2006. október 28.

Bolti tolvaj nádpálcázása

Ilfordban van egy kis, saját tulajdonban lévő könyvesboltom, és mivel általában egyedül szolgálok ki, így viszonylag sok problémám van a tolvajokkal. A lopásokat megelőzendően kiépítettem egy tükör-rendszert, aminek a segítségével nyomon tudom követni az eladótérben történteket akkor is, ha éppen hátul, a raktárban tartózkodom.

Nagyjából két héttel ezelőtt egy húsz év körüli fiatal hölgy jött be a boltba, és kezdte nézegetni a könyveket. Megkérdeztem tőle, hogy valami különleges dolgot keres-e, de azt válaszolta, hogy csak nézelődik. Mivel ő volt az egyedüli vásárló és éppen néhány rendelést kellett elintéznem, így magára hagytam, és hátramentem. Egy vagy két perc múlva rápillantottam a tükörre és meglepődve láttam, ahogy egy keménykötésű könyvet csúsztat a táskájába. Kimentem hozzá és megkérdeztem, talált-e valamit, ami érdekelné, amire ő hetykén azt felelte, hogy semmit, és elindult kifelé az üzletből.

Elé léptem és megragadtam a táskájánál fogva. "Egy pillanat! Még nem fizette ki ezt a könyvet!", szóltam rá. Kinyitottam a táskáját és kivettem a könyvet. Azt felelte, hogy a könyv már akkor is nála volt, mikor a boltba bejött, de amikor kinyitottam, a belső lapon ott volt az üzletem bélyegzője. Azt mondtam, hogy telefonálok a rendőrségnek, ahogy rend-szerint el szoktam járni a tolvajokkal szemben.

Meglepődtem a reakciójától. Azt hittem, hogy egy szokásos "kit érdekel" vállrándítással reagál a kijelentésemre. Ezzel szemben nagyon megrémült és szemmel láthatóan közel állt hozzá, hogy elsírja magát (arra gondoltam, hogy ezzel akarja elnyerni a szimpátiámat).

Mondtam neki, hogy amit tett, az törvénybe ütköző cselekedet volt, ő egy bűnöző és hogy ez nem maradhat büntetés nélkül. Könyörögni kezdett, hogy ne hívjam a rendőrséget; ügyvédnek tanul és a szülei már elég jelentős összeget áldoztak arra, hogy megszerezze a diplomáját. Ha feljelentem, akkor minden erőfeszítés veszendőbe megy, mivel nem kaphatja meg az engedélyt, ha elítélik.

Azt válaszoltam, hogy ez az ő hibája és előbb kellett volna gondolkoznia, de ő csak folytatta a könyörgést. Azt mondta, tisztában van vele, hogy rosszat tett, de az egész élete és a jövőbeli karrierje romba dől, ha a bíróságra kerül. Hozzátette, hogy ebben az esetben nem lenne képes újra a szüleivel találkozni.

Ez volt az a pillanat, amikor eszembe ötlött a nyilvánvaló megoldás. Jó pár évvel ezelőtt, mikor a fiam, Richard még iskolába járt, alkalmanként kiosztottam neki néhány gyors ütést egy iskolai nádpálcával, amikor különösen rossz volt. Majdnem biztos voltam abban, hogy a pálca még megvan valahol az emeleten. Jobban megnézve a helyzetet, ahogy ez a fiatal lány elismeri, hogy rosszat tett, de egyben könyörög az ellen, hogy a rendőrséget értesítsem, ellenállhatatlanul feltört bennem az az emlékkép, amint a 12 éves Richard könyörög az első nádpálcázása előtt.

Azt mondtam a lánynak: "Nos, elismeri, hogy megpróbálta ellopni a könyvet. Ez bűn, vagyis nem úszhatja meg büntetés nélkül a dolgot. Talán belemegyek abba, hogy ne hívjam a rendőröket, ha ön beleegyezik, hogy tőlem kapja meg a büntetését."

Bizonytalanul megkérdezte, mire is gondolok pontosan, bár úgy gondolom, hogy nagyjából sejtette azt. Azt feleltem neki, hogy úgy vélem, a padláson még van egy nádpálcám, és ezt ajánlom választási lehetőségként a rendőrökkel szemben. Megkérdezte, hogy pontosan milyen fenyítést kap, ha beleegyezik.

"A nádpálcázásnak két fő célja van - fájdalomokozás és megszégyenítés", feleltem. Ha valaki megérdemli a fenekelést, akkor ő az. Kilenc ütést fog kapni a ruháján keresztül a fenekére, majd egy utolsót a meztelen hátsójára. Jól tudtam, hogy ez nagyban megnöveli a fenyítés mértékét. Richard is minden alkalommal utálta letolni a nadrágját és odatartani kicsíkozott fenekét még néhány ütésnek - és ez magától értetődően sokkal szégyenteljesebb egy húsz éves lány számára; megmutatni pucér, kidekorált popsiját egy idegen férfinek, nem kellemes gondolat.

