/Megjelent a
JANUS magazin 5. évf. 4. számában/
Itt Devonban is olvassák a kitűnő Janus magazint, bár nem tudom,
hányan. Tény azonban, hogy vidéken, ahol több mint két évtizede élek, az
emberek korántsem olyan buták és bárdolatlanok, mint ahogy sokan hiszik.
Átnézegetve a korábbi számaikat emlékezetembe idéződtek
gyermekkorom hónapjai, amikor egy szétbombázott házban csavarogtam egy csapat
kamasz fiúval 1944-ben. Anyám elmondta a fiatalkorúak bíróságán, hogy miután
apám elhagyott minket, otthon nem lehet velem bírni. Úgy látták, erkölcseim
veszélyeztettek, és bedugtak egy javítóintézetbe.
Észak felé utaztunk vonattal, majd hosszú gyaloglás után
megérkeztünk egy hatalmas, baljóslatú épülethez, amelyet magas téglafal vett körül,
a fal tetején éles üvegcserepekkel. Egy durva modorú nőszemély fogadott minket.
Levetkőztem, megmosakodtam mosószappannal, a hajamat rövidre vágták, és
megkaptam az egyenruhát: vastag fekete cipő, térdig érő vastag szürke zokni,
vastag szürke pulóver, combközépig érő, nagyon vékony tengerészkék ingecske és
egy kellemetlen tapintású, vékonyka, a bőrre feszülő, hasonló színű pamutbugyi.
Megérkeztem.
Senki sem oktatott ki semmire, és az első nap folyton letoltak a
lassúságomért. Másnap egy lány kicsúfolta londoni kiejtésemet, ezért képen
törültem. Verekedésért mindkettőnket a részlegfőnök elé rángattak. Semmi
kikérdezés, a nevünk se volt érdekes, mentegetőzésre senki sem figyelt; a
szoknyámat felhúzták, a bugyimat le, rákényszerítettek egy asztalra, hogy
megkapjam a magam hat ütését a popsimra meg a lábam szárára egy vékony, hosszú,
barna vesszővel. Utána ilyen pucéron, a fejemen összekulcsolt kézzel kellett
végignézzem, hogyan kap ki Liz, a másik lány. Aztán felöltöztünk, és
jelentkeztünk a konyhán, a nap további részében serpenyőket kellett mosogatnunk
hideg vízben. Liz ma, harminc év után is a legjobb barátnőm.
Ronda, nagy, hideg intézmény volt ez, ahol minden egyes tanárnak
megvolt a maga fenyítési módszere. Az angoltanárnő Glasgow-ból jött, ő kétszer
hasított skót szíjat, a tawse-t használta. Minden rendetlenkedés azt
jelentette, hogy óra után az osztályban kellett maradni, fellebbentett
szoknyával keresztbe feküdni az asztalon, és mindkét comb kapott három-három, a
lábat körülfogó csípős ütést. Ezután a fejtetőn összefogott kézzel kellett a
falnak fordulva állni csöngetésig, vagyis nem volt számunkra szünet, óra közben
sajgott a combunk, és a mellékhelyiségbe sem lehetett kimenni, hogy kibőgjük
magunkat - angoltanárnőnk értette a dolgát.
A háztartás-tanárnőnek egy hatalmas fakanala volt, azzal adott
hat-hat ütést mindkét popófélre, mialatt az összes lány nézhette az asztalon,
letolt bugyival fekvő vétkest. Nem sok lány kereste az ilyen alkalmat magának
egynél többször. A kertápolás-tanárnőnek bambuszbotja volt, és ha a gyomlálás
nem volt elég szakszerű, meg gyors, akkor előtte, meg a többiek előtt kellett
tovább csinálni, miközben a bottal verte a vétkes fenekét.
Mindegyik tanárnőnek volt kampós végű, vékony pálcája, azzal a
kezünket és a lábunk szárát ütötték. Ilyen verést lehetett kapni
beszélgetésért, késésért, nevetésért, egyszóval szinte mindenért.
A gondnoknőnek kosárfonó nádból volt a fenyítőeszköze, és egy
szennyeskosár felett adott egy tucatot az előrehajló lány pucér seggére. Azután
a gondnoknő alaposan megigazgatta a szoknya berakását, a bugyit azonban végig a
térde alatt kellett tartsa a lány, mert igazából azt vizsgálta a nő, milyen
nyomot hagyott a fonott vessző a popsin. A kézimunka-tanárnőnek volt egy
embertelenül nagy kötőtűje, még sose láttam olyat. Vagy a kéz bütykeit verte
vele véresre, vagy sorba kellett előtte ülnünk, rövid szoknyában, tarkóra tett
kézzel, és a meztelen combjainkat ütögette sorban.
Mindebből látható, hogy akkoriban a háború után a büntetések
kemények voltak, annak is szánták őket, és ezért igyekeztünk kifogástalanul
viselkedni, hogy elkerüljük őket. A legfájdalmasabb verések nyilvánosak s ezért
nagyon megszégyenítőek is voltak, s ezt azért csinálták, hogy a kisebb lánykák
is okuljanak a példán. Az iskola egy része valaha börtön volt, ahol sűrűn
csattoghatott a kilencfarkú macska és a nyírfavirgács. Igazgatónőnk ebben a
részben lakott, ha ő fenyített ebben a körletben, az olyan volt, mintha a
leghagyományosabb megkorbácsolásra ítéltek volna. Úgy büntetett, hogy le
kellett egészen vetkőzni, és egy órát állni így az ajtaja előtt, fejen a kéz,
lábak szétterpesztve, és mindenki tudta, aki arra járt, miről van szó. Büntetés
után napokig barna vagy vörös szoknyát kellett viselni, gyakran bugyi nélkül,
és senki sem szólhatott a vétkeshez egy szót sem. Furcsa, de a seggünket
keményen hasogató pálca sem fájt annyira, mint ez a kiközösítés.
Úgy emlékszem, minden tanár kipróbálta rajtam előbb-utóbb a maga
specialitását. Egyébként nagyjából úgy tanultunk, mint egy normál általános
lányiskolában, csak éppen nem voltak szüneteink. Az igazságtalannak vélt
fenyítés ellen panaszt lehetett emelni, de csak a büntetés elszenvedése után.
A kisebb lányokat a felügyelőnők kézzel verték meg, letolt
bugyival, térdükre fektetve. Harminchatot is rásóztak egy-egy félgömbre, és a
tíz-tizenkét éves lányka kisírt szemmel, vörös, dagadt popóval járhatott
napokig. Ilyenkor a popsijuk bőre annyira érzékeny volt, hogy nem is tudták a
pamutbugyit ráhúzni. Egyébként nekik is jó darabig kellett a falnál állni
fejükre tett kézzel, és ha leengedték a kezüket, akkor még egy adag verést
kaptak. Amikor kicsit nagyobb volt a lány, akkor szokás szerint egy fanyelű hajkefe
(borzasztó eszköz) hátával kapott két tucatot a segge mindkét felére. Ennek a
nyoma már szinte fekete volt, és legalább egy hétig nagyon fájt így a pad
kemény fáján ülni.
Volt egy tornatanárnőnk, aki az ugróbakot használta deresnek, és
aztán az épp megfenyített lánnyal végeztette el a többiek előtt a
gyakorlatokat, hogy mindenki lássa a combja felső részén az ütések nyomát.
Sírni persze itt is tilos volt.
Nem volt elzárkózási lehetőség ebben az intézetben, még a WC-ajtót
se zárhattuk magunkra. Naponta kétszer meztelenül beleállítottak egy pléhkádba,
hogy mosakodjunk. Nesztelen alvigyázók lesték, nem beszélgetünk-e a
hálóteremben vagy a folyosón, és ha elkaptak, jött a büntetés. Piszkos kéz,
köröm, térd, cipő, vasalatlan szoknya, zsebkendő elfelejtése mind büntetést
vont maga után, mert jelenteni kellett. Az ügyeletes tanárnő egy fülessel, különmunkával,
vagy mindkettővel "méltányolta", három jelentés pedig főfelügyelői verést
vont maga után. Senki sem visíthatott jobban, mint ezek a pucér seggű csajok a
maguk tizenkettőtől tizennyolcig terjedő adagjuk kiosztásánál, mikor csípős,
vékony nyírfavesszővel kaptak. De senki se hallotta a bőgést, vastag falak,
tölgyfa ajtók mögött zajlott a verés, és különben se jártak látogatók a
folyosókon, mint manapság az iskolákban és a nevelőotthonokban. Nem volt szülői
látogatás, se újságíró, se ellenőr, nem volt kinek panaszkodni - lehetett dörzsölni
a fájó csíkokat, fel lehetett tűrni a hálóinget, kicsit szipogni, aztán alvás.
Voltak ugyan amolyan ellenőrfélék, savanyú pofájú banyák, de nem nagyon jutott
közelükbe az emberlánya, és látszott rajtuk, hogy úgy gondolják, túl jó dolgunk
van itt nekünk.
Szerencsémre innen szakközépiskolába, a Technical Schoolba
kerültem tizenöt éves koromban... Itt is volt azonban többször konfliktusom a
kémiatanárral, aki hosszú gumicsővel verte áldozatait... Először megijedtem
tőle, s ahogy mondta, rögtön lerántottam a bugyit és bedőltem a veréshez. Akkor
csak kettőt csapott a fenekemre. Két hónappal később azonban megharagudott rám,
becipelt egy kis terembe, és rámparancsolt, hogy vetkőzzek. Ezt megtagadtam,
erre dühös lett, és hat igen keményet kaptam a gumicsővel...
Azt tanácsolom az e sorokat olvasó szülőknek, hogy legyenek
szigorúak gyerekeikkel. Ha a lányok rosszak, szemtelenek vagy szófogadatlanok,
négyszemközt csupaszítsák le a feneküket, és keményen verjék el őket. Igenis
keményen, mert kilenc-tíz ütés alatt semmi értelme a fenekelésnek. A fa kefe, a
nadrágszíj, a pálca hamar feledésbe merül, ha visszakerül helyére a bugyi,
egészen a következő verésig. De akárhogy is fenyítik őket - szeretettel tegyék.
A lágyszívű szülő semmit sem segít a gyereknek. A gyerek azonban szereti a fegyelmet,
jó neki, ha tudja, meddig mehet el, és a lányoknak is jó az, ha tudják, le kell
tolniuk a bugyijukat, ha túl messzire merészkednek - le bizony, épp olyan
mélyre, bokáig, ahogy nekem kellett hajdanán az intézetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése