Rebecca Miller: Pippa Lee négy élete

Pippa Lee tizenhat éves lány, akit gyógyszerfüggő anyja időnként cumisüvegből etet. Pippa Lee New York-i démon, aki elmerül a szado-mazo világában. Ugyanő a tökéletes háziasszony, a vacsorapartik királynője. S aztán egy nyugdíjas közösség alvajáró tagja. Egy asszony több életét kísérhetjük végig Rebecca Miller nagy sikerű regényében, amelyből maga a szerző rendezett filmet, világsztárok sorával a főbb szerepekben.

* * *

Shelly kapta a jómódú Mrs. Washington szerepét, Kittynek őt kellett elcsábítania a vidéki villaházban. Ez a foglalkozás tehát némi újrajátszást követelt. Kat az alkotás lázában új, fontoskodó arckifejezéssel helyezte el a lámpákat, választotta ki a jelmezt, állította be a jelenetet: én fehér lánykabugyit, hegyes fekete melltartót és magas sarkú, döglesztő fekete cipőt viselek. Éppen Mrs. Washington gyöngyeit lopom el. Ekkor belép Mrs. Washington, lovaglóruhában. Dölyfös, fenséges látvány. Bűnömön feldühödve úgy dönt, rám fér egy kiadós verés. Noha állóképhez pózoltunk, Kat úgy igazgatott minket, mintha mozgófilm jelenetét forgatnánk. Shelly annyira beleélte magát, hogy amikor rajtakapott, ténylegesen sírt dühében. Kat el volt ragadtatva a produkciójától.

De most, hogy ilyen tökéletesen megoldotta a bevezetést, rendezőnket megtorpanásra bírta egy technikai jellegű dilemma: ha majd Mrs. Washington ostorral nekem esik, hogyan tegyük hitelessé a jelenetet úgy, hogy ne tegyen kárt bennem? Inkább, javasolta Kat, használja Shelly a kandallónak támasztott gumilapátot, s azt közelítse a fenekemhez, mintha ténylegesen verne. Shelly megpróbálta, de túllőtt a célon, hogy úgy mondjam. Olyan erősen vágott oda, hogy feljajdultam. Piros kis hurka nőtt a hátsómon; nyakamat tekergetve próbáltam szemügyre venni. Kat lendült felém, mint aki megijedt. De döbbent arckifejezésemből kiolvashatta, hogy igazából kutya bajom, sőt.

– Megpróbáljuk még egyszer? – kérdezte halkan. Bólintottam.

Kis kitérőt tettünk tehát: most nem Kat könyvét illusztráltuk. Eleinte el sem hittem, hogy velem történik mindez. Félreértés ne essék: ha megvágom az ujjam, „aúú”-t kiáltok, mint mindenki más. De itt volt valami a körülményben – a beállítottságban, abban a kimódolt alaposságban, mellyel az asztalhoz, az ágyhoz vagy a radiátorhoz kötöztek. Más fájdalmat éreztem, nem olyat, mint amikor az ember beleüti valamibe a lábujját. Ha elég sokáig tartott, ha elég hosszan ütöttek, korbácsoltak vagy pofoztak, hideg lett, bizsergett a bőröm, és úgy tudtam áttörni a fájdalmon, hátrahagyva a való pillanatot, hogy egy másik helyen bukkanjak föl, ahol semmit sem látok élesen. Ott derűs, csöndes, üres, ujjongó érzések fogadtak. Ez az érzés a legboldogabb újjászületettek elragadtatására emlékeztet – a tévében láttam ilyet –, akik fennakadt szemmel, fölemelt karral, énjükből kiszakadva ölelik magukhoz a földöntúli üdvösséget. E különös önkívület mindössze néhány hétig tartott, Kat és Shelly társaságában. Soha többé nem voltam képes hasonló módon átélni a fájdalmat. Vagy nem engedtem meg magamnak.