/Mondaygirl meséje/
From: M.gabijóvoltam@yahoo.com
To: Mr. Santa@Claus and Co
Kedves Mikulás!
Benyújtanám a Mikulás-napi kívánságlistámat, ahogy kérted.
Tisztában vagyok vele, hogy tőlem tulajdonképpen nem kérted, meg nem is vagyok már kislány, de a múltkori plakáton olvastam, hogy mindenki megkapja, ami jár neki… Levelet kell intézni a Mikuláshoz, ő pedig ingyen, külön díjazás nélkül haladéktalanul mindenkit felkeres, csak meg kell írni a címet.
Az is rajta volt a plakáton, hogy feltétlenül le kell írni, hogy ki, mikor, és mennyit rosszalkodott az évben, és mennyit volt jó. Ezt igazából nem értem, ezért telefonon érdeklődtem a Mikulás-irodában. Azt mondta a krampusz - gondolom, hogy ő lehetett -, hogy erre igazából csak a regisztráció miatt van szükség…
Csatoltan küldöm a listát, igyekeztem rendkívül részletesen leírni mindent, ami az elmúlt évvel kapcsolatban eszembe jutott.
Ui: Figyelj Miku! Tavaly csak egy nagyon kicsi mikuláscsomagot kaptam, plusz egy virgácsot. Idén sokkal nagyobbat akarok… Ráadásul a kézbesítő rendkívül idős, lestrapált apóka volt. Nekem kellett neki segíteni a szánt betolni… Idén kifejezetten jó erőben lévő, fiatalos, energikus fiatalembert kérek szépen. Persze olyat, akivel esetleg egyebeket is meg lehetne beszélni…tudod, mire gondolok.
Melléklet: 3 db
Jó voltam.xls (45 kb)
Nem voltam jó.xls(75kb)
Kívánságlista.xls (150 kb)”
Üdvözlettel:
Mondy Gabi
Hope
Shadow lane 49.
1285
Hope, 1998. december 02.
From: Mr. Santa@Claus and Co
végre-behajtási csoport zrt.
Ügyintéző: Bármi Áron
To: Mgabijóvoltam@yahoo.com
Kedves Gabriella!
Behajtási csoportunk örömmel vette jelentkezését. A feladatra szakosodott munkatársunk az általunk megadott időpontban feltétlenül felkeresi Önt az otthonában. Ha ön esetleg fogfájásra, esetleg betegségre hivatkozva nem nyitna ajtót, munkatársunk akkor is megkísérli a bejutást. Bármi áron…
Azt is örömmel tapasztaltuk, hogy Ön tekintélyes mennyiségű dokumentációt bocsátott a rendelkezésünkre.
Mivel megbízónk (továbbiakban: Mikulás) kiemelten kezeli az Ön ügyét, kívánságait - tőlünk telhetően - igyekszünk teljesíteni. Különös tekintettel, ami a mikuláscsomag illetve a virgács méretét illeti… Feltételezem, a méretet a virgácsra értette. További részletekről a www.megkapodamijar.com honlapunkon érdeklődhet.
Munkatársunk életkorára és energikusságára nem tudunk garanciát vállalni, de természetesen mindent megteszünk annak érdekében, hogy a lehető legalaposabb ellátásban-elbánásban legyen része. Mivel végre-behajtó programunk kísérleti jelleggel, ebben az évben indul először, ezért munkatársaink szabad kezet kaptak a behajtás részleteit illetően.
A kisebb-nagyobb változtatások jogát fenntartjuk.
Amennyiben szolgáltatásunkkal elégedetlen lenne, esetleg duzzogáson, hisztin törné a fejét, ismételten rendelkezésére állunk, egy későbbi, váratlan időpontban.
Ui: Javasoljuk, hogy a könnyebb elbánás érdekében lehetőleg szoknyát, vagy egyéb, laza öltözéket viselni szíveskedjen. Ne hozza magával tb kártyáját, mert nem áll módunkban elfogadni.
Külön „díjazás” ellenében jeget, kispárnát, hideg ülőfürdőt tudunk biztosítani.
Remélem, Önt is hamarosan elégedetlen, de nem engedetlen ügyfeleink között üdvözölhetjük.
Üdvözlettel:
Bármi Áron
ügyintéző
végre-behajtó zrt.
Hope, 1998. december 07.
Most érkezett meg a válaszlevél a Mikulástól, és eléggé kétségbe ejtett. Elolvastam vagy háromszor, mire rájöttem, hogy mire megy ki a játék. El akarnak porolni. Mégpedig alaposan. Ráadásul bármelyik percben itt lehetnek, mert hogy ma van a Mikulás napja. Háát. Előbb kellett volna gondolkodni, de most már mindegy… Persze az, hogy el akarják kapni a grabancomat, nem jelenti azt, hogy el is fogják.
Kabbe Mikulás!
Kevés idő maradt a felkészülésre, de azért még nincs veszve semmi.
Csak várok és várok… Gyakran nézegetek ki az ablakon, de a hóesésen kívül semmit nem látok. Aztán, mintha a semmiből tűnt volna elő, egyszer csak meglátok egy gyönyörűséges szánt. Gyönyörűséges rénszarvas húzza. És a szánon egy, hm.. nos egy igen-igen szemrevaló fiatalember. Kék szemű, barna hajú… Hjajjj. Az ideálom…
És mosolyog. A mosolya is gyönyörű. Vicces krampuszjelmezbe van öltözve.
„Gabi, szedd össze magad! Nem azért jött, hogy elhozza a csokijaidat. Meg kell akadályoznom, hogy bejusson a lakásba. Bármi áron. Hú de nehéz lesz.”
Szikráznak a fogaim a hidegtől. Hogy pont ma kell túlóráznom. Fenébe! Szerencsére ez az utolsó kiszállítás. Még egyszer megnézem a papíron a címet, igen ez az a ház. Itt az áll a megjegyzés rovatban, hogy csinos harmincas. És még valami: égetnivaló nőszemély, három csillaggal jelölve. Ezek már megint túloznak… Nincs jobb dolguk az irodában, mint hogy engem ugráltassanak? De bosszús vagyok.
Fáj a kezem a hidegtől. Nemcsak attól. Ma csak két „kiszállításom” volt, de azok viszont alaposan megdolgoztattak… Még most is remeg a térdem a megerőltetéstől…
Milyen aranyos hóember. Ja, így közelebbről már nem annyira. Valaki levette a fejéről a kalapot és a kezébe adta. Most úgy fest, mintha kéregetne. A másik kezével meg… Olyanokat mutogat, hogy… szóval azt az egyujjast, felfelé. A répa meg… deréktájon, és felfelé mutat…
Legjobb lenne, ha most rögtön visszafordulnék, legfeljebb majd azt mondom, hogy nem találtam a címet. De szegény Homer már nagyon éhes, szomjas és fázik is. Ez végül is eldöntötte a kérdést. Maradok. Bármi áron.
Hiába csengetek, a tulaj nem akar ajtót nyitni. Gondolom, az elrettentő levél miatt. Pedig az csak kamu, csak azt poroljuk el, aki nagyon megérdemli.
Előveszek egy tekintélyes méretű, csokoládéval teli Miku-csomagot. Ez megteszi a hatását, máris nyílik az ajtó. Nem, mégsem. A nagy ajtón van egy kicsi ajtó, egy olyan kikukucskálós. Kipillant rajta egy rendkívül gyanakvó, helyes kislányarc.
- Szia kislány! A szüleid itthon vannak?
Nem tudtam, hogy gyereke is van. Ez nem volt a papíron… Gyorsan belepillantok a jegyzeteimbe, de minden stimmel, ez a tulaj.
Ocsúdni sincs időm. Kinyúl egy kar a kicsi ajtón és megpróbálja behúzni a Miku-csomagot. Küszködik, aztán mikor rácsapok a kezére, gyorsan elengedi. Bentről egy meglepett-mérges „au” hallatszik. Teszek még egy próbát, ezúttal azt a kis Miku-figurát lengetem meg csaléteknek, amit én hoztam magamnak vacsorára. Ismét kinéz a mérges leányarc, de most nem csapja rám a kicsi ajtót.
Haladunk.
Nem haladunk, mert villámsebesen lenyúlja a vacsorámat. Ó, hogy az a… Ráadásul a másik kezével is kinyúl a nyíláson, és azt mutatja, amit az előbb a hóembertől láttam. Jókorát csapok a kezére ismét.
„ÁÁÁÁuuuu”
Megpróbálok benézni a nyíláson, hátha van valami módja a bejutásnak. Ahogy lehajolok, megint nyílik a kicsi ajtó, ezúttal az összegyűrt csokipapír száguld ki rajta, és pont eltalálja homlokom közepét. Ennek fele se tréfa. Nem véletlenül kapott három csillagot. Természetesen nem engem küldtek volna ide, ha nem lenne 100%-os a behajtási arányom. Van még egy-két trükk a tarsolyomban…
- Na gyere Homer, bekötlek ide a garázsba jó? Lehet, hogy itt kell maradnunk pár napig, de ne búsulj, majd jól gondodat viselem.
Mintegy varázsütésre, kinyílik hirtelen a bejárati ajtó, és megjelenik a mérges hölgyemény, ha lehet, most még mérgesebb, mint az előbb.
- Vigye innen azt a kecskét! Mit képzel, majd összerondítja nekem a garázsomat, meg tele van bolhával meg…
Teszek felé pár lépést, meglehetősen szigorúan. Azonnal elhallgat, mikor meglátja a virgácsot a kezemben. Láthatóan most mérlegeli, hogy milyen helyzetbe is került.
- Homer nem kecske!. A munkatársam. A barátom.
- Jó, jó, nem úgy gondoltam. Én csak.. Én csak… Az a virgács mire kell? Én jó voltam. Becsszó…
- Ez nem virgács.
- Neeeem?
- Nem. Ez…ööö. Nos, ezzel söpröm le a havat a szánról Meg a járdáról…..
- Huh, de megkönnyebbültem, Már valami rosszabbra gondoltam.
- Ifjú hölgy! Tud valami magyarázattal szolgálni az előbbi viselkedésére ugye? UGYE?
- Iiigen. Hogyne….
- Szeretném hallani.
- Azt hittem, hogy betörő… És… És.. be akar törni a házamba… Tudja, a jelmez….A nnyira megijedtem.
- Betörő? Kivilágított szánnal?! Rénszarvassal?! Gyakran füllent? Inkább ne is válaszoljon…
- Jó. Akkor nem válaszolok. Tudja, úgy is fáj a torkom. Meg a fogam is. Nagyon. (Hihihi, Rémszarvas. Rém vicces, hihihi…)
Remélem, jól leplezem a lassan emelkedő haragomat, legfeljebb az állkapcsomon látszik, hogy időnként meg-megrándul egy izom…
- Kedves ifjú hölgy. Bemehetnék melegedni egy kicsit? Esetleg meginnék egy kávét, teát. Ne ijedjen meg, nem akarom bántani. Tényleg. Nagyon hideg van - látom, hogy még nem győztem meg… - Elnézést az előbbi kellemetlen afférért, nem fájt nagyon ugye? Csak tudja, néha eljár a kezem. (Na végre, máris mosolyog. Na megállj csak!)
- Nem fájt. Annyira… De azért meg vagyok sértődve. Duzzogok is. Csak azzal a nagy Miku-csomaggal tudna engem kiengesztelni. Rendben?
- Na jó.
Amint belépek az ajtón, a lábammal rögtön be is csukom magam mögött, félre nem érthető csattanással. Jó látni, ahogy megszeppen. A szeppenést hirtelen kaján vigyor, majd félre nem érthető, cinikus kuncogás váltja fel. De égő. Odacsuktam a krampuszfarkamat. Fele kint, fele bent.
- Jaj, bocsi. Elfelejtettem mondani: Ez az ajtó nagyon szeszélyes. Néha nagyon becsapódik és akkor…
- És akkor? Azért ki lehet nyitni ugye?
- Ki lehet, de néha beszorul. Szerintem most is. Szegény krampi. Szegény szegény krampi. Tényleg, ez a vezeték, vagy a keresztneve? Esetleg a beceneve?
- ENGEDJEN EL! MOST!
- Mindjárt. Csak behozom a Miku-csomagokat.
Azzal ki is megy a hátsó ajtón, dúdolgatva. Micsoda helyzet!
Míg „távol” van, megpróbálom kiszabadítani magam. Szerencsére a konyhafiókot pont elérem. Ez nem vezet háztartást??! Ebben csak fakanalak vannak! A legnagyobbat azért elrejtem a bundámba, egészen biztos vagyok benne, hogy szükség lesz rá.
Amíg én ezzel küszködöm, ez az égetnivaló jön-megy, hordja befelé a cukrot, diót, mogyorót, egyebeket. Ettől végképp elönt a pulykaméreg. Szégyen, nem szégyen, letépem a krampuszfarkat. Úristen hogy nézek ki! A szép hosszú farkam! Csak egy pici, pelyhes maradvány van ott, ahol az előbb még…. Úgy nézek ki, mint egy nagy barna nyuszi. Nem élem túl ezt a szégyent!
Azt látom, hogy épp befelé tart egy hatalmas zsák almával, alig bírja el szegény. A másik kezében egy csoki mikulás. Mikor beér a jó meleg konyhába, kimerülten rogy le a székre, persze biztos távolságra tőlem. Ezt hiszi legalábbis… Nekilát a csokinak, előbb leharapja a fejét…
A következő pillanatban ott termek mellette, és megragadom a vállát. Ezzel egy időben a fakanál is lecsap, kíméletlenül. Ijedtében és fájdalmában ugrik egy hatalmasat, megtapogatná a fakanál helyét, de persze olyan szorosan tartom, hogy se hátrafordulni, se tapogatni nem tud. Toporzékol kínjában egy kicsit, úgyhogy megtámogatom gyorsan még 3-4 kellemetlen fenekessel. Azonnal megered a nyelve, de nem azt mondja, amit hallani szeretnék. Gyakran emlegeti anyukámat, a felmenőimet, a Mikulás anyukáját. Még hallgatni is szörnyű, úgyhogy ideje beszélni a fejével. Majd náspángolás közben…
- Indíts befelé! Most!
- Auhhhhuuuuu Menj a jó büdös…auau fenébeáááááááááuuu.
- Nem ajánlom, hogy megedd azt a csokit! Nem a tiéd! Ne merészeld!
- De igen! Hagy abba kérlek! Auuu. Fááááj! Serkenti a memóriát!
- Igen, serkenti. Olyan fenekelést kapsz, hogy életed végéig emlékezni fogsz rá!
Szívszaggató könyörgésbe fog.
- Bánom is én, nekem aztán könyöröghetsz. Melegen ajánlom, hogy most azonnal hasalj a térdemre, mert ha én teszem meg….
Megfogom a csuklóját, és szó nélkül a térdemre fektetem, mert magától nem hajlandó. Felhajtom a kis szoknyácskáját, lehúzom a fekete neccharisnyáját is. Szép rózsaszín a bőre. Én nem szeretem a rózsaszínt. Inkább a Mikulás-pirosat. Úgyhogy a kis bugyiját is lehúzom.
Jó egy percig semmi más nem hallatszik a szobában, csak a fakanál csattogása a meztelen fenekén. Meg Gabi hangos sziszegése, ahogy próbálja elnyomni a fájdalmas „au”-kat. Mivel nagyon igazságszerető ember vagyok, minden domborulatra egyformán ütök. Eszeveszett tempóban kalimpál a lábaival, de én sem vagyok nyeretlen kétéves, így aztán néhány extra fenekest kiosztok a fehéren maradt részekre, főleg oda, ahol comb és a fenék találkozik. A sziszegés felerősödik, de egyre inkább a szipogás veszi át a helyét.
Kicsit hagyom kibontakozni, hadd tapogassa meg a bünti helyét. Meg is teszi, el sem akarja engedni. Legalábbis az egyik kezével. A másikat arra használja, hogy a még mindig szorongatott, szétolvadt mikulást belekenje a krampuszszőrömbe.
Na, több se kell nekem, talpra állítom, és a maradék öt fenekest olyan gyorsan osztom ki, hogy a meglepetéstől tátva marad a szája. Most már hangosan bőg, és tehetetlen dühében a mellkasomat üti az öklével. Lefogom a kezeit, a másik kezemmel pedig ott vígasztalom, ahol a legjobban fáj. Hú de forró!
- Akkor, befejezted a hisztit?
Megvárom, míg elcsendesedik, azután elengedem.
Mérgesen szipogva rohan be a hálószobába, hatalmas lendülettel vágja be maga után az ajtót. Kis idő múlva utána megyek. Gabi az ágyon fekszik a sötétben, felváltva tapogatja hol az egyik, hol a másik kezével az elnáspángolt popsiját.
Vigasztalni próbálom, de a felajánlott papírzsepiket előbb „felhasználja”, azután gombóccá gyűrve szépen sorban hozzám vágja. Közelebb hajolok, egy-két puszit hintek az arcára. Máris csillapodik a szipogás, bár a zsepiket még mindig „tömöríti”, azután katapultálja. Mikorra elfogynak a zsepik, átölelem a derekát, mellé heveredem, és az arcát simogatom. Jó darabig fekszünk így, mert kint már egészen besötétedett…
Vége az első résznek, majd holnap folytatjuk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése