A kíváncsiság büntetése

Szerző: Eliz

Sokan gondolják úgy, hogy a viktoriánus kor átlag angolja annyira frusztrált volt mindennemű szexualitástól, hogy még a legkisebb utalásokat is megpróbálta eltüntetni az életéből. A kb. két évtizede folyó kutatások szerint mindez csak a felszín, mert a valóság egész másként festett: a társadalmat ugyanis a mainál is jobban átitatta a fülledt erotika és a szex. 1857-ben csak Londonban 6000 bordély és 80 000 prostituált működött.

Egy bizonyos Walternek „A titkos életem” (My Secret Life) című könyve 11 kötetben jelent meg 1888 és 1894 között. A sorozatot természetesen pult alól árulták. Walter könyvében az f betűs szó (f..k) 5357 alkalommal jelent meg (valaki nagyon unhatta magát, ha vette a fáradságot, hogy megszámolja), és a szerző 1100 oldalon át kb. 1200 partnerrel folytatott szexuális kapcsolatát örökítette meg. Fenekelés s a testi fenyítés különböző módozatai is gyakran előfordultak a leírásokban. „Walternek valószínűleg még a koporsóban is erekciója lehetett.” – írta a The Times.

A fenekelés különben központi témája volt a korabeli angol pornográfiának. Ennek az érdeklődésnek egyik oka az lehetett, hogy a testi fenyítés több száz éven keresztül szerves része volt az angol kultúrának: iskolákban, hadseregben és igazságszolgáltatásban ez egy intézményesült büntetési formának számított. A főleg felső osztálybeli férfi „fogyasztók” több mint valószínű, hogy a verés e formáját megtapasztalhatták gyermekkorukban, az iskolában, s a nemi szervek helyett így a fenék lett a legfőbb erogén zóna.

A mai napig komoly vita folyik arról, hogy ki lehetett a titokzatos Walter, de lehetne akár az alábbi történetben szereplő Mr. Wentworth is.

A kíváncsiság büntetése

„A gyönyör és a kín között lényeges különbség nincs.”

Csak azután vette le szememről a fekete selyemkötést, hogy az ajtót kulcsra zárta maga mögött. Szavak nélkül is tudtam, mire vár.

Lassan, nagy gonddal váltam meg ruháimtól, majd az alsószoknya következett; egy közeli székre helyeztem őket. Végül nem maradt más rajtam, csak a rövid ujjú batiszting, alatta apró derékfűzővel, no meg a fodros szárú bugyogó. Elefántcsontszínű selyemharisnyám csillogott a fényben. A fekete bőrrel bevont bak már várt. Bizonytalan léptekkel álltam meg előtte. Szorosan összezártam a combjaimat, ezért finoman hajlított rá, mint valami próbának alávetett szerkezetet, majd felemelte ingemet és gyors mozdulattal kioldotta alsóneműm pertlijét. Egy pillanatra átment a másik oldalra s az ingen keresztül megcirógatta fűzőből kibuggyanó melleimet, olyan lágyan, akárha először ért volna hozzájuk.

Halk, sokat sejtető neszt hallottam, mint amikor valaki bőrdarabot húzogat a tenyerén. Csatttt! Széles bőrszíj hasított végig a hátsófelemen. Ahhh!, rándultam meg. A csapások lassan, szinte lustán jöttek – de szünet nélkül. Nyögéseim zokogásba váltottak. Volt, hogy telibe kapta fenekemet a szíj, de olyan is, hogy alatta csattant, ahol a combjaim összeérnek. Akkor ismertem meg, mennyire tud csípni a fenyítésnek ez a módja. Megengedte, hogy himbáljam a csípőmet, amikor balra mozdultam, a bal félgömbre csapott le, amikor jobbra, akkor a jobbra.

Képek kavarogtak a fejemben, nevek és arcok, melyeket, úgy hittem, régen elfeledtem már. A forróság, mint áradat öntötte el a testemet, ahogy megéreztem a simogató ujjakat szeméremajkaim között; közeledett a megsemmisülés.

Néhány héttel ezelőtt, a könyvtárszobában kezdődött minden...

♥

Amikor sikerült nevelőnőként elhelyezkednem a Wentworth családnál, megoldódni látszódtak nyomasztó anyagi gondjaim. Házasságkötésem előtt az orsolyás nővéreknél szerzett műveltség feljogosított rá, hogy a megélhetésnek ezt a nem túl fényes, de legalább tisztes módját válasszam. Két évvel ezelőtt ugyanis, miután a férjem, Arthur váratlanul elhunyt, teljesen egyedül maradtam a nagyvilágban, s a létbizonytalanság érzetével keltem és hajtottam le fejemet nap nap után. Az özvegyi járadék oly csekély volt, annak a háznak a fenntartására sem elegendő, melyet eddig béreltünk, nem maradt hát más választásom, minthogy hirdetés útján keressek magamnak nevelőnői állást, és a főváros kedvéért elhagyjam rövidke boldogságom helyszínét, a Kent megyei Monktont.

Vidéki magányunkat mindig többre értékeltem, mint a nyüzsgő londoni életet, szerencsére Wentworthék rezidenciája a város szélén, a kensingtoni Stafford Terrace 14. szám alatt volt, s ez a kerület néhány évtizede még falunak számított, nem olyan régen kezdett csak el kiépülni. Az olaszos stílusban épült kétemeletes ház nem sokban különbözött a mellette lévőktől, a macskaköves járdáról a kis kovácsoltvas kaput kinyitva, néhány lépcsőfokon lehetett felmenni a nehéz tölgyfa ajtóig, de én jobb szerettem a hátsó, kerti bejáraton közlekedni. A házba belépve egy nem túl tágas hallba érkezett a látogató, ahonnan vörös brüsszeli szőnyeggel borított márványlépcsőkön lehetett feljutni a felső szintekre. Szép ház volt, óarany, bronz, bordó és méregzöld színek uralkodtak a belső terekben, melyek egyszerre tükrözték a gazdagság és a jó ízlés jelenlétét. A hallból nyílt az utcára néző ebédlő, mögötte, az épület hátsó részében Mrs. Wentworth társalgója volt, ahol a vendégeket fogadta. Az első emeleten helyezkedett el a nappali, az úr dolgozószobája és a könyvtárszoba, a másodikon pedig a hálószobák és vendégszobák. Ugyanitt külön tanulószobát rendeztek be a gyerekek részére, többnyire mégis a könyvtárban oktattam őket földrajzra és számtanra, zongorázni pedig a nappaliban felállított Broadwood zongoránál.

Mrs. Wentworth, a ház úrnője azon társasági hölgyek közé tartozott, akik minden körülmények között elegánsan viselkednek, s még arra is volt gondja, hogy a „Zöld Szalonnak” nevezett társalgó és a nappali Biedermeier asztalkáinak lábait „felöltöztesse”, továbbá az ebédlő nagy Chippendale asztalát földig érő terítő alá rejtse. Az asztallábakat egyébként következetesen „végtagoknak” nevezte, nehogy idősebbik gyermekében, Thomas úrfiban illetlen gondolatokat ébresszen, ahogyan étkezéseknél is kizárólag a csirke „kebeléből” fogyasztott. Hozzá hasonlóan finom úriember volt Mr. Wentworth, aki feleségével tisztelettel, gyermekeivel gyengéd szigorúsággal, viszont a személyzettel – ideértve engem is – kimért udvariassággal bánt. Ismerve őt, igazán hihetetlennek tűnik az egyik minden lében kanál inas, bizonyos Bertie közlése, miszerint az úr éppoly gyakran látogatja az East Enden található rossz hírű házakat, amilyen ritkán keresi fel nejét a hálószobájában...

♥

Mindent egybevetve, kellemesen teltek napjaim külvárosi munkaadóimnál. Miután végeztem a tanítással, mindig maradt 1-2 üres órám vacsoráig, melyet sétálással töltöttem a néhány perc távolságra található Phillimore Gardensben, rossz idő esetén pedig a könyvtárba vonultam vissza.

A könyvtárszoba volt a háznak azon helyisége, amely a leginkább lenyűgözött, talán mert zsenge ifjúkoromtól annyira bele tudtam feledkezni egy-egy érdekes regénybe, hogy amíg a lapokat forgattam, sikerült teljesen kizárnom a külvilágot és elfeledkeznem a mindennapi gondokról. Képzeljenek el egy jókora termet hatalmas ablakokkal, ahol a falakat a mennyezetig ragyogó mahagóni faburkolat borítja, a polcokon borjúbőrbe kötött könyvek sorakoznak, barnák, olajzöldek és skarlátvörösek, aranyozott betűkkel a gerincükön. A réz falikarokban már kora délutántól hosszú, fehér gyertyák égnek. A gyönyörű faragásokkal díszített kandallóban mindig diófával raknak tüzet, az úr kérésére, s a pattogó tűz közelében kényelmes kanapé és süppedős fotelek csábítanak pihenésre, bár én inkább az ablakfülkében, félig a nehéz bársonyfüggöny mögé rejtőzve olvasgatok szívesebben.

Nem történt ez másként azon a ködös és hideg délutánon sem, mikor rövid időre egyedül maradtam a házban. Mrs. Wentworth ruhát próbálni ment a gyerekekkel, az úr a Carlton Clubban mulatta az időt, még a cselédeknek is kimenője volt aznap. Éppen a helyére készültem tenni Mrs. Gaskellnek egy divatos regényét, mikor felfedeztem, hogy az egyik polcon a könyvek két sorban vannak elhelyezve, a jól látható címek mögött újabb kötetek bújnak meg.

Azt hiszem, ujjaim hegyének bizsergéséből tudtam, mit fogok találni annak a vékony, rézkarcokkal illusztrált könyvnek kissé megsárgult lapjain, melyet először emeltem ki rejtekéből. Elidőztem kissé az egyik képnél: a ruhátlan lány orcáján a könnyek, mint odatűzött gyöngyök függtek, nemi szerve jól látható volt nagy, kerek tomporának félgömbjei alatt, akárcsak az ostorával lesújtani készülő, fekete maszkos férfi szabaddá tett hímtagja; az aprólékosan kivitelezett grafika alatt latin nyelvű írás hirdette: Ez a kíváncsiság büntetése. Reszkető kézzel tettem vissza a kötetet Fanny Hill és Szodoma százhúsz napja mellé, mégsem tudtam megálljt parancsolni magamnak, újfajta izgalom kerített hatalmába. A klasszikusokon kívül nemrégen kiadott magazinokat találtam, The Pearl, Glee és The Exquisite néhány példányát, ám e nevek olvasottságom ellenére sem mondtak semmit nekem. A korbácsolás titkai és A fenyítés románca már sokkal beszédesebb címek voltak... Mennyivel másabbnak tűnt mindez, mint a mi drága királynőnk családi élete!

♥

Emlékszem, milyen bűnös szavakat tanultunk a leányintézetben, főleg esténként, miközben testünkkel melegítettük egymást a takaró alatt. Con, pine, foutre - miért édes a francia nyelvben az összes bűnös szó?

Egy napon aztán Agnes nővér is meghallotta a nevetgéléssel egybekötött sugdolózást, aminek az eredménye az lett, hogy egyik társnőm, a nemesi származású Lydia Bromley, kinek teste 14 éves korára olyan volt, akár egy felnőtt nőé, látogatást kellett tegyen a priorissza irodájában. Mielőtt bezárult volna mögötte az ajtó, vethettem egy pillantást a szoba közepére helyezett asztalra, melynek szélére jókora bársonypárnát tettek.

– Teljesen hajtsa föl a ruháját – hallatszott ki egy hang – nővér, tartsa a karjait!

– Nee! Ne nyírfavesszővel! – jajgatott odabenn Lydia.

Elképzeltem, amint az asztalra hajol, és még inkább kidomborodik gömbölyű feneke. Telt keblei az asztalon, mint ritka melegházi gyümölcsök, hasa a párnának nyomódik.

Én még sohasem kóstoltam a vesszőzést. Állítólag a vesszőket előbb meg kell puhítani.

            – Neeeee! – társnőm kiáltása egyszerre hangzott fel az első suhintással, majd újabb kiáltások következtek. A nyírfavessző – gondolom – finoman, de határozottan suhintott le újra meg újra, először az egyik, aztán a másik félholdra. Ahogy a hegedű sír föl, úgy tört ki a lányból a keserves zokogás, s még akkor sem hagyta abba, mikor a leckéztetés véget ért.

A saját torkomban éreztem Lydia fájdalmas sírását, a fojtogató gombócokat.

♥

Közvetlenül A filozófus Teréz mellett puha bőrtokot tapintottak ki kutató ujjaim. Kinyitottam. Korbács lapult benne, ébenfából készült nyele mentén erekre emlékeztető faragások voltak, gumóforma végéből hatvan-hetven centi hosszú, vékony bőrszíjak csüngtek, az elkeskenyedő szálakon lazán megkötött csomókkal. Elgondolkodva tapintottam végig az ereket a korbács nyelén, amely pontosan úgy nézett ki, mint egy...

– Éppen ezt kerestem. – hallatszott a hátamnál Mr. Wentworth mély, kissé gúnyos hangja. Nem hallottam nyílni az ajtót, s ahogy megfordultam, ijedtemben a földre ejtettem a korbácsot.

– Uram, én... – szemeimmel a kijáratot kerestem, jó lett volna minél hamarabb eltűnni a könyvtárból, de elállta az utamat.

– Vegye fel, és adja ide! – intett fejével a korbács felé.

Sírás környékezett, s remegett a szám, miközben átnyújtottam. Szerettem volna egészen máshol lenni... Ő futólag megérintette a hátamat, majd megfogta jéghideg kezemet, és a kanapé felé húzott, amely a kandallóval szemben állt.

– Foglaljon helyet! Még a végén összeesik itt nekem!

Ő is leült, annyira közel – illetlenül közel – hozzám, hogy érezni lehetett a teste kipárolgását. Dohány- és enyhe portói illata volt. A korbácsot maga mellé helyezte. Hallgattunk egy ideig, aztán megköszörülte a torkát:

– Nos, hogy tetszik a gyűjteményem? – hangjában sajátos módon keveredett az irónia és az élvezet. – Talált kedvére valót a könyvek között?

– Kérem, bocsásson meg, Mr. Wentworth... én nem...

– Nem gondolta, hogy ily gyorsan hazaérek, s rajtakapom? Máskülönben sokkal elővigyázatosabb lett volna... ezt akarta mondani, ugye?

Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Szemem sarkából is láttam, amint a mellényzsebéből kis csomagot vesz elő; óvatosan fejtette le róla a selyempapírt.

– Nézze meg ezeket is! –  ámulva vettem észre, hogy fotográfiákat tart a kezében. – A Gare du Nord közelében vettem egy kis fekete emberkétől, a kabátja alatt rejtegette őket. Ilyet nálunk nem találni!

            Milyen képek voltak azok! Az egyiken hiányos ruházatú lány térdepelt egy szétdúlt ágy mellett, s két férfi is volt a fotográfián, kik nyilvánvalóan szodómiát követtek el rajta. A következő képen kopár szoba, közepén két kecskeláb között vastag farúddal, fiatal nő volt a rúdra hajolva, karjain és bokáin vastag kötelek feszültek, szőke haja világított a sötétben, tomporán még frissek voltak a pálcanyomok. El kellett volna takarjam a szemem, egy jól nevelt hölgy bizonyosan így tett volna, de kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a belém nevelt bűntudatnál! Olyan fotográfiát is láttam, melyen az élveteg arcú, nyilvánvalóan félvilági nő felsőtestével egy fotel hátára hajolt, miközben a férfi hátulról próbálta magáévá tenni, de a legfurcsább mind között az a kép volt, amelyiken két meztelen lányt lehetett látni – egyik sovány, másik testes volt – szorosan összekötözve, olyannyira, hogy keblük és vénuszdombjuk is egymásnak nyomódott, s egy frakkos-cilinderes férfi figyelte őket a falnak támaszkodva...

Hirtelen visszatette a képeket a zsebébe, majd tenyerébe fogta az egyik kezemet; próbáltam visszahúzni, ám erősen tartotta.

– Álljon fel, és emelje fel a szoknyáját! – olyan semleges hangon ejtette ki e szavakat, mintha arra kért volna, hogy töltsek még egy csésze teát. Először arra gondoltam, hogy talán rosszul hallottam, ám ahogy ránéztem, szeméből kiolvastam a türelmetlenséget.

– Mr. Wentworth... kérem... – csak suttogva tudtam beszélni, annyira féltem.

– Ugye tudja, hogy elbocsáthatnám azért, mert az én személyes holmimhoz nyúlt? – kérdezte, miközben enyhített keze szorításán, s ujjaival a tenyeremet kezdte simogatni.

– Uram, én nem akartam semmi rosszat... Mrs. Wentworth megengedte, hogy szabadidőmben használjam a könyvtárat.

– Nejem túlságosan engedékeny a fizetett alkalmazottakkal! – mondta, most már kicsit ingerültebben. – Nézze, megtehetném, hogy indoklás és ajánlólevél nélkül kiteszem az utcára, mivel én vagyok ennek a háznak az ura. És, mint tudja, nincs hiány olyan nevelőnőkből, akik örömmel kapnának a lehetőségen, hogy elszegődjenek egy úri családhoz... tehát még egyszer és utoljára arra kérem, hogy ha nem esik nehezére, legyen olyan kedves, álljon ide, háttal nekem, s emelje már fel azt a szoknyát, mert nincs túl sok időm!

Tudtam, és ő is tudta, hogy nincs hová mennem. Abból a csekély összegből, melyet ittlétem alatt sikerült megkeresnem, legfeljebb néhány napig tudnám meghúzni magamat egy nagyon szerény panzióban, és szinte biztos, hogy nem találnék ennyi idő alatt megfelelő állást. Reszkető lábakkal engedelmeskedtem az utasításnak, s lassan felemeltem ruhám szoknyarészét meg az alsószoknyát.

– Még feljebb! – mondta, kissé előredőlve. A korbács keresztben volt a térdén, szíjai oldalt lelógtak. – Úgy tűnik, az unalmas és seszínű ruhái alatt igen formás idomok rejtőznek, s ha nem lennék annyira mérges, ez a látvány igen kedvemre való lenne.

Kezében megmozdult a korbács, ahogy mögém állt. Végighúzta nyelét a fenekem dombja körül és alatt, formázgatva alakját, akár egy szobrász. Meleg lehelete a nyakamat cirógatta, majd ismét maga felé fordított.

– Emelje fel a karját, aztán hajoljon oda, a párnákra! – mutatott a kanapéra.

– Uram... könyörgök, ne!

Nem törődve erőtlen tiltakozásommal, kezébe fogta, majd kissé megszorította a bal mellemet, miközben még szorosabban magához vont. Bricsesznadrágján keresztül is éreztem erekcióját. Aztán egy határozott mozdulattal lenyomott a kanapéra, ruhámat és alsószoknyámat a nyakamig felhúzta, bugyogómat hátul, a hasíték mentén kettészakította. Arcomat párnába fúrtam, párna nyomódott a hasamnak is. Remegve vártam, hogy lesújtson a korbács.

– Ahhh! – majd elállt a lélegzetem az első csapásra, aztán a másodikra is. Olyan különös, keserédes érzés volt, ahogy csípett – gyermekkoromban többször kikaptam pálcával, de ilyet egyetlen alkalommal sem tapasztaltam. Talán a tiltott könyvek zavartak össze ennyire... Nem azt akarom mondani, hogy nem fájt. Rettenetes volt! Csípőm szinte vonaglott a fenekemre mért ütésektől, a hátam ívbe görbült. Kezeim a párnákat markolászták, összeszorítottam a fenekem és visítottam. Nem hallotta senki, hiszen üresen kongott a ház.

A sokadik csapás után az úr felemelt. Én csaknem összeroskadtam, de jobb karjával erősen tartott. Bal kezének ujjai szoknyám alatt kalandoztak, lágyékomat cirógatták, majd kissé lejjebb tévedtek. Égett az arcom és égett a hátsófelem, annyira, hogy könny szökött a szemembe, mégis igyekeztem egyedül megállni a lábaimon. Kicsit hintáztam a sarkaimon, aztán sikerült. A simogatás abbamaradt. Mr. Wentworth megvárta, míg elrendezem kissé a ruháimat, s az ajtó felé indult.

– Mr. Wentworth, a korbács... – szóltam utána, mivel ottfelejtette a kanapé előtti intarziás asztalkán.

– Tegye csak a párnája alá. Még szükség lehet rá. – mondta ő, majd kiment.

♥

Segített a bakról felemelkedni. Kioldott bugyogóm a földre hullt, hiába kaptam a kék selyempertli után. Nem engedte, hogy lehajoljak érte.

– Tartsa föl a karját egészen magasra!

Centinként emelte fel ingemet. Alatta csak a kis fűző volt. Csípőm nem bírt mozdulatlan maradni, de ő egyre csak emelte, egészen a melleimig. Az ing csipkeszegélye csiklandozta bimbóimat. Szédültem, úgy éreztem, rögtön elájulok. Aztán egyetlen mozdulattal áthúzta a fejemen a feleslegessé vált ruhadarabot, és hevesen magához rántott.

– Ne! – nyöszörögtem a csípőmet forgatva és levegő után kapkodva. – Kérem, ne!

Hiába könyörögtem, kezeivel égő fenekemet markolászta, férfiassága a hasamnak feszült. Hirtelen mégis elengedett, mire én lezuhantam, háttal az ágyra, ami a bak mellett volt.

– Tegye a kezét a tarkójára, s  ne mozogjon!

Hosszú, fehér, hajlott végű tollat húzott elő a kabátujjából. Egy pillanatra a látókörömbe került, s önkéntelenül megrándult a csípőm.

– Mondom, ne mozogjon! Nem akarhatja, hogy megkötözzem. – mondta, kicsit szigorúbban. A toll csiklandozott, keringett a combjaim között. – Nézzen rám! Jó, most nyalja meg az ajkait, szeretném nedvesnek látni őket.

A toll csak incselkedett, kerülgette a csiklómat, forgott, befészkelődött, majd ismét a comb érzékeny belső oldalát kínozta. Minden érintésére fokozódott bennem az eksztatikus kéj. Egyszer csak éreztem, amint a csiklandós vége fölfelé vándorol a hüvelyemben. Nem bírtam tovább! Sajgó fenekem felemelkedett, visszahuppant, újra felemelkedett. Játszott velem, visszahúzódott, majd ismét előrenyomult, ki-be, ki-be. Vonaglottam, a mennyezet fehéren kavargott.

– Ne! Ne-hehehe! – elfúló hangon tiltakoztam.

Abban a pillanatban darabokra robbant bennem a mindenség. Egész testem megugrott, felkiáltottam, végül lecsendesedve magamba zuhantam.

♥

Verejtékben úszva ébredtem azon az éjjelen. Odakint sötét volt még. Párnám alá csúsztattam a kezem, s kitapogattam a korbácsot, a sima nyelet, az összetekerve várakozó bőrszíjakat. Végigsimítottam a faragott ereket a péniszalakzaton. Bimbóim valósággal átdöfték lenvászon hálóruhám anyagát. Nedves ölem sajgott a kielégítetlen vágytól, amint a korbács eres végét égő ágyékomhoz szorítottam.

Eliz