Lorena ugrott egyet a hangos szavaktól.
- Nem kell kiabálnia, nem vagyok süket - válaszolta, és megpróbálta felidézni az okokat, miért is van itt.
- Ha nem süket, akkor elmondaná, miért van olyan ruhában, amit megtiltottam, hogy viseljen?
- Nem, nem mondanám el - válaszolta, s szíve olyan gyorsan kalapált, hogy alig kapott levegőt. - És ha megbocsát, kimegyek lovagolni. - Ez egy kijelentés volt, nem kérdés.
- A pokolba vele!
- Igazán, Clay - mondta bohókásan -, nem szép dolog hölgyek előtt káromkodni.
Ránevetett. Ott állt, olyan fenyegető tekintet tüzében, hogy attól még bátor férfiak is megriadnának, és csak nevetett.
- Ha lennének hölgyek a közelben, biztosan nem káromkodnék.
Elégedettséget kellett volna éreznie, hogy ezzel a kijelentéssel elevenére tapintott, de e helyett csak hülyén érezte magát, amiért ilyen gyerekesen viselkedik. De olyan dolgokat váltott ki belőle ez a lány, amiket nem értett, és ettől csak tovább folytatta.
- Hölgyek nem szoktak egy szál semmiben istállót lapátolni, és maga ne beszéljen nekem szitkozódásról, aki ott állt a boxban és úgy káromkodott, mint egy kocsis.
- Én, mint egy kocsis? Mikor?
- Tisztán hallottam, hogy azt mondta "a francba".
- Ha azt hiszi, hogy ez rossz, akkor várjon csak maga... maga szamár!
Beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogy leszamarazták. Feldühödött. Elege volt az egészből. Durván megfogta a lány karját a könyöke fölött, és az istálló ajtaja felé húzta. Jaime és Bill az ajtóban álltak, nem tudták, mit tegyenek.
Egyszerre sarkát a földbe vájta.
- Menjen a francba, maga szemét gazember!
- Ha még egyszer kiejti a száján azt, hogy "franc", nem érdekel, ki látja, a térdemre kapom, és úgy megverem, hogy egy hétig nem fog tudni leülni.
- A franc... a fenébe is - javította ki gyorsan magát, mikor a férfi hirtelen megtorpant. Biztos volt benne, hogy van akkora vadállat, s megteszi.
- Próbára teszi a türelmemet, Lorena - mondta, és tovább ráncigálta kifelé az istállóból a dolgozószoba felé. Ahogy húzta kifelé, hirtelen meggondolta magát. Gálánsan azt mondta magának, még fiatal, és időre van szüksége, hogy megszokja a gondolatot. Azután éppen olyan engedelmes lesz, mint akármelyik asszony a menyegzője előtt. Bármennyire is szerette volna jól megrázni, hogy térjen már észhez, úgy érezte, a leghelyesebb az lenne, ha nyugodtan leülnének, és megbeszélnék a dolgokat. Clay volt az első, aki belátta, hogy uralkodnia kellett volna magán, és kevésbé ellenségesen közölni a hírt az eljegyzésükről. De ami meg történt, az megtörtént. Most már csak annyit tehet, hogy enyhíti a kárt, amit okozott, és ezt meg is tudja tenni, ebben biztos volt. Egyszerűen csak hagyta a dolgot a levegőben lógni, és közben abban reménykedett, hogy minden magától rendbe jön. Nem volt igaza. Itt az ideje, kézbe venni a dolgokat.
Enyhült a szorítása, de Lorena haragja nem. Mikor elérték a dolgozószoba ajtaját, Clay kinyitotta, és elengedte a lányt. Mielőtt ő is belépett volna, az ajtófélfának támaszkodva hátrafordult, mert úgy hallotta, valaki a nevét mondja. Nem látott senkit, ezért megfordult, még éppen időben, mivel látta, ahogy a nehéz faajtó becsapódik, és elégedett mosoly ül ki Lorena arcára. Reflexeit megedzette veszélyes foglalkozása, és gyorsan elkapta a kezét, mielőtt még az ajtó hatalmas csattanással rácsapódott volna. Döbbenten állt, nem akart hinni a szemének. És mivel mást nem tehetett, szigorú tekintettel belépett a szobába.
Lorena anélkül cselekedett, hogy végiggondolta volna, mit tesz, egy gyerekes ötlettől vezérelve csapta be az ajtót, hogy fájdalmat okozzon annak az embernek, aki állandóan bántja. De abban a pillanatban, mikor bevágta az ajtót, már meg is bánta, mert tudta milyen gyerekes és veszélyes dolgot csinált. A nehéz és kemény ajtó akár el is törhette volna a kezét. Mikor Clay belépett a szobába, s Lorena tudta, hogy bármit is tesz most vele, megérdemli. De a tudat egyáltalán nem tette könnyebbé, hogy ott álljon, és ne próbáljon meg elmenekülni. Clay elment Lorena mellett anélkül, hogy megérintette volna, és leült a fal mellett álló kanapéra. Egy pillanatra a lány azt hitte, semmit sem tesz, de amikor megint ránézett, érezte, mekkorát tévedett.
A fekete szemével rámeredt.
- Jöjjön ide, Lorena! - parancsolt rá.
Kelletlenül húzódott közelebb, de még nem érhette el.
- Közelebb! - Olyan volt a hangja, mint az acél, semmi érzelem nem tükröződött benne, hidegen csengett.
Lorena gyorsan leült mellé a kanapéra, mielőtt még elveszítené bátorságát, és elhatározta, hogy csendben marad, bármennyire is leszidja a férfi. Elhatározása azonban gyorsan hitetlenkedéssé változott, mikor az a térdére kapta.
- Mit csinál? - sikoltotta, minden elhatározása ellenére.
- Csak azt, amit megérdemel, és amit már régen meg kellett volna tennem.
- Én egy tizenkilenc éves asszony vagyok, maga gazember – mondta méltatlankodva. - Már túl vagyok azon a koron, hogy megverjenek.
- Ha nem vigyáz, kimosom a száját szappannal. Ami pedig a korát illeti, csak úgy bánok magával, ahogy azzal a gyerekkel szokás, aki így viselkedik.
Mielőtt még válaszolhatott volna, egy erős kéz sújtott le hátsó felére, és ettől borzasztó dühös lett, de Clay keményen tartotta, és kezével újra meg újra lesújtott. Lorena végül sírni kezdett. Azért sírt, mert tudta, hogy megérdemli a büntetést, és mert ilyen nyomorult helyzetbe került. Észre sem vette, hogy az ütlegelés véget ért, és hogy Clay erős karjában van, és széles mellkasára borulva sír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése