, nem tudja, hogy kell a tolvaj népséggel bánni, már korábban is tiltá a mellbimbók gyertyával való sütögetését, holott a szajhák meg cemendék nagyon is kezdték megvallani a bűneiket, ha éppenséggel oda csepegett a jó forró viasz. Ám az Úr 1778. évében, úgymond, a tortúra tilalmas. 

A lábravaló kősúlyokat már rég elrakta a Gazsi cigány a boroshordók közé, káposztanyomtatáshoz, pedig anélkül a csigázás sem igazi metódus. Főbíró uram csóválta a fejét, aztán úgy döntött, hogy minden a protocollumon múlik. Tortúránál hivatalos protocollum csináltatik a felsőbb hatóságok számára, deákul. A tortúrát azonban eltörölték, nincs ergo protocollumra szükség. Ha nincs protocollum, nem is nevezhető tortúrának, amit teszünk. 

De valami mégiscsak kell legyen, mert azt a szemérmetlen perszónát, aki ott mutogatja a farát a deresen, tisztességgel ki kell vallatni bűneiről. A törvény nők megbüntetésénél korbács használatát írja elő: a pellengéren nyakukba kerül a kaloda vagy a béklyó, körbefogja a nyakukat meg a két kezüket, a városi hóhér levonja róluk az inget már elébb, de a szoknyájuk rajtuk marad újabban, ez is biztosan a bécsi professzorok találmánya, régebben egészen pucéran álltak a parázna nőszemélyek a pellengérnél, ahogy érdemlik is, vétkezve a hatodik parancsolat ellen. Nem vettük hát elő a korbácsot, mert az a büntetés eszköze. 

Főbíró uram azonban előhozatott egy somfabotot a vékonyabbik fajtából, és megparancsolta a hajdúknak, dugják be a deres két végén levő szerkezetbe a rudakat, hogy ne tudjon elmozdulni a céda, előbb pediglen fektessék hasra, a szemérmetlen mons Venerise alá meg tegyék oda az összegömbölyített gönceit. Szép, kerek farú teremtés volt, de hogy a ruhacsomótól bő arasznyira még megemelkedett, olyan gömbölyű lett, mint egy alma. Vagy inkább két alma. Csak még nem érett meg igazán. 

Hanem a Gazsi gyerek! Az úgy csinált, mint a Nap. Elkezdte érlelni, szép lassudan. Lecsapott az egyik oldalon, megszemlélte, lett-é csík a nyomában, aztán átsétált a másik oldalára a perszónának, és ott is odacsapott. Várt egy kicsit, szemlélgette, aztán újra a másik oldalra sétált. Eltelt már két fertályóra is, mire a fehércseléd sikoltozni kezdett, hogy öt Árgyelán Juliannának hívják, és sose lopott meg paráználkodott, a pénzt csak azért dugta oda, hogy meg ne találják a rablók. 

No, főbíró uram mondta, hogy jól van Julianna, ezentúl nem beste, cemende rimának fogunk nevezni, hanem mindig hozzátesszük, hogy más néven Árgyelán Julianna. Hanem hogy becsületes úton jutott-e a pénzhez, azt nem hiszi el a bíróság, mert pro primo tisztes személynek nem jut eszébe a szeméremtestébe dugni a vagyonát, pro secundo, ha eszébe jut, se tudná bedugni a hymen miatt, amit említett tisztességes személyek meg szokának őrizni sértetlenül, pro tertio meg még a legbutább szolgáló is tudja, hogy a rabló először is ott kutakszik, ha nem pénzért, hát másért. 

Találd ki miért, ecsém, elég nagy legény vagy már. 

No, erre nem tudott mit mondani emez leányzó, csak nyüszített. Mondá is főbíró uram, hogy sok botot láthatott már a fara, mert ha nem volna kicserzve a bőre, már a tizedik után visítva valla. Úgy hogy csak noszogatta a Gazsit, hogy bátran hozzá. De a Gazsi, derék gyerek különben, amolyan roma koma, ahogy ők mondják, jobb szeret komótosan dolgozni, habár ez a munka mintha tetszett volna neki. Elővett egy jó széles szíjat, és félretéve a pálcát, azzal kezdte a Julianna leányasszony hátsó fertályát megcsapni. Hát ecsém, érett az alma derekasan! Nem sokára piros volt a két alma. 

Meg is éheztünk akkorra, hozattunk szalonnát, kalbászt, veres hagymát a piacról a hajdúval, bor a budai hegyekből meg jóféle spiritus, amit náj módi szerint törköl' pájinkának hívnak a fiatalok, volt a pincében bővön. Hát ahogy ott fölöstközünk, vagy ahogy a németek mondják a fránya nyelvükön, amit, attól félek, a királyné fia kötelezővé tesz a deák helyett hazánkban, Isten ne adja, egy szó mint száz, früstüklünk, nem megszólal a céda a deresen? 

Én most itt leírom neked áperté, mit mondott főbíró uramnak meg több magisztrátusi úrnak, rólam nem is beszélve, aki mégiscsak ármálisos honorácior volnék! Isten ne vegye vétkemül, hogy citálom szó szerint, de azt mondja - nekünk! "Dülled a szemetek, mi? Részeges vén pernahajderek! Nyelvetek a ..." 

Nem, mégse merem citálni neked, miket zagyvált össze a fehérszemély. Főbíró uram csak somolygott és a bajszát pendergette. Aztán kihirdette az ítéletet; a magisztrátus helyben levő tagjai helyben is hagyták. Árgyelán Julianna noszogatását egyelőre abbahagyjuk. Se pálca, se szíj. Az éjszakát azonban a tömlöcben tölti, s reggel, intra muros, tehát nem coram publico, vagyis nem szoknyában, hanem a törvényszék falai közt, csak a mi szemünk előtt a kezénél fellógatva, úgyhogy csak a lába hegye érje a padlatot, huszonöt ostorcsapással büntettetik meg a bíróság tagjainak megsértése miatt. 

Engem pedig mint universitast járt személyt kijelöltek, hogy nyújtsak lelki vigaszt a szegény bűnösnek. Ennek utána főbíró uram a többi urakkal visszavonult egy kis csibukozásra. Árgyelán Juliannának akkor, hogy, hogy nem, megjött a jobbik esze, és azt a nagyon logicus kérdést tette fel nekem, ki fogja rajta végrehajtani az ítéletet? Meg hogy nem fog-é a korbács szíja túlságosan elkalandozni a fara helyett az elülső tájékok, in specie a mons Veneris, avagy újabb szóval Venus-domb felé. 

Mondám neki, hogy a Gazsi cigány alkalmasint. Kérdezé, lehet-é a Gazsit megengesztelni? Mert igen kemény kezűnek ismeré meg az eddigi időkig. Megvallám, a Gazsi leginkább reám hallgat, s ha akarja, hogy lágyabban kenegettessenek a korbácsszíjjal tagjai, velem kell jóban lennie. Mondta, hogy ám tegyek kedvem szerint. 

Úgy is lőn. Tudd meg, ecsém, a törvény tiltja a szodomai paráznaságot, de nincs itt a törvénynek igaza, mert a szodomaiak férfiakkal paráználkodtak, és a Bibliában szó sincs a nőkkel való ilyen együtthálásról. Továbbá a hátulsó lik szűkebb lévén több gyönyörűséget szerez, s kevesebb esélyt amaz átkozott bujakórral való megfertőztetésre. Hát így aztán meghágtam az Árgyelán Juliannát, mint bika a tehenet, jól megmarkolászván a piros glóbusokat, de még az elöl levő fehéreket is. Napszentület után beszéltem is a Gazsi gyerekkel, mondám, mit ígértem a leányasszonynak. 

Gazsi kérdezte, ígértem-e valamit a melle bimbaja felöl? Mondtam, hogy afelől nem ígértem semmit. Akkor jó, vigyorgott a Gazsi, nem fog szégyenben maradni nótárius uram. Örültem is, hogy ilyen jólelkű e legény. Most várom a holnapi napot, hátha lesz megint valami látványosság. 

Hát így telnek napjaink ezen az unalmas Pesten.