2006. október 28.

Az étterem

Egy fantázia, ami éppen meg is történhetett...


Nagyon gondosan választottam ki az éttermet és az időpontot, hiszen azért túl nagy nyilvánosságot én sem szerettem volna. Maga a hely kiválasztásában fontos szerepet játszott Jóska barátom, aki pincérként dolgozott a Vadkacsában. Így vele sok mindent meg lehetett beszélni. Az időpont már egy kicsit problematikusabb volt, mivel szinte állandóan tömve volt a terem, de itt is segítségemre sietett a szerencse. Kiderült, hogy minden hónap első szerdáján kínai napot tartanak: ezen a napon csak kínai ételeket szolgáltak fel. Ilyenkor is rengeteg érdeklődő volt, de csak este. Kb. 6-ig szinte üres az étterem.

Így természetesen a Vadkacsába hívtam találkára Mónikát, a következő hónap első szerdáján, délután kettőre. A kicsi lány semmit sem sejtett. Azt persze tudta, hogy már régóta nagyon viszketett a tenyerem, de úgy gondolta, hogy amíg nyilvános helyen találkozunk, addig biztonságban tudhatja a popsiját.

A szokásos pimasz modorában üdvözölt, és többször is a bordáimba könyökölt, miközben Jóska az asztalunkhoz kísért bennünket. A terem szinte kongott az ürességtől, mindössze 2 asztalnál ültek csak. Az egyiknél 2 nő, a másiknál egy család, 2 kisebb gyerekkel.

Miközben vártunk az étlapra, először bokán rúgott (szokás szerint), majd maga mellé parancsolt, hogy mellette üljek, ne vele szemben. Először akkor gondolkozott el a helyzeten, amikor határozottan kijelentettem, hogy ha nem hagy fel a rugdosással és az ütögetéssel, akkor a térdemre fektetem, és úgy elporolom, hogy azt követően az ülés lesz a legnagyobb gondja, és nem ilyen csínyeken fogja törni a fejecskéjét. Sejtette, hogy komolyan gondolom. De éppen akkor hozta a pincér az étlapot, látta, hogy többen is vannak rajtunk kívül a teremben, és ez felbátorította: Nyílván azt gondolta, hogy annyi ember előtt úgysem merem megtenni.

Ezért válaszul ismét csak egy könyöklést kaptam, valamint azt, hogy akkor mostantól kezdve "durca" van. Én a pincérhez fordultam, aki a rendelésünkre várt. Azt mondtam, hogy még nem döntöttünk, de addig is hozzon 2 ásványvizet és egy jó csípős fakanalat. Móni alaposan meglepődött a rendelésen, de főleg akkor kerekedett el a szeme, amikor a pincér teljesen természetes módon felírta a rendelést:

- 2 ásványvíz és egy fakanál. Milyen legyen a víz: szénsavas, vagy szénsavmentes?

- Szénsavas - válaszoltam.

- És a fakanál milyen legyen: kicsi, közepes, vagy nagy?

- Egy közepes jó lesz, köszönöm - feleltem teljes nyugalommal, miközben Jóska megfordult és elment.

- Minek az a fakanál? - kérdezte a barátnőm, rövid hallgatás után.

- Már megírtam neked korábban, hogy a hiszti és durca legjobb ellenszere a vonalzó, nadrágszíj vagy fakanál. Sajnos vonalzót nem hoztam magammal, nadrágszíjat nem hordok, így marad a harmadik, a fakanál, ami egy étteremben mindennapos használati eszköz.

- De.... Csak nem akarsz?? Itt...

- Mit? A térdemre fektetni és jó alaposan kiporolni a popsidat? Dehogynem, pontosan azt szándékozom tenni.

- De... itt meglátják... vannak mások is....

- És? Egyrészt azt is látták, hogyan pimaszkodtál egy idősebb férfival. Másrészt pedig csak azt fogják látni, hogy egy szemtelen kislány megkapja megérdemelt büntetését....

Ezen alaposan elgondolkodott. Szerintem felötlött benne az elfutás lehetősége is, csak éppen saját magát zárta csapdába, amikor átültetett maga mellé. Csak akkor szólalt meg, amikor Jóska meghozta az italokat és a fakanalat:

- Akkor is durca!

Én csak egy picit toltam hátra a székemet, így már elég helyem volt, hogy kényelmesen a térdemre fektessem a kislányt. Szerencsére pont jó oldalon helyezkedett el, így éppen a jobb kezemre esett a popsija. Egy kicsit előre mozdítottam a testét, amíg a kezeivel kénytelen volt a padlóra támaszkodni, farmerjának a legfeszesebb része pedig a legmagasabb pontra került. Nem sokat tétováztam. Bár egy pillanatig a popsiján nyugtattam a kezemet, de ez tényleg csak pár másodperc volt, amíg azt mondtam:

- Akkor durca? Na, majd meglátjuk.

Szép kényelmesen, ütemesen kezdtem porolni. Nem siettem. Tudtam, hogy van elég időm, ráadásul azzal is tisztában voltam, hogy Mónikát nem lehet egy sima farmeros porolással megnevelni. Elég erőseket ütöttem, de nem teljes erővel. Kézzel farmert porolni nem épen hatékony, az ütések kb. 70 százalékát elnyeli a vastag anyag. A fenekesek hangosan szóltak a nagy teremben. Én elsősorban a barátnőm popsijára fordítottam a fő figyelmemet, és csak a szemem sarkából pillantottam fel a többi vendégre, Móni viszont kíváncsian várta a reakciókat. Ha mást várt, akkor csalódnia kellett. Mindenki érdeklődve figyelte a jelenetet, megelégedett derűvel az arcán, és senki sem avatkozott közbe.

Rendületlenül folytattam a fenekelést, csak arra figyeltem, hogy a tenyerem ne fájduljon meg, és közben a pimasz leányzó popsijának minden négyzetcentiméterét elpaskoltam, legalább tízszer. Az ötödik perc után Mónika figyelme a vendégekről fokozatosan a popsijára terelődött át. Ismertem a reakcióit, tudtam, hogy lassan azért kezdi érezni a fenekesek hatását. Egyre jobban fészkelődött a térdemen, időnként meg-megfeszítette az izmait. Persze hangot még semmit nem adott ki, de amikor a jobb kezét hátrakapta a popsijához, tudtam, hogy nyert ügyem van.

Csuklóját a derekához szorítottam, majd teljes erőből 25 igazi fenekest osztottam ki a popsijára. Ezt már a farmeron keresztül is érezte, amire bizonyíték volt a folyamatos "auuuu"-zás.

Ezt követően hagytam pár pillanat pihenőt az én drágaságomnak. Intettem Jóskának és elkértem a fakanalat. Mónika popsija azonnal megfeszült, az első fenekesre várva, de én most sem siettem. Ráfektettem a fakanalat a popsijára, majd megkérdeztem tőle:

- Még mindig durca?

Megfeszült a térdeimen, majd annyit mondott:

- Igen, durca.

Fantasztikus kontrasztot mutatott a fakanál a kezemhez képest. Már az első fenekes előidézte a szokásos lábkalimpálást. Az azt követő 24 pedig meghozta az ifjú hölgy hangját is. Persze most már nem a "durca" volt a fő téma, hanem először az "auuuu", majd fokozatosan a "ez fáááájjjjjj", "boooocs". És persze a popsikája olyan táncot járt az ölemben, hogy alig bírtam megfelelő helyzetben tartani.

A 25 csípős fenekes után ismét csak annyit kérdeztem:

- Még mindig durca?

- Nem... - szipogta Mónika -, sajnálom, hogy hisztiztem és durcáskodtam... Tényleg...

- Oké. - mondtam. - Ha ezt ilyen szépen megbeszéltük, akkor jöhet a büntetés...

- A büntetés??? - kérdezte meglepetten, fejét hátrafordítva felém. - De már megkaptam a fenekelést...

- Látod, ez a baj az ilyen pimasz kislányokkal. Soha sem olvassátok el rendesen a leveleket, vagy ha el is olvassátok, nem veszik komolyan. Gondolkozz csak! Mit ígértem, mi fog történni, ha legközelebb durcáskodni fogsz?

Móni lázasan kezdte törni a fejét, majd ismét hátrafordult, szemében döbbenettel.

- Azt... azt nem... Azt nem gondoltad komolyan, igaz? - kérlelt reménykedve.

- Én mindent komolyan gondolod, már megtanulhattad volna. Igen, azt mondtam, hogy 100 fenekest fogsz kapni egy vonalzóval a bugyidra. Mivel nekem nagyon jó szívem van, és tekintetbe veszem, hogy már eléggé fájhat a kis popsid, ráadásul vonalzó sincs itt, ezért úgy döntöttem, hogy a 100 fenekest kézzel fogod megkapni. Gyerünk, told le szépen a nadrágodat.

- Ne! Én nem....

Soha sem szerette magától letolni a nadrágját egy-egy alapos bugyiporolásra, ezért kénytelen voltam a zsarolás eszközéhez folyamodni.

- Ha nem lesz a nadrágod a térdeidnél 10 másodperc múlva, akkor a fakanállal kapod meg a százat. Vagy jön vele a bugyi is....

Szerintem igazából ez utóbbi fenyegetés hatott, mivel Mónika lassan megemelte a csípőjét, kigombolta a farmerját és letolta a popsijáról. Asztalunk a fal mellett volt, ezért a vendégek nem sokat láthattak a hófehér bugyikájából (Jóskát kivéve, aki azóta sem mozdult a közelünkből).

Nem akarom sokat ragozni az elkövetkező pár percet. Most tényleg megtanulta a kicsi lány, hogy nem mindig jó ötlet egy határozott férfival szemben durcáskodni. A hófehér bugyikája már messze nem nyújtott olyan védelmet, mint a farmer. Nagyjából 10 fenekes után Mónikának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a bugyija miatt aggódjon. Egyre hangosabb reakciókat sikerült kiváltanom, és egészen beleizzadtam, miközben a térdemen tartottam.

50 után tartottam egy kis szünetet. Ekkor már őszintébbnek tűntek Móni bocsánatkérései és szipogása is. És persze azon kérlelése is, hogy már eleget kapott és nagyon fáj a popsija. Pihenés közben a vendégekhez fordultam, és szavazásra bocsátottam a kérdést: szerintük eleget kapott a kislány, vagy kapja meg a maradékot is? Jóska a teljes 100 mellett tette le a voksát, a két nő még 25-öt javasolt, a férj megbocsátó volt, a feleség szerint viszont még legalább húszat érdemel. Így sajnos még újabb 25 csípős fenekest osztottam ki barátnőm sajgó popsijára, aki persze így is jobban járt valamivel.

A fenekelés végén felhúztam a farmert, visszaültettem Mónikát a helyére. Az biztos, hogy az ebéd további része teljesen rendben telt el, és még nagyon sok időnek kellett eltelnie, amíg az ifjú hölgynek ismét durcáskodni támadt kedve.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése