Lecke az engedelmességről

Lecke az engedelmességről

Szerző: Eliz

Imádom Párizst, mindig is imádtam, hisz’ vidéken az élet oly unalmas, most mégis el kellett hagynom, bár akkor még nem tudtam, hogy ez örökre szól! Fájó szívvel vettem búcsút a Luxembourg-palota kertjének gondozott pázsitjától, a rezedabokroktól, narancsfáktól s a felüdülést szolgáló árnyékos ösvényektől. Annyi időt töltöttem ott nevelőnőm társaságában! Délelőtt szinte csak a L’Odéon színészei járták a sétányokat, ahol szerepeiket tanulták. Tizenkét óra tájban hölgykoszorú vette birtokába a főbb sétautakat, kezükben divatos regényekkel le-leültek egy padra. Hat körül megváltozott a kép: az ösvényeket, zöld területeket gyerekek (no meg a rájuk vigyázó cselédek) vették birtokba, akik össze-vissza szaladgáltak, s egy kis bot segítségével karikákat hajtottak. Hét órakor a Faubourg Saint-Germain politikusai, a rue de Lille vagyonosai, valamint háborús veteránok gyülekeztek a kertben, s nagyokat szívtak tubákjukból. Kilenc felé átadták helyüket a kis munkáslányoknak, hogy ott bíróságokról kiszökött írnokokkal és egyetemistákkal találkozhassanak. Tíz órakor dobpergés figyelmeztette a szerelmeseket, hogy ideje visszavonulni.

Még egyszer utoljára nagyot szippantottam a nehéz virágillattól terhes levegőből, és megigazítottam csipkével díszített fejkendőmet. A kocsiúton hatüléses, címer nélküli hintó várakozott rám. Odabenn halványsárga szaténruhát és finom szövésű indiai sálat viselő negyven év körüli hölgy unatkozott komornája kíséretében. Futólag ismertem őt nagynéném keddi összejöveteleiről, Marie-Constance Quesnet volt a neve. Félszegen köszöntem, majd leültem vele szemben. Engem miért nem kísérhetett senki? Az inas a batár tetejére rakta utazóládáimat, ahol korlát védte őket a leeseéstől, aztán felült a bakra a kocsis mellé. A négy ló húzta jármű ekkor nagy ostorpattogással elindult. Szorosan magamhoz öleltem színes üveggyöngyökkel kivarrt kis táskámat, melyben zsebkendő, lornyon és emlékkönyv lapult. Vajon hová visznek? Ha a fővárosban maradok, hozzá kell mennem a császár egy generálisához, ezért az apám és a bátyám úgy határoztak, hogy vidéken rejtenek el a mesalliance elől.

Úgy látszik, útitársnőim sem éreztek túl nagy kedvet az udvarias csevegéshez, mert alig néhány szót váltottunk a rövid idő alatt, melyet egymás társaságában töltöttünk. Csaknem elbóbiskoltam, mikor a hintó hirtelen elfordult, a kocsis meg torkaszakadtából ordított a lovaknak. Álmosan kitekintettem az ablakon. Sövényeket láttam, magas kőfalakat, s éreztem, hogy durvább lett az út alattunk. A hintó rázkódott, dobált bennünket, ahogy gurult egy hosszú lejtőn. Hosszú, szürke, ispotályszerű ház magasodott előttünk, számos melléképülettel. Begördültünk a kapuboltozat alá, és közvetlenül a főlépcső előtt álltunk meg. Fekete öltözetet és fehér főkötőt viselő idősebb asszony várakozott a lépcsőn. Egy fiatalember segített az inasnak leszedni a csomagokat.

– Mademoiselle Justine de la Serre? – kérdezte a fekete ruhás nő, mire én bólintottam. – Jöjjön kérem, megmutatom a szobáját!

– Ő hogy van? – kérdezte Madame Quesnet, mielőtt felmentünk volna az emeletre.

– Már várja magát, asszonyom. – válaszolta kísérőm, fogai között szűrve a szavakat.

Kietlen szobát kaptam, a falakat belül nem is fedte vakolat. A sarokban keskeny, de kényelmesnek tűnő ágy volt, mellette egy fiókos komód. Egyetlen ütött-kopott ruhásszekrény terpeszkedett a szoba másik végében, ránézésre igen súlyos darab. A szőnyeg is hiányzott.

– De hát hol vagyok? – kérdeztem döbbenten.

– A charentoni intézetben – érkezett a válasz. – Itt nem fogják keresni. Később felküldök egy lányt, hogy a segítségére legyen. Mindig jól reteszelje be az ajtót, ha magára marad!

Sóhajtva ültem le az ágy szélére, miután kiment. Hiányzott Faubourg Saint-Honoréi palotánk kényelme: a falakat díszítő aranysárga, zöld és karmazsinvörös selymek, a szépen faragott, ébenfa berakásokkal és bronz rátétekkel díszített bútorok, a hálószobámban található alabástromlámpák áttetsző fénye, melyet velencei tükrök tucatjai sokszoroztak meg! Vártam egy jó félórát, s mivel nem jött senki, életemben először nekiláttam utazóládám kicsomagolásának. Ezen a sivár helyen nem sok hasznát veszem majd bársony-, taft- és muszlinruháimnak, kasmírsáljaimnak, a Journal des dames et de la mode útmutatásai alapján készített topánkáknak és kalapoknak. – állapítottam meg csüggedten. Már csaknem végeztem, mikor kopogást hallottam, majd sűrű mentegetőzések közepette beesett az ajtón Paulette, akit az én szolgálatomra osztottak be. Szegény lány nem lehetett több tizenhat évesnél, egyenes szálú, gesztenyebarna haja kissé zilált volt, vászonruháján a kötény pedig gyűrött; csak most szóltak neki érkezésemről, szaladt hát, ahogy a lába bírta. Tőle tudtam meg, hogy egyes épületrészekben elmeháborodottakat kezelnek, az a szárny viszont, ahol az én szobám is található, vendégeknek van fenntartva. A hallottak alapján csakugyan bölcs dolog volt zárni ajtómat, bár a szobalány sietett megnyugtatni engem, hogy a bolondokat szigorú őrizet alatt tartják.

Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak, mindenáron vetni akartam egy pillantást rájuk. Először is meglepődve tapasztaltam, milyen romos az épület belseje; pókhálók, szúette gerendák, málló vakolat látványa fogadott mindenhol. Paulette eltökélten haladt a hosszú, kanyargós folyosókon, mígnem egy alacsony, ívelt, fekete vaspántokkal ellátott tölgyfa ajtóhoz nem értünk. Kíváncsian pillantottam be a félig nyitott ajtón. Négyszögletes, diófa íróasztal mögött fehér hajú férfi üldögélt vörösbársony széken; az asztalon sűrűn teleírt papírok voltak szétszórva. Amikor észrevett minket, vidáman intett felénk, de Paulette haladásra ösztökélt.

– Ki ez a férfi? – kérdeztem kíváncsian. – Csöppet sem tűnik tébolyodottnak.

– Ő a legőrültebb mind között. – mondta Paulette, majd csendre intett, s a keskeny körfolyosóról, ahová pár lépés után kerültünk, az elhanyagolt belső udvarra mutatott.

A csarnok oszlopaihoz derekuknál fogva leláncolt, hiányos öltözetű nyomorultak vergődtek és ordítoztak. Ebédidő lehetett, mivel az udvar közepén egy hosszú asztal volt megterítve, de rajta egyebet nem láttam, mint nagy fatálakban nyers salátát ecettel leöntve, a tányérok mellett egy-egy darab kenyeret, s egy kis üveg vörösbort; alig bírtam odanézni, olyan undorítóan néztek ki szegények, és annyira durván bántak velük a felügyelők. A férfiak hálóját mellőzve bementünk az asszonyokéba. Az ágyak viszonylag tiszták voltak, a hosszú hálótermek eléggé kiszellőztetve, de ezekkel a szerencsétlenekkel ugyanolyan keményen bántak, holott, akik vigyáztak rájuk, szintén asszonyok voltak! Egy másik úton tértünk vissza szobámba, s közben egyre csak az íróasztalnál látott idős emberre gondoltam, a sötét szemeiben csillogó hideg intelligenciára és a szája szögletében bujkáló ironikus mosolyra.

Mielőtt magamra hagyott volna, Paulette még elmagyarázta, hol találom az ebédlőt és a társalgót, ha egyedül érezném magam. Ebédkor nem találtam ott senkit, este pedig túl fáradt voltam már ahhoz, hogy átöltözzek, ezért a vacsorát a szobámban költöttem el, s hamar álomra hajtottam a fejemet.

Másnap az asztalnál egy középkorú házaspár társaságában az ősz férfit pillantottam meg. Ha baj van az elméjével, miként a szobalányom mondta nekem, miért nem tartják őt is lakat alatt? Meglepett, hogy ott találom a vendégek által használt étkezőben, de az még inkább, hogy ismeri az apámat. Még sohasem hallottam a márkiról, ebben egészen biztos voltam.

– De la Serre vikomt egyetlen lánya – mosolygott rám a szemöldökét felhúzva. – Gyermek volt, mikor először találkoztunk... azt hiszem, még az ancien régime idején. – tette hozzá elgondolkodva. – Ha tudná, mennyire szeretem a Justine nevet!

Kedélyesen társalogtunk, mintha valamelyik divatos párizsi szalonban botlottunk volna egymásba. Sok mindenről szó esett, divatról, a kontinentális zárlat okozta áruhiányról, és igen, szerelemről is.

– A középkor találta fel a szerelmet – mondta. – Ugyancsak a középkornak sikerült csaknem megutáltatni velünk a testi élvezeteket. A feudális papság, miközben megajándékozott mérgezett erkölcsével, abban a hitben ringatta magát, hogy évszázadokra elvette a kedvünket az élvezettől. Látja, mi maradt összeesküvésükből és mesterkedéseikből? A jóból és rosszból tákolt erényövek, melyeket a föld urai hurkoltak bűnösnek hitt asszonyaik ágyékára, rozsdás darabokban hullanak ki azokon a töréseken, amelyek megvoltak már a születésükkor is.

Miközben hatásszünetet tartott, lopva a házaspárra sandítottam, s láttam, hogy ők is ugyanolyan kényelmetlenül érzik magukat, mint én. Ezután a tanulmányaimra terelődött a szó. A Panthémont-zárdával kapcsolatban megjegyezte, hogy e híres apátság falai között nevelkednek a főváros legszebb és legszabadosabb asszonyai. Mindennek ellenére sem nevezhettem kellemetlennek a vele való beszélgetést, legfeljebb zavarbaejtőnek. Mielőtt eltávozott volna, ígéretet tett rá, hogy kölcsönad párat a könyveiből, hátha így gyorsabban múlik majd a Charentonban töltött idő.

Annál nagyobb volt a megdöbbenésem és felháborodásom, mikor rövid séta után a szobámba visszatérve, őt pillantottam meg az ablak előtti karosszékben üldögélni.

– Nyitva volt az ajtó, hát bejöttem – mondta fesztelenül. – Látja, hoztam olvasnivalót magának!

Arcom színe a kezemben tartott pipacsokéval vetekedett, miközben egyik lábamról a másikra állva a komódra helyezett könyvek címeit vizsgálgattam: A szeretkezés negyven módja, A bordélyház gyermeke, valamint a Julie, avagy hogyan mentettem meg a rózsámat csupa olyan olvasmányoknak tűntek, melyeket jól nevelt, ifjú hölgy véletlenül sem vesz a kezébe.

– Nem sikerült eltalálnom az ízlését – sóhajtott fel színpadiasan. – Talán inkább A nemzés művészete című remekművet kellett volna elhoznom. Igen hasznos tanácsokat nyújt az érdeklődők számára, nem csoda, hogy a császár kötelezővé tette a katonai iskolákban. A férfi feküdjön a nő bal oldalára, emelje fel a nő jobb fenekét, hogy a csípője 25-30 fokos szöget zárjon be az ágy síkjával. E tudományos leírást annak a szögnek a meghatározása teszi teljessé, amelyben az élet ágyúját el kell sütni. Egészen rendkívüli, nem gondolja?

Felállt a székéből, és átölelt. Bátortalanul nekidőltem. Kasucukorka, szegfűszeg és Ninon vizének (korabeli arcszesz-féle) illata csapott meg.

– Foglalkoznom kell Önnel, Justine. Nevelnem kell, több okból is.

Én kerestem, de nem találtam egyet sem. Ujjai hegye finoman vándorolni kezdett ruhám hátuljának kis gombjain. Állam bársonykabátja felső zsebének nyomódott. Vajon mi lehet benne? – fordult meg fejemben a képtelen kérdés. Fölemelte az állam. Szemem elmerült a nézésében. Nyelvemmel megnedvesítettem ajkaimat. Megmozdultunk. Éreztem, hogy megyünk hátrafelé. Lábikráim hozzáértek az ágy széléhez. Jobb kezével a fenekemet tapogatta, majd lecsúsztatta a domborulat alá. Erőtlenül ellenkeztem, de hiába.

– Ne féljen, nem fogom bántani. Még nem. – suttogta a hajamba. – Hacsak kifejezetten meg nem kér rá.

Férfiassága a hasamnak feszült. Elájultam volna, ha nem zár a karjába. Aztán egyszer csak elengedett, és én lezuhantam, háttal az ágyamra. Olyan elhagyatottan feküdtem ott, akár egy kisgyermek. Mellém ült, lassú mozdulattal simította végig az arcomat és a nyakamat.

– Hamarosan mindenben engedelmeskedni fog nekem, Justine. – mondta, aztán felpattant, s kilépett az ajtón anélkül, hogy visszanézett volna.

Ez volt a kezdet... vagy a vég? Annyi év távlatából sem tudom eldönteni.

A következő napok elég egyhangúan teltek. Szinte szünet nélkül esett az eső, és a férfi, aki úgy felkavarta az érzékeimet, noha csaknem háromszor olyan idős volt, mint én, egyáltalán nem mutatkozott a közös étkezéseknél.

Érkezett egy levél apámtól, melyben az állt, hogy hamarosan Angliába küldenek, s nőül adnak emigrációban élő unokafivéremhez, akit több mint tíz évvel ezelőtt láttam utoljára. Nem mondhatnám, hogy túlságosan megrázott volna a hír, hiszen kiskoromtól fogva arra neveltek, hogy mi nők képtelenek vagyunk egyedül megállni a helyünket a társadalomban, ezért engedelmességgel tartozunk a szüleinknek, majd pedig a férjünknek. Mégis egy kis hang a fejemben azt mondogatta, ha mindig alávetem magam, s azt teszem, ami a helyes, amit elvárnak tőlem, anélkül ér majd véget az életem, hogy igazán elkezdődött volna.

Egyik este, a desszert előtt egy inas kis levélkét tett a tányérom mellé, melyben rövid üzenet volt: „Vacsora után keressen fel. Ne késsen!” Aláírás nélkül is tudtam, kitől jött. Miért van az, hogy ha választhatunk jó és rossz között, többnyire a rosszat választjuk? Mi történt volna, ha jobban vigyázok legfőbb kincseimre, a tisztaságomra és az erényemre? A választ nem tudhatom, mert azt sem vártam meg, hogy a teát fölszolgálják a társalgóban; miután kiértem a folyosóra, gondosan körbenéztem, nem-e lát valaki, aztán a márki lakrésze felé vettem az irányt. Csak egy pillanatra torpantam meg, mielőtt bekopogtam volna.

– Venez, venez! – hallatszott odabentről.

Az íróasztalon található tetős fáklyán kívül alig néhány gyertya égett az aranyozott bronz falikarokban. Szemem lassan szokott hozzá a félhomályhoz. A rizsporos parókát és sötétkék felsőkabátot viselő férfi kasmírtakaróval borított asztalkára támaszkodott fél kézzel. A limoges-i porceláncsészék és a süteményes tál mellett egy szatír kisméretű gipszszobra helyezkedett el. Körbenéztem. A masszív mahagónibútorokkal berendezett helyiség meglehetősen fényűző volt, össze sem lehetett hasonlítani szerény kis szobámmal. A falakon metszetek és aranykeretes apró képek függtek. A kandallón ingaóra trónolt, erdei nimfát formált kvadrigája kerekén, egy állványon pedig antik váza terrakotta másolatát pillantottam meg. Zavartan álldogáltam, mivel egy lépést sem tett felém, és hellyel sem kínált. Végül mégiscsak közelebb jött.

– Minthogy hamarosan férjhez megy... Én mindent tudok, ne legyen már annyira meglepve! – mosolygott rám gonoszkodva. – Egyébként a szobalányától, hogy is hívják... Pauline, ah nem, Paulette a neve... hallottam. Azért kértem, hogy fáradjon ide, mert szeretnék elmesélni Önnek egy történetet. Szereti a történeteket?

Némán bólintottam.

– Nagyszerű! Tehát: élt Marseille-ben egy igen tehetős úriember, aki feleségül vett egy szép, fiatal lányt, épp csak kikerült a zárdából a lány, tizenhét éves sem volt. Ez az úriember olyan szabadosságra törekedett, amibe a szép Eléonore nem volt hajlandó belemenni. Gyönyörű lány volt, de félénk. Nem kér kávét? A zárlat miatt egy csésze kávéért annyit kérnek, mint egy üveg borért, talán még Monsieur Fouchénak sem jut mindig belőle. Nem mintha különösebben sajnálnám őt emiatt... Hol is tartottam? Ah igen... az úriember kezdte elveszíteni a türelmét. Nagyon szerette volna a kéj gyötrelmei közt látni a feleségét. Eléonore továbbra is elutasította. Egyik éjjel, amikor ismét rátört a vágy, hívta a komornyikot. A meztelen Eléonore-t letérdepeltették, és hátulról leszorították az ágyra. Lovaglóostorral jól elverték a tomporát, aztán a férje, majd a komornyik is bevezette péniszét a fenekébe, szodómiát követtek el rajta. Az ilyetén dolgok nem mennek ritkaságszámba, bármily nagy szemeket mereszt is rám. Csokoládétortát sem kér? Az igazi csokoládé oly sötét, akár az ördög füsttől megperkelt valaga... hát manapság vagyonokat kell fizetni ezért az élvezetért is. Az úriemberre visszatérve... nos, ő igazán el lehetett ragadtatva e fegyverténytől. Biztos vagyok benne, hogy hátsófelének további igénybe vételét már Eléonore is engedelmesebben fogadta. Mit gondol, miért mondtam el Önnek mindezt?

– Nem tudom. Világosítson fel, kérem! – suttogtam, gondosan kerülve tekintetét.

– Ön még fiatal... túlságosan is az! Hamarosan elhajózik a ködös Albionba, s hozzámegy ahhoz az ifjúhoz, akit az atyja választott számára. Frigyük akár sikeres is lehet, noha alig ismerik egymást, de az is megtörténhet, hogy forró könnyek között fogja siratni párizsi életét, s azt, hogy a családja nem volt eléggé császárhű...

A márki megállt közvetlenül előttem, és megfogta a kezemet.

– Egy kicsit képezni kell Önt, Justine – mondta. – Nem származik belőle semmi kár, ha megtanul engedelmeskedni, mielőtt parancsolgatni kezdene. Most pedig hajtsa fel a szoknyáját, és hajoljon az íróasztalra! Hatot fog kapni a pálcámmal.

A következő nap délutánján kezdődött meg tényleges oktatásom. Madame Quesnet komornája jött fel értem a szobámba, ami eléggé meglepett. Le kellett vessem a ruháimat. A márki utasítása volt. Először derékig érő bársonykabátkámat, majd a buggyos ujjú bársonyruhát helyeztem az ágyra nagy gonddal. Paulette segített megszabadulni rövid, halcsont fűzőmtől, a térd alá érő török bugyogóval már egyedül is boldogultam. Közben sietve levetkőzött ő is. Csak harisnya és cipő maradt rajtunk. A komorna által hozott galambszürke útiköpenyeket terítettünk a vállunkra. A főlépcsőt messzire elkerülve lesiettünk az emeletről, majd egy sötét folyosón keresztül vasreteszes oldalajtóhoz értünk. Ezen keresztül kiléptünk a kert felé vezető járdakőlapokra. Csirke- és disznószag meg szénaillat töltötte be a levegőt.

– Menjenek előre az istállóba – mondta az a fiatalember, aki megérkezésem napján a poggyászom levételénél segédkezett. Madame Quesnet komornája mindvégig mögöttünk jött, noha Paulette tudta az irányt. Köpönyegünk alatt egy pillanatra félősen összeérintettük kézfejünket. Hepehupás, gyepes udvaron botorkáltunk keresztül. Az istálló tágra nyitott ajtaja sötéten ásított felénk.

Odabent az ablaktáblák ki voltak tárva, a helyiségbe napfény áradt. A sugárnyalábokat átszelve a távolabbi falhoz vezettek, melyen vaskarikák, láncok lógtak. Az ajtó bezárult mögöttünk. Egymás mellé állítottak minket, valaki – talán útbaigazítónk – levette köpenyünket. Széttárt karunkat csuklónknál fogva a karikákhoz erősítették. Orrunk hegye majdnem hozzáért a gerendafalhoz. Lábunkat durván szétrúgták úgy egyméteres terpeszbe, harisnyás-fűzőscipős lábunk egészen megfeszült. Fémes kattanásokat hallottam; a bokánkat is kikötötték. Nem mertünk egymásra nézni, levegőt is csak félve vettünk. Körülöttünk a szénakötegek régi nyarakról álmodtak.

Hátrahúzták a fejemet. Bőrpecket akartak dugni a számba, és mikor ajkam nem nyílt meg előtte, élesen csattant a fenekemen egy ostor. Paulette már engedelmesebb volt. A tarkónkon kötötték meg a pecek szalagját.

– Mossa le őket! – mondta valaki. A márki hangja lett volna? Igen, ez ő volt, felismertem, bár nem láthattam, merre van.

Összerándultam, ahogy jött a víz, a nedves hidegség, hátam ívbe hajlott, miközben a szivaccsal csutakolták. A művelet a fenekem alatt folytatódott, ujjak kutakodtak a lábaim között, és ugyanakkor a szivaccsal is szorgoskodtak. Szivacs haladt át a hónaljamon, majd a két mellem dombját járta be. Csiklandozott a hasamon lecsordogáló víz. Hiába forgattam csípőmet, nem szűnt meg az érzés. Kacagást hallottam, de nem tudtam, ki nevetett.

Utánam Paulette-et vették kezelésbe. Durva törölközővel törültek szárazra. Mellbimbóim hegyesen nyomódtak a falnak. A vaskarikák, bilincsek és a láncok a bokánknál egyfolytában csörögtek.

– Tizenkettőt! – szólt az utasítás. Újfajta mozgást észleltem a közelemben, bőrszíj súrlódott tenyérhez, a következő pillanatban pedig már a hátsómon szántott végig. Hasam a falnak lökődött. Miközben fenekem félgömbjei ide-oda hintáztak és megfeszültek, kaptam még egyet. Égetett a rám mért csapás. A szíj ismét lesújtott, s mintha tüzes vassal sütöttek volna, úgy fájt a nyoma. És megint. És megint. Könnyek peregtek az arcomon. Összeszorítottam lángoló tomporomat.

– Micsoda idomok... a combja, a hátsója! – áradozott egy hang, talán Madame Quesnet, s közben hallani véltem Paulette nem hallható ordítását. A szíj most az ő fenekén csattogott. – Hadd érezzem, hogyan ég!

Lágy tenyerek simultak vonagló fenekemre, ujjak hegye mélyedt két lüktető domborulatomba. Paulette csípője nekem ütődött, ahogy ide-oda tekergőzött. Utolsót csattant hátsóján a korbács. Már más kezek markolták a tomporomat, én pedig ránehezedtem erre a két tenyérre. Simogató ujjakat éreztem és csókokat hallottam magam mögött.

– Nedves? – kérdezte ugyanaz a női hang. – Árulja el!

Nem bírtam visszatartani hevesen vonagló csípőmet. Mintha hosszú tűznyelvek nyaldosták volna fenekemet, szeméremajkaim is lüktettek. Bimbóim meredten álltak.

– Hagyja csak... megkapták a magukét. – mondta a márki, szinte unottan ejtve ki a szavakat. – Inkább jöjjön, üljön ide az ölembe!

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire kiszabadítottak bennünket, s újra felvehettük köpönyegünket. Sem a márki, sem Madame Quesnet nem volt már az istállóban. Az ajtó megint ki volt tárva. Odakint két vasvillás ember állt. Ahogy elhaladtunk, üdvözlésül megérintették a sapkájukat, de mi nem is néztünk rájuk. Égő fenekem ringott a földig érő köpönyeg alatt.

Hát így értettem meg lassanként annak a mondásnak a lényegét, hogy a fiatal társasági hölgyeket ágyon, lehúzott alsóneművel szoktatják le anyjuk emlőiről... Két héttel később nagynéném társaságában Angliába utaztam, hogy beteljesítsem sorsomat. Csak az emlékkönyvemben található három oldalas szöveg a márki keze írásával emlékeztetett a charentoni intézetben töltött időszakra, mely a Lecke az engedelmességről címet viselte.