Pumák 2.

2. rész

Az első nap

Már több mint egy hete voltam Great Bend-ben. Az első 2 napot egy motelben töltöttem, majd kaptam egy szép kis lakást a város szélén. Meredith igazgatónő hatékonyan dolgozott, így a következő nap levizsgáztam autóvezetésből és megcsináltam az edzői vizsgát is. Berendezkedtem és kezdtem megismerkedni a várossal.

Most pedig itt állok délelőtt 10-kor az igazgatói iroda előtt. Ez az első tanítási nap, nekem pedig az első munkanapom. A titkárnő tájékoztat, hogy éppen vannak az igazgatónőnél, és egy padra mutat, ahol egy diáklány ül. Eléggé idegen minden a számomra, a gondolataimba merülve ülök le a lány mellé.

Ebben a pillanatban egy csattanás hangja szűrődik át az ajtón. Nem volt túl hangos, elsőre igazából fel sem tűnt, olyan volt, mintha leejtettek volna valamit. De pár másodperc múlva megismétlődik és most követi egy elfojtott kiáltás is. Az egész olyan, mintha fenekelnének valakit! Csak nem? Közben hallatszik a harmadik csattanás is, most egy sokkal hangosabb hang kíséretében.

A mellettem ülő lány fészkelődni kezd a hangokra, mintha hirtelen kényelmetlenné vált volna a pad. Csak nem ő lesz a következő? Egyértelműen látszik rajta, hogy nem idegen számára a helyzet és pontosan tudja, hogy mi is történik az igazgató irodájában.

Közben a hatodik csattanás után hosszabb szünet következik, majd kinyílik az ajtó, és egy alacsony, szőke lány lép ki rajta. Az arca vörös, jobb kezével a farmerja hátulját dörzsölgeti. Nem pillant senkire, kicsit óvatosan lépkedve eltűnik a folyosón.

- Most már be lehet menni - szól a titkárnő, kettőnkre pillantva.

Előreengedem a lányt. Mrs. Meredith éppen helyet foglalt az szoba nagy részét elfoglaló íróasztala mögött. Int a kezével, hogy mi is üljünk le az asztal másik odalán lévő székekre.

- Sajnálom, hogy várnia kellett - mondja nekem, mosolyogva. - Az ember el se hinné, hogy vannak, akik már az év első napján nem férnek a gatyájukba...

- Szia Kaylee - fordul a mellettem ülő lány felé. - Köszönöm, hogy segítesz. Az úr Mr. Vince, a Pumák új edzője. Az ifjú hölgy pedig Kaylee Kreutzer - pillant rám - aki segíteni fog mindenben. Mondhatjuk, hogy ő lesz az Ön segédedzője. Kaylee tavaly még a csapat tagja volt.

A lány mosolya egy kicsit kényszeredettnek tűnik, nem tudom, hogy az igazgató iroda vagy én feszélyezem.

- Sajnos most nincs sok időm - folytatja az igazgatónő. - Az irodája a pálya közelében van, az öltözők mellett. Kaylee majd odakíséri. Az edzések hétköznap, a tanítás után kezdődhetnek, általában 3 körül. A lányoknak kell szülői engedély, hogy a csapat tagjai lehessenek, a formanyomtatványt majd Kaylee odaadja. Mi is van még? Nem lehet a csapat tagja az, akinek az átlaga 2,8 alá megy. Kivétel nincs, sajnálom.

Látja, hogy az asztalán lévő paddle-t bámulom.

- Ja, igen - reagál a pillantásomra. - Beszéltem Mr. Baley-vel, aki amolyan ezermester az iskolában, hogy készítse el magának a paddle-kat. Ma délután át is veheti őket a műhelyben.

- Az én paddle-imat? - kérdezem kikerekedő szemmel.

- Igen. Nem mondtam volna eddig? Az iskolában engedélyezett a testi fenyítés. Ez a csapatokra is vonatkozik. Persze vannak szabályok, ezeket megtudhatja ebből a kis könyvből - nyújt egy egy vékony füzetet. - Remélem, ez nem jelent majd nehézséget...

- Gondolom, nem - felelem és közben az jár a fejemben, hogy sokkal izgalmasabb lesz az a munka, mint amilyennek először gondoltam.

- Mivel az edzőségen kívül nincs más órája, így igazából nem kell az iskola területén tartózkodni, amikor nincs meccs, vagy edzés. Viszont szeretném - sőt, elvárom -, hogy a péntek délutáni iskolai gyűléseken részt venne.

Feláll a székéből, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége.

- Ha bármilyen kérdése van, Kaylee mindenben segít. Ha ő nem tud, akkor itt vagyok én, de... nekem mindig sok dolgom van és kevés időm.... Egyébként hajrá Pumák!

Ez utóbbit már az ajtóban mondja, öklét a magasba tartva. Kaylee hasonló módon válaszol, ez valami csatakiáltás lehet. Most hallom először a hangját, az irodában a bemutatkozáskor is csak mormogott valamit.

Elindul, én pedig követem. Beszélgetni kezdünk, de látom rajta, hogy valami bántja. Amikor megérkezünk az irodámba, azonnal menni készül, de visszatartom.

- Én úgy hallottam, hogy az amerikaiak nagyon barátságosak vendéglátók, de tőled még egy mosolyt sem kaptam - mondom, miközben leülünk egymással szemben. - Csak nincs valami bajod velem?

- Nincs semmi bajom - feleli, de azért kerüli a tekintetemet.

- Csak nem te akartál lenni az edző? - kérdezem, bár csak vaktában tapogatózom.

- Á, dehogy - mosolyodik el végre. - Én még inkább fociznék, de nem kerültem be az egyetemi csapatba. Így most egy évet kihagyok, és én magam jelentkeztem erre az állásra.

- Akkor?

- Csak az van... - kezdi vontatottan -, hogy az egyik legjobb barátnőm mamája volt tavaly az edző... És ez olyan, mintha elárulnám őt...

- Én erről nem tudok semmit - mondom.  - És hidd el, hogy teljesen véletlenül kerültem ide. De azt hallottam, hogy az előző edzőt mindenféleképpen kirúgták volna. Sőt, a csapat megszűnése is szóba került...

- Igen - feleli, elhúzva a száját. - Tényleg nagyon gyengék voltunk. De... Alicia is nagyon aggódik... Alicia a barátnőm, akiről szó van. És ő még mindig a csapat tagja lehet. Csak fél, hogy a mamája miatt kikerül a csapatból.

- Hát, nálam csak az számít, hogy ki hogyan teljesít - mondom mosolyogva. - Én értek a focihoz, de nem nagyon ismerem az itteni dolgokat. Ha segítsz nekem, akkor megígérem, hogy nem csak egy meccset fognak nyerni a Pumák.

- Rendben - mondja, és most már őszinte a mosolya.

- Először is mesélhetnél nekem erről a paddle-s dologról - mondom. - Ott, ahonnan én jöttem, már régen nincs ilyen, hogy az iskolában vagy az edzésen testi fenyítést lehetne alkalmazni...

- Hát, nálunk lehet - feleli nagy sóhajjal. - Oké, hol is kezdjem? Szerintem el kell olvasni a szabálykönyvet, de azért a főbb dolgokat megpróbálom összefoglalni. Minden tanárnak és edzőnek van két paddle-ja. Egy nagyobb, olyan, mint amit az igazgatónő is használt, és kisebb, ami nagyjából olyan, mint egy emberi tenyér. Az elsőt szokták használni komolyabb esetekben, a kisebbet pedig akkor, amikor csak figyelmeztetni akarják a diákokat. Ha valami komolyabbat követ el valaki, akkor elküldheti az igazgatóhoz is...

- Hát, úgy látom, hogy itt nem lesz nehéz fegyelmet tartani - mondom széles mosollyal. - És mi a helyzet a segédedzővel?

- Ezt hogy érti? - kérdi meglepődve.

- Ha te követsz el valamit, akkor téged is elfenekelhetlek? Vagy ez csak a játékosokra vonatkozik?

- Erre nincs szabály - feleli somolyogva, miközben jobb kezével végigsimít a szemöldökén. Később rájövök, hogy mindig ezt csinálja, ha zavarban van. - Szerintem ez kettőnkön áll. Ahogyan az is, hogy én büntethetem-e a lányokat, vagy csak maga.

- Oké, akkor állapodjunk meg, hogy fenntartom magamnak a jogot, hogy a segédemet is testi fenyítésben részesíthessem, ha valamit rosszul csinál. Rendben?

- Rendben - bólint és elhúzza a szája szélét egy kicsit. - Pedig már azt hittem, hogy legalább egy évig nyugalma lesz a popsimnak...

Nevetve a szemembe néz. Meglepődve látom, hogy nem igazán zavarja a dolog, mintha teljesen természetes lenne a számára. Sőt, mintha ezzel a helyére kerültek volna a dolgok.

- És természetesen neked is jogod lesz büntetni a játékosokat, hiszen engedelmeskedniük kell neked. Persze nem várom el tőled kötelező jelleggel, ha esetleg nehéz... Hiszen barátaid vannak a csapatban... Nem szeretném, ha emiatt megharagudnának rád...

- Szerintem azzal nem lesz gond - mondja.

- Nos, akkor munkára!