Zarad 2.

2. fejezet – Ismerkedés

Zarad egykedvűen, rezignáltan viselkedik az űrhajón, bár Nóra hologram megjelenése egy pillanatra megdöbbenti, de elfogadja, hogy ilyen is van. A legénység többi tagjával udvarias, mosolytalan válaszokat ad – engem levegőnek néz. Nem zavar, sőt meg is értem, hogy bosszús rám. Hagyni kell egy kis időt, szokja meg az új környezetet.

– Zarad, ez lesz a szobád – nyitom ki a kabinja ajtaját. – Pakolj ki, és feküdj le aludni.

Egy pillanatra felvillan valami a tekintetében és egyenesebb tartással lép be a szobába. De ismét „összezuhan”, amikor hallja, ahogyan a többiek is aludni indulnak. Az űrhajón nincs nappal és éjszaka, de kell egy rend. Így mindig a célállomáshoz igazítjuk az óránkat – ott pedig már este 10 van.

Nórának elmesélem az egész történetet, és megkérem, hogy figyeljen oda a lányra, mutassa meg, mi hogyan működik és segítsen neki. Megkérem, hogy gyűjtsön össze minél több információt a felügyeleti rendszerről. Ő kiselőadásba kezd, tucatnyi érvet sorol fel, hogy miért döntöttem rosszul, de én csak legyintek:

– Nem lesz semmi gond.

És aludni térek.

* * *

– Nagyon nagy gondban vagy.

Még szinte fel sem ébredtem, Nóra ott áll az ágyam mellett és megpróbál mérges arcot vágni. Nem tudom, miért, de az érzelmek megjelenítése még mindig komoly gondot okoz az MI-knek. Azt persze pontosan tudja, hogy mikor vagyok eléggé éber állapotban a beszélgetéshez...

– Nincs gond – felelem nagyot ásítva. – Zarad jól viseli magát, a Szövetség boldog lesz a rengeteg infó miatt, amit tud és én leszek az egész akció hőse.

– Zarad nincs jól, teljesen kétségbe van esve, téged utál, és nem érdekli semmi.

– Utál? Miért utálna? Nem bántottam, nem fenekeltem el, bár az apja szerint megérdemelné.

Nóra hologram képe csinos lányból átváltozik a Zavin bolygó emberevő sárkányává, jelezve, hogy mennyire feldúlt.

– Elolvastad a könyvet, amit az apja adott? – Sárkányként kimondottan fenyegetően hangzik a kérdés.

– Azt? Az legalább ezer oldal. Hogyan olvastam volna el?

A sárkány bezöldül, ez már a legmagasabb indulatot jelzi Nóránál. Most már teljesen éber vagyok. Eddig csak akkor láttam zöld sárkányként, amikor majdnem felrobbantottuk a Marsot – természetesen az én hibámból.

– Tegnap este a lánynak át kellett volna esnie a tamián.

– Nem lehetne magyarul? Még nem ébredtem fel teljesen...

– Nincs pontos fordítása. Az elítélt lánynak az első nap át kell esnie egy teljes átvizsgáláson. A gondnoknak, vagy gyámnak meg kell vizsgálnia az összes ruháját és használati tárgyat, amit a lány magával hozott, és ki kell szortírozni azokat, amelyek nem megfelelőek. Olyan is lehet, hogy teljesen új ruhatárat rendel el neki. Meg kell nézni minden könyvet, amit olvas, a naplóját, ha van, a leveleit... Majd a testét, minden porcikáját. De ez le van írva a könyvben.

– Zarad azért utál, mert nem csináltam meg ezt a hülyeséget? Inkább örülnie kellene.

– Fogd már fel, hogy a lány büntetést kapott, és ezért vezekelnie kell. Ha nem megfelelő módon állsz a dologhoz, akkor jelenteni fogja, és kérni fogja, hogy mást jelöljenek ki felügyelőjének. És még három napig olyan közel leszünk a bolygóhoz, ahonnan eléri a kommunikátor....

Nóra visszaváltozik sárkányból szépséges ifjú hölggyé, és így folytatja: – Mit gondolsz, miért változott meg a viselkedése pár pillanatra, amikor aludni küldted tegnap? Azt hitte, hogy ez büntetés. Hogy vacsora nélkül küldöd ágyba korán.

– Rendben, Miss. Mindentudó – felelem megadóan, miközben öltözni kezdek. – Akkor mit kell csinálnom.

– Először is, minden nap adnod kell neki valami feladatot. Olyat, ami büntetésnek tűnik, vagyis fárasztó vagy piszkos – a legjobb, ha mindkettő egyszerre.

– Piszok? Egy űrhajón? Scott tökön rúgna, ha csak említeném előtte... Eleve nincs por és hasonló egy űrhajón. Ha kiöntöm a boromat a padlóra, 10 másodpercen belül eltünteti egy robot... A hajtóműben biztosan van valami kenőanyag, de az zárt rendszer. Szerinted mit lehet itt kitalálni?

– Nem tudom – feleli mosolyogva Nóra. A mosolya mindig tökéletes, egy régi film női hősnőjét utánozza, teljesen meggyőző módon. Csak éppen nem lehet eldönteni, hogy örül, boldog, vagy éppen kárörvendő (bár nem hiszem, hogy egy MI tudna kárörvendő lenni...). – Te másztál ebbe bele, találj ki valamit.

– Jó, beszélek Scottal. Max. veszek fel herevédőt...

– Figyelned kell rá, mit csinál, és lehetőség szerint mindenbe bele kell kötnöd. Mindig éreztetned kell vele, hogy büntetésben van. Beszélj a többiekkel, nekik is tudniuk kell erről és részt is kell venniük a dologban. Adj a lánynak elfoglaltságot, tartsd szemmel, és közben olvasd el a könyvből legalább a második fejezetet, ami leírja, hogy általában hogyan történik egy tamia.

* * *

Végül herevédő nélkül beszélek Scottal, aki a gépész a hajónkon, és úgy ismeri az egész kócerájt, mint a tenyerét. Először nem érti, hogy mit is akarok, de egy idő után simogatni kezdi a kecskeszakállát.

– Hát, ami azt illeti – kezdi vontatottan –, lenne éppen valami. Tudod, hogy a visszaforgató rendszerben pár alkatrész vasból van, a parmantin csövek, pár összekötő, csukló, csavarok. – Fogalmam sincs, hogy miről is beszél, de bőszen bólogatok. – Mivel eléggé nagy terhelésnek vannak kitéve, így félévente cseréljük őket. Nincs értelme javítani, a hajón nem lehet újrahasznosítani, így egy raktárban gyűjtjük, amíg a karbantartó bolygónkon ki nem pakoljuk... A helyzet az, hogy ezt mindig elfelejtjük, és a raktár lassan tele lehet ezekkel a vackokkal.

– Ez nagyszerű hír – veregetem meg Scott vállát, aki szerintem örültnek néz, hogy csak így átsiklok a hanyagsága felett. – És nincs ezeken véletlenül valamilyen szennyezés, rozsda esetleg?

Scott szemében ismét nagyok esek. Rozsda? De nem foglalkozok vele, amikor azt mondja: – Ezek aparamin olajban működnek. Amikor kicseréljük, nem foglalkozunk azzal, hogy megtisztítsuk, nincs értelme, úgyis kidobjuk. Így szerintem elég szép réteg lehet rajtuk.

– És nehéz megtisztítani?

– Csak dörzspapír kell hozzá.

– Mennyi dörzspapírunk van?

* * *

Zarad nem jelenik meg a reggelinél, pedig Nórát külön elküldtem érte, de csak annyit válaszolt, hogy nem éhes. Felpakolom egy tálcára az ételt, és beviszem a lány szobájába. Amikor belépek, automatikusan feláll, majd a szemközti falra függeszti a tekintetét, amikor meglátja az ennivalót.

– Egyél!

– Nem vagyok éhes – nem ellenkezés, inkább csak megadás van a hangjában.

– Te tudod – vonom meg a vállamat és az ajtó felé indulok. – De 15 perc múlva munkára alkalmas ruhában megjelensz nálam. Az nem előírás, hogy ne legyen üres a gyomrod.

Ismét az a felvillanás, mint amikor aludni küldtem. Mosolyogva lépek ki, miközben még hallom az evőeszközök csörömpölését.

* * *

Zarad munkaruhája nem sokban különbözik azoktól, amikben eddig láttam, talán egy kicsit kopottabb. De pontosan érkezik, és mintha kicserélték volna, élénk tekintetét végig rajtam tartja.

– Tegnap este nem volt idő semmire – kezdem, miközben megindulunk a raktár felé. Csak reménykedni tudok, hogy megtalálom, soha nem jártam még a hajó azon részén. – Át kell állnunk a mi időnkre, ezért nem volt lehetőség a tamiára. De ma este megejtjük.

– Igen, Uram – feleli, de közben jól láthatóan megrezzen.

–  Addig is: nem tűröm el, hogy távol maradj a közös étkezésektől. Nem írom elő, mennyit egyél, de ott kell lenned.

– Rendben – mormogja.

Leckéztetném tovább, de nem tudom, hogy mit is mondjak. Tényleg tanulnom kell még ezt. Szerencsére észreveszem a tartályokat, amiket Scott hozott le. Kinyitom a raktár ajtaját, és egyből leesik, hogy miért viselkedett olyan furcsán Scott korábban. A helyiség szinte tele van alkatrészekkel, szerintem még maximum egy év, és már nem férne be semmi. Vagyis terven kívül kell felkeresnünk a karbantartó bolygót, ezek után pedig nem akadhatok ki a kitérőn.

– Rendben, Zarad – mondom. – Ott van a dörzspapír. Tisztítsd meg ezeket az alkatrészeket, majd válogasd szét a különböző tartályokba. Ebédig itt dolgozol.

Visszamegyek a szobámba és bekapcsolom a monitort, ami Zaradot mutatja. A lány szinte boldog, egy kupac cső és alkatrész közepén ül, és nagy igyekezettel dörzsöli őket tisztára. Olvasni kezdem a könyvet, de rendszeres időközönként odapillantok a monitorra. A lány elmélyülten dolgozik majdnem 2 órán át, amikor hirtelen megváltozik, ismét leejti a vállát, és egyre lassabban jár a keze. Majd abbahagyja a munkát, feláll és kimegy a kamera látószögéből.

– Nóra, mi a franc van már megint?

A hologram azonnal megjelenik és csak annyit mond: – A figyelem hiánya.

– Mi van?

– Szemmel kell tartanod.

– De hát szemmel tartottam a monitoron át.

– És szerinted ő ezt tudja?

Magamban káromkodok egy jót; igaza van, mint mindig. Megkeresem a lányt a kamerákkal, a folyosó végén áll a fal mellett. Várok még pár percet, majd a kommunikátoron keresztül magamhoz rendelem.

Már ismét az apatikus tekintet. A haja kócos, mind a két keze piszkos, de elképesztően aranyosan néz ki. A két karját összefonja a melle alatt.

– Miért hagytad abba a munkát – kérdezem.

– Én nem... – kezdi meglepetten.

– Mit nem? Hazudni próbálsz nekem? 18 perce elhagytad a helyedet.

– Honnan?...

– Honnan tudom?

Szótlanul megfordítom a monitort. Elkerekedik a szeme, amikor meglátja a munkahelyét.

– Az űrhajó minden helyiségét szemmel tudom tartani innen – mondom határozott hangon. – Ami azt jelenti, hogy nem tudsz elbújni előlem, mindenhol figyelni foglak.

Felállok, mellé lépek és kisimítok egy tincset az arcából.

– Hajolj az asztalra.

Meglepődik, halvány pír lepi el az arcát, de szó nélkül engedelmeskedik. A feneke szépen domborodik a feszes, térd alá érő szoknyában. Mély lélegzetet vesz, miközben én kétségbeesetten forgatom a fejemet, hogy valamilyen eszközt találjak, amivel elfenekelhetem. Otthon szép gyűjteményem van nádpálcákból, paddle-kból, korbácsokból, de munkába nem viszi magával ezeket az ember... Végül megakad a szemem a számítógép alatt lévő kis gumi lapon. Igazából nem is tudom, hogy mi a neve, arra használjuk, hogy a kézi terminálok ne csúszkáljanak össze-vissza. Kb. 10 centi széles, 40-50 centi hosszú és talán fél centi vastag lehet. Nem éppen optimális, de eléggé csíp, amikor a combomra csapok vele – vagyis jó lesz.

Zarad összerezzen a csattanásra, de nem tekint hátra. A gumilap nem hajlékony, nem igazán lehet úgy használni, mint egy szíjat. Majdnem a közepénél fogom meg, így teljesen a lány mellé kell állnom, hogy elérje a popsiját.

– 18 perc, 18 fenekes – mondom, miközben az eszközzel a szoknyáját dörzsölöm.

– Igen, Uram – feleli halk hangon. – Sajnálom, hogy hazudni próbáltam.

Ezt már el is felejtettem!

– Arról majd később beszélünk – felelem, és rácsapok a bal félgömbjére. Az ütés hangja nagyot szól a kis szobában, Zarad kiad egy meghatározhatatlan hangot, bár szerintem inkább csak a meglepetéstől.

– Bocsánat – mondja Zarad, a hangja csak egy picit tér el a megszokottól.

A következő fenekest a jobb félgömbje kapja. Szinte semmi reakció, csak egy picit szorítja össze a popsiját az ütés után, de szinte azonnal ellazul, és ismét: – Bocsánat.

A következő pár perc ebben a ritmusban telik el. Én felváltva csapok a feszes félgömbökre, ő pedig mindegyik után csak annyit mond: „Bocsánat”. Persze a fenekesek számának növekedésével egyre gyorsabban lélegzik, főleg az ütések elcsattanása után szedi gyorsabban a levegőt, és kb. a tizenkettediktől két oldalra kezdi mozgatni a popsiját. Minden fenekes után egyre gyorsabban riszálja a popsiját – és egyre több idő múlva áll vissza az eredeti helyzetbe. A „bocsánat” mindig akkor hangzik el, amikor újra készen áll a következő ütésre.

Amikor kiosztom az utolsót, ellépek Zaradtól és az asztalra teszem a gumilapot. A tenyeremben két kis piros csík jelzi, hogy nem fenekelésre találták ki... Valamit gyorsan ki kell találnom, hogy megfelelő eszközeim legyenek.

Zarad vesz három mély lélegzetet, és továbbra is az asztalra hajolva marad. Egy pillanatig nem tudom, mi van, majd beugrik.

– Felállhatsz.

Felegyenesedik, két oldalon megfogja a szoknyája szélét a térde közelében, és pár mozdulattal megigazítja. Majd szembefordul velem, és most a szemembe néz. Nem tiltom meg neki, hogy ne dörzsölje meg a popsiját, ennek ellenére a két kezét két oldalt tartja maga mellett. A szeme gyanúsan csillog, látszik, hogy a gumilap azért hatásos „fegyver”.

– Visszamehetsz dolgozni – mondom. – És ne feledd, minden percben szemmel tartalak. Ha bármit szeretnél, engedélyt kell kérned. Nóra megmutatta a kommunikátor működését?

– Igen.

– Ha pisilned kell, akkor is szólsz nekem.

Elpirul, és csak bólint. Elsőre ennyi elég, így intek neki, hogy távozzon. A folyosói kamerán elégedetten figyelem, ahogy bőszen dörzsölni kezdi a popsiját abban a pillanatban, amint az ajtó bezárult mögötte.

De ez így nem lesz jó, megfelelő eszközök nélkül... Gyorsan előkeresek az adatbázisból egy alkalmasnak tűnő hajkefét, szép nagy fa hátlappal, egy közepes iskolai paddle-t, valamint egy rugalmas nádpálcát, és meglátogatom Petert. A hajón van egy szintetizáló rendszer, ami szinte bármit elő tud állítani (persze bizonyos mérethatáron belül), de az új dolgokat nagyon pontosan be kell programozni, hogy a végeredmény jó legyen. Ebben Peter a nagymester – aki amúgy Zaraddal egyidős, de már 2 éve a hajón szolgál.

Első pillanatra megoldandó feladatként tekint az adathalmazra, és csak egy idő után tör ki belőle, hogy miért kellenek nekem ilyen eszközök. Gyorsan belátom, hogy jobban járok, ha mindenkinek egyszerre mesélem el a dolgot, így meghagyom Peternek, hogy este hatra legyen meg minden, majd összehívom a legénységet a közös terembe.

Az űrhajónk nem túl nagy, kimondottan felderítésre tervezték, gyors és elég szépen fel van fegyverezve – egy lomha anyahajó elől simán lelépünk, kisebb hajókkal szemben pedig meg tudjuk védeni magunkat. Nem kell sok ember az irányításhoz, a legénység mindössze 6 fő (rajtam kívül): Scott a gépekkel foglalkozik, Peter informatikai dolgokkal, Gino szakács (ameddig van rendes alapanyag, jobb az ő főztje, mint a szintetikus étel), David orvos, Liam a fegyverrendszerért felelős, Trey pedig a navigáció mestere (és egyben a helyettesem). És persze Nóra, aki akárhány példányban tud létezni J

Scott unottan pöfékel, mialatt elmondom a lényeget Zaradról, jelzi, hogy ő már hallotta, be volt avatva. A többiektől jönnek a szokásos reakciók, amiket már megszoktam az elmúlt 24 órában, persze senki sem mer olyan nyíltan lehülyézni, mint Nóra, mégiscsak én vagyok a felettesük. Amíg hagyom, hogy mindenki elmondja a véleményét, azon morfondírozok, hogy miért is nem utasítom Petert, hogy programozza át Nórát engedelmesebb személlyé... Persze akkor már nem Nóra lenne...

Amikor elül az első meglepetés hulláma, most már jobban felkészülve érvelek. Tudom, hogy nem fog tetszeni nekik, amit mondani fogok, így barátból főnökké alakulok és tulajdonképpen parancsokat osztogatok.

– Ma estére mindenkitől kérek egy listát, hogy milyen munkát, feladatot tud adni a lánynak. Nem kell értelmes dolognak lenni, kiválthatja a robotok munkáját egy időre, lényegtelen. Legyen nagyjából olyan 2 óra időtartam.

– Régen a konyhában kézzel mosogattak – szólal meg Gino, aki szabad idejében állandóan az adatbázist bújja, nagyon szeretne előrébb lépni, de mindenhez komoly vizsga kell. – Szerintem ki tudok alakítani egy kis részt, ahol a lány elmoshatja az edényeket.

– Nagyon jó, Gino – dicsérem meg, pedig inkább bosszús vagyok, amiért közbeszólt. – De írásban kérem, részletesen kifejtve.

Gino bólint, én pedig folytatom.

– A lányt nem szabad megdicsérni, bármilyen jól teljesíti a feladatát, mindig találni kell valamit, amit kritizálni lehet. Ha valóban hibát követ el, vagy nem engedelmeskedik, akkor jelentést kérek róla. Tudom, hogy ez nem könnyű – mondom, amikor látom többeken a döbbenetet és az ellenkezés csíráját. – Nekem sem az, jól tudjátok, hogy mindig igazságos voltam mindenkivel... De ezt meg kell tennünk, a lány miatt. De ezt már kifejtettem korábban is...

– A lehetőségekhez mérten gyakran osszatok ki neki kisebb büntetéseket – mondja Nóra. – Pár fekvőtámasz, sarokba állítás, ilyenek.

– És még valami – veszem vissza a szót. – Előfordulhat, hogy előttetek büntetem meg, vagy olyan büntetést szabok ki rá, ami valamilyen szinten érint benneteket. Például elfenekelem itt és beállítom a sarokba, pucér popsival. Azt szeretném, hogy ezekre készüljetek fel, ne érjen benneteket váratlanul, és úgy álljatok hozzá, hogy ne kérdőjelezzétek meg a büntetést, hanem lehetőség szerint támogassátok.

* * *

Ebédidő. Furcsa, de ez az első közös étkezés Zaraddal. Az ebédlőnk nem túl nagy, jelentős részét elfoglalja egy nagy asztal a közepén. Simán elférne még plusz egy szék, de én becipelek (igazából irányítom Petert, a cipekedést ő végzi) egy kis asztalkát és elhelyezem az én helyemhez legközelebbi sarokban. Egy pillanatra mindenki meglepődik, de csak Trey bámul rám kitartóan addig, míg nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ő a legjobb barátom, gyerekkori ismeretség, ezer éve együtt vagyunk, együtt végeztük az összes sulit. Már régen a saját hajóján kellene parancsnokolnia, ha nem akarna mindenáron támogatni és megvédeni – nem csak a hajót bíznám rá bármikor, de az életemet is.

Nagyot sóhajtok, majd a régi kézjelünket mutatom. Gyerekként rengetegszer kerültünk bajba, szinte mindig miattam, de minden alkalommal sikerült valahogyan megoldani a dolgot. Ránk tényleg igaz, hogy félszavakból is értjük egymást, elég egy pillantás, egy mozdulat. „Tudom, mit csinálok”, jelzem neki. Elfogadja, de látni rajta, hogy nincs meggyőzve. Tényleg tudom?

Amikor Zarad megérkezik, már folyik szokásos ebéd közbeni társalgás. A téma szinte mindig a nők, a foci és a Szövetség balfasz vezetői. Amint a lány belép, mindenki elhallgat, ő  pedig udvariasan köszön. Egy pillanatra kiesek a szerepemből, olyan gyönyörű. Szerencsére Trey ül mellettem, így bokán tud rúgni, amitől magamhoz térek. Felállok és Zarad elé lépek.

– Megmostad a kezedet? – kérdezem, miközben az általában zajos helyiségben szinte vágni lehet a csendet.

– Természetesen – feleli.

– Mutasd.

Az arca pirulni kezd, miközben kinyújtja felém a két kezét. Az aparamin olajat nem könnyű lemosni, de elég sokáig kell keresgélnem, amíg találok egy kis foltot a két ujja között.

– Menj és mosd meg rendesen – utasítom.

Az arca most már szinte lángol, de szó nélkül megfordul és kimegy. Nem kell megfordulnom, tudom, hogy mindenki engem bámul. Trey pillantását külön érzem, szinte átégeti a lapockámat.

Amikor Zarad visszatér, ismét kinyújttatom a kezét, de most már csak pár pillantást vetek rá, majd a különálló asztalra mutatok.

– Itt van a helyed. Magadat kell kiszolgálnod, az ételt a nagy asztalon találod. Jó étvágyat.

Erre mindenki kölcsönösen elkezd jó étvágyat kívánni mindenkinek és miközben Zarad megpakolja a tányérját, lassan visszatér a megszokott zsongás a terembe. A srácok kerülik a csajos témákat és az aktuális focis híreket is letudják rövid idő alatt. Trey veszi a bátorságot, és kérdezgetni kezdi a lányt az ételekkel kapcsolatban, mennyire ízlik neki a mi ennivalónk, mit szoktak enni a Nerellen. Zarad udvariasan válaszolgat, majd amikor a brokkolira terelődik a szó – Trey utálja, de parancsba van adva, hogy mindenkinek rendszeresen fogyasztania kell  – elmosolyodik, és elismeri, hogy hasonló zöldség az ő bolygóján is van és ő is csak komoly büntetés kilátásba helyezése után szokott enni belőle.

Ez az első mosoly, mióta a hajóra lépett. Sőt, jobban belegondolva még soha nem láttam mosolyogni, vagy nevetni. Erre persze a többiek is felbátorodnak és kérdésekkel árasztják el a lányt, jóformán nem is marad ideje enni – de mindenkinek válaszol. Jó látni ilyen felszabadultnak, szinte le sem tudom venni a szememet róla. Amikor észreveszi, hogy figyelem, zavarba jön, és bőszen falatozni kezd. Csak nem azt gondolja, hogy meg akarom büntetni, amiért a többiekkel beszélgetett? Én is felteszek egy kérdést a Nerell étkezési szokásaival kapcsolatban – ami amúgy tényleg érdekel, adatot kell gyűjtenem –, így ismét oldottabbá válik a légkör.

Jó 20 perccel tovább tart az ebéd, mint általában szokott. Végül jelzek Treynek, aki mindenkit munkára küld. Ketten maradunk Zaraddal. Nincs szívem visszaküldeni dolgozni, az az olajos vacak nem tesz jót a bőrnek (tényleg, holnapra kerítenem kell egy kesztyűt... vagy az csökkenti a büntetés hatását?), mára elég volt ennyi. De még senkitől nem kaptam semmilyen javaslatot, hogy mivel kellene lefoglalni a lányt, így improvizálnom kell... Szerencsére Nóra mindig kéznél van.

– Úgy hallottam, hogy nem szeretsz tanulni, és mindig őrületbe kergeted az oktatóidat – ez eléggé barokkos túlzás, de Zarad nem ellenkezik, csak lehajtja a fejét. – Itt viszont másképpen lesz. Amíg haza nem érünk...

– Hány napig tart az út? – kérdez közbe a lány.

– Nem illik közbevágni a másik mondatába – mondom, és most komolyan is gondolom. – Emeld fel a szoknyádat, és hajolj előre.

Zarad engedelmesen feláll, nagyot sóhajtva előre hajol, miközben felhúzza az elképesztően szűk szoknyáját. A bugyija eléggé régimódi a nálunk szokásos semmikhez képest, a teljes popsiját takarja. A látvány hatással van rám, így gyorsan kiosztok tíz fenekest, majd engedélyezem, hogy felálljon.

– Hol is tartottam? – folytatom, és közben örülök, hogy az űrhajós egyenruha felső része a comb közepéig leér, így elrejti a dudort, ami a nadrágomban kialakult. – Az utazásunk 10 napig tart, te pedig minden nap ebéd előtt dolgozol lent a raktárban, délután pedig oktatáson kell részt venned, meg kell ismerned a hajó működését, a mi kultúránkat, a technikai dolgokat. Ebéd után először mindig Nóra fog várni egy teremben – (feladat: gyorsan ki kell alakítani egy oktatásra alkalmas termet!) – és két órát vele fogsz tölteni.

Látom, hogy mondana valamit, így megjegyzem: – Nyugodtan kérdezz, ez nincs tiltva, csak azt nem szeretem, ha a mondat közepén szakítasz félbe.

– Csak 10 napig tart az út? Azt mondtad, hogy a te bolygód nagyon, de nagyon messze van. 10 nap nem olyan sok...

– A féreglyukon keresztül.. – kezdem, majd a fejemet vakarva próbálom kitalálni, hogyan is magyarázzam el. – Ott van nálatok az a nagy hegylánc, a két város, Valea és Treis között. Mennyi ideig is tart, ha a hegyen keresztül akarsz eljutni egyikből a másikba?

– Hát, ha nincs túl sok málha, akkor olyan 30 nap.

– És mióta megcsinálták azt az alagutat a két város között? Azt használva mennyi időbe telik?

– Kevesebb, mint egy nap.

– Nos, itt is hasonló a helyzet. Ha ezzel a sebességgel mennénk, akkor nagyjából 3 ezer év múlva érnénk el az én bolygómra – látom, hogy ledöbben, és próbálja értelmezni az elképesztően nagy számot. – De nekünk is van hasonló alagutunk, amelyet használva 10 nap alatt ott tudunk lenni.

– Ez egy nagyon jó kis alagút lehet – jegyzi meg rövid töprengés után, de látszik rajta, hogy nem nagyon tudtam meggyőzni.

– Majd Nóra jobban elmagyarázza.

– Nóra kedves, de furcsa – jegyzi meg Zarad mosolyogva.

– Igen – mosolyodok el én is. – És nem tud elfenekelni, amikor megérdemelnéd. De figyelmeztetlek, hogy neki is mindenben engedelmeskedned kell. Ő is ki tud osztani bizonyos büntetéseket, sarokba tud állítani, büntető sorokat tud íratni veled, vagy bármi mást, amit ő büntetésnek gondol. Ha pedig komolyabb vétséget követsz el, akkor elküld hozzám, én pedig úgy elfenekellek, hogy az iskolapadot a világ legkényelmetlenebb bútorának fogod érezni. Megértetted?

– Igen – feleli Zarad, miközben próbálja úgy megsimogatni a popsiját, hogy én ne vegyem észre. – Megpróbálok engedelmeskedni.

– Ne próbáld, hanem csináld – mondom. – Nagyon nem szeretném, ha naponta többször is el kellene fenekelni téged....

Egy pillanatra úgy tűnik, mintha kinyújtaná a nyelvét válaszul, de végül csak lehajtja a fejét, és mormog valamit az orra alatt. Nem akarom észrevenni, így is kevés az időm, ezért csak folytatom a mondókámat.

– Amikor Nóra befejezte és elenged, lesz nagyjából egy órád, amikor azt csinálhatsz, amit akarsz. Én 5 órakor foglak felkeresni.

– A tamia? – kérdezi, és a hangja elcsuklik közben.

– Igen.

* * *

Nóra szerencsére most is mindenhol ott van, így amint Zarad eltűnik, megjelenik előttem, bosszús arckifejezést imitálva.

– Már utasítottam Petert, hogy vigyen be egy kisebb asztalt és egy széket a kávézóba. Azt úgysem használjuk semmire, mióta megtiltottad a kávét a hajón... – úgy rezegteti a szempilláját, hogy nem tudom eldönteni, kacérkodik, vagy helyteleníti a tettemet. – Ott úgyis van egy másik asztal, ami használható tanári asztalként, bár nekem nincs rá igazán szükségem.

– Nagyom ügyes kislány vagy – jegyzem meg kuncogva, és most örülök, hogy Nórának nincs igazi teste, így csak sárkánnyá változott alakkal tud ijesztgetni.

– És mit tanítsak neki? – kérdezi.

– Nem tudom... Ott van az az anyag, amit az ifjú űrhajósoknak kell bemagolni, mielőtt az első űrutazásra mehetnének.

– De az 10 éveseknek van... – ellenkezik Nóra.

– Zarad kevesebbet tud a mi világunkról, mint egy 10 éves. És abból van vizsga is, ha jól emlékszem. Szerintem élvezni fogja.

* * *

Miközben a lányok tanulnak, megpróbálok felkészülni a tamiára. Az addig rendben van, hogy elhozom az eszközöket Petertől. Mindegyik tökéletesen sikerült, senki nem mondaná meg, hogy nem eredeti, hanem csak utánzat. Eszembe jut, hogy kellett volna valami szíjféleséget is csináltatnom – de most már késő.

Betanulom a főbb részeket, egy táskába pakolom mindazt, amire biztosan szükségem lesz. Körülnézek a kabinban, és még elrakok pár dolgot, amit talán használni fogok. Persze a legtöbb dolog teljesen új lesz nekem, és jól tudom, hogy ott és akkor kell majd improvizálnom.

Közben fél szemmel nézem az oktatást. Zarad most tényleg boldog, szerintem el is felejtette, hogy büntetésben van. Nóra tényleg jól oktat és ráadásul korlátozottan olvasni is tud az emberek agyában – vagyis nincs nehéz dolga, tudja, hogy mi érdekli a másikat. Örülök, hogy elvonja egy kicsit a lány figyelmét.

A számítógépemre sorra érkeznek a társaim javaslatai, hogy mivel is kellene lefoglalni vagy éppen büntetni Zaradot. Gyorsan összeállítom a következő két nap programját, úgy variálva, hogy megfelelő mértékben keveredjenek a fizikai dolgok a pihentetőbb tanulással. És persze időt kell szakítani arra is, hogy a munkámat végezni tudjam, vagyis össze tudjam szedni a lehető legtöbb tudást a lány szülőhelyéről.

Látom, hogy Nóra elengedi a lányt. Vagyis még egy óra a tamiáig....