Néprajz testközelből 2.

Néprajz testközelből

2. rész

Szerző: Vaszilij

A hét további része említésre méltó esemény nélkül telt, javarészt munkával; Sárának szombat estére olyan érzése volt, mintha legalább egy éve megállás nélkül dolgozott volna, így aztán valódi megkönnyebbüléssel integetett a délutáni órákban távozó vendégek busza után. Miután pihentek egy-két órát, a közösségi helyiségben találkoztak a lányokkal és a professzor asszonnyal, hogy értékeljék a hét eseményeit.

– Azt hiszem, mindannyian megérdemlünk egy pohár pezsgőt – mondta Vereczkei prof, amikor mindannyian letelepedtek az egyik asztal köré. Azon már ott állt egy jeges vödörben hűtött üveg és öt pohár. – Összességében nagyon elégedett vagyok magukkal, lányok, eltekintve attól az aprócska incidenst a hét elején Sárával.

A lány fülig vörösödött, és a poharát tanulmányozta, mintha meg akarná számlálni az italban felfelé szálló buborékokat. Fogalma sem volt arról, hogy a többiek tudnak-e a kedd este a prof szobájában történtekről, de nagyon remélte, hogy ez az ő titkuk marad.

– Örülök, hogy aztán ő is belelendült a dolgokba – folytatta a nő, miután kortyolt egyet az italából –, és egész héten példamutató volt, ahogy dolgozott. Ennek ellenére sajnos nem tekinthetek el a büntetéstől, amit kiszabtam rá, tehát holnap vacsora után, hét órakor mindenkit várok ide, ahol Sára megkapja a büntetése befejező részét.

A lány döbbenten meredt a professzor asszonyra, és nem hitt a fülének. Mindenkit várok? Talán a professzor asszony a többiek szeme láttára akarja megbüntetni? Érezte magán a lányok tekintetét, akik értetlenül pillantgattak hol rá, hol Vereczkei profra, Sára azonban kerülte velük a szemkontaktust.

– Most igyanak még egy-két pohárral, ha van kedvük, holnap pedig szabadnapjuk van, töltsék kellemesen. De ne feledjék, este hétkor itt találkozunk! Sára, magára ez nem vonatkozik, reggel nyolckor az irodámban várom.

A prof kiitta a pezsgőjét, majd kisétált a helyiségből. A többiek alig várták, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, egyből nekiestek Sárának a kérdéseikkel.

Hé, nem is meséltél semmit hétfőről! Mi ez az egész büntetés-dolog? Mi lesz holnap? Miről van szó egyáltalán? – röpködtek a kérdések, Sára nem győzte kapkodni a fejét. zavarban volt, és fogalma sem volt arról, hogy miképp kezdjen bele a történetbe. Azt már tudta, hogy a titok nem marad titok, ha holnap a prof mindenki szeme láttára fogja elfenekelni.

Legurította a pezsgőjét, majd egyből töltött magának egy másikat is, aztán belekezdett, és elmesélte az egész sztorit az elejétől fogva. A többiek először hitetlenkedve, majd együtt érzőn hallgatták, és bár maga sem hitte el, de egészen megkönnyebbült, amikor kiadta magából a történteket.

– Hát ennyi volt – fejezte be jó tíz perccel és két pohár pezsgővel később. Amikor látta, hogy a lányok már nyitják a szájukat, hogy kérdések kereszttüzébe fogják, felemelte a kezét. – Ne haragudjatok, csajok, de nem tudok erről tovább beszélni. Holnap találkozunk, jó éjt! – búcsúzott el, majd kiviharzott a helyiségből.

Másnap reggel korán ébredt, nem igazán tudott aludni egyrészt a hőség miatt, ami az amúgy kellemesen hűvös parasztházakat is átmelegítette, másrészt pedig a fejében kavargó gondolatoktól. Próbálta meggyőzni magát, hogy a professzor asszony biztosan nem fogja elfenekelni a többiek szeme láttára, hogy megelégszik majd egy alapos fejmosással, az is épp elég kellemetlen lenne. A lelke mélyén azonban érezte, hogy hiú ábrándokat kerget.

A többiek még aludtak, amikor ő felkelt, megmosakodott, fogat mosott, majd felöltözött, nyolc óra előtt néhány perccel átment a professzor asszony házához. Noha csak egy farmer sortot, könnyű lenvászon blúzt és egy szandált viselt, a korai óra ellenére melege volt, ahogy bekopogott az ajtón.

– Jöjjön be! – hallotta Vereczkei hangját. Benyitott, és a kis előszobán keresztül belépett a dolgozószobájába.

A professzor asszony az asztalának támaszkodva, karba font kézzel állt. Hosszú, sötét szoknyát és fehér trikót viselt, Sára még sohasem látta ennyire köznapian felöltözve. A haját a szokásos konty helyett egyszerű lófarokba fogta. Mosolygott, amikor meglátta Sárát.

– Jó reggelt, örülök, hogy pontosan érkezett.

– Jó reggelt, professzor asszony! – mondta Sára. Egyik lábáról a másikra állt, nem tudta, hogy miért kellett már reggel jelentkeznie a nőnél. Talán valami extra munkát akar rásózni, míg a többiek pihennek.

– Nos, az e heti munkájából arra következtetek, hogy nem kell megismételnem a hét eleji szentbeszédemet. Őszintén sajnálom, hogy csak ezek után kapta össze magát, és hogy kénytelen voltam beígérni magának egy szigorú büntetést, amit szívem szerint most el is engednék.

Sára leszegett tekintettel hallgatta, és kezdte elhinni, hogy az éjszaka szőtt álmai nem bizonyulnak teljesen alaptalannak.

– Ám sajnos nem tehetem – folytatta a nő, kizökkentve Sárát kényelmes gondolataiból –, mert az a tapasztalatom, hogy a fiatalok hajlamosak ezt egyfajta rendszernek felfogni, és később már nem hat rájuk a büntetés úgy, ahogy kellene. Tehát a fenekelést meg fogja kapni, ahogy ígértem, csupán a büntetés módján és mértékén enyhítek egy kicsit, ha megígéri, hogy a nyár hátralévő részében úgy fog dolgozni, ahogy kedd este óta teszi.

– Igen, professzor asszony. Nem fog csalódni bennem.

A lány érezte, hogy a sírás fojtogatja a torkát, és könnyek gyűlnek a szemébe, de igyekezett erősnek tűnni. Az idősebb nő bólintott, aztán folytatta a mondanivalóját.

– Három részletben fogja megkapni a büntetését – mondta. – Az elsőt mindjárt most, reggel, afféle bemelegítés jelleggel. A másodikat ebéd után, szintén itt az irodámban, a harmadikat pedig vacsora előtt és után, az étkezőben. Nem áltatom azzal, hogy könnyű lesz, és bármikor azt mondhatja, hogy nem kér belőle, ez esetben elbúcsúzunk egymástól a nyárra. De ha túl lesz rajta, és folytatjuk együtt a munkát, szerintem később azt fogja majd mondani, hogy megérte. – Végigmérte a lányt, aki továbbra is a szőnyeg mintáját tanulmányozta, és az ujjaival babrált. – Nos, mit mond, Sára?

– Vállalom a büntetést, professzor asszony.

– Helyes – mosolygott rá a nő. Ellépett az asztaltól, majd Sárára nézett. – Vegye le a nadrágját és a bugyiját, és hajoljon az asztalra, úgy, hogy az alkarjával támaszkodik rajta.

A lány engedelmeskedett. Félt a rá váró veréstől – főképp most, hogy már volt némi tapasztalata a dologban –, és szégyellte magát, ahogy meztelen fenékkel előrehajol az egyik oktatója előtt. Igyekezett szorosan összezárni a combjait, hogy minél kevesebbet mutasson magából, és összeszorított foggal várta, hogy Vereczkei elkezdje a büntetést.

A szeme sarkából látta, ahogy a nő megáll a bal oldala mögött, aztán érezte, ahogy a prof a bal kezét a derekára helyezi, és finoman lejjebb nyomja, hogy a feneke még jobban kidomborodjon. Aztán máris érezte az első ütést, majd a másodikat és a harmadikat is. A professzor lassú, egyenletes ritmusban fenekelte, hol az egyik, hol a másik félgömbre csapva. Sára már sejtette, hogy mire kell felkészülnie, a kezdeti enyhe bizsegést lassan forró, égető érzés váltotta fel, ahogy a büntetés folytatódott, és a prof tenyere egyre erősebben sújtott le a meztelen hátsójára. Ahogy néhány ütés kicsit lejjebb, a combja felső részén landolt, feljajdult, és a kezeit ökölbe szorítva próbálta leküzdeni az ingert, hogy felpattanjon, és kiszaladjon a házból.

Aztán hirtelen vége lett, az ütések abbamaradtak.

– Igazán jól viselte – hallotta a professzor asszony hangját. – Felkelhet, Sára.

A lány felemelkedett, és önkéntelen mozdulattal hátranyúlt, hogy megsimogassa lángoló fenekét. – Köszönöm, professzor asszony.

– Nyugodtan öltözzön fel, aztán hozzon egy széket a másik szobából.

A lány felvette a bugyiját és a nadrágját, aztán átsietett a másik helyiségbe. Egy nappali-féleségbe jutott, amelyen szintén eluralkodott a professzor hivatása: az antik dohányzóasztal és a körülötte álló bőr ülőgarnitúra emlékeztetett csupán egy szokványos nappali berendezésére, azon kívül üveges vitrinek, tárolók és könyvespolcok alkották a helyiség berendezését. Az ajtó mögött sarokban állt egy régimódi karosszék, azt fogta meg, és vitte vissza a dolgozószobába.

Vereczkei prof már az asztala mögött ült, és amikor meglátta a lányt, maga mellé mutatott.

– Jöjjön ide, Sára. Van egy halom régi fényképem, az egyik idős bácsitól kaptam a faluban, ezeket szeretném ma az ön segítségével szortírozni és katalogizálni. Azt hiszem, a szakdolgozatához is jók lesznek.

A lány odahurcolkodott a prof mellé, leült – a feneke fájdalmasan lüktetett, ahogy elhelyezkedett a kissé kemény bútordarabon –, és munkához láttak. Eleinte meglehetősen kényelmetlenül érezte magát a nő mellett, aki alig pár perce verte el a meztelen hátsóját, de Vereczkei épp úgy magyarázott, mint bármelyik előadásán, és csakhamar Sárát is magával ragadta a munka izgalma.

Távoli harangszó zökkentette ki őket a fényképek által megidézett miliőből. A mély, hosszasan zengő kongásra mindketten felkapták a fejüket. Vereczkei professzor az órájára pillantott.

– Hű, jól elment az idő – mondta. – Dél van, itt az ideje, hogy együnk valamit. Ebédel velem, Sára?

– Szívesen – bólintott a lány. Az ebéd említése eszébe jutatta, hogy miért is van ma itt, ahelyett, hogy a csajokkal császkálna a közeli kisvárosban. A gyomra görcsbe ugrott, ahogy a rá váró büntetésre gondolt, és zavartan nézett a nőre. – És mi lesz a... Tudja, professzor asszony.

– A fenekelésre gondol? Ne legyen ilyen szégyellős, Sára, semmivel sem kényelmetlenebb beszélni róla, mint elszenvedni.

A lány szívesen megcáfolta volna, de tudta, hogy ez nem lenne jó ötlet.

– Nos, azt ígértem ugyan, hogy ebéd után fogja megkapni, de szerintem előtte célszerűbb lenne. Addig talán ide is ér az ebédünk a faluból. Gulyásleves lesz és kemencés lángos, úgy emlékszem, szereti.

Sára fülig vörösödött. Nem is gondolta volna, hogy a professzor ennyire ismeri őt, hogy ennyire apró részleteket is megjegyez róla. A volt pasijai sem biztos, hogy tudták volna, hogy mi a kedvenc étele.

– Igen, professzor asszony, az egyik kedvencem.

– Örülök – mosolyodott el a nő. – Azt javaslom, menjünk át a nappaliba, ott egy kicsit hűvösebb van. Mindjárt megyek én is, csak áthozok valamit az étkezőből. Addig vetkőzzön le, rendben?

A professzor válaszra sem várva felkelt az asztal mögül, és kisietett a helyiségből. Sára – próbálva leküzdeni a rátörő félelmet – átsétált a nappaliba. Levette a rövidnadrágját és a bugyiját, aztán a kezeit maga előtt összekulcsolva egyik lábáról a másikra állva várta, hogy a nő visszatérjen.

Néhány perc telt csak el, amikor meghallotta a prof lépteinek csikorgását a ház előtti kavicsos ösvényen, aztán kinyílt és becsukódott a bejárati ajtó. Amikor Vereczkei a szobába lépett, önkéntelenül is feljajdult, amikor észrevette a nő jobb kezében lévő tárgyat. Egy vesszőből font szőnyegporoló volt, nagyjából egy méter hosszú, a feje pedig nagyjából akkora, mint egy teniszütőé.

– Ugyan, Sára, nem kell ennyire megijedni. Hamar túl leszünk rajta, ígérem.

A lány legszívesebben a nőre ordított volna, hogy nem neki kell félmeztelenül lehajolnia egy idegen előtt, és tűrnie, hogy elverjék a fenekét, de természetesen fékezte magát. Közben a prof az egyik szekrényből egy tiszta törölközőt vett elő, és a kanapé karfájára terítette.

– Szeretem a bőr bútorokat, csak kissé kényesek – kommentálta, mintha csak egy teadélután alkalmával fecserészne lakberendezésről a vendégeivel. – Hasaljon a karfára, Sára. A lábait zárja össze szorosan, a kezeit pedig tegye az arca alá, úgy kényelmesebb lesz.

Sára engedelmeskedett, néhány pillanat múlva már a karfán feküdt. A lábujjai épp elérték a szőnyeget, a hasával és a mellével pedig a pólón keresztül is érezte a bőr hűvösségét. Arcát a kezébe temette, így nem láthatta, hogy mit csinál a professzor a háta mögött. Pár pillanatig semmi sem történt, aztán mély, zúgó hangot hallott, majd egy éles csattanást. Rögtön ezután égő fájdalom borította be a fenekét, mintha meztelenül ült volna le az átforrósodott betonra.

Teljesen más érzés volt, mint amikor kézzel fenekelte el a nő; az égető érzés sokkal intenzívebb és kiterjedtebb volt, a poroló minden egyes ütésnél szinte az egész fenekét beborította. Úgy tíz-tizenkét ütést kaphatott, amikor a prof szünetet tartott. A fájdalom alig-alig tompult – a perzselő, lüktető érzés épp csak elkezdett csillapodni –, amikor újra meghallotta a suhanó hangot, és újabb ütés landolt a hátsóján, aztán még egy és még egy, míg végül úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Egész testében remegett, ahogy az izmait megfeszítve próbált felkészülni az újabb csapásra, ami hosszú másodpercekig nem jött. Óvatosan kifújta a levegőt, és elengedte magát, amikor a poroló újra lecsapott. Sára felkiáltott.

– Jól van, jól van – hallotta aztán a professzor hangját, majd érezte, hogy a nő megsimogatja a haját. – Igazán büszke vagyok magára. Szedje össze magát, aztán találkozzunk az étkezőben, Sára. Nem kell sietnie, nem eszem el maga elől az adagját.

Mire a lány válaszolhatott volna, a nő magára hagyta. Lassan felkelt a kanapéról, és grimaszolva dörzsölgetni kezdte a fenekét. A nyakát tekergetve próbálta megnézni, milyen nyomokat hagyott a poroló, de nem sokat látott. Úgy képzelte, hogy az egész feneke lángoló vörös egy ilyen büntetés után, és ha lett volna a szobában tükör, láthatta volna, hogy nem is tévedett nagyot.

Felvette a nadrágját, majd a szobájába sietett, hogy lecserélje a csatakosra izzadt blúzát. A fürdőben megmosta az arcát, aztán igyekezve tudomást sem venni a sajgó fenekéről, csatlakozott a profhoz az étkezőben.

A délután a délelőtthöz hasonlóan telt, munkával és beszélgetéssel Vereczkei dolgozószobájába. Noha Sára nem tudta teljesen kiverni a fejéből a hét órakor rá váró eseményeket – most már nem áltatta magát azzal, hogy a prof elengedi a büntetését –, meglepően jól érezte magát. Eleinte nehezen vallotta be magának, de a történtek ellenére mintha még inkább megkedvelte volna a nőt, mintha a verés egyfajta kapcsot hozott volna létre kettejük között.

Hat óra körül hallották, hogy a többiek visszaértek a városból, a jelek szerint hatott rájuk Sára története, és nem akartak elkésni.

Fél hétkor a professzor asszony becsukta a laptopját, sóhajtott, és a lányra nézett.

– Igazán nehéz helyzetbe hoz most, Sára – mondta –. A mai nap meggyőzött arról, hogy nem ismertem félre magát, és az a pimasz lány, aki miatt most mindketten itt vagyunk, talán csak a szokatlan körülmények és a stressz szüleménye volt. Mindazonáltal nem engedhetem el a büntetését, főleg, hogy a többiek előtt ígértem még, és azt gondolom, hogy ez mindnyájuk számára jó lecke lesz.

Sára késztetést érzett, hogy lehajtsa a fejét, és elmeneküljön a nő tekintete elől, de erőt vett magán. Úgysem kerülheti el a büntetést, jobb lesz, ha felnőtt nőként néz szembe vele.

– Amit viszont megtehetek, az az, hogy enyhítem a büntetést. Eleinte úgy terveztem, hogy két fenekelést fog kapni még ma, egyet vacsora előtt, és egyet utána, de azt hiszem, hogy elegendő lesz egy alkalom is. Szerintem megtanulta a leckét, Sára.

– Igen, professzor asszony, köszönöm! – válaszolta a lány, és hirtelen rátörő büszkeséget érzett.

– Mivel ez alapvetően egy néprajzos nyári gyakorlat, azt szeretném, ha az utolsó részét a büntetésének ennek a szellemében kapná. – Belenyúlt a fiókba, és egy összehajtogatott ruhadarabot vett elő. – Arra kérem, hogy menjen át az étkezőbe, vetkőzzön le, majd vegye fel ezt, és álljon a kályha melletti sarokba. A kezét tartsa a tarkóján, amíg nem szólítom, hogy megkapja az utolsó adag büntetést. Megértett, Sára?

Bár Vereczkei hangja továbbra is barátságos volt, a lány valamiféle keménységet pillantott meg a tekintetében, ami eddig nem volt ott. Rosszul érezte magát, émelygett, mintha valami rosszat evett volna, és érezte, hogy verejtékcseppek gurulnak végig a hátán, de bólintott.

– Igen, professzor asszony – mondta végül.

– Akkor menjen. Hamarosan mi is ott leszünk.

A lány elvette a professzortól a ruhadarabot, és szó nélkül távozott.

Az étkező kihalt volt, de nem is számított másra. Levetkőzött, aztán kihajtogatta a ruhát, amit Vereczkei adott neki. Elkerekedett szemmel bámulta, noha képeken már jó néhányszor látott ilyesmit, de azt sohasem gondolta, hogy valaha viselni is fog hasonlót. Egy női alsó volt az, egy térdig érő, hátul nyitott bugyogó.

Először azt sem tudta, hogy hogyan kell felvenni, aztán kibogarászta a dolgot. Kissé nevetségesnek érezte magát, amikor végignézett magán: egy úszódresszben lebarnult, sportos, fiatal lány egy ómódú bugyogóban. Más körülmények között talán nevetett volna a dolgon, de most nem volt kedve hozzá. Odaállt a kályha mellé – kissé arrébb, a falnak támasztva megpillantotta az ominózus porolót –, aztán összekulcsolta a kezét a tarkóján, és várt.

Néhány perc múlva meghallotta kintről a lányok csacsogását és nevetgélését, ami rögtön abba is maradt, amikor beléptek a helyiségbe, és megpillantották Sárát. A döbbent csendet aztán kérdések zápora törte meg, majd pisszegés, és Zoé hangja: Jön!

– Igen, jön, és még nem süket – szólalt meg rögtön utána a professzor asszony. – Üljenek le, lányok, és ne piszkálják Sárát, van neki elég baja anélkül is.

Székek csúszkáltak a padlón, Sára hallotta, ahogy mindenki elfoglalja a helyét.

– Mint azt mindannyian tudjuk, ma este nem csak a vacsora a program, hanem Sára büntetésének az utolsó részlete is most kerül kiosztásra. Az okokat mindenki tudja, de azért még egyszer hadd hangsúlyozzam. Mi itt elsősorban nem egy baráti társaság vagyunk, hanem ennek a kis nyaralónak a személyzete. Azért dolgozunk, hogy azok, akik ide látogatnak, feltöltődve, kipihenve, élményekkel gazdagon távozzanak. És nem engedhetjük meg maguknak, hogy a személyes sérelmeinket ez elé helyezzük. Ha valamelyik vendégnek gondja van, még ha ezt nem is kulturált hangnemben is adja elő, maguk csak mosolyognak, és igyekeznek megoldani a problémáját. Ha nem tudják, megkeresnek engem, de nem kiabálnak, nem magyarázkodnak, nem dühöngnek. Érthető voltam, lányok?

A lányok – még a sarokban álló Sára is – bőszen bólogattak.

– Jól van. Ha netán valakinek mégis kétségei lennének bizonyos szituációkban, gondoljon Sárára, és szerintem könnyebben megtalálja a helyes megoldást. Sára! – fordult aztán a lány felé. – Jöjjön, és hajoljon arra az asztalra – mutatott a többitől kissé távolabb álló bútordarabra a prof, ami körül nem voltak székek.

A lány kilépett a sarokból, és mindenki tekintetét kerülve engedelmeskedett a nő utasításának. Úgy állt, hogy oldalvást kerüljön a többieknek, hogy se az arcát, se a fenekét ne kelljen feléjük fordítania. Ahogy lehajolt, érezte, hogy a hasíték kitágul a fenekén, és csupaszon hagyja azt.

Vereczkei professzor időközben egy, a távolabbi sarokban álló vázából egy nagyjából egy méter hosszú vesszőt húzott elő, és megsuhogtatta. A csaknem néma csendben vészjósló volt az éles, szisszenő hang, ahogy a pálca végighasította a levegőt.

– Azt hiszem, huszonöt vesszőütés elegendő lesz. Felkészült, Sára?

– Igen, professzor asszony! – felelte a lány. Ökölbe szorított kézzel várta az első ütést.

A professzor elhelyezkedett a lány mögött, kissé féloldalasan, aztán néhányszor hozzáérintette a vesszőt a fenekéhez. A helyiségben néma csend volt, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. Aztán a prof meglendítette a vesszőt, és lecsapott.

A fájdalom, ami áramütésként cikázott át Sárán, merőben más volt, mint az eddigiek. Sokkal intenzívebb érzés volt, a lány úgy érezte, hogy felrepedt a bőr a fenekén, ahol a vessző végigvágott rajta. Az éles fájdalom épp hogy elkezdett visszahúzódni, amikor a következő ütés a fenekén landolt, alig néhány centiméterrel az előzőtől. A lány feljajdult, és belekapaszkodott az asztal peremébe. A következő néhány ütést a professzor gyors egymásutánban osztotta ki. A fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált a lány számára, ahogy újabb és újabb vörös csíkot rajzolt a vessző a fenekére, ami egyébként is érzékeny volt az előző verések után. Önkéntelenül dobálni kezdte a csípőjét, mintha kitérhetne az ütések elől.

– Ne mozogjon, kisasszony, hacsak nem akarja, hogy újrakezdjem. – Vereczkei prof hangja élesebben csattant a vesszőnél. Sára még erősebben kezdte markolni az asztal peremét, a bütykei teljesen elfehéredtek. Már nem érdekelte, ha látják az arcát, ha meglátják, hogy sír, csak túl akart lenni ezen az egészen.

Újabb és újabb ütések borították lángba a fenekét. Már fogalma sem volt, hogy hányadikat kapja, úgy érezte, hogy egy végtelenség óta tart a verés. Aztán egyszer mégiscsak vége lett, a vessző leereszkedett a prof kezében, égő, bíborvörös csíkokat hagyva maga után Sára fenekén.

– Ugye, hogy ki lehetett bírni? – hallotta aztán a prof hangját, ahogy halkan a fülébe súg. A nő megsimogatta a hátát, majd gyengéden a fenekére paskolt. Sára még erre az óvatos érintésre is megrándult, mintha izzó vasat érintett volna hozzá a prof.

– Öltözzön fel, Sára. Itt az ideje, hogy vacsorázzunk. Zoé, hozzon Sárának egy párnát, legyen szíves.

Zoé elszaladt a házuk irányába, Sára pedig félrevonulva felöltözött. Úgy érezte, hogy az arca is legalább olyan vörös, mint amilyen a feneke lehet. Ahogy felhúzta a nadrágját, a farmeranyag dörzspapírként súrlódott a bőréhez. Megvárta, míg a barátnője visszatér a párnával, aztán sziszegve letelepedett a többiek közé.

Lassan oldódott fel a hangulat. Eleinte mindenki csendesen evett, kizárólag az ételre koncentrálva, aztán a professzor asszony megbontott egy üveg bort, és szép lassan mintha feledésbe merült volna a vacsora előtti incidens. Csak Sára volt a szokottnál is csendesebb, ahogy Vereczkei mellett ülve falatozott és kortyolgatta a borát, próbálván kiigazodni kusza, kavargó gondolatai között.