2006. október 28.

Történelmi romantika

1. rész

Már harmadik napja lovagoltunk, szinte pihenés nélkül. Nem nagyon örültem neki, de egy nemes nem mondhat nemet a királyának. Akkor pedig főleg nem, ha ráadásul igaza is van: az ország északi része valóban teljesen védtelen az ellenséggel szemben és ez nem maradhat így.

Persze nem a lovaglás fáradalmai vagy a várható harc aggasztott, hanem a helyzet maga, amibe belecsöppentem. A vár és a hozzá tartozó terület ugyanis Lord Sainsbury tulajdona volt. És nekem most át kellett vennem az irányítást a földjei felett, mivel a király úgy látta, hogy a Lord már túlságosan is öreg a védekezés megszervezésére és az ellenséggel való csata megvívására. Sajnos ez is igaz volt, de akkor is kellemetlen volt a király parancsát tolmácsolnom.

- Az öreg Lordon gondolkozol? - kérdezte Ian, legjobb barátom és leghűségesebb harcostársam.

- Igen. Aggaszt, hogy esetleg ellenségesen fogad majd bennünket és először vele kell
megküzdenünk.

- Szerintem felesleges ezen rágódnod. - Ian mindig sokkal egyszerűbben látta a világot, ezért is alkottunk olyan jó párost. - A király felséges fájdalomdíjat kotyvasztott össze: kamarási poszt a királyi várban! Magas rang, kis felelősség, jól jövedelmező, elismert állás. Mi kell még? Szerintem örülni fog.

- Lehet, hogy igazad van - ismertem be. - Hamarosan meglátjuk. Már nem lehetünk messze a vártól.

Szokásunk szerint Iannal jóval megelőztük az embereinket. Most nem kellett támadástól tartanunk, de azért óvatosan lovagoltunk az erdőben. Hirtelen egy kis tisztásra értünk, ahol egy fiatal suhanc itatta a lovát a patakban.

- Hé, kölyök! - kiáltottam oda neki. - Milyen messze van Lord Sainsbury kastélya?

A fiú nem lehetett több 14-15 évesnél, alacsony termetű, vékony legény volt. Eléggé kopott nadrágot viselt, valószínűleg egy lovászinas lehetett, aki éppen az egyik lovat járatta meg. Az egyetlen furcsaság a fején viselt hatalmas karimájú kalap volt, ami szinte teljesen eltakarta az arcát, amikor felénk fordult.

- Semmi köze hozzá - felelte rövid hallgatás után.

A pökhendi válasza nagyon felbosszantott.

- Ne bosszants, kölyök! A várat keressük, gondolom, tudod, merre van.

- Tudni éppen tudom, de nem mondom meg mindenféle csavargó alakoknak.

A hangja vékony, szinte nőies volt még, bár próbálta felnőttesebben elmélyíteni.

- Nem csavargók vagyunk, hanem a király küldöttei - mondta Ian, aki sokkal türelmesebben viselte a pimaszkodást, mint én.

- Azt könnyű mondani - felelte a legény. - Azt javaslom, hogy takarodjanak a földünkről, amíg nem szólok az őröknek, akik majd jól ellátják a bajukat.

- Mit nem merészelsz, te pimasz! - csattantam fel. - Ha azonnal nem vezetsz a várhoz, biztosíthatlak, hogy a piactéren poroltatom ki a nadrágod hátulját…..

Azt hittem, hogy ennyi fenyegetés megteszi a hatását. A meglepetéstől majdnem leestem a lovamról, amikor a legényke egy kardot rántott elő a nyereg mellől, és kétszer megsuhintotta előttem.

- Ha nem értenek a rendes szóból, akkor majd megtanulják erővel, hogy nincs semmi keresnivalójuk itt - jelentette ki harciasan a fiú, miközben szabályos vívóállásba helyezkedett.

Én a meglepetéstől és a méregtől fordultam le majdnem a lovamról, Ian a jókedvű hahotázástól imbolygott a nyergében.

- Remélem nem hátrálsz meg a kihívás elől, jó uram - mondta, miközben szinte a könnyei potyogtak a nevetéstől.

- Tudhatnád, hogy sohasem hátrálok meg - feleltem, sokkal komolyabban és vészjóslóbban, miközben leszálltam a lovamról. Valahogyan most nem kedveltem annyira a tréfát, mint általában. Már maga a tény is bosszúsággal töltött el, hogy egy ilyen kis legényke párbajozni akar velem. Velem, aki az ország egyik leghíresebb kardforgatója voltam és már csaták tucatjaiban kellett használnom a kardomat.

- Készülj fel, kölyök, hogy a deres előtt saját magam porolom ki a nadrágodat - fenyegettem meg, miközben közelebb léptem.

- Nehogy fordítva legyen - felelte a fiú, miközben cselesen felém vágott a kardjával.

Egy kicsit meglepett, hogy mennyire jól forgatja a kardját. A sok csatában szerzett tapasztalat megtanított arra, hogy sohasem szabad könnyelműen venni semmit, egy látszatra gyengébb ellenfél is tud meglepetést okozni. Így keményen hárítottam a próbálkozásait, és hasonló keményen vágtam vissza. Persze nem akartam megsebesíteni, így csak a kardját ütöttem. Pár lépést hátrált kemény csapásaim alatt, majd hirtelen cseles ellentámadást indított. Ha csak egy picit is kevésbé figyelek, valószínűleg sikerült volna megsebesíteni, így viszont elzúgott mellettem a kardjával együtt. Kiléptem oldalra, és miközben elhaladt mellettem, a kardom lapjával a fenekére csaptam.

Hangos "Auuuu!" volt a válasz, majd dühösen újra szembefordult velem. Most már a méreg vezérelte, szinte vakon jött felém, így játszi könnyedséggel ismételtem meg az előbbi cselt és csattant megint a kardom a nadrágján. Persze most már be akartam fejezni a játszadozást, ezért követtem, és két ütéssel lefegyvereztem. A csapások hatására a földre huppant. Oda sem pillantva felemeltem a kardját a földről és Ian felé indultam.

A barátom a rövid párbaj alatt tréfás megjegyzésekkel kommentálta az eseményeket, elsősorban saját magát szórakoztatva. Mivel a mérgem lassan kezdett elmúlni, csináltam egy tréfás pukedlit előtte. Amikor felpillantottam rá, egy döbbent arcot láttam, a hátam mögé meredve. Rögtön arra gondoltam, hogy nagy hülyeséget csináltam, amikor hátat fordítottam az ellenfelemnek, hiszen valami veszély fenyegethet, ha Ian így néz el mellettem.

Gyorsan megfordultam, két kardot is magam előtt tartva, mindenre készen. Nem fenyegetett semmi veszély, de a látványtól én is ledöbbentem egy pillanatra. A kölyök éppen akkor kelt fel a földről. A kalapja leesett a nagy lendülettől és így napvilágra került szép hosszú, hullámos haja! El sem akartam hinni, hogy az, akivel vívtam, nem egy fiatal fiú volt, hanem egy ifjú hölgy! Férfiruhában! Nagyjából 18 éves lehetett.

- Mit bámulnak, maguk barmok! - szólalt meg a lány. - Ha nem takarodnak el azonnal, azt fogom mondani, hogy megtámadtak egy védtelen lányt.

- Egy védtelen lányt? - tettem fel a költői kérdést Iannak. - Én nem látok itt csak egy szemtelen, pimasz kislányt, aki úgy beszél, mint egy kocsis és már nagyon kiérdemelt egy alapos elnáspángolást.

Megindultam a lány felé, aki most már jobbnak látta, ha menekülőre fogja a dolgot. Nem jutott messzire, pár lépés előnyét hamar ledolgoztam és könnyedén utolértem. Megragadtam a karját és körbepillantottam, alkalmas helyet keresve. Szerencsére a patak partján egy kidőlt fatörzs hevert.

- Azonnal engedjen el, maga vadállat! - próbált kiszabadulni a kezeim közül az ifjú hölgy, miközben a fatörzshöz vezettem. - Ne merészeljen egy ujjal is hozzámérni, ha kedves az élete! Hülye faszkalap!

- Ian, emlékeztess majd, hogy szappannal mosassam ki a kisasszony száját, amikor a várba értünk - mondtam, teljesen figyelmen kívül hagyva a fenyegetéseit. - Azt hiszem, hogy épp itt az ideje, hogy valaki jó modorra tanítson, kislány.

Leültem a fatörzsre, és egy határozott mozdulattal keresztbe fektettem a combjaimon. Egy újabb határozott mozdulattal a legmegfelelőbb pozícióba rántottam: a popsija pont középen, éppen kézre állva, egyik oldalt kezével a földre támaszkodva, lábaival a levegőben kalimpálva. Nem sokat vacakoltam, már régóta nagyon viszketett a tenyerem; jó erősen a fenekére csaptam. A fenekes nagyot csattant és szinte azonnal követte egy még hangosabb "auuu".

- Ezt ne merészelje megtenni még egyszer - próbált határozott hangot megütni a lány. - Ha nem enged el azonnal…. Nem is tudom, hogy mi lesz….

- Én viszont jól tudom, hogy most mi lesz: egy szemtelen kislány megkapja jól megérdemelt fenekelését. Majd pedig szépen bocsánatot kérsz tőlünk.

- Azt ugyan várhatja.. Auuuu!

Majd meglátjuk, gondoltam, miközben folytattam a porolást. Ian közelebb léptetett hozzánk, még mindig a lován ülve és mosolyogva figyelte, ahogy módszeresen kiporolom az ifjú hölgy feszes nadrágját. A kislány minden erejével megpróbált kiszabadulni a helyzetéből, de csak a lábaival tudott kalimpálni, és a popsiját tudta tekergetni egy kicsit az ölemben.

Azt gondoltam, hogy egy tucat fenekes majd észre téríti, de az egyes ütéseket kísérő sziszegés és "auuuu"-záson kívül nem sok reakciót sikerült kicsikarnom. Pedig eléggé fájhatott már a kis popsija, mivel az én tenyerem hasonló módon sajgott jó néhány tucat fenekest követően.

Ez így nem lesz jó, gondoltam..

- Ian, vágnál nekem egy jó csípős vesszőt - fordultam a barátomhoz.

- Szolgálatodra, jó uram - felelte tréfásan, de azért ellovagolt a közeli bokrok

Megragadtam a lány nadrágját és egy határozott mozdulattal lerántottam a térdéig. A kisasszonyka hevesebben kezdett tiltakozni, egészen addig, míg a kezem újra le nem csapott a hófehér bugyijára. A vékony selyem már nem védte annyira az ütések csípésétől a popsiját, így mire Ian megjelent egy vékony vesszővel, a kislány már a fenekelés befejezéséért könyörgött.

- Szerinted mennyit érdemel? - kérdeztem Iant, miközben átvettem a pálcát.

- Hát, nem is tudom…. - kezdte a barátom, de a lány félbeszakította.

- Ne!! Rendben van, maguk nyertek. De már eleget kaptam…. Ígérem, hogy soha többet nem fogok ellenkezni magukkal.

- Ez nem ilyen egyszerű, ifjú hölgy - feleltem. - Nézzük csak… Először is, egy leány nem járhat férfiruhában. Ha a törvény emberei kaptak volna el, 25-öt kaptál volna a deresen.

- Én még nem vagyok felnőtt nő, egy kislány esetében nem ilyen szigorú a törvény - ellenkezett a kisasszonyka.

- Igazad van, de ez legalább 2 ütés. Azután: se egy lovászlegény, se egy pimasz kislány nem hívhatja ki párbajra a király lovagjait. Nem is tudom, hogy ez mennyit is ér….

- Azt hittem, hogy banditák, akik a kastélyt szeretnék kirabolni.

- Az még rosszabb, mivel ebben az esetben azonnal rohannod kellett volna figyelmeztetni az őrséget a várban - feleltem. - Akkor ez újabb 4 fenekes.

- Ne, ez nem igazság….

- Akarod, hogy 8 legyen?

- Nem! Rendben…. 4

- Vagyis eddig összesen 6. Plusz a pimasz megjegyzések, fenyegetések, csúnya szavak…. Rendben, egyezzünk meg egy tucatban. És örülj, hogy ilyen jó kedvem van, kölyök.

Nem hagytam időt, hogy válaszoljon. Főleg azért siettem, nehogy ismét valamilyen meggondolatlanságot válaszoljon, ami miatt még jobban el kelljen fenekelnem. Nem tudom miért, de egy kicsit megsajnáltam…. Igaz, hogy ennyire pimasz és szemtelen teremtéssel még nem találkoztam, de el kellett ismernem, hogy bátor volt (vagy meggondolatlan?), amikor két férfival szembeszállt, elég jól forgatta a kardot és ráadásul nagyon szép is volt. Viszont meg kellett tanulni, hogy mennyire veszélyes is volt, amit csinált, hiszen tényleg lehettünk volna útonállók is, és akkor most nem a fenekelés miatt lenne lehúzva a nadrágja.

Szép ütemesen kiosztottam a 12 vesszőcsapást. Az első kettőt követően már igazi könnyeket ejtett a kisasszonyka. Már nem az a szemtelen kölyök volt, aki kihívott párbajra, hanem csak egy alaposan elfenekelt kislány. A fenekelés és a vesszőzés nyomai szinte átlátszottak a bugyi vékony anyagán.

Amikor befejeztem, ledobtam a vesszőt a földre és elengedtem a lány derekát. Ő pár pillanatig szipogva feküdt tovább a térdemen, majd felült, átölelte a nyakamat és a vállamra hajolva folytatta a sírdogálást. Ian megértően pillantott ránk, majd szó nélkül ment a lovainkért.

Mire visszaért, gyalog vezetve a lovakat, a lány már megtörölte a szemét, felhúzta a nadrágját és illedelmesen állt mellettem.

- Remélem ez jó lecke volt a számodra… - mondtam.

- Igen - felelte, még egy kicsit szipogva.

- Akkor most már megmutatod, merre találjuk a várat? - kérdeztem.

- Hát persze - felelte, miközben megfogta a lova gyeplőjét. - Nincs olyan messze.

Közelebb lépett hozzám, maga mögött vezetve a lovát.

- Nagyon közel van - folytatta. - De remélem, hogy ilyen gazemberek soha sem találnak oda!

Miközben ezeket a szavakat mondta, teljes erővel bokán rúgott, majd gyorsan felpattant a lovára és elviharzott, mielőtt meg tudtunk volna mozdulni.

- A kis bestia - jajdultam fel a fájó bokámat tapogatva. Ian persze most is ugyanúgy élvezte a dolgot, mint eddig. Könnyű neki, nem az ó bokája fáj. Na, de csak még egyszer kerüljön ez a kis fruska a kezeim közé!!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése