Szöveg

Abbahagyja, kinyitom a szemem. – Mégis megütöttél – suttogom –, pedig megtettem, amit mondtál… – Igen – mondja. – Mert szeretsz verni – suttogom. – Igen – feleli –, és szeretem nézni, ahogy összerándulsz, és szeretlek leszorítani, hallgatni, hogyan könyörögsz. Szeretem azokat a hangjaidat, amelyeket képtelen vagy visszafojtani. Szeretek elnézni rajtad egy-egy kék foltot, amelyről tudom, honnan származik: onnan, hogy jól elvertelek. – Megborzongok. Hátranyúl, föl, lerántja azt az öreg pokrócot, amit a dívány sarkában tart összehajtogatva egy párna alatt. Szétrázza, betakar, s miközben a pléd foszladozó szaténszegélyét az állam alá gyűri, így szól: – És mert te is akarod. – Igen – suttogom. – De sose akkor… sose közben… – Tudom – mondja, egészen közel a fülemhez, keze mélyen a hajamban, szorosan és simogatón a fejbőrömön.

Elizabeth McNeill: 9 és fél hét