A PHALLOSJOG

Írta: A. B. W.

   

Töreky uramnak pallosjoga volt.

Ősei kapták a ius glaudiit a királytól, és a nyolc falura meg a köröttük levő földekre terjedő birtok határán akasztófa jelezte, hogy Töreky József ezen a vidéken élet és halál ura. Azt talán csak az udvarházban működő kicsapott deák, aki írt és olvasott, ha nagyon kellett ilyesmi, meg a három izmos hajdú tudta, hogy Töreky uram sose akasztatott fel még senkit. Hiszen jó ember volt. Engedte, hogy parasztjai megszedjék magukat kicsit.

Az erkölcsökre vigyázott. Azokra nagyon. És maga is példát mutatott, mert senki sem mondhatta rá, hogy bármely fehérnépet erővel lenyomott, fruskát meghágott volna. Nem rendelte be senki feleségét az udvarházba takarítani, mosni, holott hány földesúr él azzal a lehetőséggel, hogy a paraszt asszonya a tekenő fölé hajlik, és csak meg kell lebbenteni rajta a rokolyát meg a pendelyt. Annak se volt híre, hogy janicsár módon fiúszeretőt tartott volna magának. Erkölcsös ember volt, így fogadta el mindenki. És hogy az erkölcstelen fehérnépet szívesen megcsapatja - hát istenem. Fejüket is vehetné. Pallosjoga van. A férfiembert békén hagyja, nem úgy, mint más földesurak. Még a tolvajnak is inkább a feleségét húzatja deresre, mert biztos az asszony bujtogatta a szegény embert. Jó szívvel van hozzánk, dehogy költöznénk mi más birtokára, mondogatták a parasztok a kocsmában, iszogatva az úr borát és hizlalva erszényét. És külön megemlékeztek arról a szokásáról az úrnak, hogy ha egy jobbágya panaszt tett lányára vagy asszonyára, azt is megengedte, hogy magán az úriszéki deresen büntesse meg a férj vagy az apa a hibás fehérszemélyt. A hajdúk még pálcát is adtak, és az úr volt olyan jóságos, hogy drága idejéből áldozott az egyszerű jobbágy családi viszálya elboronálásának végignézésére. Nem is nyelvelnek vissza az asszonyok, nem kikapósak a menyecskék a nyolc faluban. De ha mégis...

Az öregnek látszó, de még igen jó erőben levő, ötvenesztendős foglár, az udvarház hatalmas pincéjének teljhatalmú intézője avatott tudója volt a pince minden titkának. Tudta, miért nem hajkurássza Töreky a falvak menyecskéit. Vannak neki a kalitkában szebb madarai. Három évvel korábban egy cigánykaraván vonult át a birtokon, és hát a kicsi csávók piszkos kezecskéjéhez sok minden odaragadt. A parasztok azonban a harmadik faluban észrevették, mi történik, és már készültek annak rendje és módja szerint elkergetni, de legalábbis félig agyonverni a csapatot, amikor a jólelkű úr megmentette őket a kezükből. Az akasztófa tövében egyezséget kötött a vajdával. Három nagyobbacska gyereklány fejében tovább engedte a karavánt. A lányokat a nagy ház egyik rácsos ablakú szobájába zárta, itt nevelkedtek, jó ételeken és italokon, csak a napfény nem érte őket sokszor. A bőrük azonban így is elég barna volt, és Töreky úr gyakran szemlélte meg a bőrüket.

Eleinte persze szökni próbáltak a lányok, de a bokához láncolt csukló egyszerű módszere meggyőzte őket, mennyivel jobban járnak, ha maradnak és teljesítik Töreky uram kívánságait, amelyek ajkaikra és a fenekük kicsi lukacskájára vonatkoztak. Igaz, ettől a kívánságtól úgy érezték magukat eleinte, mint akit karóba húztak, de ezt is megszokták, sőt lassan megkedvelték, ahogy az úr dorongján való cuppogást vagy duzzadt, szőrös heréinek nyelvheggyel való cirógatását. Az úr hetenként egyszer-kétszer, néha többször betért hozzájuk, leeresztette nadrágját, magához intette gyorsan vetkező kis rabnőit, és azok addig kedveskedtek neki mindenféle módon, míg azt nem látták, hogy fehér lé ömlik uruk lőcséből. Akkor ezt felnyalogatták és meztelenül, egymás mellett térdelve, hátratett kézzel várták, elalszik-e a gazda, vagy kíván tőlük valamit. A karavánélet éhezésére már csak borzalommal emlékeztek, és ők is igen jó embernek gondolták az urat. Hogy Margarita asszony, aki felügyelte és oktatta a lányokat, hirtelen kezű, azt természetesnek vették. Aki enni ad a kezével, az üt is azzal. Az úr sose bántotta őket, legfeljebb megvizsgálta a farocskájukat, van-e rajta friss csík. Mert ha nem, akkor az úr később nagyon megcibálta Margarita asszony kontyát - de ezt a tizenhét-tizennyolc éves, viruló szépségű és a szó minden értelmében ártatlan lányok nem sejthették. És a lányok létét is csak gyanították a hajdúk, a parasztok pedig még ennyit sem tudtak. Csak Margarita asszony és a foglár ismerte az általuk etetett, fürdetett, olykor fekete csuklyával letakart fejjel a félreeső helyre vitt lányok titkát.

Töreky uram főként péntek délutánonként látogatta meg kicsiny háremét. Kora délután e napon ítélkezett ugyanis a hét során tömlöcébe került bűnös nőszemélyek felett. A deák és két hajdú volt jelen ilyenkor, az előbbi szűkszavú jegyzőkönyvet vezetett, amelynek másolatát az úr őrizte, a hajdúk pedig a végrehajtásban segédkeztek, de ha kellett, ellátták akár egy városi hóhér feladatát is.

Például nagyon tudták, hogyan kell tekerni a hüvelykszorítót. Férfiméret volt, rablók lapáttenyeréhez tervezett. Töreky uram az asszonyok lábujját fogatta össze vele. Így az se volt gond, hogy a megkínzott nőszemély nem tud dolgozni a kezével jó ideig, amikor "körmére koppintanak". A csigázáson is változtatott az úr, ki ne marjuljon már szegény jobbágylányok válla, hasonlóan munkaképtelenné téve a fehércselédet. Inkább a fél karjuknál húzatta fel őket, az egyik bokát a másik kar csuklójához köttetve. A másik láb ujjai akár kényelmesen el is terpeszkedhettek a földön. Elég volt a fenyegetés egy óra után, hogy most pedig teker a hajdú egyet a kötéldobon, és már csak a lábujj hegye érinti az úr nagytermének hideg kőpadlóját. Az addig legkonokabban tagadó leányzó is megvallott olyasmit, amivel kiérdemelte, hogy a terem közepén, az úr öblös, török párnákkal kibélelt karszéke előtt álló deresre kerüljön.

A deres félelmetes alkotmány volt. Kéthüvelyknyi vastag deszkából készült, amelyet a négy erős támasz vagy másfél lábnyira emelt a föld felé. Hat láb hosszú volt, egy jó magas férfi is elfért volna rajta. Középen, deréktájon egy vaspánt fogta le a delikvenst, az alsó végén két kisebb a bokáit, lábfejét a deszkához szorítva, hogy a talpa az ég felé legyen, ha netán úgy hozná a sors, hogy az is megkapja a magáét vastag szíjjal vagy vékony pálcával. A csuklókat rögzítő vaspánt a két első lábcövek oldalán várta a heti áldozatot; sosem kellett hiába várnia. A rozsdás fém hidegen kattant két luk között, a hajdú egy szögféle vasat tolt át rajtuk, és az elitélt nőszemély már nem szabadulhatott, amíg ki nem ürítette a botbüntetés keserű poharát.

A deres mellett egy szokatlan jószág is hevert: keményre tömött török bőrpárna. Az úr jóságának egyik bizonyítéka. Ezt rakatta oda a leányok kényes szeméremteste alá, hogy baja ne essék a finom Vénusz-dombnak. No meg ettől egy tenyérnyivel magasabbra emelkedett a far, és jobban simult a pálca, bot vagy korbács alá. Ahogy jött. A fenti szerszámok bő választékban mind ott feküdtek egy asztalon a sarokban, a hüvelykszorító mellett.

Egy másik asztal az úr karszékénél állott, kéznyújtásnyira. Rajta hagyma, fokhagyma, friss puha kenyér, sárgás szalonna, kolbász, hideg libasült, tikmony megfőve, fűszerszám, égett bor, boróka illatú fenyővíz, hűs, pincében tartott savanyúvíz, meg egy kancsónyi a jobbik fajta borból. A konyhafrajlák dolga volt mindezeket odakészíteni. Az úr nem bánta, ha megfordultak a deres termében. Csak sandítsanak oda rá olykor. Szaporábban és ügyesebben teszik a dolgukat. Amíg el nem követik az első botlást, például odaégetik az úr sültjét. Az úr nem evett sokat, de jól esett falatozgatni poharazás közben, és jól esett poharazni, míg szeme a bőrpárna által kiemelt hófehér vagy halovány rózsaszín, nap által sose sütött formás félgömböket szemlélte, hogyan szaporodnak rajtuk szép komótosan a piros, netán lilás vagy kékes csíkok. Ínyenc volt Töreky úr, nem holmi kegyetlen birtokos, akárki láthatta.

Ezen a pénteki napon három madárka volt a kalickában. Az egyik megtépett tollú madár: csavargó, züllött külsejű koldusasszony, akit már egyszer "kicsaptak", azaz derékig meztelenül, nyírfavirgáccsal ütve a hátán, kivezettek Töreky uram falvaiból. Most mégis visszaszemtelenkedett. Sovány nőszemély volt, lassan már negyven éves, de többnek tűnt. Az úr ki nem állhatta az ilyeneket. Mikor elévezették, térdre rogyott a deres mellett és fogadkozni kezdett, hogy sose látják többé a környéken, ha most irgalmat kap. Töreky egy darabig elgondolkozva nézte a piszkos rongyokba burkolt középkorú nőt, aztán gondolt egyet.

- Vedd le a rongyokat. Hadd lám a hátad, derekasan működtek-e a hajdúk.

A nő nem kérette magát, azonnal kibújt a ruháiból. De nem csupán derékig vetkőzött, hanem anyaszült pucérra. Sovány volt, de nem formátlan, kicsi melle nem ereszkedett meg, ölét sűrűn benőtte a pontosan háromszög alakú szőrzet. Hátat fordított Törekynek, tudva, hogy feneke fiúsan keskeny, de a csavargó férfiak által pompásnak tartott formájú far.

- Közelebb!

A nő odahátrált a földesúrhoz. Testéből ugyan enyhe verejtékszag áradt, keveredve az ágyék illatával, de az úr orra nem volt kényes. A büntetés termében erősebb szagok is érződtek olykor. Töreky az asszony fehér hátát simogatta. Ujjai némi egyenetlenséget éreztek a sima bőrön, arasznyi csíkokat, a régen begyógyult sebek nyomait.

- Szeretsz hason fekve aludni?

A hajdúk és az írnok hálás közönségként mosolygott az úr tréfáján.

- Jaj, uram, én mindent megteszek, csak legyen irgalommal az úr...

- János - fordult az úr az egyik hajdúhoz - mutasd meg ennek a cemendének az új bivalybőr korbácsot...

- Jaj, nagyságos tekintete úr, jaj, ne...

A koldusasszony még mindig háttal állva jajveszékelt, hogy ne bántsák. Töreky előrehajolt, és megmarkolta két kézzel a nő fenekét. Aztán jobb keze mutatóujját mélyen bökte a sötétlő lukacskába. A nőnek elállt a lélegzete, elhallgatott.

- Lenyalni!

Kihúzta ujját a lukból, maga felé perdítette az asszonyt. A kéz ott meredt fel az asszony tekintete előtt; megbabonázva nézte az ujjat, amelyen látni ugyan nem lehetett semmit, de félreismerhetetlen szagot árasztott. Az ujj függőlegesből vízszintes helyzetbe ment át, és a nő szájába fúródott. Az asszony, mit volt tenni, szopogatni kezdte. Mint a csavargóknak. Nem az ujjukat. Amikor elkapták útfélen. Bátran az úr szemébe nézett, aki kéjesen mosolygott. Nadrágjában előre érezte a kellemetes késő délutáni látogatást kicsikéinél.

- Ha a nagyságos úr parancsolja... - nyámmogott a nő tele szájjal.

Töreky kihúzta az ujját. Máshoz volt kedve.

- Négykézlábra! Mint a kutyák!

Az asszony azonnal engedelmeskedett.

- Kushadj!

Az asszony közelebb eresztette arcát a földhöz. Egyszer csak az úr egyik csizmájának az orra jelent meg a szeme előtt.

- Tisztára!

Az asszony maga sem hitte volna magáról, hogy ilyen szófogadó tud lenni. Hiszen nem volt az véletlen, hogy az országutak és ösvények annyiszor megalázott, megbüntetett, megerőszakolt csavargója lett. Zabolátlan vére, dacos természete, szabadságvágya kergette az utakra, abba az életformába, amely valójában nagyon is rabság volt. Igaz, nem volt ura, de emiatt urává lett minden földesúri hajdú, császári katona vagy erősebb legény, aki megkívánta vagy megorrolt rá a kihívó tekintete miatt. Csak illendőségből jajveszékelt a fenyegetés hatására: régi ismerősként üdvözölte magában a derest, és bizonyos volt benne, hogy ismét megcsapják, csak azt nem tudta még, hogy hányszor és mivel. Mert azt tapasztalatból tudta, hogy korántsem mindegy. Töreky pedig azt is tudta, hogy a kiszemelt testrész is számít. Most például a sűrű szőrzetű ágyékot pécézte ki magának. De úgy vélte, ráér. Most csak azt mutassa meg a céde, mennyire tisztelettudú.

- Mi a neved, te riherongy!

- Julianna, parancsára, nagyságos uram! - és a nyelv tovább dolgozott a fényesedő csizmán. Töreky lábat váltott. Julianna tette a dolgát változatlanul. Úgy sejtette, talán most nem fogják rögtön elzavarni a verés után.

- Fordulj, Julis! Hadd lám a valagod!

Az asszony szaporán engedelmeskedett. Töreky apró rúgásokkal adta értésére, hogy a női lábnak szétrakva vagyon a helyes pozíciója.

- Akkor most megtöröljük!

A két csizmaorr egymás után végigdörzsölte Juli ágyékának bozontját. Aztán az úr felállt.

- Hadd halljam, hogyan szól!

Nagyot, csattanósat rúgott a nő feltartott farába. Julianna előreesett. Halkan faljajdult, váratlanul érte a megaláztatás.

- Vissza, te szuka! És ne vernyákolj, mert okot adok rá! Égő gyertyát akarsz a likadba?

A nő éppenséggel most semmit se kívánt oda, de égő gyertyát aztán végképp nem. Volt már szerencséje hozzá, tudta, hogy el lehet viselni, inkább félelmetes, mint fájdalmas, de akkor is... Engedelmesen a magasba bökte sovány, de nőies farát, és most már nem szisszent fel a második, kiszámítható rúgásra.

- No, jól van. Feküdj csak oda a deresre!

Julianna magában felsóhajtott. Végre itt tartanak. Végignyúlt a vastag deszkából ácsolt, fenyegető alkalmatosságon, illedelmesen összetéve lábát. Meglepetésére az úr ráült a derekára, egyik kezét a farára téve, másikkal a hajába markolva.

- Hová mégy innét, ha végzünk veled?

- Nem tudom, nagyságos uram... Kicsit pihennék előbb... Ahol munkát találnék télire...

- Adok én neked munkát, szuka. Szolgálni fogsz nálam.

Juliannának megdobbant a szíve. Fedél, kenyér, talán még új rokolya is... Az úr sem lehet sokkal keményebb, mint bármely más férfi. Nem tudta, hogy az úr mit tervez: hogy kamaszlány macáinak adja oda öt játékszerül, s azok rajta bosszulhatják meg minden sérelmüket. Boldogan kotródott vissza fogdájába, ahova nemsokára meleg mosakodó vizet, durva szövésű törlőt, nagy darab fehér kenyeret, szalonnát, retket, piros bort hozott egy mogorva szolgáló. Meg egy tiszta, fehér, bár igen kurta, a combok egészét szabadon hagyó inget is, hogy új öltözékében kezdje meg szolgálatait.

A második rabbal nem volt ennyi teketória. Piaci kofaként nyelvelt az úrra. Kappannak mondta nyilvánosan. Igaz, hogy csak egy másik kofa hallotta, az meg csak a hajdúnak mondta tovább, de akkor is. Az úr röviden végzett.

- Deresre!

Két hajdú ragadta karon a terebélyes parasztasszonyt, rálökték a padra, hasra fektették, gyorsan ráhajtották csuklójára a vaspántokat, és egyikük magasba emelte a hátulján a szoknyát meg az ümögöt. Hatalmas kerek fenékhalmok domborodtak a férfiak előtt, bőven volt rajtuk hús, de az asszony még eléggé fiatal volt, nem vetett rajta hurkákat a háj. Arca azonban sötétvörösre vált a szégyentől.

- Tégy egy próbát, fiam!

Az egyik hajdú, aki úgy érezte, az úr neki szól, teljes erőből odavágott. Körívben lendítette meg a mogyoróbotot. Nagyobbat ütött a szokottnál, és a csík is sötétebb lett nyomában. Sötétvörös. Majd lilulni kezdett. Az asszony fel is üvöltött rögtön, ahogy az ütés érte, de csattanást nem lehetett hallani, a bot a párnás húsba mélyedt. Az úr látni se szerette az ilyesmit. Azt kedvelte, ha a ruganyos, kemény fenék szinte visszavágta a botot a levegőbe.

- No mi az, nem tetszik az úriszék ítélete? Talán meg akarod váltani magad? Felelj, Takács Maris!

- Meg, meg, uram...

- Hát akkor csökjék neked minden ütésért négy karajcár! Összesen egy ezüst forint!

Ez nem volt kevés pénz, de Takács Maris most úgy gondolta, megéri, ha ezzel megmentheti terebélyes, hófehér, rengő húsú félgömbjeit még huszonnégy ilyen kegyetlenül fájdalmas ütéstől...

- No, takarodj. Holnap hozzad a pénzt. De rénusi forintot hozzál, jó ezüstből, és ha nem hozod, holnapután kettőt veszek meg rajtad, vagy ötven ilyet kapsz a hatalmas farodra! Elfér rajta bővön!

A Takácsék Marisa még nem tudta pontosan, hogyan magyarázza majd meg az urának, hogy nyelvelése ilyen sok pénzbe került. Azt sejtette, hogy a feneke megkapja így is a magáét. De mégis más a megszokott, vastag, borotvafenő bőrszíj, és más a hajdú botja. Maris remélte, hogy elég sötét csík lesz a hátulján ahhoz, hogy megenyhítse, vagy legalább jobb kedvre hangolja takarékos férjurát. Hajlongva köszöngette a kegyét az úrnak, és sietett haza, átadva a helyet a harmadik penitenciára váró fogolynak.

Az úr nem véletlenül tartogatta öt utoljára. Báthory Klára ifiasszony pompás fehérszemély volt. Egészen ifjú özvegy, akit ura nem tudott még teherbe ejteni, mielőtt Zrínyi úr, a nagy hadvezér sorsára jutott egy vadászaton. A vadkan győzött, még ha keservesen meg is kellett adnia árát ennek a győzelemnek, hiszen az ifjú férj legényei felkoncolták és nyársra húzták őkelmét. A férfi azonban olyan sebeket szenvedett, hogy nem tudott rajta a kirurgus segíteni. Nemes elődei kriptájába helyezték nyugalomra, és özvegye egy belső, régi cseléd kíséretében indult vissza a temetésről öreg nagyszüleihez. A belső cseléddel nem is lett volna baj, ha nem issza ő is félholtra magát, olyannyira, hogy egy nap múltán sem volt jártányi ereje. Klára asszony a fogadóban hagyta a beteg embert, és egy surbankó legényt fogadott fel, aki megígérte, hogy baj nélkül hazahajtja lovait kocsistól, asszonyostól. Csakhogy a legény nagy tolvaj volt, és mikor a Töreky-birtokon áthaladva a hajdúk megállították, azt hitte, őrá vadásznak. Leugrott a bakról, és ahogy csak tudott, úgy iszkolt az erdőbe. A szép menyecske meg kétségbeesetten magyarázhatta, hogy ő nemes lány, még ha a szegényebbek közül is való, nem pedig holmi kóbor frajla, aki gazdag urak kegyére pályázva járja az országot. Ifjú kocsisát ismerték, mint a rossz pénzt, valóságos tanúvallomás volt Klára asszony ellen, hogy ő ült a bakon. És tudnivaló, hogy a lator, erényes férfiúkat paráznaságra, kurválkodásra csábító fehérszemélyek számára is nyilvános megcsapást írt elő a törvény, már ősidők óta, és Töreky úgy tartotta, nem árt a népnek egy kis látványosság.

Klára ifiasszony sokadszor magyarázta, ki ő, mi ő. Végre odamutatta Törekynek gyűrűjét, mellboglárját, elmondva, melyik kő mit ér, kitől örökölte, s az az ős hogyan szerezte még akkor, amikor császár és király közt hol ide, hol oda állva oly szép vagyonokat lehetett szerezni. Törekynek megtetszettek a csillogó csecsebecsék, le is foglalta a rubintköves gyűrűt, a zafíros boglárt, bár maga a régi körmöci aranyat többre tartotta.

Töreky akkor hitte el, hogy Klára asszony igazat beszél, amikor a hajdúk végül nekiálltak vetkőztetni. Magától ugyanis semmi ilyesmire nem volt hajlandó, a két férfi ellen meg úgy küzdött, mint egy elevenen való megnyúzásra ítélt oroszlán. Visított, harapott, a nemesi jogokat sorolta az Aranybulláig visszamenőleg, számos latin szót is ejtve, és Töreky úgy döntött, kíméletesen bánik e fehérnép finom bőrével. De megsimogatni - azt senki sem tilthatja meg. És mikor bebizonyosodott, hogy két erős férfi mégiscsak le tud gyűrni egy alacsony termetű asszonyt, lett légyen az bármilyen fiatal, erényes, formás és mokány, és Klára asszony egy szál, derékig feltűrt ingben meg izmos combja közepéig érő strimpliben, azaz finom, külországi harisnyában, de amúgy pucéron feküdt a deresen, könnyeit nyelve a szégyentől és a dühtől, az úr odament hozzá és fölébe hajolt. Egy csattanósat vágott Klára jobb farára, de akkorát, hogy fertályóra múlva már ne legyen nyoma, és odaült a deres szélére, némileg kényelmetlenül, amit azzal egyensúlyozott ki, hogy húsos tenyerét rajta hagyta a meg- megremegő, de kemény izmú fenekén. Pontosan ez a hús volt az, ami Töreky uramat a lehető legjobb kedvre hangolta. Amin a bolhát meg lehet roppantani, mondták a parasztok az ilyen asszonyi testre. Töreky inkább az "amiről visszapattan a pálca" kifejezést kedvelte. Elégedetten simogatta Klára csípőjét, duzzadó popsiját, elkalandozva a két halom közé is. Gondolatai máshol jártak...

Egyszer csak felfigyelt egy szóra. Klára asszony injúriának minősítette feneke szakszerű simogatását, amiben tulajdonképpen kedvét lelte, és sajnálta, hogy rövid házasélete során nem volt része benne. De neveltetése erősebb volt, és úgy vélte, egy Báthory-lánynak a nemesi jogvitákban illetékes szolgabírót kell emlegetnie. Még akkor is, ha valójában még távoli rokonságban sincs sem az ecsedi, sem az erdélyországi Báthory-ággal. Az injúria szó felbosszantotta Törekyt. Erős középső ujját gyorsan és durván, egészen tövig nyomta Klára asszony érintetlen anusába, hogy a nőnek elakadt a lélegzet a fájdalomtól.

- Hát idehallgass, országutak cemendéje! Az én armálisomon írva vagyon még az is, hogy de genere Huba. A diák úrnak úgyszintén vagy két-háromszáz esztendős kutyabőre van. De még a két hajdúm is igazi privilegizált hajdú, Bocskay apánk adta kiváltságokkal. Nem érdekel minket, hogy te nemes lány vagy-e, vagy sem. Úgy megtáncoltatjuk a szép fehér farodon a botot, hogy sose felejted el. Aztán bezárunk a tömlöcbe, addig, amíg az összes sötét csík el nem múlik, hogy a legélesebb szemű szolgabíró se találja nyomát semmiféle injúriának. És sorra megtapasztaljuk, hogyan esik az ilyen játék - Töreky megbillegtette ujja végét, fájdalmas-izgalmas rohamot váltva ki Klára belsejében -, de tán nem csupán kézzel, hanem Sámsoni uram szerszámával, amelynél nagyobbat-keményebbet egész Bihar megyében nem találni!

Sámsoni, a magasabb hajdú büszkén vakarta meg így feldicsért férfiúi ékességét.

- Befogod-é hát a lepcses pofádat?

Klára asszony valóban elhallgatott. Úgy vélte, igaza lehet ennek a kiskirálynak. Hiába menne akár a nádorhoz is panaszra. Beletörődött sorsába, és inkább az foglalkoztatta gondolatait, hogy a karóba húzás mártíriuma nem is olyan szörnyűséges, ha a fájdalom első hulláma tovahömpölyög...

Töreky uramnak azonban már igazán másfele volt dolga. Felállt, kihúzta ujját Klára fenekének lukacskájából, rácsapott a másik félgömbre is, aztán ráparancsolt az öreg, sokat látott foglárra, hogy vigye vissza a menyecskét a ruháival együtt a szalmára.

- Két nap múlva útjára bocsátjuk a madarat. Ha tisztelettel beszél addig mindenkivel. Ha nem... teszünk róla. Igaz. legények?

A két hajdú és a deák szélesen vigyorgott. Sámsoni érezte magában duzzadni a férfiasságot. Kérdőn nézett az úrra. Az megértette a férfi vágyát, bólintott.

- Tégy úgy, fiam. Csak borjas ne legyen a tehén. Menjetek mind a ketten, segítsetek egymásnak.

Klára féleg-meddig értette, hogy a tömlöc szalmáján a két hajdú erővel meg fogja nyomni. De már nem bánta. Fiatal testében egyre sűrűbben áramlott a felzaklatott vér.

A lányok már várták Törekyt. Julianna a falnál állt rövid ingecskéjében, Margarita asszony okosította ki dolga felöl, időnként hosszú és csípős pálcájával elég keményen rácsapva az új cseléd hosszú, feszes combjára, amelyen egyre szaporodtak a csíkok. A középkorú nő akaratlanul is vetélytársat sejtett a másikban. A lányok visongtak örömükben, hányták le magukról a szoknyát és inget, ahogy Töreky karszékében ülve a gatyát, miután a barnálló bőrű víztündérek megszabadították fényesre nyalt csizmáitól. Egyik az egyiket húzta, másik a másikat, a harmadik az úrnak segített a feszes és most különösképp, főként elöl szűk nadrág eltávolításában. Mikor pedig Töreky úr kigombolt dolmányban, meglazított korcú ingben, szétvetett lábbal megállt, mind a hárman térden állva vetették rá magukat altestére. Az egyik lány keményen kitolt, hengerré csücsörített nyelvét nyomta az úr feneke lukába. A legkisebb termetű, egészen összekucorodó leány alábújt, és nyelvének hegyével finoman birizgálni kezdte az úr herezacskóját. A legnagyobb termetű leány pedig gyakorlott mozdulatokkal kezdte előre-hátra jártatni fejét, miközben ajkával enyhén, fogait óvatosan visszatartva szívogatta az úr phalloszát, amelyről tapasztalatból tudta, hogy veszélyes, mint a pallos. Igaz, nem vágja le a fejét az ember lányának, de a feneke igen kellemetlen tapasztalatokat szerezhet Margarita asszony jóvoltából, ha idő előtt készteti arra az urat, hogy nyalogatni való nedvével elárassza a fiatal bőrű arcokat. A nyúlánk, szép lány tehát igencsak vigyázott, hogy szája ne tegyen túl gyors vagy erőteljes mozdulatokat...

Julianna moccanni sem bírt a bűvölettől. Illetve mégis megmozdult, mert nem bírt a kezének parancsolni. Hosszú ujjai maguktól csúsztak a rövid ingecske alá, megkeresve a szeméremajkak rózsaszín szirmait a sűrű, sötét bozontban. S azonnal le is csapott kezére Margarita vesszője.

- Te céda - sziszegte a külföldi származású, az itáliai erkölcsöket jól ismerő és bizonyos bűnöket valaha kedvvel gyakorló asszony, aki az úr féltékenységétől tartva nem merte vágyait kiélni a cigánylánykákon. - Te riherongy - lihegte, még egyszer odavágva Julianna combjára. - Majd éjszaka leszámolok veled... Te bűnös hajlamú perszóna...

Julianna nem bánt semmit. Megbabonázva meredt a három lányra, ahogy urukat kényeztették, és arra gondolt, sok ütés fog itt csattanni még meztelen bőrén, de a vándorélet poklából alighanem a földi paradicsomba került.

Töreky uram pedig egy szelíd ordítással adta környezete tudtára, hogy ő is ott érzi magát. Füle így nem hallotta Klára asszony halk sikolyát, amely jelezte, hogy az özvegy illedelmesen védi erényét, de amúgy akár három hajdú sem volna ellenére. Elvégre nem közönséges jobbágyok, szabadságot kaptak Bocskay uramtól...