Válasz a levélre

A korábbi levél folytatása - Gelina naplójából kimásolva:)

2007. december 8.

Kedves Naplóm,


Igazából nem döntöttem még el, hogy meghagyom-e ezt a két bejegyzést, a tegnapit és a mait. Lehet, hogy inkább kitépem majd a lapokat, jelképesen kitörölve ezzel az életemből is az eseményeket. Akárhogy is teszek majd, muszáj leírnom…. Muszáj, hiszen ha nem velem történt volna meg, egészen biztosan nem hinném el.

A teljes mai napot Vincével töltöttem. Igen, találkoztam vele a fenyegetése ellenére is. Nagyon szigorú hangnemben írta ugyan azt a tegnapi levelet, de a kulimász, amibe hoztam magam, talán még hatalmasabb. Valahogy ki kellett másznom belőle és tudtam, egyedül ő segíthet.

Reggel, még indulás előtt megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Az óracsörgéstől kezdve, azóta, hogy kipattantak a szemeim, egyfolytában azon járt az eszem, hogy hogyan fogom neki megmagyarázni a történteket. Ezen filóztam már az alatt az öt perc alatt is, amit még lustán a paplan alatt töltöttem, ezen agyaltam a zuhany alatt el-elábrándozva, és ez járt a fejemben a nyitott Cosmopolitan felett is, a szokásos reggeli cappuccino-mat kortyolgatva.

Elhatároztam, hogy ez alkalommal megpróbálok majd a józan eszére hatni, nem veszítem el a fejemet úgy, mint múltkor. A sértő megjegyzéseimmel akkor is csak az ellenkező hatást értem el, ami, bár nincs benne a levélben, aznap este még 60 fenekest jelentett… Ha visszaemlékszem, azonnal görcsbe rándul a gyomrom…. Még most is érzem a tenyere erejét a bőrömön…, és a sajgást, ami csak napok múlva szűnt meg teljesen… Beleborzongok még a gondolatba is.

Úgy gondoltam, most majd megvitatjuk a dolgot. Végül is kultúrált, felnőtt emberek vagyunk mindketten, nem létezik, hogy ne tudjuk megbeszélni ezt az ügyet, lehetetlen, hogy ne segítsen nekem, hiszen olyan jó barátok vagyunk… Fordított esetben rám biztosan számíthatna.

Minden olyan magától értetődőnek tűnt a reggeli szűrt fényben, a forró cappuccino felett. Már-már kezdtem megnyugodni, amikor hirtelen eszembe jutott valami, amitől félrenyeltem az italt.

Nem voltam teljesen őszinte Vincével, egy dolgot elhallgattam előle: nem „csak” gyorshajtásról van itt szó, az alkoholszintem is a megengedett határérték felett volt. Igazán nem sokkal pedig, az egész csupán pár ezrelék, és ez sem volt szándékos, tényleg…

Munka után beültünk Lillával egy pub-ba. Éppen most szakított Márkkal és szüksége volt valakire, akinek elsírhatja a bánatát. Persze ő inni és felejteni szeretett volna, nekem meg, mint legjobb barátnőnek, muszáj volt szolidarítanom vele, legalább egy picit… Ha akkor tudom, hogy ekkora bajba kerülök… Pedig direkt kértem a pincért, hogy az én koktélomba csak minimális mennyiségű tequilát keverjen… Hihetetlen, hogy ennyi is számít… (Ha már itt tarunk: nem kellene változtatni ezeken a szigorú szabályokon?? Jó-jó, értem én, hogy sok a felelőtlen fiatal, a „diszkóbaleset”, meg minden, de akkor legalább lehetnének egy kicsit elnézőbbek azokban az esetekben, amikor egyértelműen csak egy kis tévedésről van szó..)

Persze tudtam, hogy Vincének hiába magyaráznám akár ezt, akár azt, hogy tényleg csak minimálisan léptem túl a megengedett határt. Ő nagyon szigorú ilyen dolgokban és már a fél évvel ezelőtti eset is borzalmasan feldühítette. Valahogy az a teóriája, hogy egyszer még össze fogom törni magam (ha épp nem mást ütök el), és hogy ha rajta múlt volna, engem jogsi közelébe sem engednek soha… Hmmm… Tipikus hímsoviniszta szöveg…

Miután ezt így végiggondoltam, felöltöztem és elindultam. Eszembe sem jutott, hogy ne kocsival menjek. Igaz, az igazoltató rendőr beígérte, hogy elveszik a jogsimat, de úgy gondoltam, hogy ez úgyis csak egy üres fenyegetés, nincs még meg a végső döntés, papír sehol, amiről meg nincs papír, az nem létezik.

Így hát útra keltem, kínosan ügyelve a sebességre… - ami nekem, a száguldás megszállottjának különösen nehéz volt. A húszperces út alatt végig úgy vert a szívem, mint nem is olyan rég a gimiben, feleltetés előtt. Nagyon okos ember lehetett, aki kitalálta az olyan szólásokat, mint hogy „vkinek a torkában dobog a szíve”, vagy épp „kiugrik a helyéről”. Valószínűleg ő is valami olyasmit élt át, mint én ez alatt a rövid idő alatt.

Amikor odaértem a ház elé, dudáltam egy nagyot, éppúgy, mint máskor, valahányszor látogatóba jöttem. Szinte azonnal megláttam Vincét, ahogy kinéz az elhúzott függöny mögül. Amikor észrevett, hirtelen a fejéhez kapott, mintha legalábbis kísértetet látna. „Vajon mit csináltam már megint rosszul?” – villant át az agyamon.

Túl sok időm persze nem volt ezen gondolkodni, mert már lent is volt értem, valósággal kirontott a kapun, csoda, hogy a helyén maradt…. Amire azonban odaért a kocsihoz, lehiggadhatott, mert mosolyogva nyitotta ki nekem az ajtót.

„Hát itt vagy, Kicsilány, már nagyon vártalak” - üdvözölt.

„Szia Vince, én is örülök, hogy látlak, rég nem találkoztunk” – feleltem.

„Éppen fél éve.”

„Ühümm…. igen, éppen fél éve.”

Azt mindenképpen biztató jelnek vettem, hogy nem fektetett a térdére ott rögtön, az utcán, ahogy találkoztunk. „Csak megjött a jobbik esze neki is” - gondoltam. Bár az a hangsúly…..

A lakásba lépve hellyel kínált, kávét hozott, igazán lovagiasan viselkedett. „Hát ez tényleg beszélgetni akar, HURRÁÁÁ!!” - futott át az agyamon és közben éreztem, hogy az adrenalin szépen csúszik bennem visszafelé, az optimális szint közelébe.

„Akkor tehát, kicsim, szeretném, ha most szépen és nyugodtan elmesélnéd, mi történt.”- kezdte a beszélgetést. Az arca komoly volt ugyan, de higgadtnak tűnt, nem igazán szigorúnak. Nem is éreztem magam fenyegetve, így belekezdtem:

„Figyi, Vince, tényleg nem tudom, mi volt velem aznap. Sokáig bent kellett maradnom az irodában, határidős munkám volt, tudod, amelyikről meséltem. Késő volt már, amikor észbe kaptam, hogy lekésem a fodrászomat, sűrű napja volt neki is, igyekeznem kellett. Őszintén szólva mindenen járt az eszem, csak azon nem, hogy a sebességemet figyeljem. Egyfolytában az órát néztem, és hát azért valljuk be, lakott terület ide vagy oda, az a környék mindig nagyon csendes. Egy lélek sem járt az utcán, még egy kutya, vagy egy galamb sem állta el az utamat. Nagyon siettem, értsd meg. Segítenél megint, utoljára? Kérlek, szerezd vissza a jogsimat, tudod, hogy kocsi nélkül nem tudok létezni…”

„Épp elég baj ez, hogy még a sarokig is autóval jársz – de ettől most tekintsünk el” - szakított félbe Vince. -„Folytassuk talán a bokán rúgott rendőrrel.”

„Jaj, istenem, pillanatnyi elmezavar, hirtelen felindulás, ilyenekről még nem hallottál?? Nem is volt amúgy szándékos… Csak hát olyan pimasz volt velem. Tudta nagyon jól, hogy sietek, csak biztos mivel látta, hogy fiatal nő vagyok, ráadásul talán be is jöttem neki, ki akart velem kezdeni, ezért jött egyfolytában azokkal a kötekedő kérdéseivel… Ha minden lányt így akar felszedni, sose lesz barátnője….”

„Na, állj. Ez érdekesen hangzik. Kötekedett veled? Szegény kicsikém… És vajon hogyan? Például megkérdezte, hogy a kisasszony fogyasztott-e aznap alkoholt??”

„Én… én nem… Amúgy meg honnan… Nem is igaz..”

„És a másik szemtelen kérdés mi lehetett?? Esetleg az, hogy lennél-e szíves megfújni a szondát???”

„Mondom, hogy nem….. (Jaj, ne, ezt a tekintetet ismerem….meglátom és már remegnek is a lábaim…a popsimban is kezdem érezni azt a vészjósló bizsergést, neeeem, nem akarom, nagyon nem akarom….SEGÍTSÉÉÉÉG!!!!)”

