Pasquale Festa Campanile: A szerelmes boszorkány

A durva bánásmód ellenszenvessé tette Donna Olimpiát a cselédlányok és a szolgák szemében. Hallom, hogy más úri hölgy is goromba, de nem mind és nem mindig: Donna Olimpia viszont, ha megszólalt, már ütött is, főként amikor bal lábbal kelt. Egyik kedvenc áldozata Clara volt, az első szobalány, mert neki kellett a leggyakrabban a közelében tartózkodnia. Úrnőnk a haját cibálta. Talán ennek is az irigység volt a legfőbb oka: Clara csodálatos szőke haja miatt. Az első szobalány szép, magas, üde, hófehér bőrű teremtés volt, de napsugár színű feje volt a legvarázslatosabb.

Clara elégtételt vett magának. Volt tehetsége a színészkedéshez, tökéletesen utánozta Donna Olimpia hangját, mozdulatait. Egyik este egész jelenetet adott elő mulattatásunkra. Két szerepet játszott: Donna Olimpiát és Pamphili bíborost. Hogy a nézőközönség kételyeit eloszlassa, valahányszor férfira változott át, magára akasztott egy papírlapot, amire az volt írva: „bíboros”.

Remek látványt nyújtott, amint abroszba burkolózva lejött a konyhából a személyzeti ebédlőbe, fejét föltartva, akárcsak Donna Olimpia, aztán egy pillanat múlva a papírlap lecsúszott a fenekére, s ő átváltozott várakozó bíborossá. Akkor visszafordult, fölment a lépcsősor közepéig, s Donna Olimpiát utánozta, amint végül leér, és meglovagolja a négykézlábra állt, láthatatlan bíborost. A képzeletbeli férfi hasmánt fordult: Clara hanyatt fekve dobálta magát, mintha tömködnék, még egy jókora uborkát is mutogatott az inge alatt.

Egyikünk se figyelt föl rá, hogy úrnőnk közeledik felénk, megáll a hátunk mögött a személyzeti ebédlő ajtajában, és nézi a jelenetet. Donna Olimpia eltűrte, hogy tapsoljunk Clara mutatványának, és nevessünk rajta; majd, amikor észrevettük, hogy megjelent, hirtelen elnémultunk, ő pedig merev ujjal a bűnösre mutatott (mindannyian vétkeztünk, de Clara vétkesebb volt a többinél), és azt mondta: - Te gyere ide. – Szegény lány szemét lesütve közeledett hozzá, suttogva szabadkozott (mindennek saját maga előtt sem volt hitele, hiszen érezte, hogy érvei szánalmasan gyengék), ám úrnőnk hozzá sem ért. Megfordult, karjával kifelé mutatott, és kimondta az ítéletet: - Addig menj, te ostoba liba, amíg kinn nem vagy a házból, és soha többé ne merészeld betenni ide a lábadat.

Clara anyja, egy montefiasconei özvegyasszony, sírva kérte a társalkodónőt, hogy bocsássanak meg a lányának, és fogadják vissza, Clarán kívül senkije sincsen, s mindketten a lány nyomorúságos béréből élnek. A társalkodónő pártját fogta a bűnösnek, aki egyébként nagyon is jól dolgozott, s akit az olyan kisvárosban, mint Viterbo, tulajdonképpen nem lehetett pótolni.

Donna Olimpia habozott. Nem akarta visszavonni, amit a bűntett leleplezésekor dühében mondott, és nem tudott megbocsátani. Főként a szemtelenséget tekintette saját személye és a rangja ellen intézett támadásnak.

Végül is engedett, de közben azt mormogta, hogy a fölmelegített leves és a visszafogadott cseléd sohase jó, ám ragaszkodott hozzá, hogy Clara lakoljon meg a vétségért. Szegény lány vállalta a büntetést, örült, hogy nem kell újra verítékes munkát végeznie a mezőn.

A büntetést nyilvánosan, valamennyi szolgáló, szobalány, szakácsnő, kukta, ruhatáros, vasaló cseléd és mosónő jelenlétében hajtották végre, mivel Clara is nyilvánosan követte el a sértést. A vétkes legörnyedt egy zsámolyra, a társalkodónő fölemelte a szoknyáját, lehúzta a bugyiját, és először csontos kezével, majd fakanállal jól elfenekelte: szegény lány sikoltozott a szégyentől és a fájdalomtól. A megtorlás nem volt gyerekjáték: Clara ülepe kivörösödött, szinte füstölt. A lány három napig nem tudott ülni.