/1886-ot írunk. A bájos Banner O'Brien megszerzi orvosi diplomáját, elválik erőszakos férjétől, és elmenekül messzire. Az új helyen megismerkedik Adam Corbinnal, aki szintén orvos, és hamarosan összeházasodnak. A férfi többször is megfenyegeti a feleségét, hogy elfenekeli./
– Ezt akarta velem is csinálni, mielőtt az édesanyja félbeszakította? – csattant fel.
– Nagyon jól tudja, hogy nem, O'Brien.
– Valóban?
A férfi hátat fordított, megfogta a kötőféket és az ajtó felé vezette a lovat. A kis homokfutó utána gördült.
– Ha éppen tudni akarja, a térdemre akartam fektetni, hogy elfenekeljem – mondta a férfi szárazon.
Banner megsértődött és inkább ettől remegett, s nem a friss decemberi időtől.
– Ebben az esetben nagyon örülök, hogy az édesanyja pont időben érkezett. Le kellett volna, hogy tartóztattassam magát.
Adam felnevetett, karonfogta Bannert és a szapora hóesésben a homokfutó felé vezette.
– Letartóztatni? A békebíró napokig ezen röhögött volna, O'Brien.
Könnyedén felemelte a lányt az ülésre és lehuppantotta rá. Aztán csak állt mellette, a hó döbbenetesen kihangsúlyozta sötét haját, kék szeme vidáman csillogott.
– Letartóztatni – ismételte hosszú idő elmúltával. Aztán megcsóválta fejét, megkerülte a homokfutót, felült, megigazította az ölükbe tett pokrócot és kézbe fogta a gyeplőt.
* * * * *
– Szeretnék veled menni – jelentette be.
– Nem.
– Miért nem?
– Mert nem volna biztonságos. Ezért.
– Akkor követlek.
A férfi felé fordult és perzselő pillantást vetett rá.
– Próbáld csak meg O'Brien, és elfenekelem a bájos kis hátsódat.
– Megtennéd most? – blöffölt Banner, aki nagyon is jól tudta, hogy Adam képes rá, ha eléggé felcukkolja. – Nem tanácsolnám, te nagyképű hólyag, mert kénytelen volnálak becsukatni.
Harsogó nevetés volt a válasz.
– Bebörtönözni? Ha nem tudnád O'Brien, ennek a tartománynak a törvényei szerint a hüvelykujjadnál fogva lelógathatlak egy utcai lámpáról, ha erre szottyan kedvem.
– Undorító.
– Mindazonáltal igaz. A törvény szempontjából a tulajdonom vagy, imádott kedvesem.
* * * * *
Amikor megjelenik a lány volt férje, Adam biztonságba szeretné helyezni a feleségét, és azt tervezi, hogy egy időre elküldi a testvéréhez, Keithez./
– Kérlek ne küldj el engem Keithhez.
– Adj egy sziklát és egy vésőt, O'Brien.
– Lehetetlen alak vagy. Tudsz róla?
Adam bólintott.
– Te pedig már indulsz is Wenatchee-be – válaszolt. Lehajolt és ajkát a lányéhoz érintette. – És O'Brien.
– Tessék.
– Hordjál bugyogót.
Meglepődtek, amikor Katherine Corbin viharzott feléjük a mólón. Arca vörös volt a haragtól.
– Ezek a hülye önző…
Banner elfelejtette, hogy akarata ellenére Wenatchee-be utazik, elfelejtette Seant, elfelejtette ezt a szörnyű érzéketlen alakot mellette.
– Mi történt, Katherine?
Hó borította Katherine orrát, szempilláját és csinos tollas kalapjának szegélyét.
– A tartományi legfelsőbb bíróság hatálytalanította a törvényhozók döntését. – dühöngött. – A nők egyenjogúsága, mint mondták, alkotmányellenes. Fel tudjátok fogni ezt? Alkotmányellenes.
Az emberek elnéző jóindulattal meredtek Katherine-re.
– Anya, közönséged van – suttogta Adam.
– Nem érdekel – szólt rá Katherine. – Különben is, mit kerestek itt?
– Banner elutazik.
Katherine szép arca elsápadt.
– Tessék?
Banner dühödt pillantást vetett férjére.
– Nem megyek Wenatchee-be – közölte vele. – Abban a pillanatban, hogy kiköt a gőzös Tacomaban, eltűnök.
Adamnak láthatóan nem jutott eszébe ez a lehetőség, dühösnek, meglepettnek látszott. És attól, amit mondott, többen fordultak feléjük, mint Katherine szónoklatától a tartományi legfelső bíróságról.
– Látod, mit csináltál? – szólt rá Banner önelégülten. – Botrányt csináltál, Adam Corbin.
A férfi felé hajolt.
– Menjünk valami szélcsendes helyre, ahol nem esik a hó – szólt közbe hirtelen, diplomatikusan Katherine.
Adam bólintott.
– Persze – mondta. – Mihelyt O'Brien felszáll a gőzösre, hazaviszlek, anya.
Banner felszegte állát és összefonta karját. Bármilyen hajthatatlan legyen is Adam Corbin, ő van előnyben.
– Majd eldöntöm, hova megyek, drágám és honnan írok neked – mondta pimaszul.
Hátrált Adam elől. Mindketten tudták, hogy a férfinek nincs annyi ideje, hogy elkísérhesse Wenatchee-be, más módon pedig nem lehet biztos abban, hogy a lány engedelmeskedik.
– Te kis...
– Tudod, te is, hogy mehetnék a szeretődhöz.
Hangos káromkodás visszhangzott a víz felett.
– Talán félsz, hogy kicseréljük a tapasztalatainkat? – erősködött Banner. A móló végén volt már, még egy lépés hátra és a medúzák közt találja magát. Adam arca eltorzult a dühtől, szemében harag lángolt.
– Vidd a se… Szállj be a hintóba!
– Miért, mi van ha nem engedelmeskedek? – feleselt bájosan Banner. Nagyon is tudatában volt a sok bámészkodónak, akik homokfutókba, s hintókba pakolták a mólón csomagjaikat.
– Ne akard megtudni O'Brien!
– De igen akarom – dalolta vissza a lány. Élvezte előnyét.
A széles vállak megrándultak, aztán Adam elkapta a lányt, megfogta derekát és a vállára vetette. Banner rúgkapált, de Adam nyugodtan lépkedett a hintójuk felé, úgy vitte őt a vállán, mint egy zsák búzát, láthatóan ügyet sem vetett az őket körülvevő jól szórakozó városbeliekre. Amikor a hintóhoz ért, kinyitotta az ajtót, behajította feleségét, nyugodtan nézte, hogy az asszony sértődött, zöld gyapjas labdaként gurul a jármű sáros padlójára.
Katherine mocorgott az ülésen. Kinézett az ablakon, nagy gyakorlata volt abban, hogy ne vegye észre, amit nem akar.
Adam mondott valamit a kocsisnak, aztán beszállt, pont, amikor mogorva, piruló felesége feltápászkodott. Adam elkapta karját és arccal lefele az ölébe rántotta. Banner a szó szoros értelmében érezte a férfi kezét a hátsó fele fölött, behunyta szemét és várta, hogy a nagy tenyér elkerülhetetlenül lecsapjon.
– Jóságos ég, Adam! – avatkozott be fürgén Katherine. – Micsoda barbárság! Elment az eszed?
– Igen – felelte a férfi és tenyere nagyot csattant Banner fenekén.
Banner végre megszabadult attól a fura tehetetlenségtől, amely az előbb elfogta, hangosan felkiáltott, inkább dühében, mint a fájdalomtól és küzdeni kezdett. Egy második ütés volt a jutalma, s ez már fájt is.
– Adam Corbin – harsogta túl Katherine a hangzavart. – Ha még egyszer megütöd ezt a drága gyermeket, megállíttatom a hintót és kiszállok.
– Soká érnél gyalog haza, anya – felelte Adam.
Aztán felhajtotta Banner szoknyáját, hogy kilátszott a lány bugyogója és a hideg szél az alsóneműn keresztül a lány fenekébe harapott. Banner teljesen megdöbbent a sértéstől. Libabőrös lett a combja.
– Fázol, drágám? – kérdezte lassan Adam.
Banner fészkelődött, csavarodott, kétségbeesetten próbált szabadulni.
– Igen – visította.
– Ez majd felmelegít – nyugtatta meg a férfi és keményen elfenekelte.
Banner a sértődöttség merev kis szobraként állt a nappaliban a kályha mellett, a tüzet nézve.
– A közelembe se gyere, Adam Corbin – morogta anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna férjére.
Adam tudta, hogy nem kéne, de nem tudta visszafojtani a kuncogást. Úristen, mennyire szereti ezt a lányt, kívánja, milyen szüksége van rá.
– Miért nem ülsz le?
– Miért nem fulladsz meg? – vágott vissza Banner.
Adam újra kuncogott, amikor eszébe jutott Banner formás, felfele néző popsija és anyja aranyos sértődöttsége.
– Te ragaszkodtál ahhoz, hogy megtudd, mit termék. Lóhere. Most már tudod.
Banner megpördült és az arcába nézett. A lóherezöld szemek keményen csillogtak.
– Hogy merészeltél így megütni? És az anyád előtt, az ég szerelmére! Soha életemben nem voltam ilyen zavarban és a… a bugyogóm is kilátszott.
Adam nagyon is jól emlékezett a látványra. Elvigyorodott.
– Mondjál csak ellent nekem Lóhere és a bokádra húzom.
Bíborvörös lett a lány arca, de lenyelte azt, amit mondani akart és szinte engedelmesen bólintott. Adam még mindig ezen a csodán töprengett, amikor a lány keményen a sípcsontjába rúgott. A férfi fájdalmában és dühében felüvöltött, Banner pedig bölcsen jobbnak látta elpucolni.
Adam a hálószobában bukkant rá, Banner egy székben térdelt a kályha mellett és tágra nyílt, ijedt szemekkel kukucskált felé a szék támláján keresztül.
– Elszökök, ha Wenatchee-be küldesz – mondta.
Adamot csaknem annyira megrémisztette a gondolat, mint az, hogy mit tehet Sean Malloy a lánnyal. Hogy leplezze, körülményesen kicsomózta vékony nyakkendőjét és kigombolta az ingét.
– Hát ennyire el akarsz hagyni, Banner?
A lány lassan megrázta fejét. Haja csodálatos ticián sörény volt, ragyogott rajta a tűz fénye, mintha maga is tűzből lett volna.
– Soha nem akarlak elhagyni – suttogta.
Banner felkelt a székből, megállt előtte és Adamnak elakadt a lélegzete. A lányon mindössze bugyi és ingmell volt.
– Megbántad, amit tettél? – szegte fel Banner az állát.
Adam nagyot nyelt.
– Nem – felelte hosszú idő után. – És te bánod, hogy ellentmondtál nekem?
A lány mosolygott. Csábító volt és tudta, mit tesz és élvezte.
– Nem – felelte.
– Elég fair – mondta a férfi. Még soha nem hatotta meg ennyire a lány szemtelen, feleselő szépsége. – Gyere ide!
Banner csodálatosképp engedelmeskedett. Adam ágyéka begörcsölt, felemelte a lányt, a székhez vitte, ahol várta és gyengéden az ölébe tette. De egész másképp, mint nemrég a kocsiban. Banner most szembefordult vele, dús mellei ziháltak az ingmell csipkés anyaga alatt. A lány zöld szeme elsötétült a buja huncutságtól. Egyik kezét becsúsztatta a férfi inge alá, ujjaira tekerte a dús szőrzetet és egészen a csontjáig lángra lobbantotta Adamot. S közben másik kezével kikötötte a bugyiját tartó szalagokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése