Az én játszóterem…

/A biciklizés veszélyei Mondaygirl szemszögéből/

Egy ilyen napot el sem lehet rontani… Péntek van, a hét legszebb napja. Még ki kell szállítanom egy-két levelet, aztán uzsgyi haza. Kicsit idegesít ez a nagy forgalom, én azonban ebben is meglehetősen jól elboldogulok. Valóságos forgalmi akadálypálya ez a rengeteg autó, villamos, busz, gyalogbéka itt előttem. Ettől függetlenül én szeretem az ilyen helyzeteket is. Ilyenkor játszótérré változtatom a környezetemet. Elég, ha körülnézek. Csupa átugrani, letarolni, előzni való akadály.

Itt van például ez a troli. Ezt különösen szeretem. Nem megy túl gyorsan, főleg a kanyarban. Ilyenkor szoktam belékapaszkodni. Az érzés olyan, mint a sífelvonón. Egy darabig vitetem magam, aztán ha már elég, egyszerűen leválok róla. Nem véletlenül kérdezik a cégemnél, áruljam el, mi a titkom, hogy mindig, minden körülmények között az én leveleim, küldeményeim érkeznek meg a leggyorsabban az adott helyre. Ezt a titkot nem osztom meg senkivel.

Itt van például a villamos-fogócska. Ezt csak hosszas gyakorlás után tudom ajánlani, ne próbáljátok ki otthon! Viszonylag egyszerű, csak oda kell figyelni. Annyi az egész, hogy megvárom, míg megáll. Ilyenkor kell a hátsó ajtó melletti kilógó kis fémfülbe (vigyázat, elég kicsi!) kapaszkodni. Nagyon kell figyelni a kanyaroknál, nehogy a bicaj a sínbe akadjon, nagyot lehet esni! Arra is ügyelni kell, nehogy az ember ujja beleszoruljon. Én is sokat gyakoroltam, míg tökéletesen nem sikerült a mutatvány.

Ha körülnézek, látok még itt egy szép lépcsősort is. Ezt nem is kell magyarázni. Csak lefelé, és nem szabad az első féket benyomva tartani.

A megfelelő oldaltávolságot úgy lehet betartatni az autósokkal, hogy keresztbe fektetem a szép fényes biciklipumpát a hátsó tartón, és senki nem mer a közelembe jönni. Féltik a szép dukkózást. Van egy kis anyázás, miegyéb, de azt hamar meg lehet szokni…

Lehet, hogy kicsit elbambultam, úgy tűnik, mindenki engem néz, nekem dudál. Sebaj, még sosem voltam ennyi figyelem középpontjában. Most már jó lesz igyekezni. Hát igen. Ennél zöldebb már nem lesz…

Most meg már piros. Fene egye meg. Na mindegy azért még átférek.

Van egy ellenszenves emberke, aki minden reggel szigorúan mutogat nekem ennél a kereszteződésnél. Nem tudom, mi baja lehet. Az egyik kezemben a hamburger, de a másikkal vissza szoktam neki mutogatni valami vidámat. Soha nem mulasztom el. Ő sem. Kár, hogy ilyen ideges, amúgy elég helyes fiatalember.

Na itt is van, óramű pontossággal. Most már megnézem magamnak közelebbről. Nehéz a kocsijába kapaszkodni, mert eléggé forró a teteje a kora reggeli napsütéstől. Aha, látom nincs karikagyűrűje. Precíz ember lehet, az irattartójában glédában állnak a papírok. Olyasmik, amiket én szoktam szállítani.

Többre nincs idő, máris lerázott. Hátrafelé fordulva magyaráz nekem, ahelyett, hogy a forgalomra figyelne. Ennek autót vezetni…?!

Vasúti átjáró, itt azért vigyázni kell. Érdekes, az emberem is pont erre jön…

Ez soha nem mosolyog? Azért én megpróbálom jókedvre deríteni. Barátságos fenékrázogatás a pedálon állva. Úgy tűnik, ez bejön neki. Milyen szép mosolya van. Örülök, hogy máris széppé tettem a napját.

Megint piros lámpa. Zenét hallgat. Közelebb megyek, hogy én is halljam. Valami szép klasszikus.

Nana! Majdnem rácsukta az ablakot az ujjamra. És közben mosolyog. Azért nekem is van egy-két meglepi a tarsolyomban. Kicsit felbillentem a kis fehér szoknyácskámat, integetésképp.

Igen, tényleg meglepődött. Majdnem felszaladt a járdára. Pedig a tangámat még nem is látta. Mondom, hogy gyönyörű nap ez a péntek!

Most el kell válnunk, sajnos én másfelé megyek. Az ujját rázogatja felém, én meg széttárom a két kezemet, jelezve, hogy milyen messze is vagyok tőle és milyen biztonságban. Ez rossz ötlet, mert majdnem letarolok egy virágágyást. Ezt a bukást éppen, hogy megúsztam, csak pár szál dália feküdt ki a járdára. De ciki, ő is látta. Most jön az egyirányú. Ezt azért szeretem, mert megelőzni biztos nem fog senki, viszont a szembejövőket jól lehet látni.

Hogy milyen gyors ez a hapsi. Már megint itt van. Az a halvány gyanú fészkelődik bennem, hogy nem engem követ, hanem talán arra van dolga, mint nekem. Egyre jobban élvezem ezt a mókát. Akkor mutassunk valami érdekeset. Itt egy hosszú lépcsősor, ez levisz a rakpartra. Már csak holnap ilyenkor érhet utol. Ez eléggé necces lesz. Kicsit vizes, erre nem számítottam. Ez még jó fékkel is nehéz lenne…

Úgy tűnik, megelőztem. Meg is állok egy kicsit, hátha felbukkan valahol. A hátam mögül dudálgat. Ezt meg hogy csinálta? Ennyi idő alatt nem érhetett ide! Ez egy valóságos kísértet! Muszáj engem ijesztgetni?

Jobb lesz, ha felmegyek a járdára, ott csak a droidokat kell kerülgetni. Van, amelyiket nem is kell, mert elugrik magától. Ezt már szeretem. Nagyobb sebességbe kapcsolok, nem hagyhatom, hogy leelőzzön! Itt lesz nemsokára egy körforgalom, kíváncsi vagyok, mit tud a kis kocsija. Már megint hova lett?

Már látom. Szegény, erre igazán nem számított, hogy pont szemből öltögetem rá a nyelvemet. Miközben engem kerülget, másokra is figyelnie kellett volna, de nem tette. A bal tükörnek annyi. Meg a jókedvének is. Na azt hiszem mára elég, majd holnap folytatjuk. Alig várom. Két kezemmel a kormánykerék fogását imitálva, szolid berregéssel elmutogatom, mit gondolok a vezetési technikájáról, de csak az öklét rázza felém.

Én sem rosszalkodom tovább, valahogy a szigorú ember nélkül már nem is olyan érdekes.

Nagyon furdal a lelkiismeret, amiért balesetet okoztam. Odáig jó móka, hogy egy kis csínytevés, rosszalkodás, fogócska stb., azért legfeljebb egy alapos fejmosás jár. Ezt meg is érdemlem… De az már nagyon bánt, hogy ilyen fordulatot vettek a dolgok. Úgy tíz perc múlva visszasomfordálok, megnézem mi a helyzet. Egy fejmosástól még nem lesz semmi bajom…

Hová lettek? Itt már nincs senki. Talán még sem volt akkora baj, mint gondoltam. Végül is csak egy tükör…

Mindenesetre a jó hangulatomnak lőttek.

Hazafelé veszem az irányt, és már szinte rutinból kapaszkodok bele a villamos külső fogantyújába. Most valahogy ez sem az igazi, nem tud felvidítani.

Szinte az utolsó pillanatban, a szemem sarkából veszem észre, hogy az egyik mellékutcában ott áll a kis piros autó, mellette a fiatalember álldogál. De jó lenne tudni a nevét. Van a kezében valami, ami így messziről nádpálcának néz ki.

Az meg minek??? (De buta vagy, az az olajszintmérő pálca. Erős lehetett az előbbi bánatcsökkentő martini, ha te ezt nádpálcának nézted.)

Pont olyan, mintha rám várna. Jaj de jó, megint játszunk!

De a fenébe is, ezt hogy csinálta! Ez most vagy délibáb, vagy az előbbi ital teszi ezt velem, vagy napszúrást kaptam (ez esetben legközelebb azért felteszem a bicajos sisakot), vagy az emberke engem várt és akkor nekem kinéz egy alapos leszidás…

Elengedem a villamost, elindulok felé egy kicsit incselkedni. Nagyon úgy néz ki, hogy nem akar játszani, legszívesebben inkább elkapna. Ezt is játszhatjuk, nekem nem gond… Csak annyira megyek hozzá közel, hogy kis híján elsodorjam. Az utca végén azért megállok, megvárom, amíg bevágja magát a kocsiba, aztán hajrá.

