2006. október 29.

Zongoralecke

Bogi nagyon szeretett zongorázni. Szerette a gyakorlásokat, az órákat, elégedettséggel töltötte el, hogy egyre többet és többet tud, és nagyon élvezte, ahogy az ujja által olyan csodálatos dallamok születnek. Az utóbbi időben viszont valami megváltozott. Persze nem a zongora és a zene szeretete, az maradt a régi. Viszont egyrészt egyre több új dolog kért teret az életében: tánc, idegen nyelv és ami talán a legfontosabb - 18 éves korára az első fiú, az első szerelem. Másrészt pedig kezdte úgy érezni, hogy már megtanult minden fontosat a zongorázással kapcsolatban, most már csak játszania kell. Marple kisasszony - aki zongorázni tanította - viszont állandóan skáláztatta, buta kis darabokat játszatott vele és mindig talált valamilyen hibát benne.
Zongorázni továbbra is imádott, de az órákat kezdte utálni. Otthon nem a feladott darabot gyakorolta, hanem olyan műveket, amelyek tetszettek neki. Az órákra is kezdett késve érkezni, olyan is volt, hogy betegségre hivatkozva lemondta - miközben a barátjával moziba mentek.

Marple kisasszonynak hamarosan elege lett ebből. Látta, hogy a lány szinte semmit sem gyakorol, több hibát vét, mint egy majdnem kezdő. Igazából nem tudta, hogy mi lehet ennek a visszaesésnek az oka, de úgy érezte, hogy beszélni kell a kislány szüleivel.

- Bogi drága - mondta az egyik óra végén. - Kérlek mond meg a szüleidnek, hogy szeretnék velük beszélni. Ennek így semmi értelme... Ha nem foglalkozol rendesen a zongorázással, akkor csak kidobott pénz, amit nekem fizetnek.

- De én sokat gyakorlok - ellenkezett a kicsi lány.

- Ez nem látszik meg a játékodon, sőt. Az utóbbi időben pedig állandóan elkésel, mintha nem is érdekelne már a zongora... Tudod, nekem jól jön az a pénz, amit ezért kapok, de nem lenne tisztességes a szüleiddel szemben, ha semmiért fizetnének. Szeretnék velük találkozni.

Bogi most komolyan megijedt. Ezt nem tudhatják meg a szülei, jártatta sebesen az agyacskáját, az nem lehet... Hirtelen eszébe jutott egy ötlet.

- Sajnos ők most nincsenek itthon, elutaztak egy hónapra.... ööö... Svédországba... Igen... A papámat oda küldte a főnöke... dolgozni...

- És akkor most ki vigyáz rád?

- Hát Vince bácsi.

- És ő ki?

- Ő a nagybátyám.

- Rendben, akkor vele szeretnék beszélni. Holnap délután várom.

- Oké.

Bogi egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jól döntött. A szülei nagyon szerették, sohasem büntették (ezért alaposan el is kényeztették), és most sem kellett volna semmilyen komolyabb büntetésre számítania. Viszont nem akart csalódást okozni nekik. Ráadásul a papája megmondta, hogy ha valamit szívvel csinál, akkor azt támogatják, fizetik, de ha kiderül, hogy nem, akkor minden mást is visszavonnak. Persze Vince bácsi sem a legideálisabb választás....

Ebben nem is kellett csalódnia, mivel a férfi szó nélkül a térdére fektette és alaposan kiporolta a szoknyáját, amint a kislány elmondta neki az eseményeket. Persze először pár fontos dologról hallgatott, mint például a barátjáról, de Vince bácsinál másképpen működtek a dolgok, és addig náspángolta, amíg mindent el nem mondott. Hát igen.... Ez volt a másik lehetőség. Amíg a szülei még szobafogsággal sem büntették, a bácsikája mindig alaposan elfenekelte, ha valami rosszaságot csinált. Erre számított is, amikor a tanárnője kérésére a bácsikáját hozta fel.

Vince bácsi persze benne volt a dologban, és másnap közösen mentek Marple kisasszonyhoz. A tanárnője ugyanazokat a dolgokat mondta el, amit már korábban is, a bácsikája pedig csak bólogatott.

- Igen, teljes mértékben igaza van. Az a baj, ahogy nőnek a kislányok, úgy lesznek egyre szemtelenebbek és pimaszabbak. Neked kell döntened, Bogi - fordult a lányhoz. - Vagy már annyira értelmes, hogy saját magad dönts magadról, és persze vállald a következményeit. Nem kötelező zongoraleckéket venni. De ha ide jársz, akkor azt kell tenned, amit a kisasszony mond. Nos?

Bogi nem pont erre számított, azt hitte, hogy Vince bácsi teljes mértékben az ő oldalára áll és azt mondja a tanárnőnek, hogy minden marad a régiben.

- Persze, hogy szeretek zongorázni és akarok is tanulni, csak... már úgy érzem, hogy tudom az alapokat és már szeretnék komolyabb darabokat játszani... unom az örökös skálázást, meg ilyeneket.

- Hol és mikor szerezted meg a diplomádat zongora tanításból? - kérdezte Vince.

- Mit?... Én persze, hogy nem... - dadogta a lány a határozott hang hatására.

- Akkor miből gondolod, hogy te jobban tudod, hogyan kell tanítani, mint Marple kisasszony?

- Én nem tudom... én csak... - nem nagyon tudott milyen érvet felhozni, inkább lehajtott a fejét és a cipője orrát kezdte el bámulni.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre: abbahagyod a zongoratanulást, vagy folytatod? Egyértelmű választ kérek.

- Folytatni szeretném - válaszolta halkan, megadóan a lány.

- Rendben. De akkor normálisan kell csinálnod, nincs semmi mellébeszélés. Azt tudnia kell - fordult Vince a tanárnőhöz -, hogy tegnap kapott egy fenekelést Bogi az eddigi késéseiért és a többi dolog miatt. Azt szeretném kérni, hogy ha nem megfelelő módon viselkedik, vagy készül, akkor büntesse meg.

- Mit???? Ne... Kérlek, Vince bácsi, azt ne... - könyörgött a lány. Határozottan nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerette volna.

- De igen. Úgy látom, hogy neked igazából csak ez használ. Arra is megkérném, Kisasszony - fordult ismét a kissé meglepetten álló nő felé -, hogy minden olyan esetben, amikor kénytelen volt megbüntetni az én kis angyalkámat, küldjön vele nekem egy értesítést erről. Téged pedig figyelmeztetlek, hogy amikor itt büntetést kapsz, ugyanaz meg fog ismétlődni otthon is. Megértetted?

- Igen...

Amikor a férfi távozott, Bogi meg volt róla győződve, hogy Marple kisasszony azonnal kihasználja a helyzetet és alaposan el fogja fenekelni. Nem így történt. Viszont a tanárnő lefektette a szabályait.

Nincs több késés. Minden egyes perc 10 fenekest jelent. Nincs több ellenkezés. Bogi azt fogja csinálni, amit ő mond, azt fogja otthon gyakorolni, amit kiad neki. És addig gyakorolja, amíg tökéletesen nem fogja tudni. Nagyon egyszerűen fogja számon kérni. Ha hibázik egyet, akkor kap egy feketepontot és elölről kezdi az egészet. Minden hibánál 1 rosszpont. Ha 3 hibát vét, akkor fenekelést kap. Ha többet hibázik, akkor nem kézzel kap a popsijára, hanem vagy a vonalzóval vagy a hajkefével. Vagyis nagyon ajánlott úgy gyakorolni otthon, hogy maximum csak kétszer hibázzon.

Bogira hatott a figyelmeztetés, az elkövetkező hetekben tényleg úgy gyakorolt, mint egy kisangyal és arra is mindig figyelt, hogy időben érkezzen. Persze egy idő után kezdett homályosulni a fenyegetés, így nem is gondolt rá, amikor a barátja újra moziba hívta. Pedig az lett volna az utolsó lehetősége gyakorolni, másnap ismét Marple kisasszony előtt kellett bizonyítania. Ez csak akkor jutott az eszébe, amikor már este az ágyában feküdt. Egy kicsit megijedt, de arra gondolt, hogy bár gyakorolhatott volna többet is, de azért van rá esélye, hogy nem fog hibázni, és talán a tanárnője is elfelejtette már azt a beszélgetést.

A nyugodtsága teljesen szertefoszlott, amikor másnap délután leült a nagy fehér zongora elé és elővette a kottát. A kezei szinte remegtek. Vett egy nagy levegőt és belekezdett. Az idegesség persze még csak rontott a helyzeten, alig pár hang után melléütött.

- Mi van veled? - kérdezte Marple kisasszony, miközben egy fekete korongot tett a zongorára. - Ne idegeskedj. Ez nem egy olyan nehéz darab, ha gyakoroltál, akkor nem okozhat gondot.

- Igen, kisasszony - felelte halkan Bogi.

Megpróbált koncentrálni és nyugalmat erőltetett magára. Másodszorra eléggé jól ment a játék, de volt egy igen nehéz rész, otthon is állandóan hibázott ennél és most is ez történt.

- Hát igen, ez a rész egy kicsit nehéz - mondta a tanárnője, egy újabb korongot helyezve a zongorára. - Mondtam is neked, hogy ezt a részt külön is gyakorold. De úgy látom, hogy nem nagyon erőltetted meg magad.

- Sajnálom, kisasszony.

- Sajnálkozni ráérsz később is, most figyelj oda és próbáld eljátszani hiba nélkül. Tudod, hogy mi történik, ha most is hibázol...

Igen, a lány nagyon is jól tudta. És csak átkozni tudta magát, hogy tegnap nem gyakorolt, és még naivan azt hitte, hogy nem lesz következménye. Most már nagyon ideges lett, így nem is lehet azon csodálkozni, hogy ismét hibázott.

- Állj fel! - mondta Marple kisasszony.

Bogi engedelmesen a fal mellé állt.

- Mennyit gyakoroltál? És az igazat akarom hallani, ne rontsd tovább a helyzetedet.

- Tegnapelőtt gyakoroltam egy órát... nem volt több időm....

- És tegnap?

- Tegnap... moziban voltam a... barátnőmmel... - Felelte Bogi, kezeit összefogta a háta mögött, igazából a popsikáját megdörzsölve egy kicsit.

- Gondoltam. Meg is látszik a játékodon az az egy óra. Mivel ez az első eset, hogy ilyet kell tennem és nem próbáltál nekem hazudni, ezért most nem játszatom el veled többször a darabot. Gondolom, emlékszel még, hogy legközelebb addig fogsz a zongora előtt ülni, amíg hibátlanul végig nem játszod és addig növekszik a büntetésed is.

A tanárnő felemelt egy magas támlájú széket a fal mellől és a zongora elé helyezte. Leült és Bogit az oldala mellé állította.

- Sajnálom, hogy ezt kell tennem - mondta, miközben a térdein keresztbe fektette a lányt.

Felhajtotta a szoknyáját és lemeztelenítette a popsiját.

- Kérem a jobb kezedet - utasította a lányt, aki engedelmesen nyújtotta hátra és nem ellenkezett, amikor a kisasszony a derekához rögzítette.

"Ajjajj", gondolta Bogi, "ez a nő nem is olyan tapasztalatlan a fenekelés terén, mint gondoltam...."

Hamarosan megerősítést nyert ebben a gondolatában, mivel Marple kisasszony legalább olyan alaposan kiporolta a popsiját, mint Vince bácsi szokta.... "Ajjajj", tört a felszínre a gondolata, miközben lábaival rúgkapált a csípős fenekesek alatt, "ráadásul még Vince bácsitól is kikapok ma....". Amennyire lehetséges volt, megpróbálta nagylányként elviselni a fenekelést, de nagyon hamar feladta azt a tervét, hogy nem fogja kimutatni, mennyire fáj és nem fog könyörögni, hogy hagyja abba. A tanárnője igazán értette a dolgát, hamarosan úgy érezte, mintha tüzet gyújtottak volna a popsiján... És persze minden könyörgés hiábavaló volt, Marple kisasszony addig nem engedte felállni a térdéről, amíg tényleg keservesen sírva meg nem ígérte, hogy rendesen fog gyakorolni.

Amikor végre befejeződött a fenekelés, a tanárnő talpra állította az alaposan elnáspángolt kislányt. Odanyújtott neki egy zsebkendőt, megvárta, amíg teljesen meg nem nyugodott.

- Nem akarsz nekem valamit mondani? - kérdezte.

- De... Sajnálom, hogy nem gyakoroltam eleget.... Tudom, hogy többet kellett volna foglalkoznom a gyakorlással és... és megérdemeltem a fenekelést... Ígérem, hogy többet nem fordul elő.... Bocsánat.

- Rendben van, minden rendben. Remélem, hogy ezt nem kell többet megismételnünk, de csak rajtad áll. Most pedig ülj vissza a zongorához, és halljuk ismét azt a darabot.

Bogi nagyon kényelmetlennek találta az ülést, de érdekes módon most hiba nélkül végigjátszotta az egész művet.

Akkor kezdett csak egy kicsit idegeskedni, amikor az óra végén Marple kisasszony egy papírt adott oda neki, hogy vigye el Vince bácsikájának....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése