Amikor elítélt lettem

Amikor elítélt lettem

Szerző: Sered

A torkomban dobogott a szívem. Ütemesen egyre mélyebben szívtam be a levegőt, ahogyan azt a jóga tanáromtól tanultam, de kicsit sem sikerült megnyugtatnom magam. Csak ültem az ügyvédem mellett a tárgyalóteremben kezemen a karpereccel és vártam, hogy mi fog történni most velem.

A teremben egyre nagyobb lett a zsivaj. Lehettek vagy ötvenen a kíváncsiskodók. Vannak, akik melegedni járnak ide (de hát most nyár van?!) és sokan csak merő szórakozásból ülnek be egy-egy nyílt tárgyalásra, azért elvétve egy-egy fiatal joghallgató is előfordul tapasztalatszerzés céljából.

A hallgatóság azért zajonghat háborítatlanul, mert a bíróság ítélethozatalra vonult ki, ilyenkor aztán nincs aki rendet tartson a teremben. A védőm, a híres sztárügyvéd, akit az csirkefogó exem – aki miatt most itt ülök a vádlottak padján – fizetett meg busásan, mellettem bambul és ugyanazt a regényt olvassa, amit eddig mindig a tárgyalások szüneteiben. Talán egyszer a végére ér. Azt hiszem megszolgálta a fizetségét, mert olyan védőbeszédet kanyarított itt az imént, hogy némelyeknek még könnyes is lett a szeme a meghatottságtól. Mindenesetre szép gesztus volt a páromtól hogy megszerezte számomra ezt a közemberek által megfizethetetlen ügyvédet. Minden bizonnyal nem kis lelkiismeret-furdalása lehetett azért, hogy belerángatott ebbe a dologba, aztán jól itt hagyott, és most a tökeit áztatja a Bahamákon a rohadék. Én meg várok az ítéletre, ami sztár ügyvéd ide – sztár ügyvéd oda így sem lehet kevés.

Odakint kitartóan süt a nap, vajon ha letöltendőt kapok, mennyi ideig nézhetem csak rács mögül? Megszoktam kislánykorom óta, hogy már tavasszal négerbarna vagyok, így harminc fölött már nem tudok hozzászokni a sápadtsághoz. Egyre nehezebben viselem a várakozást.

Aztán nyílik az ajtó, becsörtet a kövér, de alapvetően jóindulatúnak tűnő bírónő a pulpitusra, mögötte a slepp, az írnokok, az álnokok a teremőrök és a fene tudja még kik tartoznak oda. A terem elcsendesedik, és én nagyokat nyelek. Életemben először vagyok elítélt. Remélem utoljára is.

A bírónő megszólalt:

– Kérem, álljanak fel. A bíróság meghozta az ítéletét. A vádlottat bűnösnek találta többszörösen visszaesőként elkövetett okirat hamisítás és sikkasztás vádjában. Ezért a bíróság az ügyvéd úr által igen meggyőzően és hatásosan előadott enyhítő körülmények figyelembevételével, a vádlottat egy év és hat hónap letöltendő börtönbüntetésre ítéli. A büntetés letöltését az ítélethirdetés után közvetlenül meg kell kezdeni, de az ítélet ellen 14 napon belül a kúriához lehet fellebbezni.

Bennem ekkor egy világ dőlt össze. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Sokkal enyhébbre számítottam. Elképzeltem magam a szűk cellában, csíkos rabruhában, mosdatlan rabnő társaim társaságában. Lehet, hogy olyannal kerülök össze egy cellába, aki az apját vagy a férjét tette el láb alól. És hogy fogok tudni aludni a kemény priccsen, a párommal hetekig válogattunk az ágymatracok között, míg a megfelelőt megtaláltuk. Ahogy ott ültem a helyemen arra lettem figyelmes, hogy a rövid szoknyámon elöl egy vizes folt keletkezett. Ahogy lehajtottam a fejem az arcomról folytak oda a könnyeim. Megint az exem jutott az eszembe, akit most mérhetetlenül gyűlöltem és melegebb éghajlatra kívántam (de hát épp ott volt?!)

És akkor a bírónő újra megszólalt:

– Fel kell, hogy hívjam az elítélt és védője figyelmét egy új, ez év januárjától alkalmazható jogszabály kínálta lehetőségre. A nem erőszakos jellegű bűncselekmények elkövetőinek, ha a kiszabott szabadságvesztés időtartama nem éri el a két évet lehetősége van az elzárás büntetés testi fenyítésre változtatására. Az ön által elkövetett bűncselekmény nem erőszakos jellegű, ezért lehetősége van megfontolni, hogy melyiket válassza. Az önre kiszabott 18 hónapos börtön fokozatú elzárás büntetés testi fenyítés egyenértéke a jogszabály kettes számú mellékletében meghatározottak szerint 50 korbácsütés, melyet az elítéltnek a meztelen fenekén kell elszenvednie. A fenyítés nyilvános és amennyiben azt az elítélt egészségi állapota lehetővé teszi, az ítélethirdetés után itt a teremben kerül végrehajtásra. Kérem, beszélje meg a védőjével ezt, addig 5 perc szünetet rendelek el. A testi fenyítést elszenvedő elítéltek automatikusan mentesülnek a büntetés végrehajtása után a büntetett előélet okozta hátrányoktól.

Amikor ezeket a szavakat végighallgattam biztos felment 120-ra a pulzusom. Éreztem, hogy a fejem elvörösödik. Odaképzeltem magam a terem közepére ahol a népes hallgatóság előtt meztelenül kell egy brutális verést elviselnem.

Valamit plüntyögött erről az új jogszabályról ez az ügyvédek gyöngye egy pár hete, de én erre oda sem figyeltem. Velem ilyesmi egyszerűen nem fordulhat elő. Ilyesmire nekem nem kell készülnöm, mert legrosszabb esetben felfüggesztettet kapok gondoltam. De hát nem így lett!!! És ez most a brutális, rohadék valóság!!!

Magamba roskadtam. Úristen itt mindenki előtt fognak elkalapálni?! Engem még a szüleim sem vertek meg sohasem, pedig néhányszor igencsak „rosszkislány” voltam, hogy fogom kibírni a hatóság által kiszabott könyörtelen korbácsütéseket?!

A síráson már túl voltam, de a szám széle remegett az idegességtől. Az ügyvéd persze rögtön azt mondta, hogy egy ilyen lehetőséget nem szabad elszalasztani. Ő nagyon együtt érez velem, de ostobaság lenne nem a büntetést kérni. A verés biztos nagyon fájni fog, de a sebek egy-két hét alatt begyógyulnak majd, és azt a szégyent, hogy ilyen népes közönség előtt fognak elnáspágolni is jóval hamarabb ki fogom heverni, mint mikorra a börtönből szabadulnék.

Megsemmisülten vörös fejjel ültem, de az érvek előtt meg kellett hajolnom. Így aztán intettem a bírónőnek, hogy a fenyítést választom. Ő pedig kiszólt a teremőröknek.

– Kérem, küldjék be a doktort, és hozzák be a fenyítőbakot.

Egy perc múlva négy marcona szürke ruhás fegyőr behozott a tárgyalóterem közepére egy asztalszerűséget, aminek párnázott lapjából a kezek és a lábak rögzítésére rendeltetett szíjak álltak ki, és az elítélt szabályos elhelyezkedése esetén annak feneke kerül kipuccsítva a legmagasabb pontra, hogy kiválóan kézre essen a vesszőzést, vagy korbácsolást végrehajtó személy számára. Ez rettenetes félelemmel töltött el. Alig mertem kinézni a fejemből, amikor egy szürke egyenruhás fickó odaült mellém és a fülembe súgott.

– Kisanyám nagyon sajnállak, hidd el. DE felajánlok egy lehetőséget. Gondold meg.

Más körülmények között rögtön kikértem volna magamnak a kisanyázást, de ebben az állapotomban nem mertem visszaszólni. Fogalmam nem volt, hogy ki ez az ürge, de azt láttam rajta hogy valami hatósági ember lehet, mert a vastag övének hátulján a fegyőröknél rendszeresített fegyelmező eszközök voltak, bilincs könnygázspré stb. Aztán minden világos lett. Odasúgta:

– Én foglak megkorbácsolni. Sajnos azt nem tudom elintézni, hogy ne legyél elnáspángolva, de azt hogy milyen körülmények között kapd meg a büntetésedet, azt igen. Döntsd el, hogy ilyen szép nagy társaságban szeretnél kikapni, vagy úgy hogy csak kettesben leszünk, és közben engem is boldoggá teszel. Biztosan érted, hogy mire gondolok?! Gyorsan dönts, mert később már nem változtathatunk rajta.

Undorító féreg ez az ember gondoltam magamban és teljesen kétségbe estem.

Aztán jött az orvos. Megvizsgált. Nem vitte túlzásba a dolgot. Megmérte a vérnyomásomat, meghallgatta a szívemet. Megkérdezte van e valamilyen betegségem, érzékenységem, stb. ami miatt a fenyítés végrehajtása veszélyes lehetne az egészségemre. Aláíratott velem valami papírt, hogy szabad akaratomból választottam a testi fenyítést.

Közben végiggondoltam az aljas egyébként így másodszori ránézésre egész jóképű büntetés-végrehajtó ajánlatát. Aztán végignéztem a termen és láttam ott a férfiak mohó tekintetét, akik már alig bírták kivárni, hogy a büntetéshez lemeztelenített testemet láthassák.

Intettem az ürgének hogy rendben. Inkább őt teszem boldoggá egészen, mint azt a sok mohó férfiszemet a teremben.

Sikerült elkapnom azt a pillanatot, mikor a bírónővel az én verőemberemmel összekacsintott. A bírónő ezután valamilyen jogszabályra hivatkozva a büntetés végrehajtását mégis a nyilvánosság kizárásával rendelte el. (Nyilván össze voltak játszva a jóképűvel.)

Tudtam, hogy most nagy megpróbáltatás előtt állok, de mégis egy kicsit sikerélménynek éltem meg azt, amikor a fenyítőbakot kivitték, és a terem morajlásából következtetve szomorúan vették a nézők tudomásul, hogy a mai műsor véget ért a számukra.

A terem lassan kiürült. Csak én maradtam ott mindkét oldalamon egy-egy fegyőrrel. A kezemet rettenetesen zavarta a bilincs. Kicsit szorosra volt állítva. De kezdtem kicsit megnyugodni. A legrosszabbtól, hogy ezek a jöttment népek előtt - akik betévedtek erre a tárgyalásra – kelljen meztelenül szenvednem, sikerült megszabadulnom.

Az emlékezetembe most villant be egy kép. A büntetőperem már több mint két éve kezdődött, és legalább nyolc tárgyaláson vagyunk túl. Valamelyik korábbi tárgyalásra várva ültünk az ügyvéd úrral a folyosón, amikor az egyik tárgyalóteremből hangos sikítások, folyamatosan bömbölő női hang szűrődött ki. Legalább tíz percig, de lehetett akár negyedóra is, amíg hallottuk a szenvedés hangjait, aztán csend lett. Később egy fiatal lányt hoztak ki a tárgyalóteremből rabláncon, rabruhában. A csinos lánynak dagadtra volt sírva a szeme. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi a baja, miért van ennyire kiborulva, de mára már összeállt a kép. Nem sokkal utána egy BV. egyenruhás fickót is láttam kijönni a teremből, akinek egy nyírfavessző volt a kezében. Így utólag el tudom képzelni, hogy a lánynak a rabruha alatt milyen véres hurkák lehettek a fenekén.

Rajtam remélem sohasem lesz ilyen undorító csíkos rabruha. Mennyivel emberibb a rajtam lévő színes garbó a rövid kockás kedvenc szoknyámmal. De valószínűleg a fenekem ’csíkozásával’ meg kell barátkoznom.

Aztán jött egy harmadik szürke ruhás, egy bőrszíjat akasztott a bilincsembe és szólt, hogy álljak fel, átvisz a női börtönbe, mert ott fogom megkapni a büntetést. Jó nagy léptei voltak az ürgének alig bírtam követni. Kicsit úgy nézhettem ki a köztünk feszülő szíjjal, mint a pisiltetni vitt kiskutya a gazdájával.

A női börtön közvetlenül a bíróság mellett volt, egy belső átjáró vezetett oda, úgyhogy szerencsére nem vehetett észre így senki ismerősöm, mert ki sem kellett lépnünk az utcára. A női cellák rácsai előtti folyosón kellett elmennünk. Nagyon lehangoló volt a látvány, tíz percet sem bírnék ki egy ilyen cellában gondoltam (és milyen közel álltam hozzá, hogy ideköltözzek?!)

A rabruhás lányok persze mikor megláttak a dögös utcai szerelésemben, odacsődültek a cellarácsokhoz ahol elvonultunk és különböző gúnyolódó kellemetlen megjegyzéseket tettek.

– Csinbaba légy az enyém!

– Tündérkém, csak nem ki fogsz kapni?! Jajjj de sajnállak.

– Nézz be hozzám visszafelé, majd jól megvigasztallak.

Elég kellemetlenül éreztem magam vonulás közben, de aztán a hosszú folyosó végén egy kis helyiségbe léptünk, az ürge végre levette rólam a bilincset, és egyedül hagyott, azt mondta üljek le és várjak. Az idegesség akkor kezdett megint elhatalmasodni rajtam, amikor körülnéztem a szobában.

Az egy darab széken kívül, amin ültem egy ugyanolyan vesszőző bak volt a szoba közepére állítva – hogy minden oldalról jól hozzáférhetővé váljon a delikvens – amilyet a tárgyalóterembe is behoztak az imént. Mellette a földön egy hatalmas vázában különböző méretű pálcák, vesszők voltak vékonyak vastagok- közepesek. A fali akasztókról korbácsok, kancsukák paskolók és a legkülönfélébb fenyítőeszközök lógtak.

Az elkeseredés megint kezdett úrrá lenni rajtam. Hol van ilyenkor az Őrangyalom?!..... Az ilyen konfliktusos helyzetekben, diákkoromban a vizsgáknál, dolgozatírásoknál, ha hozzá fordultam valamilyen módon mindig kaptam segítséget, valami kis lelki löketet vagy megvilágosodást. De most??? Ő is itt hagyott? Mint a szemét exem???

És akkor ott, ahogy elkeseredve vártam a sorsom beteljesedését, egyszer csak a régen látott nagyon kedves barátnőm a Zsuzsi képe rajzolódott ki a lelki szemeim előtt. Zsuzsi már kb. 6 éve él az Egyesült Államokban a párjával, vagy ahogy ő mondja a „gazdijával”, azóta csak skyp-on tartjuk a kapcsolatot néha-néha. Gyerekkorunkban a legjobb barátnők voltunk. Egy házban laktunk, ő a másodikon én a negyediken. Egy suliba jártunk. Sülve, főve együtt voltunk, és mikor már nagyobbak voltunk mindig részletesen kitárgyaltuk a pasi ügyeinket és csak ritkán vesztünk össze.

Hát mégis dolgozik az Őrangyalom! Már tudom, hogy a fenekemre váró tortúra miatt juttatta eszembe Zsuzsit! Ő ugyanis sokat tudna mesélni a fenekelésről, mert hallatlan nagy a tapasztalata ezen a téren.

A szülei rendkívül intelligens közvetlen, dolgos jó humorú emberek voltak. — Vajon mi lehet most velük?!— Hozzájuk mindig felüdülés volt átmenni és Zsuzsit is sokkal szabadabban nevelték, mint engem az én szüleim. Őt például évekkel korábban elengedték az akkor divatos klubokba, táncestekre stb. mint engem. Irigykedtem is ezért. Szóval náluk mindig jó volt a hangulat és igazán baráti volt a szülő és gyerek közötti viszony.

Egy dolog miatt viszont sohasem cseréltem volna Zsuzsival. Ez pedig a büntetés. Ha Zsuzsi hibázott, rossz jegyet hozott vagy – ami a közös ügyködéseink eredményeképpen nem ritkán fordult elő - intőt kapott mindig kikapott. Ilyenkor nem volt semmi hangoskodás, hanem teljesen természetes magától értetődő módon zajlott minden. Ugyanúgy mosolyogtak. A dologgal kapcsolatos elégedetlenségüket szóban juttatták kifejezésre, azután szertartásos módon került sor a fenyítésre. Zsuzsi sem esett kétségbe ilyenkor, hanem tette a dolgát. A szoknyáját felhajtva, bugyiját térdig letolva a nagyszoba sarkában álló régimódi süppedős kárpitozott fotel karfájára kellett hajolnia és várakoznia úgy, hogy a formás meztelen feneke kipuccsítva a legmagasabb ponton készen álljon a büntetés elszenvedésére. Ha a papája otthon volt, mindig ő büntetett a legkülönfélébb eszközökkel (nadrágszíj, nádpálca, mogyorófa vessző, lovaglópálca, korbács stb.), de ha csak az anyukája volt otthon, akkor a legtöbbször Zsuzsinak kellett behoznia a fakanalat a konyhafiókból.

Ezek mindig nagyon szigorú verések voltak, nem csak úgy tessék-lássék módra. Mindig előre megmondták, hogy mivel? Hányat fog kapni? Az ütéseket a Zsuzsinak kellett számolnia és a végén bocsánatot kérni és megköszönni a büntetést, a vele való törődést a szüleinek.

Jó pár ilyen büntetésnél jelen voltam és tanúsíthatom, hogy Zsuzsi mindig fegyelmezetten tűrte a fenyítést, a legtöbbször persze eltörött közben a mécses, de sohasem nyúlt hátra és sohasem húzta el a fenekét az ütés elől, maximum néha számolás közben elcsuklott a hangja.

Emlékezetemben él egy alkalom, amikor egyszerre két dologért kapott ki, de nagyon, csínytevésért és mulasztásért is. Aznap hozott két intőt egyszerre. Az egyiket, mert elmulasztott elolvasni egy kötelező olvasmányt. A másikban, egy csínytevésben én is bűnrészes voltam mikor Komoróczky tanárnő székére rajzszeget tettünk. Akkor az apukájától 40 suhogó csípős ütést kapott a meztelen fenekére egy lovagló pálcával, ami csak úgy sípolt a levegőben. El tudom képzelni, hogy mennyire csíphette a popsiját az a vékony, de igen erős és hajlékony alkalmatosság. Akkor nagyon sírt.

A fenekét utána nálunk krémeztük be, keresztül kasul tele volt hálózva kis kidomborodó hurkákkal az a gyönyörű kis kerek popsi. Beleborzongtam, hogy mivel én voltam az ötletadó, bizony nekem járt volna ez a kemény büntetés.

Később mikor nagyobbacskák lettünk és már a fiúk is kezdtek érdekelni bennünket és persze mi is őket, sőt megvoltak már az első „szűz-telenítő, punci-szentelő” élményeink is akkor már Zsuzsi a szüleitől csak nagyritkán kapott ki. Érdekes módon mégis igen gyakran előfordult, hogy hozzám jött „popsi krémezésre”, és a feneke bizony gyakran tűnt úgy hogy igencsak le van amortizálva.

Bevallotta nekem, hogy összebújhat az ágyban a legdögösebb pasival, kényeztetheti magát a legprofibb vibrátorral, a legjobban mégis azt élvezi, ha alaposan el van fenekelve. Jó barátnőként beavatott a részletekbe is. Nem voltak titkaink egymás előtt. Mindegyik pasijának (Ő őket DOM-oknak vagy Gazdiknak hívta) tudtam a szokásait, hogy mivel? hogyan? milyen pózban? szeretnek büntetni. Bár már egyre kevésbé találtam perverznek a dolgot, nekem mégsem tudott kedvet csinálni ehhez.

Lépteket hallok odakintről…

Hát most lehet, hogy Zsuzsi szívesen cserélne velem?! Én meg bármit megadnék neki ezért!

És akkor belépett az én fenyítőemberem, de meglepetésemre nem egyedül. Mellette egy én korombeli igen csinos mosolygós lánnyal, aki valami dossziét szorongatott a hóna alatt.

– Szia rosszkislány! – mondta mosolyogva a hapsi, és barátságosan megsimogatta az arcomat. – Nagyon félsz?

Csak bólintani tudtam, mert nem jött ki hang a torkomon.

– Nem kell félned, picit fájni fog, picit sírni fogsz, de mi nagyon fogunk sajnálni. És ezt komolyan mondom!

Megnyugtató volt a hangja, úgy éreztem, hogy őszintén beszél. Lehet, hogy tényleg sajnál, de hát a francba is: Ez a munkája!

Aztán a lány is odajött. Illedelmesen bemutatkozott. Nagyon barátságosan nézett rám. Kedvesen mosolygott, és a tekintetéből mély empátiát, őszinte sajnálatot és együttérzést olvastam ki. Azt mondta, hogy ő még nem régóta van a cégnél, és most először kapott olyan feladatot, hogy egy testi fenyítésnél adminisztrációs feladatokat végezzen. Láttam rajta, hogy nagyon kellemetlenül érzi magát ebben a ráosztott új szerepben, és hozzám hasonlóan ő is szeretne már túl lenni a dolgon.

Ezek szerint a srác csak tesztelni akart a szexuális ajánlatával. Persze hogy is gondolhattam azt, hogy egy ilyen büntetés végrehajtása ellenőrzés nélkül, kettesben történhet!? Hál’ Istennek naivabb voltam a sokévi átlagnál. Talán nem is olyan gonosz, szadista szexőrült ez a manus?!

És akkor a fenyítőemberem vette át a szót:

– Ebbe még hidd el nem halt bele senki. Ezerszer jobb két hétig borogatás a fenekeden, mint itt rohadni a kóterben évekig a sok buzi nő között. Még lehet, hogy te is ráincselkednél valamelyikre. Isten őrizz. Szerintem essünk túl rajta, ne húzzuk az időt... Na, lássuk csak a papírodat... Hűha, ez nem semmi. 50 korbácsütés?! Biztos nagyon rossz fát tehettél a tűzre, ha a mi leglágyszívűbb bírónőnk ennyire taksálta a büntidet!?

És akkor Zsuzsi szakmai iránymutatásai ötlöttek az emlékezetembe. Ő azt mondta, hogy jobban szeret pálcával kikapni, mint például korbáccsal, ostorral vagy más hajlékony alkalmatossággal, mert azok a test oldalára visszahajolva igen kellemetlenek tudnak lenni.

Eldöntöttem magamban, hogy ha már a valóságban nem is cserélhetek most Zsuzsival, képzeletben az ő „szakavatott” bőrébe képzelem magam — Hisz annyit mesélt a fenekelős élményeiről, hogy szinte én is átéltem már azokat – és igenis élvezni fogom az egészet.

Már szinte teljesen nyugodtnak éreztem magam.

– Látom igen komoly a fegyverarzenálod! Mutattam a bak mellé helyezett vázából kilógó fenyítőeszközökre. Melyik a kedvenced? Melyikkel tudsz a legszebben rajzolni a női fenekekre? – kérdeztem

– Amelyiktől a legjobban sikongatnak a rosszkislányok?! Talán ez a vékonyka méteres rattan pálca.

– Jó! Azt ígértem, hogy boldoggá teszlek. Akkor had szerezzek neked azzal örömöt, hogy azt használhatod a korbács helyett. Rendben? – mondtam neki.

– Látom karakánabb csajszi vagy mint ahogyan az elején gondoltam. Nem szabályos ugyan, de vállalom. Rendben, akkor ezzel fogod kapni. Hát akkor essünk neki! Kérlek, hogy vetkőzz le teljesen meztelenre. A ruháidat tedd ide a székre. Ne félj láttam már olyat!!

Nekiálltam vetkőzni, a ruháimat szoknya, blúz, melltartó, harisnya, bugyi szépen összehajtva egymás tetejére a székre helyeztem, és közben felé is ejtettem egy-egy mosolyt mintha kávézáshoz készülnénk. Láttam ez nagyon megnyerő volt a számára. Az adminisztrátor lány közben a sarokból sandított ránk, és tanulmányozta a dossziéjában lévő anyagot, ami meghatározhatta a komplikáltnak igazán nem mondható teendőit. Ezek gondolom abban merülhettek ki, hogy szinkronban legyenek az általa a papírra húzott strigulák a fenekemen megszámolható hurkacsíkokkal.

Ezen a gondolaton majdnem elnevettem magam. Szerencsére a humorérzékem most is velem van.

A félszem teljesen elszállt, inkább kíváncsi várakozás volt bennem, mint annak idején a suliban, amikor valamelyik kísérlethez öntöttük össze az anyagokat a kémiaórán a suliban.

Mikor ott álltam teljes pucérságomban, ő mind a két csuklómra és mindkét bokámra rászíjazott egy-egy csuklókötőt, amiből egy-egy acél karika állt ki és a nemlévő bajsza alatt mosolyogva, de a tekintetében szigort megjátszva a bakhoz vezetett, ráhasaltatott és a kezeimet és az enyhe terpeszbe állított lábaimat ezekkel a karikákkal egy-egy klamnihoz rögzítette úgy, hogy moccanni sem bírtam és a fenekem a büntetéshez a legjobban kézre esve kigömbölydve felmagasodott.

Majd viccesen megkérdezte, hogy elég kényelmes-e így? Mert nem szeretné, ha kényelmetlenül érezném magam. Szívesen szerez egy párnát a hasam alá, ha kérem.

Erre én is megkérdeztem, hogy nem-e lehetne-e azt a párnát inkább a popsimra helyezni?!

Erre jót nevetett, és azt mondta, hogy örül, hogy ilyen jó a humorérzékem és nagyon sajnál, hogy most el kell vernie, de hát rossz voltam és most ki fogok kapni.

Megkérdezte, hogy kezdhetjük e?

Persze mondtam neki, sőt akár be is fejezhetjük.

Akkor megsuhogtatta kétszer a pálcát a levegőben.

Nagyon félelmetes volt, de most én a Zsuzsi vagyok mondtam magamban és igyekeztem izgalmas kalandnak felfogni azt, ami velem történik.

És akkor jött az első igazi ütés. Suhogás csattanás és iszonyú csípést éreztem a fenekemen. Önkéntelenül felsikoltottam volna, de tartottam magam az elhatározásomhoz, hogy nem adom meg ezt az örömöt a hapsinak, mindössze annyi történt, hogy a légzésem ritmust váltott, vagyis egy beszívást még egy beszívás követett.

Ő hozzám lépett és megtapogatta a fenekemet. Közelről megszemlélte a művét, az első hurkát a fenekemen. Valamit dünnyögött az orra alatt. Kb. azt mondta, hogy: Jó! A csaj közben könyvelt a sarokban.

A második ütés nagyobbnak tűnt, mint az első! Ezt nem bírtam hang nélkül. Egy HÍÍÍ hagyta el a számat. Ha nem lettem volna odabilincselve most biztos elszaladtam volna a világból, de gyorsan visszatereltem magam magamba, illetve a mostani énembe, Zsuzsiba.

A harmadik suhogós csípős ütéstől kezdve már nem tartott hosszabb szüneteket. 5-6 másodpercenként lesújtott. Így csépelt. Azt mondta nekem jobb, ha hamarabb túl vagyok rajta. A csajszi meg csak húzogatta a strigulákat.

Mire a félidős 25-dik ütéshez értünk egy tócsa volt alattam a könnyeimtől, és üvöltöttem magamban, de szerencsére a valóságban csak folyamatos nyöszörgés jött ki belőlem. Pokolian fájt a fenekem. Úgy éreztem, hogy már nincs is rajta bőr és annak a kurva rattan pálcának csapásai a húsomat érik.

A 25-dik után az én verőemberem leállt, és mint aki jól végezte dolgát átment a bak túlsó oldalára. Azt mondta a többit onnan kapom, hogy ne legyen féloldalas a műve.

De mielőtt folytatta volna odajött ő is és a lány is. Közelről szemügyre vették és megsimogatták az elgyötört popsimat. Én is hátra sandítottam. Mindkettőjüknek a szemében, de főleg a lányéban igazi sajnálatot láttam. A lángban égő fenekem látványa nagy hatással lehetett rájuk, legszívesebben már most abbahagyták volna, de nem tehették.

A 26-diktól újra kb. 6 másodpercenként húzott egyet a fenekemre, amit én már szinte alig éreztem a fájdalomtól.  És akkor úgy a 30-dik ütés tájékán megtörtént a csoda, úgy éreztem, hogy lenn is átvagyok nedvesedve. Mit nedvesedve, valósággal lucsogott a puncim. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténik, de élveztem a verést. Olyan gondolatok töltötték meg az agyamat, hogy akitől kikapok az az uram és neki örömet szerzek a szenvedésemmel, mert rossz voltam és gondoskodik rólam és nevel és nevel és nevel és nevel és….

Aztán hirtelen vége lett. Mintha egy álomból ébredtem volna. Eloldozott. Azt mondta felöltözhetek. Megdicsért. Azt mondta sok nőt elnáspángolt már, hisz ez a munkája, de a fél kezén meg tudja számolni, hogy hányan viselték ilyen karakánul a megpróbáltatást. A strigulázós lányka arca a végére úgy kipirosodott, amilyen az én popsim lehetett a végén.

Gyorsan magamra kaptam a ruhámat. Piszkosul sajogott fenekem, de bár nagyon kíváncsi lettem volna rá mégsem néztem meg a nyomokat. Majd otthon az lesz az első, és persze rögtön felhívom Zsuzsit skyp-on és megköszönöm neki a tudtán kívüli segítségét.

A lány zavarában nem tudom miért, de illedelmesen elnézést kért – mintha ő vert volna – és elköszönt. A srác kikísért a kapuig, közben persze a fogvatartott lányok folyamatosan tették rám a megjegyzéseiket, ajánlataikat a folyosón, de én csak egy pár mosollyal viszonoztam a barátkozási szándékaikat.

A srác a kapuban megkért, hogy az az apró szabálytalanság, hogy a korbács helyett pálca, maradjon köztünk. Sokat sejtetően, mélyen a szemembe nézett, elmosolyodott és adott egy névjegykártyát azzal, hogy ígérjem meg, ha bármikor szükségesnek érzem a szolgálatait ne habozzam felhívni.

Hát,…… nincs kizárva, hogy valamikor keresni fogom!?

Bp. 2019.04.16.