Kipörgő kerekekkel indul, én is. Mindjárt itt is van egy behajtani tilos tábla, ide rögtön be is nézek. Tudhat valamit a vezetésről, mert az utca másik végéből máris közelit. Villámgyors fordulás, máris tekerek kifelé. A következő utca fölfelé emelkedős, macskaköves. Ez nekem akár rossz is lehetne, de tudom, hogy mindkét irányból behajtani tilos, tehát biztonságban vagyok.

Iszonyú meredek ez az utca, lehet, hogy szégyenszemre tolni kell? Mindjárt kipotyognak a tömések a fogamból. Közvetlenül a hátam mögül hallom a motorhangot. Ezt nem értem, tegnap még kint volt a tábla! Hiszen a saját szememmel láttam!!! Kezdek megijedni. Megint megfordulok, ezt a gumim nem sokáig fogja bírni.

Egy centivel száguldok el az autója mellett, trófeaként viszem a másik tükrét. Ez tetszett. Míg ő csodálkozik és bambul, én már itt se vagyok.

Kicsit visszavéve a tempóból, a szívverésem is csillapodik. De jó, van egy visszapillantó tükröm! Holnap felszerelem a bicajra. Meg kellene állnom a szemközti parkban, mert nagyon szomjas vagyok és leizzadtam.

A méregzsáknak más tervei vannak, nem hagyja, hogy kifújjam magam, elém vág. Megint gyorsabb volt, mint én. Újra megfordulok, iramodom tovább a sétányon. Kezd nagyon elegem lenni. Fáradt vagyok, éhes, szomjas, megizzadtam, és már fáj a fenekem a kényelmetlen bicikliüléstől…

Ideje bekeményíteni. Nem messze innen, van egy benzinkút, ott lerázhatom végre.

Hihetetlen szerencsém van, ép bőrrel el is jutok odáig. A tükrömből (illetve az övéből…) nézem, jön-e még utánam. Igen. Mint az árnyékom. Sikerült, amit elterveztem, beáll a kúthoz, mögé meg még vagy három másik autó. Most jön rá, milyen csapdába csaltam. Meg kell várnia, az előtte tankolókat is, hátrafele sem tolathat. A meglepett arca egy külön tanulmány. Kicsit előbbre gurulok, hogy jobban lásson. Kecses mozdulattal előveszem a zsákmányolt tükröt, és eljátszom vele a reggeli sminkelést. Mire a képzeletbeli púderkompaktomat összecsukom, sokat haladt már előre.

Nem kell sokat várni rá, hamar utolér. Na még egy utolsó hajrát, csak azért is!

Befordulok a közeli grundra, gyerekkorom játszóterére. Rég jártam erre, azóta sajnos a másik kijáratát lezárták. Ma nincs szerencsém. Fáradt vagyok, haza akarok menni. Akkora ez a telep, hogy el lehetne rajta tévedni. Nekem sikerül is, de alaposan. Hiába, ez nem szőke nőknek, kislányoknak való.

Letámasztom a kerékpárt, megnézem gyalog, hátha van itt valamilyen tájékoztató tábla. Sehol semmi. Most mi lesz? Fogalmam sincs, hol vagyok, hogy jutok haza. Haza akarok menni! Na szedd össze magad kislány! Ülj fel a bicajra, aztán majd megoldod ezt is. Eddig mindig, ha bajba kerültem, úgy éreztem, mintha egy őrangyal vigyázna rám. Jól végezte a dolgát, mert számtalan sérülést, sőt eddig minden náspángolást megúsztam a segítségével. Szegény őrangyal ugyan egy kicsit lestrapált lehet már, de hát neki ez a munkája.

Kellett nekem emlegetni, őrangyal helyett itt a nagyon mérges ember, gyalog. Talán ez is segítség, mert látom honnan jött, máris tudom, melyik irányba iramodjak. Felpattanok az agyonhajtott bicajra, máris tűnés a megfelelő irányba. A szerencsém azonban úgy tűnik, kezd elhagyni. A nagy sietségben belehajtok egy buckába, és olyat repülök, hogy egy sas is megirigyelné. A fiatalember máris mellettem terem. Most úgy tűnik, láthatom a kedvesebbik arcát is… Aggódva hajol le értem. Nem csodálom. Erre legalább hat pontot adnék, plusz kettőt a kivitelezésre.

- Jól van, kis hölgy?

- Igen.

- Biztos? Mert hatalmasat bukott.

- Igen, teljesen jól vagyok.

- Ez esetben viszont…

Nem is kell befejeznie a mondatot, elég, ha a szemébe nézek. Szerintem egy közepes porolás kinéz nekem. Az egyik kezével megragadja a csuklómat, másikkal a biciklimet vonszolja maga után, mint egy rossz gyereket. Pedig szegény bicaj nem tehet semmiről. Na persze én sem… Vagyis nem annyira… Nem tudom…

Jó lenne ezt is megúszni valahogy, mert ez bizony fájni fog. Már látom a kijárati kaput, ideje lenne tervet kovácsolni, mielőtt odaérünk. Úgy teszek, mint a bicaj, behúzom a fékeimet és megmakacsolom magam. Sajnos az emberem erős, legfeljebb azt érem el vele, hogy hirtelen fordít egyet rajtam és kioszt két akkora fenekest, hogy rögtön elszállnak a szökési terveim. A szabad kezemmel a sajgó részemet tapogatom, miközben a kocsihoz érünk.

Nem hagy időt a tiltakozásra, megragad a derekamnál fogva és felhajít a motorházra.

- Aaaauuuuuuu. Vegyen le, ez nagyon forróóóóó!

Megpróbálok legurulni, de csak rontok a helyzeten. Hasra fektet és időt sem hagyva a tiltakozásra, vagy legalább egy kis hisztire, alapos porolásba kezd. Meg kell hagyni, jó erőben van, az első pár paskolás után igen kellemetlenül érzem magam, hangosan bőgni kezdek, és ököllel ütöm a kocsi tetejét. Ez természetesen az „A” terv, van „B” és „C” tervem is. Reagál rá, csak sajnos nem úgy, ahogy én gondoltam. Lefogja a kezeimet és folytatja a náspángolást rendületlenül, ha lehet, még erősebben. Mikor már úgy érzem, nem bírom már tovább, végre abbahagyja. Hangosabb bőgésre kapcsolok, mert tényleg nagyon fáj.

Máris lelkiismeret furdalása van. (Helyes! Úgy kell neked!)

Jó hangosan szipogok, és jelzem, hogy megtapogatnám, ahol annyira sajog. Itt látom felcsillanni az első reménysugarat. A pillanatnyi habozását kihasználva, hogy mit is csináljon, én döntök helyette. Megvárom, immár engedelmesen, míg leemel a kocsiról. Kicsit lazít a szorításon, több se kell nekem. Máris kicsúszom a markából, a következő pillanatban a biciklin vagyok, és még arra is van lélekjelenlétem, hogy a trófeámat felvegyem a földről. Ez igen. Erre a kivitelezésre megadnám a tíz pontot!

Úgy látom, ő mást adna, de hát sajnálom, ismét nálam a labda.

Suhannék tovább, de közben a járművem eléggé lestrapálódott. Rossz ránézni. Nem is nézegetem, nincs rá időm. Érzem, hogy a kerekében nem is nyolcas, hanem legalább 18-as van. Szerintem a hátsó gumi is megadta magát. Az egyik pedálja egy kicsit kancsalit a másik felé, az első guminak meg olyan fura surrogó hangja van, gondolom az első villához ér hozzá. De a tükör megvan, és ép. Én nem annyira. Utol fog érni.

A körúton elég nagy megrökönyödést váltok ki. Az itt autózók láthatnak egy valaha fehér, mostanra zöld fűfoltos szoknyácskában bicikliző kislányt, aki állva pedálozik, és nem túl jó az iránytartása, kezében egy autótükörrel.

Nagyon fáj a fenekem. Jó erőben lehet a kis méregzsák!

Nincs idő az elmélkedésre, lehet tudni, hogy miért. Azt furcsállom, hogy most lemaradt, de nem tudom az okát.

Azt nem hiszem, hogy ne akarna üldözni, de akkor miért nem jön közelebb?

Valamit nagyon mutogat. Tükörből nem látom jól, meg kell fordulnom. Erős bicikliző mozdulatokat végez a kezével, közben hátrafele nézeget.

Ezt értem: Nincs kis a négy kereke, eddig se volt. Elmutogatom, hogy értem, és hogy ezért roppantul sajnálom őt. Válaszul a szemét forgatja, az égre nézeget. Visszamutogatok, hogy szerintem is szépen süt a nap, és megkérdezem, mi a baja a szemének. Mégsem jön közelebb, de senki más se. Védettséget kaptam, vagy aura vesz körül? De jó lenne…

Ez már megint pantomimezik. Jól megy neki.

Én megint vissza, hogy a tiédet is, és hogy kérjél időpontot a pszichológusodtól.

Előre nyújtogatja a karját, ez legalább világos. Ez vagy az jelenti, hogy jön a HÉV, vagy azt, hogy már kért időpontot, de nem kapott. Azt én is látom, hogy jön a HÉV. És? Én pont átérek előtte, ő meg ne siessen annyira. Úgyis annyira le van izzadva, legalább pihen egy kicsit.

Látom, hogy nem bír veszíteni, mert nagy elánnal közeledik, nagy ívben megkerül, és keresztben megáll előttem. Én viszont már nem fogok tudni megállni, pláne nem sarkon fordulni. Jó lett volna időben megcsináltatni a féket… A becsapódás nem olyan nagy, mint amire számítottam. Azért ahhoz elég nagy, hogy előbb az orromat üssem a kocsitetőbe, aztán meg alaposan fenékre huppanjak. Első pillantásom a néhai biciklire esik, aki már nem is bicikli, legfeljebb csak „bic”. Nagyjából ennyi ismerhető fel belőle.

A méregzsák ahhoz is túl ijedt, hogy egyetlen hangot is kipréseljen magából. Hozzám hasonlóan. Ilyen sokkoló élmény ritkán esik meg az emberrel.

Nagy sokára megkérdezi: - Jól van, ifjú hölgy?

Erre az előbb is rosszul válaszoltam, úgyhogy most: - Nem, egyáltalán nem vagyok jól!

Óvatosan megtapogat, maga is meglepődik, hogy még egészben vagyok. Annyira gyengéd, ki se nézném belőle… De jó lenne más körülmények között találkozni… Sajnos a körülmények ezek, be kell érnem velük. Lám már megint szerencsém volt, mégis csak létezik valahol egy őrangyal, aki mindig vigyáz rám.

- Hol fáj?

- Az orrom, közepesen. A karom, ahol az előbb szorította, közepesen. A fenekem, nagyon de nagyon fáj. Ott is ahol az előbb elporolta, a biciklizéstől is, és az előbbi esés sem tett jót neki.

- Jó, mindjárt segítek. Mutasd. Előbb az orrodat. Ez biztosan rendbe jön, csak borogatni kell egy kicsit. A karod meg fog kékülni, ez biztos, de megérdemled.

- Kösz!

- Na akkor nézzük azt a popsit! Látom, szép piros. Ezt bizony le kell kezelni…de alaposan.

Először is sarkon fordít, és megmutatja, mi aggasztotta annyira, hogy beleizzadt: A megmaradt hátsó kerékbe beakadva, vidáman libeg valami drótféle, úgy 3-4 méter hosszan. Biztosan a grundon akadt bele, én meg vontattam magam után. Ebbe most én izzadok bele. Ha megelőzöm a HÉV-et…

- Szóval ezért nem mertek az előbb közelebb jönni az autósok?

- Igen.

- Gabrielnek hívnak. Gondolom ezt már az elejétől fogva tudni akarta.

- Nem, nem akartam. Ostoba felfújt hólyag. Tönkretette a biciklimet. A ruhámat, és…és…engedjen el, mert sikítani fogok! Hogy merészeli???

Határozottan, és minden kímélet nélkül öt igen erős fenekest kapok.

- Szóval kislány, akkor folytatom. Gabriel vagyok, ezt már tudod. Én vagyok az őrangyalod. Az a munkám, hogy vigyázzak rád. Mostanában elég sokat kellett túlóráznom, miattad. Eddig a védőszárnyaim alá vettelek, hisz ez a dolgom. Mostanra azonban betelt a pohár. Az a helyzet, hogy olyan iramban fogyasztod az életed gyertyáját, hogy nem bírlak utolérni. Megelégeltem a dolgot, és eltáv engedélyt kaptam, azzal a feladattal, hogy olyan porolást kapj a kis popsidra, amit életed végéig emlegethetsz.

- Nem hiszem, amit mond, bizonyítsa be! Ez csak valami csajozós duma! (Most már igazán sírok, megállíthatatlanul. Nem akartam, hogy ez legyen belőle. Én csak egy kicsit biciklizni akartam, meg egy kicsit rosszalkodni.).

- Egy dolgot rögtön az elején tisztázzunk, ifjú hölgy. Ha továbbra is ilyen szemtelenül viselkedik, az nem marad következmények nélkül, ahogy a veszélyes biciklizés sem. Bebizonyítom, hogy igazat mondok. Ha elsorolom az összes rosszalkodásaidat, mondjuk az utolsó egy évben, hiszel nekem?

- Olyanokat is, amikről csak én tudok?

- Igen. Persze ezért rosszalkodásonként egy-egy fenekes jár. Áll az alku?

- Persze (Te jó ég, az nagyon sok lesz).

- 1: Rendszeresen elolvasod mások küldeményeit, mielőtt kikézbesítenéd

- 2: A múlt héten, tudod hogy hol, elsodortál egy rendőrt, nem volt lámpa nálad, nem jó a féked, nincs rajtad biciklis sisak….

- 3: Emlékszel, a múlt héten, otthon véletlenül ráültél a forró edényfogó kesztyűre… Egy napig állva interneteztél….

Ezt honnan tudja??!!

- Ez volt az utolsó figyelmeztetésem, reméltem, hogy megérted…

- 4: …..

-- Jó, jó, elég. Hiszek neked. (Remélem, ezt csak álmodom. Valaki ébresszen már fel.)

Most jön a „B” terv. Ezt még soha nem vettem igénybe. Jó kis tömeg gyűlt össze.

- Biztos úr, biztos úr! Ez az ember molesztál! Fogdos! Elgázolt. Nézze, eltépte a ruhámat.

- Igen? Így, ebben a sorrendben?

- Ööö.. Igen, nem. Nem tudom, olyan gyorsan történt.

- Ifjú hölgy, az a gyanúm, hogy nem mond igazat. A múlt héten már találkoztunk. Fiatalember, ha kérhetném, még 10-et a nadrágszíjjal.

Erre már nincs mit mondanom, tényleg megérdemlek egy fenekelést.

Halk, megadó sóhajjal fekszem a térdére. Nem sokat habozik, rögtön nekilát. Egyik kezével a derekamat karolja át, a másikkal pedig… Jó lenne hamar túlesni rajta.

Könnyű azt mondani. Minden egyes ütést precízen, a még fehéren maradt felületekre helyez el. 20-nál többet nemigen állhatok meg szó nélkül, utána meg már igen élénk kapálódzásba, kiabálásba, sírásba fogok.

Ez, úgy látszik, működik, mert egy időre pihenni enged. Azért még mindig kétségeim vannak a kilétét illetően.

- A sok repkedéstől ilyen erősen a szárnyaid? Bocsi. A kezeid.

Jajaj, ezt nem kellett volna. Elkérte a rendőrtől a nadrágszíját.

- Még van kedved viccelődni? Na megállj csak.

Újra a térdén találom magam, az előbbi porolás ehhez képest csak bemelegítés volt.

Lesírom és leordítom még a csillagokat is az égről, ezúttal azonban nincs kegyelem, nincs kímélet. Mind a tíz fenekest kiossza az amúgy is meggyötört fenekemre, plusz még 3-4-et, csak ő tudja miért. Azért én is sejtem az okát. Egy ideig nem hogy biciklizni nem fogok, de ülni sem.

A végére marad az okítás, bár nem vagyok rá kíváncsi.

- Értsd már meg te makacs, önfejű bige, hogy csak akkor lehetek az őrangyalod, ha hagyod, hogy megelőzzelek! Ma ez alig sikerült. Ha neked bajod esik, nekem is végem. Felfogtad végre?

- Igen. Ez nagyon fáj. Nagyon fááááj.

- Tessék, itt egy kis jég, zsebkendő. Nem akarsz leülni?

- NEM! Most hogy megyek haza?

- Elviszlek, ne aggódj. Megkaptad, ami jár, remélem, tanultál belőle.

Szeretnék haragudni rá, de haragudhat valaki az őrangyalára? Mindenesetre egy ideig jó leszek. De akkor hiányozni fog Gabriel. Jó kis dilemma.

- Látlak még?

- És én téged?

Szinte egyszerre kérdezzük.

- Csak rajtad múlik, te döntesz. Ha úgy viselkedsz, mint ma, akkor biztosan. De ezt nem ajánlanám…

Így biztosan nem fogok, ezt megígérem, egyszer és mindenkorra. De azért gyakrabban jöhetnél…

Máris hiányzol.