Mesélj még!

/Mondaygirl meséje/

Ez a mese egy utálatos pénteki napon kezdődött. Az emberek nagy része a hétfőt utálja, én a pénteket. Mint mindenki, én is sokat szörfözöm a neten. Itt ismertem meg egy rendkívül figyelemreméltó, kedves hölgyet. A helyzet kissé fura volt, mert egy spanking oldalon „találkoztunk”. Én ugyan nem vagyok ennek a rajongója, de azért bizsergetett a gondolat, hogy egyszer talán mégis….

Futó, komolytalan kapcsolatnak indult, de, idővel a legkedvesebb levelezőtársam lett Tamara. Kicsit szabadszájú, néha kicsit szemtelen is velem, de én még ezt a tulajdonságát is kedvelem. Kitártam neki a szívemet, és azt hittem, hogy ő is nekem. Igazán eljött az ideje, hogy megismerjük egymást. Rájöttem azonban, hogy bizony a kis hölgy, aki olyan szépeket ír nekem, néha-néha ellentmondásba keveredik. Egyszer azt írja, hogy rövid szőke haja van, aztán a következő héten meg hosszú barna.

Aztán meg: a múlt héten étteremben voltak a barátnőjével, legközelebb meg azt írja: Úgy megenne egy steak-et, már az ízére sem emlékszik, nem is tudja az idejét se, mikor ült utoljára hangulatos kisvendéglőben. Mivel ezek a kis füllentések kezdtek szaporodni, most már igencsak szeretnék találkozni vele. Egyszer-egyszer ugyan kilátásba helyeztem, hogy egy alapos náspángolás javítana az őszinteségén, de csak nevetett rajta, sőt, ha lehet, még jobban rákapcsolt. Tehette, hiszen messze voltunk egymástól.

A múltkor is, megbeszéltük, hogy találkozunk. Aztán a találkozó előtt pár órával fejfájásra hivatkozva lemondta a randit. Mivel én a tettek embere vagyok és nem szeretek könyörögni senkinek, úgy döntöttem, hogy részemről lezárom a kapcsolatot, mielőtt még nagyobb fájdalmat okozna. Sajnáltam nagyon, mert ezt a színes egyéniségű, életvidám kislányt nagyon szerettem volna megismerni. Ma péntek van, hétfőn tiszta lappal indulok, úgyhogy ma adom neki az utolsó ultimátumot. Remélem, nem ér ilyen csúfos véget a kapcsolatunk, hiszen még alig kezdődött el. Sosem képzeltem volna, hogy ez a pénteki nap más lesz, mint a többi…

Késő du. felé, mikor már mindenki hazafelé igyekezett a hétvégére, én még mindig bent ültem az irodában, és csicsergős-szemtelenkedős levelezésbe bonyolódtam a Kedvessel. Nem bírtam magam rászánni a szakításra. Úgy döntöttem inkább, kinyomozom, honnan is írja a levélkéket nekem. Lehet, hogy rámegy a péntek délutánom, esetleg a hétvégém, de ha elkapom, annál nagyobb élvezettel fogom a térdemre fektetni.

De Niro: ”Szia bébi, hogy s’mint? Nagyon eltűntél. Tudom, mondtad, hogy ne hívjalak bébinek, de olyan édi, ahogy írsz. Biztosan az életben is ilyen szép vagy.”

(Tudom, hogy utálja, ha bébinek hívom)

Tamara: „Szia cukorfalat. Most nem tudok sokat írni, mert épp a körmöm lakkozom.”

(Tudom, hogy ki nem állhatja, ha cukorfalatnak hívom)

De Niro: „Hol vagy édes? Végzel lassan a munkáddal és hazafelé tartasz ugye?”

Tamara: „Igen, ha megszáradt a körmöm, hazamegyek.”

De Niro: „A körmöd?? De jó munkahelyed lehet… Mit szól hozzá a főnököd? A munkatársaid?”

Tamara: „Fogalmam sincs. Nem nagyon érdekel. A múlt héten is ezt csináltam, még le is cseppent a körömlakk. Azóta kicsit beragadt az Enter, de hát nem az én gépem nem igaz?”

De Niro: „Én egy Internet kávézóban ülök és nekem is makacskodik néha. Ilyenek ezek az Enterek.”

(A jó büdös fenébe, tényleg beragadt…)

„Úgy szeretnék a közeledben lenni. Meséld el, mit látsz? Így majdnem olyan, mintha én is ott lennék veled.”

Tamara: „Nézek ki az ablakon, látom a város fényeit. Az íróasztalon, előttem van egy csokor rózsa. Finom puha plüssszőnyeg van a padlón, tudod, olyan mályvaszínű. Nagyon szép.”

De Niro: (Ez akár az az irodaház is lehetne, ahol én dolgozom. Persze nőnap van, úgyhogy minden asztalon virág díszeleg… tulajdonképpen egy Tamarát én is ismerek, aki történetesen éppen tőlem pár méternyire dolgozik. De azt azért alig hinném el, hogy ez a Tamara, az a Tamara)

„Bébi. Mi van rajtad? Mit csinálsz?”

Tamara: „Most gyűrtem össze egy papírgalacsint, azzal dobálom az egyik kollegámat. Persze úgy el van merülve a munkájában, hogy észre sem veszi…A kis vitamingolyó…Egyébként egy szép hosszú hófehér szoknya van rajtam, rajta egy csillogó aranyszínű öv.”

De Niro: (Épp most zuttyant bele a kávémba egy papírgalacsin. A kávé ráfröccsent a fehér ingemre, meg a munkára, amin éppen dolgoztam. Bizony, sajnos és szerencsére ez a Tamara az a Tamara)

„Te vitamingolyónak nevezted a kollegádat? És dobálod? Szerinted mit tenne veled, ha rajtakapna?”

(Óvatosan kilesek a paraván felett, ami a számítógépes pultokat elválasztja egymástól. Tamara szorgalmasan dolgozik, huncut mosoly a szája szélén. Alig hiszem el, hogy a hónapok óta keresett kedves itt ül előttem, alig pár méternyire. Mindenesetre nem az az álomlány, akire a leveleiből következtettem… most már mindegy)

Tamara: „EZ? Nem szólna semmit. Még ő kérne elnézést.”

De Niro: (Hááát.. Tamara, megint füllentettél. Amit én látok, az leginkább egy egyszerű kék szövetszoknya, felül meg valami kosztümszerű. Tamara idegességében a haját tekergeti, annyira várja a levelem.)

„Én jobban kedvelem az egyszerű vonalakat. Tudod, én úgy képzellek el, hogy ülsz egy irodai széken, tekergeted a szép hosszú szőke hajadat, kosztümöt viselsz. Ilyenkor szeretnélek a legjobban elnáspángolni. Kár, hogy olyan messze vagy…”

Tamara úgy meglepődik, hogy azonnal vigyázzba vágja magát, még a kezeit is hátrateszi, hogy védje az emlegetett testrészt.

Aztán hamar felenged, míg a leírtakat emésztgeti magában. Kinyit egy sört.

(Az az én söröm!!! Ehhez minimum ki kellett nyitnia az én fiókomat. Kulccsal!!! -ami ugyebár nincs neki.)

A cipőjét ledobja. Az egyiket a háta mögé, a másikat pedig, mint egy kosaras, a főnök irodájának irányába. Nagyon jól céloz. Alig véti el az útban lévő fejemet. Én is szeretnék célozni most már, leginkább azt a gömbölyű fenekét. Mikor elhajolok a sugárhajtású cipő elől, játékosan megfenyegetem az ujjammal. A válasza csak annyi, hogy kiölti rám a nyelvét. Aztán visszaül „dolgozni”.

Sejtem, hogy előbb-utóbb gyanút fog, ezért kikapcsolom a gépet, indulok hazafelé. Előtte azért egy kicsit ráijesztek, szeretném látni a reakcióját. A kezembe veszek egy vonalzót, mintha véletlenül tenném, és így indulok felé.

A bal kezemben a vonalzó, a jobb tenyeremet ütögetem vele, jó hangosan.

De Niro: „Elnézést, hogy megzavarlak a munkádban. Csak el akartam köszönni. Hétfőn találkozunk. Milyen szépek ezek a napraforgók”.

(Megint füllentett, a mindenségit)

„A kedvesedtől kaptad? Jaj, bocsánat. Csak nem megijesztettelek a vonalzóval?”

Tamara: „Neeem Dehogy. Nem ijesztettél meg.

(Nem a frászt… majd kiugrott a szívem a helyéről… na húzzál innen te kis vitamingolyó…)

Próbálok még csevegni vele, de sajnos kutyába se vesz. Szűkszavúan válaszolgat. Hiába, nem egy alacsony, köpcös férfi az ideálja, nyilvánvalóan. Végül leráz engem egy kurta köszönéssel.

Tamara: „Viszlát Robi! Jó hétvégét!”

De Niro: „Szia Tamara!”

Neki sincs túl sok dicsekednivalója. Belőle sem lesz már kosaras, és ő sem egy mai csirke. Azt írta, hogy modellkarcsú. Talán több modell együtt… esetleg… kis ráhagyással…

Tamara: „Képzeld, levettem a cipőmet. Na jó, inkább dobtam. Az egyik belepottyant az akváriumba, a másik valahova elszállt, a főnök irodája felé. Közben, képzeld megjelent a kis töki, akiről a múltkor is beszéltem már. Tiszta kávé volt az inge. Vicces. És képzeld, tényleg ő kért elnézést. Mondtam, hogy tök hülye… Úgy bámult rám, majdhogynem levetkőztetett a szemével.”

(hjaj, nem is lett volna olyan rossz)

De Niro: (Az utolsó üzenetét szerencsére már az alagsori étkezőben olvasom. Ide telepítettem át magam ugyanis magamat. Persze miközben kedvesen ijesztgettem az én drágámat a vonalzóval, egy mozdulattal a webkameráját is bekapcsoltam. Csak hogy mindent jól lássak. Szóval akkor ki a hülye???

Szerencsés kislány, mert ha az utolsó üzenetét még az irodában olvasom, azon nyomban a térdemre fektettem volna, ott, mindenki szeme láttára)

„Szereted a sört? Ha igen, nyiss ki egyet a kedvemért.”

Tamara maga a megtestesült tanácstalanság. Gyanakodva nézi a gépet, kicsit hátrál a székkel is…

Aztán megint összeszedi magát, és már szalad is az ujja a billentyűkön.

Tamara: „Tudod, remekül egymásra találtunk. Néha szinte úgy érzem, mintha itt lennél velem, éreznéd a gondolataimat. Tudod mi van rajtam felül?”

De Niro: „Na mi?”

Tamara: „Képzeld, semmi. Most vettem le a blúzomat.”

De Niro: (Na persze. Innen nem úgy látszik…)

„Mesélj még, kedves. Szeretem, mikor ilyen rossz vagy. Ilyenkor én is egészen közel érezlek magamhoz…”

És Tamarát bizony nem is nagyon kell biztatni, mesél és mesél. Még a hallgatásától is megfájdul a tenyerem…

Közben eszembe jutnak az elmúlt hónap történései. Minimum egy alapos fejmosás lesz a vége, ha elkapom végre. Megvan a bűnös, aki a ceruzáimat a földre dobta, eltört bennük az összes bél. Én meg nem értettem, miért törik el állandóan a hegyük írás közben. Mindig újabb és újabb márkákat vettem, hátha azok jobb minőségűek… Hű a mindenségit. Gondolatban már számtalanszor elnáspángoltam. Egyszer csupasz hátsóval feküdt a térdemen, máskor az ágyra, íróasztalra fektetve, szíjjal és kötéllel. A valóság azonban szerencsére nagyban különbözik a fantáziától. Sosem lennék képes ilyesmit tenni egy lánnyal.

Tamara: „Tudod, leginkább akkor bújik belém a kisördög, mikor levelezem veled. Ez többnyire munkaidőben történik, pont azért ilyen izgalmas. Nem is tudom miért, ilyenkor legszívesebben a kis tökivel szúrok ki. Talán azért, mert egyszer rácsapott a fenekemre, pedig semmi oka nem volt rá.”

De Niro: „Azért valami oka csak volt azért nem?”

Tamara: „Nem. Semmi oka nem volt rá.”

De Niro: (Erre én másképp emlékszem. Valami rémlik egy kislányról, aki rendszeresen lejjebb engedte az íróasztalom lapját, a székemet meg feljebb csavarta, mikor fogyókúráztam. Én meg azt hittem, hogy semmit sem fogytam, hanem híztam inkább. Na igen, akkor egy tenyér landolt a kisasszony hátsó felén. Ugyebár.)

„Mesélj még bébi. A hangodat is nagyon szeretném már hallani.”

(Igazából arra a hangra vagyok majd kíváncsi, amit majd akkor adsz ki, mikor a térdemen fekszel és felelsz az eddigi rosszalkodásaidért.)

„Azért őszintén, ha én náspángolnálak el, szerinted mennyit érdemelnél? Mesélj még!”

Tamara: „Hát tulajdonképpen volt még egy. Vagyis egy-kettő. Hogy mennyit érdemelnék: Hát úgy 25-öt biztosan. Minimum, ha a többit is beleszámolom. De inkább ne…”

De Niro: „Attól nem félsz, hogy valamelyikük egyszer rajtakap, és emberesen elfenekel?”

Tamara: „Dehogy. Pont ettől izgalmas. Most te mesélj magadról. Tényleg olyan vagy, mint De Niro? Nagyon szeretnélek már látni.”

De Niro: (Mindjárt, mindjárt. Tulajdonképpen Róbert vagyok én is, meg nekem is barna a hajam, de egyébként… hát kissé pocakos. Na ezt biztosan nem fogom leírni.)

„Leginkább a hangom hasonlít rá. És ugyanolyan határozott vagyok, mint ő. Akarsz velem találkozni? Viszek neked virgácsot. Bocs, virágot.”

Tamara: „Persze hogy akarok veled találkozni. A rózsa a kedvencem.”

(Basszus, virgács? Miért kell nekem mindig füllenteni? Ebből nem tudom, hogy mászom ki)

„Most csak virágot hozzál rendben? Egy szép csokor szegfűt.” -tőlem akár hóvirágot is hozhatsz, úgysem fogsz megtalálni.

De Niro: „Akkor, most melyiket? Vagy mind a kettő a kedvenced? Tudod mit? Hozok neked inkább napraforgót, szerintem az illik hozzád a legjobban.”

Tamarám villámgyorsan ugrik fel a székből. Körbenéz, de persze már senki sincs az irodában. Jó látni, hogy kezd egyre jobban összezavarodni. Eltelik jó pár perc, mire annyira összeszedi magát, hogy újra a gép elé üljön. Látszik, hogy ugrásra készen. Pedig nem a gép fogja elfenekelni…

Hamarosan újra megjelenik a jól ismert cinkos kis mosoly a szája szélén. Hiszen ő Tamara. Ki is merné őt megijeszteni nem igaz? Sőt!

Remélem, az nem egy bugyi, amit a kezében tart. De az! Úgy vette le, mint egy bűvész, szinte nem is tudtam szemmel követni, olyan gyors volt.

Tamara: „Levettem a bugyimat is. Na, ugye milyen rossz vagyok? Jöhet a virgács!”

(Na, erre varrjál gombot, gyagyás!)

De Niro: „Tudod, különleges érzékem van ahhoz, hogy az ilyen rossz kislányokat felkutassam, akárhol vannak is… Gondolatban most benézek a nagy panorámaablakon, - ugye az ablak mellett ülsz? -, és szinte látlak, ahogy halálra rémülsz tőlem. Szeretem, ha rettegnek tőlem a kislányok. Vagy ezt még nem mondtam?”

Tamara ebben a pillanatban nem túl szakszerűen, kikapcsolja a gépet. A zsinórokkal együtt csaknem a konnektort is kitépi a falból. A bugyiját jó nagy ívben elhajítja.

Nem lett volna egyszerűbb felvenni? Nem túl összeszedett a kislány…A legjobb lesz, ha felmegyek és tisztázom a helyzetet.

Csendben lopódzom az irodába, bár semmi esély rá, hogy észrevegyen, annyira el van foglalva a cipő keresésével. Az egyiket kiveszem az akváriumból, a halak már úgyis befogták az orrukat, és a szemüket forgatták… Jé itt van egy bugyi is…

De Niro: „Khm khm. Tamara! Nagyon szép, gömbölyű feneked van, ahogy itt az asztal alatt hasalsz.”

Tamara olyan hirtelen rántja fel a fejét, hogy jó nagyot koppan az asztal alján.

De Niro: „Csak nem beütötted a buksidat?”

Tamara szeme kisírva, próbálja takargatni előlem. Reszket, mint a nyárfalevél. Szeretném megvigasztalni, ahogy a kedvesét vigasztalja az ember. Sajnos nem sok lehetőséget ad rá. Úgy támad nekem, mint egy fúria.

Tamara: „Te meg mit keresel itt? Hogy kerül hozzád a cipőm?”

De Niro: „Nem emlékszel rá? Te hajigáltad el, majdnem ledobtad a fejemet. Miért reszketsz? Bántott valaki? Ez itt nem a te bugyid ugye?”

Tamara: „Nem, dehogy. Szerintem a tiéd, csak te hordasz ilyeneket! Húzzál innen töki!

Na ez azon kevés szavak egyike, amelyiktől elönt a pulykaméreg. Szó nélkül megragadom a kezét, és magammal vonszolom az első székig, ami a közelembe kerül. Úgy ültetem le rá, hogy csak úgy nyekken. Leülök az íróasztalra. Nem túl kíméletesen pörgetek a széken vagy tízet, mire egy magasságba kerül a szemünk.

De Niro: „Látom, kicsit felpörögtél!”

Nem díjazza a humorom, egy pillantásra sem méltat. Szerencsés helyzet, mert a lába nem éri a földet, így esélye sincs, hogy meglépjen.

De Niro: „Először is! Tisztázzunk valamit. Ha még egyszer tökinek, vagy bármi másnak merészelsz hívni, pecsenyepirosra verem a feneked.

Másodszor: Ha még egyszer füllentésen kaplak, legyen rá bármilyen okod is, ugyanez fog történni. Azzal a különbséggel, hogy még előtte addig verem azt a makacs, szűk szoknyába bújtatott kis feneked, míg nem látom azt, hogy igazán komolyan veszel.”

Tamara: „Ne merészelj fenyegetni engem! Magyarázatot követelek!”

De Niro: „Drágám! Ez nem fenyegetés volt. Ígéret. Mond neked az a név valamit, hogy Robert? Esetleg De Niro? Magyarázni is fogok, ha annyira akarod, de az fájni fog neked.”

Tamara: „NEM! Az nem lehet. Mondd, hogy az nem te vagy!”

Látom, hogy a szája lebiggyed, ahogy végignéz rajtam. Nem sok De Niro néz ki belőlem…

De Niro: „De bizony! Látom, kicsit elsápadtál. Hamarosan nagyon szép piros, egészséges színed lesz. Garantálom! Ha nem hisztizel, akár beszélgethetünk is. Ha viszont mégis…de ezt már elmondtam.” Leemelem a székről, mint egy pelyhet és magammal viszem valami alkalmasabb helyre.

Tamara: „Hogy én milyen hülye vagyok. Nem is. Te vagy a hülye! Hülye, hülye, h… ….. AAAAuuuaaaaau…”

Na kb. eddig tartott a türelmem. Még szinte be sem fejezi a mondatot, máris csattan az első fenekes. Minden erőmet beleadtam, meg is van az eredménye. Hitetlenkedve néz maga elé. Túl sokat nem álmélkodhat, mert gyors egymásutánban öt olyat kap a popsijára, hogy csak úgy porzik. Menekülne már, persze, de ezúttal nem lesz szerencséje. Hasra fektetem, és szépen, lassan, komótosan fenekelni kezdem. Még nem hajtom fel a szoknyáját, ráérünk. Kezeivel az asztalon dobol, amivel csak azt éri el, hogy megadja a kellő ütemet a fenekeléshez. Ha gyorsabban dobol, sokat kap egyszerre, és nagyokat, ha lassabban, megúszhatja úgy is, hogy egyet-egyet kihagyok, és azt sem teljes erőből. Nagyon hamar eljutunk a közös nevezőre, mikor esze ágában sincs dobolni, kiabálni.

De Niro: „Rendben, részemről akkor lezártnak tekintem az ügyet, szerintem térjünk rá a kellemesebb dolgokra. 25 fenekes azért még nem a világ így van? Te magad javasoltad, hogy legyen 25 fenekes nem?”

Leginkább makacsul hallgat, és a fenekét markolássza. Ezt akár beleegyezésnek is vehetem. Nyilvánvalóan a Kedves nem így gondolja. Hozzám vágja először az egyik, majd a másik magas sarkú cipőjét, aztán minden egyebet, ami csak a keze ügyébe kerül. Rendkívül találékony, bár lassan elfogynak a tárgyak. Mikorra az asztalon álló szép csokor napraforgó kerülne sorra, én is megelégelem a dolgot. A virág felé nyújtom a kezem. Úgy meglepődik, hogy oda is adja.

Szépen, lassan kezdem el tépkedni a szirmait: Szeret, nem szeret. Elfenekelem, nem fenekelem. Vonalzóval, kézzel. Nadrágszíjjal, virgáccsal. Hasra fektetve, esetleg bokafogás. Mikor a végére érek, kezdem elölről. Tamara arca kész tanulmány. Végül csaknem elfogynak a szirmok. És én kimondom a verdiktet.

De Niro: "Úgy hozta a jó szerencséd, hogy kapsz még ötöt. A hülyéért, természetesen."

A drágám is kiegyezik ezzel, engedelmesen a térdemre hasal. Nekiállok, hogy megkapja szépen sorban, ami jár neki. Természetesen ezek már inkább csak játékos fenekesek lesznek. Jobban kellett volna figyelnem, mert amíg én a szép kerek fenekével vagyok elfoglalva, ő szépen, elegáns mozdulattal legördül a térdemről. Biztos távolságban megáll, és hatalmas szamárfület, és egyéb csúfságokat mutat felém. Főként megint az alacsony termetemre céloz. Meg egyébre is, legalábbis a mutató- és hüvelykujja közötti távolság -alig 6! cm- erre utal. Felállnék, hogy egyszer, s mindenkorra elvegyem a kedvét a pimaszkodástól, de a kis bestia odakötötte a cipőfűzőmmel a lábamat a szék lábához. Olyan hatalmasat esem, amilyet talán még életemben sohasem. Nem vesződöm azzal, hogy kikössem a fűzőt, inkább leveszem a cipőt.

Jó tudni, hogy mint a kislányoknak általában, az ő agyában sincsen beépített GPS. Így aztán ahelyett, hogy kergetőznék vele, szép kényelmesen megvárom, míg a sötétben botorkálva szinte a karjaimba fut.

Rejtély, hogy miért, de a kislányok a félhomályban mindig eltévednek… ő sem kivétel.

Megragadom a karját, de ezúttal semmi kímélet. Mivel a kezem eléggé sajog, és irtó pipa is vagyok, az amúgy is megtépázott napraforgókat veszem a kezembe. Ígéretesen suhognak.

Egészen más hangot adnak ki, mikor a meztelen popsira csapok le velük. Csak úgy repkednek a virágszirmok…Tamara hangja is eléggé megváltozott. A kezdeti szitkozódást 1-2 perc alatt felváltja az ígéretek hosszú sora, némelyiket nem is értem, mert hangos vagy mérges szipogásba fullad…

Lassan a virágok is elfogynak, úgyhogy kap egy pár lendületes paskolást a saját cipőjével is. Ettől sincs elragadtatva…

Mikor elérem a kívánatos pecsenyepiros színt, addigra a mérgem is elpárolog.

Ölembe ültetem a Kedvest, és immár harag nélkül, úgy beszélgetünk, mintha régóta ismernénk egymást. Megint ugyanaz a kedves, édes lányka, akit az év elején megismertem. Mire elfogynak a papírzsepik, úgy alszik el az ölemben, mint egy kismadár, és biztos, hogy semmi rosszaságon nem töri többé a fejét. Álmában mosolyog, megint az a huncut, jól ismert mosoly, amit annyira szeretek.

Ha felébred, majd olyan De Niro-san megkérdezem, hogy: „Drágám! Hova menjünk ma este, hozzád, vagy hozzám?”

Tamara: Örülök, hogy végre befejezte. Piszokul fájt. Legközelebb majd rögtön a könyörgéssel, ígérgetéssel kezdem, azzal most is simán levettem a lábáról. Persze az ígéreteknek a felét sem gondoltam komolyan. Jobb lett volna, ha még most elmondom neki: van még valami, amit nem írtam le. Persze ez majd csak hétfőn derül ki…

Ma este, mikor kiment, hogy kávét főzzön magának, kicsit belejavítottam a határidőnaplójába. Volt amit kiradíroztam, volt amit hozzáírtam. Átrendeztem az egész hetét. Ha jól emlékszem, meeting van hétfőn nyolckor, de én ezt kitöröltem. Vagy átírtam kilencre? Na mindegy. Az tuti, hogy vagy lekési, vagy el se megy rá… Visszacsinálnám a dolgot, ha lehetne, de ki emlékszik már rá, hogy mit töröltem és mit nem? Ez az ő hibája, tollal is írhatta volna. De ő ragaszkodik a hülye -aaauu de fáj. Ezt a szót inkább még gondolatban sem- szóval ragaszkodik a ceruzáihoz. És különben sem lehet engem csak úgy büntetlenül elporolni. A jövő héten biztos, hogy nem lesz porolás, mert gondosan ügyelek rá, hogy egyetlen percig se túlórázzam, munkaidő után rögtön igyekszem haza. Mások előtt meg úgysem mer a térdére fektetni, ahhoz nincs elég bátorsága… A hét végén, ha még mindig morcos, leéneklem róla a nadrágját, ahogy ma este is ez a szándékom.

Akármibe lefogadom, hogy felajánlja olyan Robert De Niro-san: Hova menjünk ma este bébi? Hozzád vagy hozzám?