"... A mi dühös fiataljaink, különböző árnyalataiktól és válfajaiktól függetlenül, egyvalamit nem bírnak: ha semmibe veszik őket. Mindenáron fel akarnak tűnni. Azt akarják, hogy valamiképpen számoljanak velük. Hogy innen amoda hajkurásszák őket, mint annak idején Münchenben alkalmam volt látni, mikor a rendőrség, szemlátomást felbőszülve a fiatalok kilengései miatt - akik mellesleg nem ugyanazok a fiatalok voltak, de éppen aznap és ugyanabban a kerületben hőbörögtek, 1968 késő tavaszán történt a dolog -, be kell vallanom, hogy elég brutálisan rátámadott egy teljesen passzív, békés hippi csoportra, amely a Theresien-Wiese gyepén táborozott, nem messze a kiállítási épületektől. Éppen arra jártam, láttam, mi folyik, leállítottam a kocsit a Bavaria Ring és az Esperanto tér sarkán, és közelebb mentem, amennyire lehetett. Jó sok néző gyűlt már össze. Arckifejezésükből és hangos megjegyzéseikből ítélve a rendőrség pártján álltak. Be-bekiabáltak a rend őreinek, hogy használják a gumibotot, ne tutujgassák azt a mocskos, naplopó, mihaszna, csirkefogó bandát. Különösen a nők szidalmazták hippi lányokat, akik körben hevertek a fűben, vagy egy tucat. A rendőrök rajvonalban közeledtek, láthatólag egy korábbi összecsapás dühítette fel őket, előzőleg alkalmasint egy csakugyan aktív csoporttal kerültek szembe. A tömeg kiabálása, támogatása is fokozta harci kedvüket, bőszen rohamoztak. És mikor a hippik a fülük botját sem mozdították, a passzív ellenállásra szorítkoztak, a rendőrök elég durván és erőszakosan karjuknál és lábuknál fogva vonszolták őket a kavicsos ösvényeken keresztül az úttesten várakozó rendőrautók felé. Aztán, mikor a dolog már túl sokáig tartott, mert a hippik nem védekeztek ugyan, de önként engedni sem akartak, használatba kerültek a gumibotok. Lett nagy ordítozás. A lányok vinnyogtak. Körülöttem szemlátomást nőtt az izgalom. Ernyőt lengetve, sipítozva. Már-már lincshangulat kerekedett. Nem tudom, hová fajult volna a dolog. Szerencsére a rendőrtiszt egy-két higgadt szóval elejét vette a felbőszült nézők túlkapásainak.
De megvolt az, amit a kontesztálók kívánnak: terrorcselekmények a rendőrség részéről, ezúttal a legkevésbé aktív fiatalok ellen. Mikor az akció elkezdődött, a lányok szunyókáltak, fejüket a hanyatt fekvő, az eget bámuló fiúk ölébe támasztva. Csak némi lusta terefere hallatszott, egy-egy szó, dünnyögés, halk dúdolgatás. Semmi kiabálás. Álmos, tétlen nyugalom.
És erre a kis csoportra zúdult rá váratlanul a rend gumibotos, sisakos őreinek lavinája. Láttam, amint az egyik lányt két rendőr vonszolta a kavicson a kezénél fogva. Ellenkezni próbált, erre kapott egypár jókora ütést a gumibottal a combjára és a fenekére. Nyöszörögve tekergett a földön, megfeszült, szabadulni próbált. Akkor már négy egyenruhás góliát esett neki. Kezénél-lábánál fogva tartották a levegőben, hasmánt, és ütötték-verték. A lány üvöltött, mint akit nyúznak. Egyszerre csak szétrepedt a farmere, és kilátszott a pucér feneke, csupa csík az ütésektől. A közönség vidult és ujjongott. Tapsolva skandálta: - Mindent bele! Mindent bele! - A rendőrök bedobták foglyaikat a teherautóba, csak úgy puffantak, mint a zsákok. Azután a rend őrei sisakjukat fölemelve, kabátujjukkal megtörölték izzadó homlokukat, majd becsapták a rendőrautó ajtaját, és elhajtottak.
A tömeg oszladozni kezdett. Hallottam, hogy dicsérik a rendőröket. Némileg sajnálkozva, mert kevesellték, amit láttak. Mi az a kis gumibotozás. Alig érezte meg a hippi lány. - Kár, hogy csak ennyit kapott. De a nadrágja, az jól elrepedt, tetszett látni? - Mire a kölni-illatot árasztó, elegáns hölgy: - Én úgy elraktam volna, hogy egy hónapig ne tudjon leülni, a kis ribanc."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése