Könyvajánló

Catherine Anderson

INDIÁN HOLD

Igazából nem egy tipikus romantikus könyv. Az írónő maga is így ír erről:

"Ez a könyvem igazán közel áll hozzám: egyenesen a szívemből írtam. Amikor először felajánlottam a kiadóknak a '80-as évek végén, egymás után utasították el a szerkesztők, mert a történet sokszor áthágja a romantikus regény bevett szabályait. Azt javasolták, írjam át a regényt, ha el akarom adni. Én azonban nem voltam hajlandó erre. Az Indián hold sok szempontból egyfajta tiszteletadás egy csodálatos nép, a komancs törzs előtt. Ráadásul négy év kutatás után nem tudtam rávenni magam arra, hogy megcsaljam őket vagy a kultúrájukat azzal, hogy átírom a regényt csak azért, hogy beleférjen a megszokott keretekbe. Hittem benne, hogy olvasóim sokkal kifinomultabbak, mint ahogy azt néhány szerkesztő gondolja, és bíztam benne, hogy ha lehetőséget kapnak arra, hogy elolvassák, szeretni fogják úgy, ahogy megírtam."

És tényleg nem  egy romantikus mese. De talán éppen ezért is érdemes elolvasni.

És persze az sem árt, ha van benne egy kis fenekelés:)

Egy ősi prófécia szerint Farkasölő, a fiatal félvér komancs indián találkozni fog egy fehér bőrű nővel, „akinek hangját elnémítja a szomorúság”, és aki örökre megváltoztatja majd az életét. A férfi gyűlölete a sápadtarcúakkal szemben a jóslat ellenére nem szűnik, sőt ádáz bosszút esküszik ellenük, amikor egy, a faluját ért támadás alkalmával várandós feleségét az amerikai hadsereg katonái brutálisan meggyilkolják.
 

Az alig húszéves Loretta Simpson tragédiáját viszont épp a komancs indiánok okozták. Félelme és gyűlölete olyan erős, hogy a szörnyű nap óta egyetlen hang sem jön ki a torkán. Az indiánok azonban visszatérnek: élükön Farkasölővel, aki tulajdonképpen elrabolja a lányt. Loretta természetesen nem örül túlzottan ennek...

Köztudomású, hogy az indiánoknál nem volt használatos a fenekelés, mint büntetési mód. Ezért először ezt fel kell vezetni...

– Meg kell tanítanod őt, mi? Ha meghalsz egy harcban, és be kell őt fogadnom a kunyhómba, tudni akarom, hogy a gyerekei a te gyerekeid.

– Meg fogja tanulni a tisztességet, akkor is, ha belehal.

Harcos kitépett néhány fűszálat, és távolba meredő pillantással rágcsálni kezdte. Farkasölő felismerte a jeleket. Testvére gondolatai másfelé kalandoztak. Harcos egy pillanat múlva köpött egyet, és megszólalt:

– Öreg Ember azt mondta nekem, lehet, hogy el kell fenekelned az asszonyt ahhoz, hogy engedelmeskedjen neked. Ők így csinálják. Lehet, hogy semmi mást nem ért meg. Ez aggaszt engem. Nehéz lesz a kezed, amikor feldühödsz. Egyébként nem aggódnék, de attól félek, hogy a sárgahajúra úgy csap majd le a türelmed, mint egy nedves íjzsinór.

Később természetesen a lány okot szolgáltat a büntetéshez:

Farkasölő, figyelmen kívül hagyva a kérdést, a szőrmeágyhoz sétált, hogy odaadja a lánynak az adagját. Abban a pillanatban, hogy kinyújtotta felé a kezét, a lány rácsapott a karjára, és a gőzölgő nyúlhús a levegőbe repült. Ahogy a földre pottyant, ütődésének hangja mintha visszhangzott volna. Farkasölő rápillantott a húsra, majd vissza a lányra. Meg volt döbbenve.

– Ha nem bünteted meg ezért, hát majd én megteszem! – üvöltött Vörös Bölény.

Farkasölő hallotta, hogy az unokatestvére a háta mögé lép. A lány elkerekedett szemmel hátrahúzódott, ahogy Vörös Bölény keze átfogta a karját. Farkasölő megragadta Vörös Bölény csuklóját.

– Ő az én asszonyom. Majd én elbánok vele.

– Ahogy tegnap este tetted?

Farkasölő egyre idegesebb lett, és türelme már úgy elvékonyodott, mint vadászíjának ina. Ellökte Vörös Bölényt, és összezárta az öklét.

– Azt mondtam, majd én elintézem.

Vörös Bölény vállat vont, és hátralépett.

– Az én nyúlhúsomat pazarolta el.

– És ő az én asszonyom. Tehát az én feladatom megfegyelmezni őt. Nem a tiéd.

Farkasölő megragadta a lány csuklóját és talpra rántotta. Egy közeli farönk felé fordulva magával rángatta. Loretta ellenkezni próbált, le akarta feszíteni a férfi ujjait a karjáról. Farkasölő, akinek nem volt kedve a lány önfejűségéhez, megint megrángatta őt.

Amint a férfi elkezdett volna leülni a farönkre, a lány ellökte magát tőle. Majdnem kicsúszott az indián kezéből. Apró termete ellenére gyors volt, és a zsírtól csúszós. A küzdelem során könyökével úgy verte fejbe a férfit, hogy az indián csillagokat látott.

Farkasölő elszántan, hogy móresre tanítja a lányt, elfeledkezett Loretta égéséről, Vörös Bölényről és a barátairól, mindenről. Lehuppant a farönkre, és az ölébe kapta a lányt. Amikor a térde belevágott a lány hasába, annak minden levegő kiszorult a mellkasából.

– Majd megtanulod, hogy ne harcolj velem.

Loretta ívesen felemelte a hátát, és a férfi bal karját nézte. Az indián tudta, mire gondol, és ettől még dühösebb lett Megragadta őt a tarkójánál fogva, és hátrahajtotta a fejét, még mielőtt a fogait belévájta volna. Jobb lábát a lány két lábára szorítva combjai közé fogta Lorettát. A lány csapkodott az öklével, izgett-mozgott és kétségbeesetten próbálta megrúgni őt, de Farkasölő pontosan úgy fogta, ahogy akarta: szétfeszíthetetlenül szorítva, fenekével felfelé.

– Samos, egy! – számolt, miközben tenyere a lány hátsójához vágódott. – Wahat, kettő! Pihet, három!

Vörös Bölény és a barátai közelebb húzódtak, és hangosan hahotáztak. Az ilyen büntetés ismeretlen volt az ő falujukban.

– Ai-ee! – Gyalázatos Prérifarkas kezét a csípőjére tette és előrehajolt. Farkasölővel együtt számolt, és amikor a negyedik ütés is megtörtént, felkiáltott: – Hi-er-oquet!

A lány karcsú teste olyan erősen megrándult, hogy Farkasölő megrezzent. Miért nem adja fel Loretta a harcot? Farkasölő még sosem emelt kezet egy lágy hátsóra. El tudta képzelni, mennyire csíphetett tenyerének ütése. Akkor miért rúgkapál a lábával, és küzd, hogy megszabaduljon?

Megint rácsapott.

– Mau-vate! Öt, Kék Szem. Fejezd be a harcot, és én is abbahagyom a büntetést!

A lány válasza az volt, hogy Farkasölő combjába vájta a fogát. Az indián felüvöltött, és hajánál fogva megragadta a lányt, hogy megállítsa. Azt gondolta, hogy megengedheti ezt magának mások előtt? Megint fenéken vágta. Oldalra hajolva, hogy lássa az arcát, sziszegve mondta:

– Nem fogsz velem harcolni!

Egy pillanatra a lány gyűlölettől, fájdalomtól és csípős büszkeségtől csillogó kék szemének pillantása összeütközött az indiánéval. Majd köpött egyet. A permet telibe találta Farkasölő arcát. A hatodik csapást még nagyobb erővel kivitelezte, mint bármelyik korábbit. Megint oldalra hajolt, belenézett a lány vízkék szemébe, és azt mondta:

– Harcolni akarsz? Mi? Kerwhack! Rendben! Jól van! Akkor harcolunk. Köpni akarsz? – Megütötte a lány hátsóját. – Még mindig köpni akarsz? Mi?

A hangok számából ítélve, amelyeket Farkasölő maga körül hallott, tudta, hogy tömeget vonzottak maguk köré. De már nem törődött ezzel. Csak az számított, hogy a nő megadja magát. Még soha senki nem merte mérgében megütni őt, aki tovább élt volna, hogy megismételje a hibáját. Kivéve ezt a lányt. De ő sem fog tovább haladni ezen az úton. Majd tesz róla.

Elszántan, hogy addig csépeli a lányt, amíg ő abba nem hagyja az ellenkezést, Farkasölő már nem tudta, hányadik csapást mérte rá. És a lány még mindig küzdött, fészkelődött, rugdosott, ügyetlenül ütögette Farkasölő lábát és oldalát az öklével. Nem jött rá, hogy az indián nem kegyelmezhet meg neki, amíg a többi férfi figyeli őket? Alsóneműjének vékony anyagán keresztül fenekének bőre tűzforró volt. A férfi rájött, hogy nem fogja megadni magát.

Újabb verésre emelte karját, majd habozott. A lány karcsú teste megrándult, és már előre megfeszült. Irtózás hulláma áradt szét a férfiban. Sok férfival harcolt, és sokat megölt. Olyankor legalább érzett egyfajta győzelmet, sőt megbecsülést, amikor az ellenfél félelmetes volt. De most? A győzelem, amikor eléri, ha egyáltalán sikerül, csak por lenne a szájában. Mintha valahonnan a távolból hallotta volna barátai nevetését, ahogy neki szurkolnak.

Undorodva felmordult, és lelökte a lányt az öléből. Loretta négykézláb esett a földre, aranyszínű haja fürtök vad kuszaságaként keretezte napégette és könnyáztatta arcát, kék szeme tehetetlen dühtől csillogott. Bár megsemmisítő túlerővel győzték le, és kevés ereje volt már a harchoz, még mindig nem adta fel. A fiúk, akikkel majd megajándékozza Farkasölőt, szenvedélyes harcosok lesznek. Az indián most először gondolkodott el azon, hogy a Nagy Istenek nem mosolyogtak-e rá.

Érdekes még a lány reakciója:

Mindent megtett, amit lehetett, hogy feldühítse Farkasölőt: sértegette, ellenszegült vele, megharapta, leköpte. Az indián válasza ennek ellenére csak annyi, hogy megpaskolja, és ilyen aggódón néz rá? Henry bácsi sokszor sokkal kevesebbért keményebben megostorozta.

Van olyan könyv, amit csak a fenekelős rész miatt érdemes elolvasni. Ez nem olyan. De tőlem sokkal jobban el tudja mondani Catherine Anderson:

"Ez a könyv a komancs törzsnek állít emléket. Egy büszke, nemes lelkű és gyakran félreértett népnek, amelyet majdnem megsemmisített a fehér ember, aki betört a területeikre. Miközben a regényt írtam, szomorú voltam, hogy egy ilyen csodálatos világnak véget kellett érnie, és remélem, hogy egy napon az emberiség tanulni fog a hibáiból. Megtanulja majd, hogy mi mindannyian egymás fivérei és nővérei vagyunk. Engem ősi szálak fűznek a sóson törzshöz, amellyel a komancsok eleinte egy népcsoportot alkottak, ezért erős vonzódást éreztem az „Igaz Emberekhez” a mese írása közben. Soha nem tudok úgy sétálni a vadászterületükön, a közép-oregoni sárgafenyő-erdőkben, hogy ne hallanám suttogó hangjukat a szélben: Suvate; vége."