„Na és erre mit is feleltél? Lássuk csak, idézem: „Hülye mitugrász kis köcsög, azt hiszed, nincs jobb dolgom, mint veled bohóckodni itt az isten háta mögött?” És ezzel bokán rúgtad… Egy hivatalos személyt, egy rendőrt, ha így világosabb… Tudod te, hogy mekkora pert akaszthatnak a nyakadba ezért?? Megáll az eszem, mintha nem veled beszélgettem volna el fél éve az ilyen tettek lehetséges következményeiről..”

„De igen, persze, velem, emlékszem én, csakhogy… (Ne nézz így rám, kééérleeeeek!!!)”

„Még nem fejeztem be: vajon mégis miből gondoltad, hogy nem fogom megtudni, hogy ittas voltál?? A rendőrőrsön, amikor a barátom az orrom alá dörgölte a jegyzőkönyvet, ez úgy ért, mint egy hidegzuhany. Észre is vette rajtam, mennyire meglepődtem! Mert persze amint megkaptam a leveledet, egyből rohantam hozzá, mégpedig azért, drágám, hogy ismételten kihúzzalak a csávából!! Erre mi derül ki? Hogy még a minimális őszinteséggel sem tisztelsz meg…”

„De, a minimálissal igen…. (upsz, ezt talán nem kellett volna… na de most már úgyis mindegy)”

„És még van merszed szemtelenkedni??? Na várj csak… Azt meg már tényleg ne is említsük, hogy mégis hogy jutott eszedbe kocsival jönni ma hozzám? Amikor a jogsid olyan, mintha nem is létezne!! Be van vonva, addig is, amíg leadod, hiába van most a kezedben, nem érsz vele semmit!!”

„Áááá, akkor ezért néztél olyan furán, amikor megláttál az ablakból! Na de nehogy már… ilyen
marhaságot… ezt tényleg nem tudtam..”

„Most már igazán elég, elég egyszer és mindenkorra. Nem állhatok mindig mögötted, meg kell tanulnod felelősen, felnőtt nő módjára viselkedni, és nem úgy, mint az a négyéves kislány, akinek mutatod magad.”

Ekkor hirtelen felállt, a karomnál fogva felrántott, és egy határozott mozdulattal a térdére fektetett.

„Először talán beszéljük meg azt, hogy miért is hallgattad el előlem, hogy ittál vezetés előtt.” – kezdte.

Az utolsó három szót három hatalmas fenekes kísérte, minden bevezetés nélkül. Igazából inkább meglepett, mint fájt, és nem is tiltakoztam ekkor még, gondoltam, ennyi azért kijár.. Az idő előrehaladtával azonban egyre inkább égettek az ütések főleg azok, amelyeket a popsim felső részére kaptam… Ezt nagyon utálom. Fel-fel is szisszentem néha, míg végül, körülbelül két perc elteltével Vince felállított.

„Vedd le a nadrágodat, ifjú hölgy”- szólt.

„De hát mi a fenének?” – kérdeztem ijedten.. Hirtelen megjelent a már ismerős görcs a gyomromban, és önkéntelenül is a popsimhoz kaptam. - „Csak nem akarod azt tenni velem, mint múltkor…ennyire nem lehetsz…”

„Ó, dehogynem, igenis, lehetek. És ez alkalommal biztosra megyünk. Addig ma innen nem mész haza, amíg meg nem győztél arról, hogy tanultál a leckéből.”

Ekkor lerántotta rólam a farmert és visszafektetett a térdére. A meglepetéstől szólni sem tudtam, a már úgy-ahogy helyére rázódott adrenalinszintem ismét toronymagasra emelkedett. Reflexszerűen szorítottam össze a popsimat.

„Na jól van, ifjú hölgy” - kezdett leckéztetni. „Nagyon nem volt szép tőled, hogy nevetségessé tettél a barátom előtt azzal, hogy ott kellett megtudnom a történet egy részét. Ezért most huszonöt fenekest fogsz kapni a vonalzómmal. És csakis azért nem többet, mert a tényleges büntetésed csak ezután következik.”

Kezdtem komolyan megijedni. Nem is tudtam hirtelen, mit kellene tennem. Végül ismételten a meggyőzés mellett döntöttem.

„Hallgass meg” - kezdtem bele, egyre jobban remegő hangon. - „Szerintem meg tudjuk ezt beszélni. Ne haragudj, amiért nem mondtam el a teljes igazságot, nem is tudom, miért tettem. Illetve dehogyisnem: féltem, azért nem voltam őszinte. Ezt meg igazán megértheted. Nem akartam semmi rosszat ezzel, hidd el… A többi meg megtörtént, most már nincs mit tenni, visszacsinálni nem lehet… És igen, ittam előtte egy kicsit, de csakis a barátnőm kedvéért. Tényleg, nem is meséltem: Lilla szakított Márkkal… gondoltad volna? Három év után… Na, ezért volt muszáj innia… csak nem hagyhattam, hogy egyedül tegye… hát mire valók a legjobb barátnők? És igazán nem ittam sokat, láttad a jegyzőkönyvet…”

„Na jó, eleget beszéltünk, ráadásul a körítés engem teljesen hidegen hagy” - felelte. - „Egy felelős felnőtt ember nem csak akkor tartja be a szabályokat, amikor a körülmények éppen megfelelőek… Lássuk tehát a tényeket: Ittál? Igen. Gyorsan hajtottál? Igen. Volt nálad jogosítvány? Nem. Erőszakos voltál az igazoltató rendőrrel? Igen. Teljesen őszinte voltál hozzám mindezzel kapcsolatban? Nem. Ennyi az, ami engem érdekel. Nem szeretnék többet sem szerelmi bánattól szenvedő barátnőkről, sem túlhajszolt fodrászokról, sem pedig állítólagosan kekeckedő rendőrökről hallani… Legalább most tegyél úgy, mintha felnőtt nő lennél és viseld el a büntetést, ne légy ennyire kisbaba!”

„Jaj, ugyan már, nem lehetsz ennyire vaskalapos. Veled talán sosem történt hasonló?”

„Nem, soha.”

„Ó hát persze! Hogy is felejthettem el, hogy Mr. Szentfazékkal van dolgom, aki soha semmi rosszat nem tett még életében… Csoda, hogy nem unod el saját magadat, annyira nem történik veled semmi izgalmas… Jól van, végül is nem muszáj segítened. Én inkább hazamegyek. További szép napot!”

És ezzel felugrottam a térdéről, kihasználva, hogy nem fogott át a kezeivel Felrántottam a nadrágomat és az ajtó felé iramodtam. Már a kilincsen volt a kezem, amikor Vince utolért. Egy nagy lendülettel felkapott, átdobott a vállán, és elindult velem vissza a kanapéhoz. Na, most már üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért, szitkozódtam, rúgtam, haraptam, ahol értem, de semmi hatása nem volt, nagyon erősen tartott. Pillanatokon belül újra a térdén feküdtem, nem is tudom, mikor került le rólam ismét a farmer. A következő másodpercben a jobb kezem már a derekamhoz, a két lábam pedig a combjai közé volt rögzítve, éppúgy, mint múltkor. Azonnal, minden bevezetés nélkül kezdett el fenekelni a vonalzóval, ami eddig ki volt készítve a kanapéra, észre sem vettem. A meglepetés erejével hatott, hogy most már nem védi a farmer a popsimat, a vékony selyembugyi semmit nem ért.

Ez most már tényleg fájt, egyre komolyabban, és nem csak égetett, csípett is. De attól persze nem tartott vissza, hogy mindenféle perverznek elmondjam Vincét, aki élvezi, hogy lányokat fenekelhet, és most örülhet, hogy talált valami alkalmat, hogy a térdére fektethessen. Válaszul csak nevetett és ennyit tett hozzá hat, gyors egymásutánban érkező csípős ütéstől kísérve: „Nagyon fog ez neked fájni, angyalom”.

Egy ideig még szitkozódtam, de hamarosan már csak arra tudtam figyelni, hogy mennyire csíp ez a hülye vonalzó. Sziszegtem, auu-ztam, de a sértegetést abbahagytam, gondoltam, egyrészt talán előbb szabadulok, másrészt meg az a múltkor beígért szappan sem lehet túl finom…

Vince, szokásához híven (amely szokásról én hülye, persze megfeledkeztem), csak innentől számolta a huszonöt fenekest, ami sokkal jobban fájt, mint amire számítottam, úgy éreztem, minden erejét beleadta az ütésekbe. Próbáltam legalább kimozdulni az öléből néha, valamint a kezemet kiszabadítani, de esélyem sem volt ellene. Sírni tudtam volna a tehetetlenségtől, de dacból nem tettem.

Miután mind a huszonöt fenekest rám mérte és felállított, én egyből a popsimat kezdtem dörzsölgetni. Olyan forró volt, mintha az elmúlt pár percet a fűtőtestnek támaszkodva töltöttem volna.

„Akkor most, hogy ezt ilyen szépen megbeszéltük, talán rá is térhetünk a tényleges büntetésedre” - szólt. - „Nagyjából ismered már a forgatókönyvet. Múltkor 5 percig poroltalak kézzel, majd 15 perc sarokban állást követően kaptál huszonötöt fakanállal a meztelen popsidra. Azt ígértem akkor, hogy ha még egyszer gyorsabban mersz hajtani a megengedettnél, akkor minimum a duplájára számíthatsz. Nézzük csak. Ez alkalommal is minden egyes ütést pucér popsira fogsz kapni. Most is egy ötperces porolással kezdjük a térdemen, majd következhet a fakanál, ezúttal negyven fenekes. Ezután ismét sarokban fogsz állni, és mivel úgy látom, hogy a múltkori negyedóra nem volt elég átgondolni a viselkedésedet, most több időt kapsz, pont a dupláját.

Mialatt – remélhetőleg – magadba szállsz egy kicsit, két úr fog csatlakozni hozzánk. Az egyikük a barátom, a főkapitány lesz, és a másikat is ismered. Ő az a fiatal rendőr, akit bokán rúgtál. Az ismerősöm, bár hajlik a megegyezésre, mindenképpen szeretne valamiféle elégtételt szolgáltatni a beosztottjának, és én ezzel maximálisan egyetértek. Abban egyeztünk meg, hogy a büntetésed második felénél, ami 25 fenekest jelent nadrágszíjjal, ők is jelen lehetnek. Ezek után pedig, ígérem neked, Kicsilány, eszedbe sem fog jutni még egyszer ilyen, vagy akár csak hasonló őrültséget csinálni.”

A megdöbbenéstől és a félelemtől azt sem tudtam, mit feleljek erre, egyáltalán feleljek-e valamit. Ennyit tudtam csak kinyögni:

„Ha ezt megteszed, soha többé nem állok szóba veled.”

„Ezt én nagyon sajnálnám” - válaszolta Vince. „De ha ez az ára annak, hogy a következő akciódról ne egy ’Fájó szívvel tudatjuk’ kezdetű levélből értesüljek, akkor ám legyen. És most gyere, feküdj szépen vissza a térdemre, kezdődik a büntetésed.”

Úgy éreztem, minden erő kiszállt belőlem, még annyi sem maradt, hogy legalább egy kicsit ellenkezzek. Egy-két másodpercig még álltam, mint akit odaragasztottak, de a következő pillanatban már hagytam, hogy Vince lehúzza a bugyimat, majd gépiesen visszafeküdtem a térdére. Mint egy bábu, engedtem, hogy ismét a derekamhoz szorítsa a jobb kezemet, a lábaimat pedig a combjai közé zárja.

Az óra is ott állt már előttünk, a dohányzóasztalon.. Ezek szerint mindent gondosan eltervezett és előkészített még az érkezésem előtt. Én idióta meg azt hittem, hogy csak beszélgetni fogunk… Hogy nem vettem észre a vonalzót sem az ágyon? Talán még gyorsan kifordulhattam volna a lakásból. Hogy is lehettem ennyire vak???

A gondolataimat egy csípős fenekes szakította félbe. Vince most sem siette el a dolgot… Mint aki minden nap ezt csinálja, az első percben módszeresen végigporolta a fenekem összes négyzetmilliméterét, épp úgy, mint fél évvel ezelőtt. A második percben következtek a már jól ismert hármas sorozatok, majd a harmadik perctől a hatosak, félgömbönként, mindig egy helyre… Először lent hat, majd fent, végül középen. Egyre jobban égett a popsim, már ekkor úgy éreztem, nem fogom kibírni ezután még a fakanalat és a nadrágszíjat is.

Büszkeség ide vagy oda, a negyedik percben már könnyek között kérleltem, hogy hagyja abba, megígérem, hogy jó leszek. Semmi válasz. Az ötödik percben már csak sírtam, nem szóltam egy szót sem.

Az idő leteltével végre következett egy kis szünet. Ez alatt Vince a popsimat simogatta, ami nagyon jól esett.

Miután abbahagytam a sírást, felállított, letörölte a könnyeimet, majd az államat felemelve kényszerített, hogy a szemébe nézzek és ellentmondást nem tűrő hangon utasított:

„Hozd ide a széket az íróasztalom mellől. Remélem, emlékszel még a szabályokra. A fenekelés alatt egyszer sem emelheted fel a kezedet a szék lapjáról, ha megteszed, az az ütés nem számít bele a negyvenbe, újra meg fogod kapni, kétszer akkora erővel. Most is hangosan számolnod kell a fenekeseket, de más egyebet ezúttal nem kell mondanod. Majd a nap végén megbeszéljük, mennyire lesz kedved legközelebb is gyorsan hajtani.”

„De Vince” - próbáltam megszólalni, még mindig szipogva. - „Egyvalamit azért árulj el: ugye nem feleslegesen teszel ki ennek az egésznek? Ugye segítesz, hogy megússzam a feljelentést? És a jogsimmal mi lesz?”

„Ezt is megbeszéljük később. A széket…”

Vonakodva és remegve bár, de elindultam. Magamban azért imádkoztam, hogy történjen valami: földrengés, árvíz, törjön ki a háború, vagy legalább a szék legyen odaragasztva a padlóhoz… Hát akármilyen lassan mentem is az íróasztal felé, nem történt semmi. Végül a szoba közepére állítottam a széket, de mielőtt ráhajoltam volna, még egyszer bepróbálkoztam.

„Vince, kérlek, igazán” - kezdtem könnyes szemmel. - „Legalább arra gondolj, hogy még a rendőrök előtt is el fogsz fenekelni. Kérj bármit, na jó, majdnem bármit, ígérem, megteszem, csak hagyjuk ki ezt a fakanalas részt. Szerintem fogalmad sincs arról, hogy mennyire fáj már most a popsim, bőven elég lenne a nadrágszíj, abból is tanulnék, hidd el.”

„Sajnálom, Kicsilány, most tényleg sajnálom, hogy ennyire meg kell hogy büntesselek. Tudom azonban, hogy milyen vagy és légy őszinte legalább most, te is tudod. Nagyon komoly leckére van szükséged ahhoz, hogy soha többé eszedbe se jusson ilyet tenni. Most pedig hajolj szépen át a szék támláján, a lábaidat enyhén terpeszd szét, és tartsd magasra a popsidat. Remélem, semmi butaságon nem töröd a fejed és azt teszed, amit mondok. Emlékezz, hogy ellenkező esetben mi történik..”

„Én… vagyis igen, hát persze.” - feleltem lemondóan, a földre szögezve a tekintetemet, majd áthajoltam a karfán, miközben éreztem, hogy pár újabb könnycsepp folyik végig az arcomon.

Alig kapaszkodtam meg a szék lapjában, már érkezett is az első ütés. Szzzzz, még most is érzem szinte, ahogy visszagondolok rá, égetett és csípett egyszerre, ráadásul ez már sokkal keményebb eszköz volt, mint a vonalzó, amit most százszorosan visszasírtam. Hirtelen megugrottam, de a kezeimet nem emeltem volna fel, a világért sem…

„Egy..” - kezdtem a számolást.

„Kettő…auuuu!!”

„Szzzz, három”
„Négy…ne ilyen erőseket, legyen már szíved!!”

„Nem bírom, auuuu, jaj, nagyon fáj, légyszí neeee…..öt”

És körülbelül így folytatódott tovább. Az ütések között úgy ugráltam meg ficánkoltam, hogy csoda, hogy minden igyekezetem ellenére nem mozdítottam a kezeimet, akár önkéntelenül is. De mivel tudtam, biztosan tudtam, mi történne ebben az esetben, szerintem életem eddigi legnagyobb lélekjelenlétét produkálva nem emelkedtem fel az előírt pozícióból, egyszer sem a negyven fenekes alatt, csak a ficánkolás és a helyezkedés tartott minden alkalommal egy kicsit tovább. Körülbelül a huszadikig csak kérleltem Vincét, hogy hagyja abba, ezután viszont inkább csak a számat harapdáltam, csoda, hogy ki nem sebesedett. A huszonötödik ütéstől kezdve már úgy sírtam, mint egy kislány, egész testemben remegtem minden egyes fenekes előtt, mert tudtam, hogy egy újabb, már alaposan kipirosított területet fog érni. Ezen a ponton már teljesen mindegy volt, hogy a popsim melyik részét éri az ütés, mindenhol egyformán érzékeny volt.

Az utolsó fenekes után Vince szólt, hogy felállhatok. Hát ez nem sikerült, összecsuklottam a szék mellett és zokogtam, vigasztalhatatlanul. Ő leült mellém, engedte, hogy kisírjam magam ismét, majd egy perc további szünetet sem hagyva felállított és a karomnál fogva a sarokba vezetett, még most is nagyon erős volt a szorítása, pedig már nem állt szándékomban ellenkezni.

„Akkor tehát, ahogy megbeszéltük” - szólt. - „A következő fél órát itt töltöd. Az idevágó szabályokat is ismered már. Bizonyára emlékszel, hogy egyszer sem nézhetsz hátra, nem húzhatod fel még a bugyidat sem és nem érintheted a popsidat. Ha bármelyiket is megteszed… nem is folytatom. Nemsokára megérkeznek a vendégeink. Nagyon nem ajánlom, hogy bármi módon is ellenszegülj nekem a jelenlétükben. Minden szempontból sokat rontanál a helyzeteden. Tartsd észben, hogy nagyrészt az ő jóindulatukon múlik, lesz-e bírósági ügy a kis csínytevésedből.”

Miután, mintegy a mondandója lezárásaként még kézzel kiosztott vagy öt további fenekest, otthagyott egyedül a szobában. Hallottam, ahogy kint a konyhában tesz-vesz, majd pár perc múlva visszatért. Még egy rövid ideig folytak a könnyeim, de elhatároztam, hogy azért is bátor leszek. Az a két hülye fakabát nem láthat sírni, nem vehetik észre, mennyire fáj a fenekelés…

Sőt mi több, Vince se lássa többet. Abba is hagytam a pityergést, hiszen tudtam nagyon jól, hogy néz, feltehetőleg egy korsó sörrel a kezében. De vajon miért? Miért nem TV-zik inkább? Nincs más dolga? Persze eszembe jutott az is, amit a múltkori levelében írt, hogy tetszett neki, ahogy fél évvel ezelőtt ugyanitt álltam… Erre a gondolatra rögtön elpirultam.

Ha tudom, hogy ekkora bajba kerülök, dehogy iszom Lillával… Sőt, nem is ülök be vele sehova… Sőt, nem is találkozom vele akkor munka után… Sőt, még a telefont sem veszem fel…. SŐŐŐT, fel sem kelek aznap reggel..

Már jó hosszú ideje állhattam a sarokban, úgy 20 perce, amikor csengettek, és rövidesen hallottam is a két férfi lépteit, ahogy egyre közelebb kerültek, majd helyet foglaltak a kanapén. A hátralevő néhány percben semleges dolgokról beszélgettek, mint akciófilmek, sörfajták, meg valami fantasy-football nevű furcsaság. Végig magamon éreztem mindhármuk tekintetét. A hideg kirázott tőle… Egyrészt rettenetesen zavarban voltam, ennyire talán még soha egész életemben. Másrészt viszont, valahol mélyen, tetszett is a dolog, sőt, izgalmasnak találtam. Eddig akármilyen jellegű kapcsolatom volt pasikkal, legyen az baráti-, munka-, vagy éppen szerelmi kapcsolat, mindig én irányítottam. Egyet csettintettem és ők ugrottak, sokszor még csettintenem sem kellett. Hát, ez itt most egy egészen más jellegű élmény volt…

Nagyon elkalandoztak a gondolataim, és nem biztos, hogy a megfelelő irányba. Vince épp jókor szakított félbe, utasítva, hogy jöjjek ki a sarokból. Ekkor pillantottam meg a két férfit. A fiatalabb rendőr kaján vigyora láttán legszívesebben behúztam volna neki egyet. A főkapitány viszont kifejezetten jóképű volt, más körülmények között talán kellemesebben indult volna az ismeretségünk. Ebben a pillanatban azonban utáltam őt is. Inkább fenekelt volna el Vince még sokkal jobban, de ne mások előtt…. Annyira szégyelltem magam, hogy csak nagyon ritkán mertem a tekintetemet a padló síkja fölé emelni.

„Lám-lám, hát újra találkozunk, üdvözlöm, kisasszony” - szólalt meg az idősebbik férfi, nem kevés iróniával a hangjában.

„Hülye rendőr” - gondoltam, hangosan kimondani persze nem mertem.

Vince a szoba közepén álló székre mutatott. Könyörögve néztem rá, de nem enyhült meg.

„Tedd, amit kértem, most!” - parancsolta.

A szigorú tekintetét látva azonnal potyogni kezdtek a könnyeim, sírva hajoltam a székre, felvéve az elvárt pozíciót… Popsi ismét fel, lábak szét, már amennyire a térdig letolt farmer engedi... Eddig tartott a nagy elhatározásom, hogy bátor leszek. Most már egy cseppet sem érdekelt, ki lát pityeregni.

Szerencsére ez alkalommal nem kellett számolnom az ütéseket, nem is tudtam volna... A szíj érintése a már jó alaposan elvert fenekemen leírhatatlanul fájdalmas volt. Így, kétrét hajtva borzalmas ereje van, éget ez is, csíp is, mégsem hasonlítható még a fakanálhoz sem, sokkal nagyobb a tiszta ütőereje, vagy hogy is mondják….

Ez volt a legrosszabb. Az fenekesek egy része a combom felső részét érte, nem tudom, hogy szándékosan vagy véletlenül, és ha szándékosan, akkor azért-e, hogy Vince kímélje egy kicsit a popsimat, vagy pedig éppen gonoszságból, mert tudta, hogy itt sokkal érzékenyebb területet ér. Minden esetre minden egyes ilyen ütésnél azt hittem, csak percek kérdése és felhasad a bőröm… Úgy éreztem, nem fogom kibírni a huszonötöt.

A másik oldalon viszont tudtam, hogy muszáj lesz. Próbáltam a székbe kapaszkodni, már fájt a kezem, olyan erővel, közben szorítottam volna össze a fogaimat is, de a sírástól nem ment. Végig az járt a fejemben, hogy nemsokára vége, már csak egy kicsit kell kibírnom és ha ezt túlélem, törjön el a lábam, ha csak egyszer is a megengedettnél nagyobb mértékben lépek a gázpedálra.

Körülbelül 20 másodperc szünet lehetett a fenekesek között… Ez sem valami sok… Az utolsó hét-nyolc viszont nem elég, hogy minden eddiginél nagyobb volt, de még gyors egymásutánban is érkezett, a meglepetéstől és az ütések erejétől levegőt is alig kaptam.

Amikor végre abbahagyta, lerogytam a székre, rádőltem a támlájára és így zokogtam tovább. Részben a fájdalomtól, részben pedig a megkönnyebbüléstől, hogy vége.

Vince egy ideig csak állt mellettem és hagyta, hogy valamennyire kisírjam magam, majd az ölébe vett, odavitt a kanapéhoz és hasra fektetett rajta. Letérdelt elém, csitítgatott, simogatta a hajamat, és valami hűsítő krémet kent a popsimra. Ez nagyon jól esett, hálásan néztem fel rá, könnytől csillogó szemekkel. Ekkor vettem csak észre, hogy már egyedül vagyunk a lakásban.

„Most már nyugodj meg, kicsim.” - szólt. - „Senki sem haragszik már rád. Az ügyedet elsimítottam, bár teljesen azért nem úsztad meg. Ez alkalommal három hónapra ugrott a jogsid, de se pénzbírság, se feljelentés hivatalos személy elleni erőszak miatt. Ez a három hónap pedig ahhoz képest is csekélység, hogy amúgy minimum egy évig a tömegközlekedésre szorultál volna.”

„Jaj, Vince, nem is tudom, hogy köszönjem meg.” - feleltem. - „Most nem hittem, hogy ennyivel megúszom. Esküszöm, hogy soha többé nem leszek ilyen felelőtlen, most egy életre megtanítottál.”

„Remélem is, kisasszony, sőt nagyon ajánlom, már csak azért is, mert ha esetleg mégis előfordulna megint, akkor nem elég, hogy egyedül kell kimásznod a csávából, de úgy el is fenekellek majd, hogy talán még én is megbánom utólag. Ne feledd, mindent lehet fokozni.”

„Elhiszem, és tényleg megígérem, hogy soha-soha többet. És ne haragudj, amiért annyi durvaságot vágtam a fejedhez az elején…visszavonom mind. Jaj, nagyon fáj a popsim, segíts….”

A nap hátralevő része egészen kellemesen telt el. Feküdtünk az ágyon (persze én szigorúan csak hason), és egyik filmet néztük a másik után, én választhattam ki mindet. Közben Vince bizonyos időközönként újra és újra bekente a popsimat azzal a hűsítő micsodával.

Mivel nekem most egy darabig nincs jogsim, este hazahozott; a kocsim az elkövetkező három hónapban az ő garázsában fog állni – már csak a kísértés elkerülése végett is.

Most már tehát itthon vagyok megint, egy kád forró vízben ülök éppen, telelocsoltam illatos fürdőolajjal Ez is a fájdalomcsillapítás egy módja. Különben is, igazán rám fér egy kis kényeztetés egy ilyen nap után.

De tudod, Kedves Naplóm, mi a legfurcsább? Nem haragszom Vincére, egyáltalán nem, sőt, igaza volt. Az mondjuk biztos, hogy most egy hétig nehezemre esik majd kényelmesen ücsörögni, dehát elismerem, tényleg nem erősségem a felelős viselkedés… Valahogy pedig bele kellene jönnöm… Végül is felnőtt nő vagyok már, vagy mi…. És talán mégsem tépem ki ezt az utolsó két bejegyzést, sőt, biztosan nem….