Miután kifejtettem a javaslatomat a lánynak, ő pár percig némán állt előttem, majd elkezdett sírni. Azt mondta, hogy nem könnyű döntenie, nehéz választás elé állítottam: nem szeretné, ha a rendőrségen végződne az eset, de az az elképzelés sem villanyozza fel igazán, hogy egy idegen férfi előtt levetkőzzön. Azt feleltem, hogy nekem csak az számít, hogy valamilyen módon megkapja a jól megérdemelt büntetését vagy így, vagy úgy. Azt javasoltam, hogy menjen és sétáljon egyet a városban, rendezze a gondolatait, és majd jöjjön vissza este hatra. Addig is magamnál tartom a táskáját biztosíték gyanánt. Ha nem jönne vissza, akkor természetesen első dolgom lesz a rendőrség értesítése.

Alaposan megnéztem az én kis tolvajomat. Nagyon bájos és vonzó fiatal hölgy volt, nagyjából húsz év körül, ahogy már korábban is említettem, körülbelül 5'4" magas, vékony testalkatú. Hosszú, világos szőke hajához jól illett a kék gyapjú felsőrész, amelyen egy Coca-Cola reklám ékeskedett keresztben. Eléggé szűk volt, alatta kirajzolódott mellének körvonala - nem viselt melltartót. Fehér nadrágja feszesen simult a lábaira, öltözékét egy nagy szandál tette teljessé. A lábain láttam, hogy nem visel harisnyanadrágot.

Nadrágjának anyaga elég vékonynak tűnt, így biztos voltam benne, hogy a pálca megfelelő módon fogja éreztetni hatását. Azt mondtam neki, hogy nem öltözhet át, nem vehet fel harisnyanadrágot, vagy éppen egy vastagabb alsóneműt, ha a büntetést válassza. Ha nem így lesz, akkor a teljes fenyítést meztelenül kapja.

Amikor elment átkutattam a táskáját, hátha találok valamilyen információt róla. Kiderült, hogy tényleg igazat mondott, mivel megtaláltam a narancssárga kis kártyáját, amely igazolta, hogy a jogi karra jár. A neve Michaela Peterson és ott volt mellette a címe is. A boltot bezártam fél hatkor és felmentem az emeletre megkeresni a nádpálcát. Hamar rábukkantam, néhányszor a levegőbe suhintottam vele gyakorlásképpen, majd az ágyamon hagytam.

Azért javasoltam a hat órát a fenyítés időpontjának, mivel ekkorra a környező boltok már mind bezártak és mivel senki sem lakott felettük, ezért nyugodt körülmények között fogadhattam szép "bűnösömet": senki sem fogja hallani a fenyítés közbeni kiáltásait.

Pontosan hatkor megszólalt a csengő és én ajtót nyitottam. Michaela volt az, eltökélt arckifejezéssel. Rögtön azzal kezdte, hogy a vesszőzést válassza, és minél hamarabb essünk túl rajta. Rákérdeztem, nem akar-e előtte kimenni a mosdóba, de nemmel felelt. Így a hálószobámba vezettem, majd egy kis időre magára hagytam, megkérve, hogy ott várjon. Tudtam, hogy ez a várakozás csak fokozza számára a büntetést. Mikor visszatértem, Michaela a nádpálcát vizsgálgatta, gondolom azon töprenghetett, milyen nyomokat fog hagyni a popsiján. Éppen itt volt az ideje, hogy a valóságban is megtapasztalja.

Az ágy mellé állítottam, kb. két láb távolságra és utasítottam, hogy hajoljon előre, kezeit az ágyra helyezve. A fehér nadrág teljesen megfeszült a gömbölyű idomain, teljes egészében kiadva a félgömbök formáját. Tisztán ki tudtam venni bugyijának körvonalát a vékony anyagon keresztül. A szélesebb női fenék teljesen elütött Richard kisfiús hátsó felétől! Bemértem a nádpálcával a távolságot, lágyan ráhelyeztem a nadrágjára, majd megszólaltam: "Rendben van. Ez az utolsó esélyed - hívjam a rendőrséget?"

"Ne" - felelte fojtott hangon, inkább csak a fogai között kipréselve a választ. Azt mondtam neki, hogy minden alkalommal, amikor túl hangosan felkiált, kap egy extra ütést. Tulajdonképpen nem kellett attól félnem, hogy bárki is meghallja, mi történik, csak nem szerettem volna, ha Michaela minden ütés után nagy cirkuszt rendez.

Sokáig várakoztattam az első ütésre, többször is a levegőbe suhintottam a vesszővel és figyeltem, ahogy a pimasz popsija meg-megrándult minden alkalommal. Azután felemeltem a pálcát olyan magasra, amilyenre csak tudtam, majd teljes erővel lecsaptam, teljes súlyomat - több mint 80 kg - beleadva az ütésbe. Tökéletes kivitelezett mozdulat volt, szinte pontosan a célpontom közepére csapódott a nádpálca. Michaela teste kicsit felemelkedett és kezeit a fenekéhez rántotta. Nem tudta visszatartani, hogy egy éles fájdalomkiáltás ki ne törjön belőle, de azonnal kontrolálta magát. Csodáltam a bátorságát, ahogy szinte azonnal előre hajolt, várva a következő ütést. "Egy!", számoltam hangosan.

Ismét kivártam egy kicsit a következő ütés előtt, élvezettel figyelve Michaela kívánatos hátsó felének látványát. Azután ismét lecsaptam a nádpálcával, ez alkalommal a fenék alsóbb részét eltalálva. Ez ugyanolyan erős volt, mint az első, de a lány jól fogadta, eltekintve néhány akaratlan remegéstől. "Kettő!", mondtam, és szinte abban a pillanatban kiosztottam a következő ütést. Ezzel alaposan megleptem, és meghozta a kívánt hatást; Michaela hangosan felsikoltott. Ezért nem is számoltam, hanem újra lecsaptam, szinte ugyanarra a helyre.

Felugrott és hangosan zihálva kapkodta a levegőt, de sikerült visszafojtani a kitörő fájdalomkiáltást. A büntetés egyharmadán voltunk túl, ha nem tekintjük az utolsó, ráadásütést. A következő előtt egy kicsit felmértem a helyzetet. Michaela már elkezdett sírni, halkan szipogott, és kapkodva szedte a levegőt; mellei hevesen hullámoztak a pólója alatt. Az előírt pozícióban maradt, de popsija meg-megrándult. Hosszú haja előre omlott és félig eltakarta az arcát.

Kiosztottam a negyediket is, amely a fenekének alsó hajlatát érte - a kezeit ismét hátrakapta, de csak egy pillanatra. A következő ütés ugyanott találta el és Michaela másodszor is hangosan felkiáltott. Így természetesen ezt sem számoltam a többi közé, hanem újra lesújtottam, ugyanolyan erővel, ugyanarra a helyre.

A hatodikat kísérletképpen úgy céloztam, hogy csak a bal félgömböt érje. Most már folyamatosan sírt, de ez nem idézett elő újabb hangos reagálást. A megmaradt három ütést a bugyi vonala alá osztottam ki. Olyan erővel ütöttem, ahogy csak tudtam, és bár biztosan alaposan megérezte őket, amint az is mutatta, ahogy hevesen megrándult minden alkalommal, amikor a nádpálca találkozott feszes nadrágjával, de nem kiáltott fel újra. Kezdtem fáradni egy kicsit. A kilencedik ütés után (ami ténylegesen a 11. volt!) álltam Michaela mögött, bámultam a fenekét és hallgattam nyafogásra emlékeztető sírását. Nem mozdult, annak ellenére, hogy kimondtam: "Kilenc!".

Rövid várakozás után szóltam neki, hogy álljon fel. Lassan és bizonytalanul megtette. A kezeit a nadrágjára helyezte, ujjaival betakarva fenekének megsértett területét és gyengéden, szinte erotikusan simogatni kezdte. Amikor úgy láttam, hogy már összeszedte magát egy kicsit, rászóltam, hogy tolja le a nadrágját.

Először elkezdett tiltakozni, de amikor figyelmeztettem, hogy ez az ő választása volt és ragaszkodom a teljes büntetéshez, engedelmeskedett. Ekkora már minden ellenállása megszűnt. Háttal fordult nekem és lassan, óvatos mozdulatokkal elkezdte lehámozni magáról a feszes nadrágot. Nem nógattam gyorsabb mozgásra, mivel jól tudtam, milyen fájdalmas lehet a szövetet lecsúsztatni hurkákkal borított fenekén. Fehér, majdnem teljesen átlátszó bugyit viselt, ami alatt világosan kirajzolódtak eddigi munkám nyomai. Ez után azt mondtam neki, hogy most a bugyija következik, amit egy rövid tétovázás után a nadrágja után tolt. Ez még az előzőnél is kényesebb művelet volt, és Michaela ismét nyafogni kezdett, miközben feltárult szemem előtt csíkos popsija. Ez után ráparancsoltam, hogy ismét hajoljon előre, amit azonnal meg is tett, reszkető lábait annyira összezárva, amennyire csak tudta.

Csaknem egy teljes percig álltam ott, bámulva a nádpálca nyomait a hátsóján, majd hirtelen kiosztottam a legerősebb ütést, amire képes voltam. Úgy irányoztam, hogy keresztben érintette a legnagyobb hurkákat. Rémisztően magas hangon sikított fel, és most örültem, hogy senki sincs hallótávolságon belül. Mivel nem viselte el csendben, ezért azt mondtam: "Ez egy újabbat jelent!", és vártam, hogy ismét elfoglalja a büntető-pozíciót. Amikor ez megtörtént, éppen csak megérintettem a popsiját a nádpálcával és mondtam: "Tíz!". Úgy éreztem, már éppen eleget kapott, nem érdemel többet, és valóban bátran elviselte a fenyítését. Most már engedtem felállni. Miközben felegyenesedett, láttam, hogy néhány vér-csepp jelent meg az ominózus utolsó ütés nyomán - nem csodálkoztam, hogy úgy felüvöltött. Mondtam neki, hogy felöltözhet, és javasoltam, hogy csak a nadrágját vegye fel, a bugyit ne. Így is tett, majd bekísértem a fürdőszobába, hogy hozza rendbe egy kicsit magát. Addig én a földszinten vártam.

Mikor újra felbukkant, megdicsértem, milyen rendesen elviselte a büntetését, és hozzátettem, hogy ami engem illet, én már mindent el is felejtettem. Megkínáltam egy csésze teával és javasoltam neki, hogy maradjon még egy kicsit, amíg a fájdalom enyhül valamennyire, és csak azután induljon haza. Ebben az állapotában ugyanis a szobatársa előtt nem nagyon tudja eltitkolni, mi is történt. Csak szótlanul bólintott, én pedig elégedetten ültem le és kezdtem kortyolgatni a teámat. Michaela állva itta a sajátját és még mindig csendesen sírdogált. Azután a nappaliba mentünk és bekapcsoltam a tévét. Csendben néztük egészen a tíz órás hírekig, amikorra már teljesen megnyugodott és a könnyei is elapadtak. A hírek alatt tett egy kísérletet a leülésre. Nagyon óvatosan ereszkedett le a székre, de amint a feneke hozzáért az ülőkéhez, azonnal felugrott, egy elfojtott 'Owww!' kíséretében. Egyik lábáról a másikra ugrált és grimaszolva azt mondta: "Nem igazán szeretnék leülni ebben a pillanatban. Inkább állnék, köszönöm!"

A hírek után Michaela kisminkelte arcát, és olyan állapotba hozta magát, hogy senki se jöhessen rá, min is ment keresztül. Még mindig eléggé mereven járt, és időnként nem tudott egy-egy grimaszt elnyomni. Azt mondta, hogy ha a szobatársa észrevesz valamit, majd azt hazudja, hogy beütötte valahol a lábát. Visszaadtam a táskáját, ő pedig bele tette a bugyiját. Nem sokkal 11 előtt ment el.

Ezután nem láttam őt, egészen tegnapig. Ez alkalommal színes nyári ruhát viselt. Miután kiszolgáltam a többi vásárlót és egyedül maradtunk, bejött a pult mögé. Nagyon meglepődtem, de örültem, hogy újra láthatom. Megkérdeztem, hogy van.

Azt felelte, hogy még mindig eléggé érzékeny a popsija és még látszanak a nyomok, bár minden este különböző nyugtató krémekkel kenegeti. Ez első pár napban annyira nem tudott leülni, hogy otthon kellett maradnia. Majd hozzátette, hogy elismeri, megérdemelte a fenyítést és csak azért jött, hogy bocsánatot kérjen, és megígéri, hogy soha többé nem fog ilyet tenni. Mondtam neki, hogy nagyon bátran viselkedett, de valóban megérdemelt egy alapos fenekelést. "Nos, ez esetben, én tényleg megkaptam a magamét!" felelte, és bánatos arckifejezéssel megdörzsölte a popsiját. Majd hozzátette, hogy azóta nem hord nadrágot vagy farmert, mivel azok nagyon fájdalmasan dörzsölték a nádpálcázás nyomait. Végül elővette a pénztárcáját és átnyújtott nekem 5.95 fontot, a könyv árát. Ezzel elment és én miközben figyeltem a feneke mozgását a ruha alatt, a rajta található jelekre gondoltam, amiről egyedül csak én tudtam.

Ezután nem sikerült senkit sem elkapnom lopáson, bár úgy gondolom, mindenkinek felajánlanám ugyanezt a választási lehetőséget. Szerintem egy alapos nádpálcázás sokkal hatásosabb büntetés, mint a birság.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése