Az egyik tanítványom, Viola 19 éves, végzős középiskolás. Nagyon gyenge tanuló, hanyag és lusta. Édesanyja azért járatja hozzám hetenként kétszer, hogy átsegítsem az érettségi vizsgákon.
A szülők Pokornyi kisasszony néven ismernek. Tudják, nagyon szigorúan fogom a növendékeimet, megkövetelem tőlük a kemény munkát. Ha nem megfelelően dolgoznak, akkor megfenyítem őket. Violát is, bár csak néhány évvel vagyok idősebb nála. Számomra csak egy kislány, nem pedig fiatal, 19 éves nő.
Mikor Viola megérkezik, a tanári egyenruhámat viselem. Ő is átöltözik utcai ruhájából iskolai egyenruhába, mely jó időben fehér blúz, sötétkék rövid rakottszoknya, hűvösebb időben blézerrel és nyakkendővel kiegészülve.
A tanulószoba várja, táblával, tanári asztallal és kis tanulópaddal, mely a tanári asztal jobb oldalán helyezkedik el. Illedelmesen köszönt és átnyújtja házi feladatát. Míg ezt javítom, megkapja első feladatát, amelyet előkészítettem. Félóra helyesírás. Nem nagyon lelkesedik, mert gyenge tárgyai közé tartozik. Majdnem biztosan kiérdemli majd a büntetést.
Nagyon körültekintő vagyok. Az ablakredőnyöket leengedem. A tanulószoba a ház udvar felőli oldalán helyezkedik el, kb. 50 méterre az utcától, így a forgalom zajai és a fenyítések hangjai nem hallatszanak sem ide, sem oda. Békés, csendes hely a munkához.
A félóra lassan eltelik, míg kijavítom Viola házi feladatát. Elég jó, persze akad benne néhány hiba is, amiket majd később figyelembe veszek. Néha azt gondolom, hogy szándékosan követ el hibákat, bár lehet, hogy nem így van. A rettegő tanítványok, természetszerűleg, gyakran hibáznak.
Felpillantva látom Violát feladata felett görnyedni. Nincs kétségem, tényleg keményen dolgozik.
- Viola!
- Igen, Pokornyi kisasszony?
- Letelt az idő.
- Kisasszony... még... még nem végeztem.
- Sajnálom, és rövidesen te is sajnálni fogod, kislányom!!!
- Kevés volt rá az idő, kisasszony.
- Talán nem eléggé igyekeztél, Viola. Hozd ki a füzeted!
- Igen, kisasszony. - Felemelkedett keskeny asztalától és odajött. Nevetségesen nézett ki a kislányos, rövid szoknyában. Átnyújtotta füzetét, melyet az asztalra tettem.
- Mielőtt átnézem feladatod megoldását, más dolgunk van.
- Igen, kisasszony.
Viola feszülten figyelt. Tudom, jobban akarta csinálni, mégsem sikerült. Sok ellentmondást fedeztem fel nála. Egyidejűleg fél a fenyítéstől és mégis akarja. Azt szeretné, ha tanárnője megszidná, hogy fenyítést kérhessen. Különös tünet, nem???
- Viola, eléggé jól oldottad meg a házi feladatodat.
Nem nagyon örült a megjegyzésemnek, de levertnek sem tűnt.
- Azért több hiba is előfordult a fogalmazásban. Ezenkívül írásod pocsék, elfogadhatatlan. Ezért büntetést érdemelsz!
- Bocsánat, kisasszony.
- Megbocsátok, de javulást csak fájdalom útján érhetünk el. Remélem megérted.
- Igen, kisasszony. - Nagyon bűnbánónak tűnt. Belátta hibáját. Elővettem a szíjat a fiókomból. Ez nem túlságosan kegyetlen, kb.
- Azt hiszem 3-3 mindkét tenyeredre elegendő lesz.
- Jaj... jaj, kisasszony, kérem... az sok...
- Sok a hibád is, nem?
Viola nagyot nyelt. Elvörösödött. Megállapítottam, hogy izgatott és fél. Az ilyen érzelmeket élveztem a legjobban, mikor megfenyítettem valamelyik tanítványomat.
- Tanárnő kérem, nagyon igyekeztem. Fél éjszaka tanultam, dolgoztam...
- Mégis sok hibát követtél el. Túl sokat. Hanyag vagy.
- Na... nagyon sajnálom, ki... kis... kisasszony.
- Emeld fel a kezed! - utasítottam. - Egyiket a másikra! Tenyér felfelé! Tudom, fájni fog, de te vagy a hibás!
Vonakodva felemelte bal tenyerét és a jobbra helyezte. Mértéket vettem, aztán odacsaptam a szíjjal. Nagyot csattant. Viola felsóhajtott, egy pillanatra leengedte a kezét, majd gyorsan ismét felemelte. Megkapta a második csattanós tenyerest is. Sírva a hóna alá dugta kezét.
- Viola, van még egy - szóltam rá szigorúan. - Emeld csak fel szépen a tenyered!
- Jaaaj, kisasszony... - sírdogált, miközben felemelte a kezét. Teljes erővel odahúztam.
- Cseréld meg a kezed!
- Jaaaj... aaa... ki... kisasszony... ez szörnyen fájt!...
- Így helyes, Viola. Megérdemled, mert felbosszantottál a házi feladatoddal.
- Igazán sajnálom, kisasszony.
- Emeld feljebb a kezed és fejezd be a siránkozást!
- I... igen... kisasszony.
Szenved, mégis elviseli. Talán élvezi? - gondoltam magamban. Őszintén szólva azt hiszem, jobban szereti, ha a fenekén fenyítem, mint a tenyerén. Ezért mindig gondot fordítok rá, hogy minden órán kapjon a tenyerére is, bár a fájdalom zavarja az írásban.
Csatt! Csatt! Csatt! Fokozódó méreggel sóztam oda neki a hátralévő hármat és Viola térdre hullva őrülten dörzsölte tenyerét testéhez. Tudom, tényleg fájt neki... Később büszke lesz rá, hogy elviselte, amit kapott tőlem.
- Menj a helyedre, munkát adok!
- Hmmm... igen... ki... kisasszony - válaszolta szipogva.
- Tudod használni a kezed?
- Azt hiszem..., valamennyire... igen... kisasszony.
- Most eltekintek a csúnya írástól. - Micsoda nagylelkű tudok lenni!
Viola az új feladat fölé hajolt, amit adtam neki... Én pedig javítani kezdtem az előző munkáját. Jó idő múlva, alázatos hangon megszólalt:
- Végeztem, Pokornyi kisasszony.
- Jól van, hozd ide!
Nyújtotta a matematika megoldást. Közben a tenyerére pillantva láttam, hogy ujjai hegyével együtt, még mindig piros. Fájhat még. Várakozva állt.
- Viola, jól érzed magad?
- Igen, kisasszony.
- Nem fáj a fejed, vagy nincs más bajod?
- Nincs... nincs, kisasszony. - Nyugtalannak, izgatottnak látszott.
- Akkor hogyan merészelsz ilyen munkát kiadni a kezedből?!!! Ez a feladat szégyen!
- Sajnálom, kisasszony.
- A sajnálkozás nem elég. Meg sem próbálsz jobban igyekezni.
- De... de... igen, kisasszony.
- Ne feleselj, kislányom!
Elhallgatott.
- Tudom, hogy a latin nem tartozik kedvenc tárgyaid közé, ezért többet kellene foglalkoznod vele, ehelyett visszafejlődsz!
Szünetet tartottam és szigorúan néztem rá. Lesütött szemmel hallgatta szidásomat.
- Ezért alaposan elnádpálcázlak.
Leakasztottam a nádpálcát a tábláról, ahol mindig szem előtt volt.
- Jaj... jaj ne... kis... kisasszony.
- Emeld fel derékig a szoknyát!
Viola hóna alá vette a szoknyáját és a szégyentől vérvörösre színeződő arccal állt előttem egyszerű, csipke nélküli világoskék szaténselyem bugyiban, melyet egyenruhájához kellett viselnie. Mikor a nádpálcával fenekeltem el, magán tarthatta a bugyiját. Az ő korában nem mindennapos az ilyen büntetés. Ám nem tehettem vele sem kivételt, mindenkor fegyelemnek kell lenni.
- Hajolj előre és fogd meg a bokád! - utasítottam. Rendszerint ebben a helyzetben használom a nádpálcát.
Viola lehajolt. Nehezen tudta nyújtott térddel megfogni a bokáját. Pompás látványt nyújtott kerek, nőies popója a feszülő szaténselyem bugyiban. Vajon mit érezhet? Arra gondol valószínűleg, hányat kap.
- Viola, tizenkét fenekes lesz a büntetésed!
Ennél többet még nem kapott tőlem. Lányoknak 18, fiúknak 25 nádpálcaütés a maximum.
- Jaj, kisasszony kérem, ne olyan sokat.
- Ne bosszants! Ennyi a legkevesebb, amit megérdemelsz ilyen hanyag munkáért.
Sóhajtott és úgy markolta bokáját, hogy ujjai elfehéredtek. Bár egy tucatra ítéltem, mégis elhatároztam, kissé visszafogom magam és "félidőben" egy kis szünetet engedélyezek. A lélektani hatás kedvéért néhányszor megsuhogtattam a nádpálcát; mondhatom, szépen énekelt. Figyeltem reakcióját, minden alkalommal összerezzent.
Mint valami vonót a gordonkán húzogattam a vékony nádpálcát popója alsó részén, a keresztráncnál. Paskolgattam vele a feszülő félgömböket. Bőre libabőrössé vált. Csuklóból, váratlanul suhintottam az ülepére. Hosszan szívta be a levegőt, aztán nyögve engedte ki. Remegett minden porcikája, de lehajolva maradt.
- Számold! - dörrentem rá.
- Egy... jaaaj... egy, kisasszony.
- És mond meg, hányat kapsz még!
- Mééég tizenegyet, kisasszony.
Másik derekas nádpálcaütés.
- Óhhh... jaaaaaaj! Kettő, kisasszony... Még... még... tíz... tíííz van hátra.
Azt hiszem nagyon üdvös, ha növendékeim tudják, hányat kell még kapniuk. Tíz, abban a pillanatban szörnyen soknak tűnhetett számára.
Sssuuiiii... csatt!
- Jaaaah... ahhh... - Viola feneke megvonaglott, ide-oda kígyózott. Csodálatos látványt jelentett számomra. Felizgatott. - Hááárom... jajjjjjjaj... ki... kis... kisasszony... jaj, még kilenc jár.
Kegyetlenül ütöttem hátsó felére. Ahol a nádpálca eltalálta a fenekét, a bugyin keresztül is vékony felduzzadó hurkák váltak láthatóvá.
Suissss...sttt!
- Aaajajjjaj... jujujjujj!
Egy pillanatra elengedte a fogást. Villámgyorsan még egyet kapott.
- Négy... ahhh... négy, kisasszony... még nyolc következik - üvöltötte.
Ráhúztam az ötödiket és a hatodikat is, a combjának a bugyi alól éppen kilátszó részére. Hangosan felsikoltott, de számolta. Megjegyzem, Viola nagyon érzékeny ezen a helyen. Na, de ki nem? Elhatároztam, hogy még többet adok ide neki.
- Viola, félidő! - mondtam. - Pihenőt kapsz.
- I... igen, kisasszony.
- A jövőben jobban fogsz dolgozni?
- Jaj igen, kisasszony.
- A tucat után még jobban, ugye?
- Igen, kisasszony.
Tapogattam, simogattam a fenekét. Éreztem a hurkákat és az ütések nyomán indukálódott meleget. Reszketett.
- Maradj így lehajolva! - utasítottam, több okból. Így nem tudja dörzsölni, markolászni, ezáltal csillapítani a popójában tomboló fájdalmat. Pompás látványt nyújt számomra izomjátékával, ahogy megfeszíti, elernyeszti farizmait. Feszültsége fokozódik, míg várakoztatom.
Tíz perc múlva folytatom a fenyítést, de az érdekesség kedvéért erről Viola számoljon be.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése