Diana 1. rész

Diana

I. Rész

„Éjre éj és napra nap

Egy bűvös hálót rázogat

Mint titkos hang, súg átkokat

s néki, hogyha ott marad

Hol Camelotra lát.

De súghatnak már őneki,

Hálóját csak lengeti,

s fontolóra sem veszi

Shalotnak asszonyát.”

Diana kedvenc könyvéből olvasott fel, teljes beleéléssel a folyóparton. Apró, kecses termetű lány, hosszú barna haja hátát takarta, meleg barna szemeitől pedig a vég is elolvadt volna.

Dianának sok kérője akad, de mégsem szeretne férjet, szeret így élni, a család biztonságában, ahol szeretet öleli át minden pillanatát. A romantikus lány oly módon elmerül játékában, hogy észre sem veszi közeledő apját. A táj csodaszép, békés és gyönyörű az idő.

– Lord Alfred Tennyson, Shalott hölgye! Eltaláltam? – Kiált egy mély, erős hang, Georg úr, Diana kedves, jó szívű édesapja.

– Apuskám! – A lány hátra fordult, és kacajos, örömmel teli hangon köszöntötte az ő drága édesapját. – Mi szél hozta erre? Rég nem járt már itt kedves apám!

– Az én tündér kislánykám… annyira szép az idő, és látni szerettelek volna. Tudom, hogy ebédre haza jössz, mint mindig, de én azonnal látni akartalak. Lord Hampfel bált rendez, téged is meghívott.

– Jaj apuskám, olyan boldog vagyok! Imádom a bálokat, annyira romantikus. –Már is pördült párat boldogan a lány.

Apa és lánya, karöltve visszasétáltak a kastélyba, a festőien szép mezőn át. Az asztal már terítve volt, finomabbnál finomabb ételekkel. A hatalmas asztalnál csak ők ketten ebédeltek, Diana édesanyja évekkel ezelőtt meghalt, testvére nem született, a nagymamája pedig Skóciába utazott. Közben vendégük érkezett, Henri úr, Georg úr öccse. Diana nem szerette a férfit, mert nagyon rosszindulattal áldotta meg a teremtő.

– Kedves öcsém, örömünkre szolgál jelenléted, tisztelj meg minket részvételeddel asztalunknál – szólt udvariasan, Georg úr. Nem kellett többször hellyel kínálni, elsőre elfogadta. Közben a hosszú terítő alatt bujkált Bobi, Diana kutyája, a lány lopva finom falatokkal etette kedvencét. Bármilyen ügyes is volt nem maradt észrevétlen, Henri úr felháborodottan pattant fel.

– A teringettét! Ezt a lányt nem nevelte jó modorra bátyuram? Egy állat, a lakoma asztalnál! Hallatlan!

– Drága öcsém, a kislányom itthon van, kedvére tehet, ami csak tetszik számára!

Diana gúnyosan nézett a férfira, hiszen nem szerette őt. Henri úr rögvest elhagyta a kastélyt.

Néhány nap múlva elérkezett a bál napja, Diana izgatottan készült a nagy napra, szolgáló lánya szépen megfésülte, hosszú, kissé göndör, selymes haját. A varrónője szép ruhát varrt neki, smaragd zöldet, ez volt a kedvenc színe. Az édesapja betegeskedett, így ő nem  tartott lányával.

– Drága édesapám, inkább itt maradok, nem megyek a bálba, nem tudok úgy elmenni, hogy tudom, apám betegeskedik – Diana odatérdelt a megtermett édesapja ágyához, nagyon aggódott érte. A kedves öregúr sápadtan, erőtlenül hevert.

– Nem, kislányom, nem szeretném, menj csak, érezd jól magad, én így akarom, nem lesz semmi baj – nyugtatta lányát Georg úr, kezét fogva. Közben nagyokat sóhajtott.

Diana engedelmeskedve szeretett apja akaratának, elment a bálba. Szinte minden figyelem ráirányult, apja nélkül, kísérő nélkül érkezett, ezért Lord Hampfel vette szárnyi alá.

Szépsége akár egy királynőé, de volt benne valami elragadó egyszerűség, kellem és báj.

Végigtáncolta az éjszakát, majd hajnalban hazatért.

Otthon, tragikus hír fogadta, az éjszaka alatt elhunyt imádott édesapja. Diana nem sírt, magába roskadt, egymást követték az események, a temetés után felolvasták édesapja végakaratát.

A végakarat szerint csak 20 évesen örökölhet, vagy ha férjhez megy, addig a 18 éves lány gyámja, nagybátyja, Henri úr lesz. Ez a hír, a lány számára tragikus, mindig is utálta őt.

Henri úr, gyorsan túladott az árván maradt teremtésen, kolostorba küldte. Diana megviselve, elüldözve, összetörve költözött be börtönébe, a zord leányiskolába.

*

Barátságtalan, rideg épület… Diana, egyetlen porcikája sem kívánta a vele, a körülötte történeteket. Szép ruháit, és minden egyéb holmiját elvették.

Bekísérték az igazgatóúr szobájába.

– Gyere beljebb lányom, az én nevem William Kalver, az intézmény vezetője vagyok. Jól ismertem az édesapád, és nagyon sajnálatos a vele történtek. Henri úrnak megígértem, hogy vigyázunk az ifjú hölgyre. Naponta háromszor kötelező az imádság, a délelőtti órákban tanítás folyik, majd a délutáni órákban az intézmény körüli munkák és szabad foglalkozás történik.

Igen szigorú az intézmény házirendje, és érvényben van a testi fenyítés is. Javaslom lányom a kiváló magaviseletet, és a szófogadást, akkor nem lesz baj. Na, fel a fejjel, kislány! – Próbálta William kissé bíztatni az elárvult, megtört lányt.

Dianát a szobájába kisérték, ami inkább egy nyomorúságos cellára hasonlított. Átöltözött, az intézményben használt sivár egyenruhába, ezt egy apáca meg is várta. Majd lefeküdt az ágyára. Szinte reggelig mozdulatlan volt, talán aludt is egy kicsit, de ebből szinte semmit nem érzékelt. Kopogás rázta fel vegetatív állapotából. Odavánszorgott az ajtóhoz.

– Jaj, lányom, elaludtál! – fogta karon egy apáca. – Az óra már elkezdődött, biztosan büntetést kapsz a késésért, de remélem, hogy elnéző lesz a nővér, hiszen új vagy köztünk.

Szelíd erőszakkal, gyors léptekkel Dianát az osztályba vezette. Diana szinte észhez sem tért, csak követte a vezető szorítást. Beérve a tanterembe, azonnal feléje fordult a többieket tanító nővér, a többi diáklány pedig lélegzett-visszafojtva figyelte a történéseket.

– Kedves úri kisasszony! Már is elkésünk? Tán nem ébresztette a szobalánya? – gúnyolódott az idős apáca. – Ezért, meg leszel büntetni példásan!

– Anyám, kérem ne! Ez a kislány még csak most érkezett, biztosan többet nem tesz ilyet – vette védelmébe a fiatalabbik nővér, akit Máriának hívnak.

– Biztosan nem tesz ilyet, arról gondoskodom! Diana mindkét kezedre tíz-tíz tenyerest fogsz kapni. Nyújtsd ki a kezed tenyérrel felfelé, és nem húzhatod el. Megértetted?

A lány némán bólintott. Nem történt még vele soha ilyen, sosem fegyelmezték, de érezte, tiltakozása hasztalan lenne. Tette, amit a rosszindulatú apáca parancsolt, először a baltenyerével kezdte. Tekintélyes méretű fa vonalzót használt. Az első tenyeres elcsattanása sokként érte a lányt, de tűrt. A másodiknál erősen rándult az arca, a kegyetlen nő örömmel nézte önkéntelen reakcióit. Nagyon fájt Diana tenyere, már szinte elviselhetetlenül… A negyedik után összeharapta ajkait és elrántotta a kezét.

– Kérem, ne, már nagyon fáj – kérlelte kínzóját a lány.

– Azonnal nyújtsd vissza a kezed! – hangzott a kemény parancs.

A lány nem tette, amire utasították. A nővér elkapta a kezét és az eddiginél is nagyobb erővel csapott oda és folyamatosan osztotta a tenyereseket. A lány már kínjában szétharapta a száját és tehetetlenségében egy hatalmas pofont adott az őt kínzó apácának.

A lány nem így akarta, de nem tudott máshogyan véget vetni elviselhetetlen fájdalmának.

A teremben megfagyott a levegő, pár lány felsikoltott rémületében, Mária nővér is megdermedve állt. A pofont kapott nővért elöntötte a düh, a lányt lerántotta, rátérdepelt az egyik karjára, hogy mozdulni se tudjon, a másik kezét pedig megfogta, és ütlegelni kezdte. Dianának már nem csak a tenyerét érték az ütések, hanem a körmeit is. Szegény lány iszonyatosan üvöltött, a többiek kétségbeesetten nézték. Mária nővér elszaladt. Nem volt nehéz ott tartani a lányt, hiszen jóval fölényben volt az apáca, küzdött szegény teremtés, de feleslegesen.

Ekkor szerencsére történt valami.

– Nővér, ezt hagyja abba azonnal! – William igazgatóúr érkezett és felháborodottan vetett véget a jelenetnek.

– De igazgatóúr, ez a neveletlen lány megütött, keményen meg kell büntetni!– kiabált kikelve magából a nővér.

– Majd ezt bízza rám, Elizabeth nővér. Mária nővér, segítse fel a lányt, és hozza a szobámba.

Dianát William igazgató leültette szobájában. A lány még mindig reszketett, nagyon félt. És még a sírása is alig csendesedett. Szája vérzett, hiszen elharapta, mint ahogyan pár beszakadt körme is.

– Kisasszony, nem így gondoltam ám a tegnapi útra bocsájtó szavaimat. – Nagyot sóhajtott a férfi, miközben kötszert vett elő. – Én ma már nem foglak megbüntetni, bőven megkaptad már a magadét. Mária nővér pedig segít bekötni a kezed.

– Köszönöm uram. – halkan rebegte Diana, könnyeit nyelve.

A férfi úgy a negyvenes évei elején járhatott, igazán jóképű volt, és nemes lelkű. Az intézményt apjától örökölte, ő sokkal keményebb kezű volt, mint fia. Szívből sajnálta ezt a lányt. Szó sem róla, ő is megbünteti a lányokat, ha megérdemlik, de a Diana büntetését ő maga is túlzónak vélte.

Szerző: Anonyma