Ludas Mari 2.

Ludas Mari

Második rész: A bosszú.

Szerző: Tanárúr

1. rész

Miután eloldozták a deresről, Mari a fenekét dörzsölgetve nagy nehezen visszavette a pendelyét, és magában fogadkozva kitámolygott a megyeháza udvaráról. Egy szót sem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő. Mari szégyenében és mérgében világgá ment. De a bosszú gondolata végig ott motoszkált a lelkében. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Nem mást, mint hogy a vármegye rettegett úrnője új kastélyt csináltat. Felöltözött egy külhoni ácsmester ruhájába nagy nehezen eltakarva domborodó melleit és fenekét, aztán elindult Döbrög városába.

Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregetni kezdte a fa gerendákat, mint egy igazi ácsmester. A vármegye úrnője meglátta, hogy valami külhoni ácsmester van az ő házánál. Kiment, s kérdezte tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő. Azt mondja erre Mari:

– Külországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.

Az úrnő mindjárt aggodalomba esett az épülő kastélya miatt. Megkérdezte:

– Jó lesz ez az épületfa?

– Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen semmire való fával berakni, mivel ez nem erre való.

Az úrnő ezen elgondolkozott, hogy most mitévő legyen. Azt mondja végre az ácsmesternek:

– Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, ott válogathat kend!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel. Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb.

Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra. S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkeztek egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallatszott. Itt kinézett egy alkalmasnak tetsző fát. Megkérte az úrnőt:

– Mérje csak meg legyen szíves a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Az úrnő átölelte a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Mari. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte a két kezét, a mérőzsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. S mivel az úrnő némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

– Nem vagyok én ácsmester, hanem én vagyok az Mari! Emlékszik rám, a ludas! Akinek erőszakkal elvette a lúdjait. S fizetség helyett 50 botütést megveretett a meztelen fenekemre! Akkor megfogadtam, hogy bosszúból háromszor fogom megtáncoltatni a pucér seggedet egy rugalmas mogyorófa bottal.

Azzal felhajtotta az úrnő ruháját. Aztán levágott egy kellően hajlékony botot. Megsuhogtatta a levegőben, és szép komótosan kimért a meztelen fenekére 50 botütést. Szegény úrnő, már az első botütések után őrült táncba kezdett a fenekével, rángatta a köteleit, de hiába nem szabadulhatott, míg az utolsó botütés is el nem csattant a fenekén.

– Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!

Evvel otthagyta a fához kötözött úrnőt. A száz fejszés kivágta a fákat, aztán elpihentek, és várták az úrnőt az ácsmesterrel vissza. Végül elunván a várakozást, elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják az úrnőt, de az ácsmestert sehol. Odamennek hozzá, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy el lett verve, hogy alig tudott megszólalni. Nyögi inkább:

– Nem ács volt az! Hanem az az elvetemült Ludas Mari, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték hasra fektetve, egy lepedőben; az ordítástól még a hangja is elment. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Marinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet. Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külhoni doktor. Kérdi a fogadóstól:

– Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

– Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy az úrnő rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

– Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörült ennek a fogadós. Mindjárt üzent fel az udvarházhoz, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz úrnő az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

– Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Az orvos nagy vártatva válaszol:

– Ha lehet, meggyógyítom!

Megvidámult egy kicsit az úrnő. Ludas Mari pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán minden cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak úrnő meg Ludas Mari. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, levetkőztette, és meztelenül hasra fekve kikötözte az ágy négy lábához.

– Mind erre azért van szükség, mert a gyógyfüves borogatás ugyan csak csípni fogja a bőrét – nyugtatta meg Mari az úrnőt.

Aztán elővett egy jó erős botot, s megmutatva neki a verő eszközt.

– Na és most jön a kúra! Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Mari!

Szegény úrnő, rémülten meresztette a szemét, hogy őt most alaposan átverték, sőt mi több, itt hasal pucér seggel az ágyhoz kötözve, várva hogy elverjék. De hiába könyörgött, rángatta a kötelékeit, nem menekülhetett, míg meg nem kapta az ötven botütést.

– Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől az úrnő persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerekkel; de az úrnő csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:

– Nem volt az doktor! Hanem Ludas Mari!

No, a sok pénzért aztán csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította az úrnőt. ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Mari. De lassan el is felejtkezett róla. Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Marinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni az úrnőt megkeresni.

Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát. Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az úrnőt. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a leggyorsabb ló az egész környéken. Ludas Mari odalép, s azt mondja annak az embernek:

– Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt, azt mondja:

– Megteszem.

– No, hát – mondja Ludas Matyi –, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd az úrnő jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Mari! Hanem aztán vágtasson ám, ha kedves az élete.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett a hintó. Az ember odalovagolt, és elkiáltja magát:

– Én vagyok Ludas Matyi!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.

– Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felpattant az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Az úrnő egyedül maradt a hintón, onnan nézte az üldözést. A Ludas Mari akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

– Nem az volt a Ludas Mari! Hanem én vagyok az!

Az úrnő ájultan omlott vissza az ülésre. De Mari csak nem kegyelmezett neki. Egy közeli, útszéli lócára kötözte. Időközben a szájtáti pórnép összegyűlt a faluszélén, a látványosságra várva, és kaján megjegyzéseket téve. Nem felejtették el, hogy az úrnő szinte valamennyiüket megcsapatta már. Így kárörvendve várták, hogy végre az úrnő fenekét táncoltassa meg a bot. Az egyikük gyorsan hozott is egy vödör hideg vizet, hogy magához térítsék, mert nehogy már átaludja az egész büntetését.

– Na eljött az utolsó verés ideje. Hogy egy életre megemlegesd, itt a mindenki szeme láttára ötven kemény botütést verek rá a meztelen fenekedre.

Azzal feltűrte a szoknyáját, megmarkolta a botot, és hatalmas lendülettel rácsapott a védtelen fenekére. Szegény úrnő, hiába próbálkozott, nem szabadulhatott. Minden egyes botütés után felkiáltott, vadul dobálta a fenekét. Az első huszonöt bot után kis szünetet tartott, hogy kellően lecsendesedjen. Miután úrrá lett a fájdalmán, itt az idő, hogy az alaposan megbotozott fenekedre verjek rá még huszonöt botütést. Szegény úrnő, hiába rimánkodott, könyörgött, megkapta az újabb botozást. Már a legelső ütéseknél is a szeme kimeredt, és a hangos ordítása betöltötte az egész környéket. Az alaposan meggyötört fenekére rácsapó újabb botütések irgalmatlanul csíphettek. Miután megkapta az ötvenediket is, Mari ledobta a botot a deresül szolgáló lóca mellé, közölte az úrnővel, hogy ez volt az utolsó verése. De ha nem okul belőle, és továbbra is sanyargatja a népet visszajön.