2014. január 5.

Esküvői veréscsokor 2.



Szerző: Duresz




A házban aztán Mári néni az összes vendéget átterelte a nappaliba, míg Nóri és a Nagymama felkísérték Annát a szobájába. A Mama hozott neki egy vödör hideg vizet, valamint egy rongyot, hogy borogatni tudja a fenekét és a következőket mondta:

- Remélem, tudod, hogy ez még csak a szökésért volt. A többit az esküvő után kapod meg.

- Tudom, Mama… - mondta Anna elcsukló hangon.

Nagyanyja kiment a szobából, Anna pedig levetkőzött, és borogatni kezdte saját fenekét. Most már elengedte magát és sírt magányában, és tehetetlenségében, és hogy olyasmiért bántják, amit nem követett el és nincs senki, aki neki hinne. Szülei külföldre utaztak immár egy éve, így nem tudtak részt venni az esküvőn, a legközelebbi hozzátartozója a Nagymama volt, tőle azonban nem sok jót remélhetett.

Egy idő után bevizezte a törölközőt, a fenekére terítette, majd teljesen pucéran álomba szenderült.

Aztán az éjszaka közepén arra ébredt, hogy valaki felkapcsolja az olvasólámpát az éjjeli szekrényen. Próbált megmozdulni, de valaki a csuklóinál és bokáinál odakötözte őt álmában az ágykerethez. Megfordította fejét, amennyire tudta és oldalra nézett… Nóri állt felette.

- Tudod, úgy érzem, tőlem még nem kaptad meg a magadét. És így nem tudnék holnap nyugodtan férjhez menni. A Mama alaposan megvert, de ezzel számomra nincs vége semminek. Van egy régi lovaglókorbácsom, még a Dédié volt. Ezt fogom megtáncoltatni rajtad. A szádat is bekötöm, nehogy üvölts. Tudom, hogy állod a verést, de ezt nem fogod!

- Akkor verj nyugodtan agyon… mi mást mondjak… Gyerünk, üssél!

Nóri bekötözte Anna száját egy kendővel, majd mellé állt és lesújtott a korbáccsal. Anna úgy érezte, széthasadt a fenekén a bőr, harapta a szájába dugott kendőt és felnyögött. Nóri ismét ütött, ráadásul egy olyan részt talált el, amit a Mama csapásai többször felszántottak. Anna teste rángott, akárhogy próbálta méltósággal tűrni a verést, nem sikerült neki, ez már sok volt az ő fájdalomküszöbének is. Nóri nyugodtan folytatta a korbácsolást, lesújtott ismét, majd megint, majd ötödször is, a hatodik ütés pedig Anna fenekének alsó részére ment, ami óriási fájdalmat okozott a lánynak. Anna rángatta az ágykeretet, úgy érezte, még egy csapás és elájul. Nóri viszont megijedt unokatestvére szenvedését látva, fogta a korbácsát, leoltotta a lámpát a szobában és távozott.

Anna ott maradt kikötözve, szájában a kendővel, feneke pedig valósággal lángolt a fájdalomtól. Csendesen sírt, nem tudott mást tenni, hiába rángatta a köteleket, egyszerűen képtelen volt kiszabadulni. Tehetetlen volt, tudta, hogy várnia kell, míg valaki rátalál, vagy esetleg Nóri visszajön.

Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, mígnem egyszer ismét kinyílt a szobaajtó. Anna reménykedett benne, hogy Nóri jött vissza eloldozni őt, de mikor meghallotta Marci hangját, majdnem elájult.

- Szervusz, te kis ringyó! Szépen kidekoráltak, mit ne mondjak! Én ezt a verést biztos nem bírtam volna így ki. De nem baj, így még izgatóbb a tested. Le is vagy kötözve… nekem már semmit nem kell csinálnom, csak…

A fiú ezzel elkezdte csókolgatni Anna kikötözött testét, először a talpait nyalta, majd a fenekét, minden egyes seben végigvitte nyelvét, majd elővette álló farkát és belehatolt a lányba. Anna felüvöltött a kendővel a szájában, ekkor felkapcsolódott a villany és a Nagymama dörgő hangja süvítette át a szobát.
- Na, fiam, látom mennyire vagy elkötelezett a házasság iránt! Itt a szavahihető, hiteles embered, édes lányom!

Nóri is ott állt a Nagymama mellett a szoba bejáratában és nem akarta elhinni, amit lát. Hirtelen úgy érezte, az egész ház rá omlott, holnap esküvő, a vőlegénye pedig itt keféli az unokatestvérét. Nem is keféli… hanem megerőszakolja. Igen, hiszen Anna nem tudott kiszabadulni, és így teljesen magatehetetlen volt a fiúval szemben. Akkor ki is hazudott? A kérdést már meg is válaszolta magában.

- Te alávaló féreg, te utolsó gennyláda, rohadt, mocsadék seggfej… - kiabálta Nóri, majd nekirontott Marcinak, a Nagyanyja alig tudta levakarni róla.

- Jól van lányom, fogd vissza magad! Azt gondolom mondanunk sem kell, hogy nem lesz esküvő! Ülj be az autódba és hord el magad innen, de azonnal! A családodnak holnap elmondjuk, mit csináltál, és ők is mennek utánad! Meg ne lássalak itt 3 perc múlva! Takarodj!

- De Nóri, Nóri… alvajáró vagyok, vagy nem tudom…

- Menjél te a büdös picsába! Miattad kínoztuk meg Annát, a te hazugságod miatt, rohadék! Takarodj innen!

Marci összeszedte magát és kirohant a szobából, egy perc múlva pedig már hallani lehetett, ahogy az autójának a motorja felmorajlik.

Ezalatt a Nagymama és Nóri eloldozták Annát, a lány zokogva magához ölelte unokatestvérét és bocsánatáért esedezett.

- Ne haragudj, ne haragudj, bocsáss meg Anna, bocsáss meg, kérlek! Neked kellett volna hinnem, nem ennek a féregnek! Úristen, borzalmas fájdalmakat éltél át miattam! Kérlek-kérlek, ne haragudj!

Anna kisírt, vörös szemekkel nézett unokatestvérére, diadalmasan megemelte a fejét és ezt mondta:

- Szerelmes voltál, nyilván nem nekem kellett hinned… De ettől még én kaptam a verést, nem is keveset…

- Tudom, tudom… Itt maradok veled éjjel és borogatom, kenegetem a fenekedet… - zokogott Nóri.

A Nagymama ott hagyta őket kettesben, és elvonult aludni. Nóri lelkiismeretesen ápolgatta Anna sebeit, segített neki lezuhanyozni, bekenegette a fenekét, illetve borogatást csinált a talpaira, a csuklóira, és a bokáira, amiket lehorzsoltak a kötelek.

Hajnalban aztán mindketten álomba szenderültek, de reggel hétkor már fenn is voltak, hiszen a ház, azaz a násznép is feléledt, akik éjjel semmit nem érzékeltek az egészből. A Nagymama Marci rokonait még reggel hat óra körül értesítette a történtekről – persze a verésekről nem ejtett szót – ők pedig gyorsan, a többiek ébredése előtt távoztak, nehogy a két család között nézeteltérés alakuljon ki.

Nóri rokonait persze nagyon megdöbbentették a történtek, beszélni szerettek volna a lánnyal, de a Nagymama megmondta nekik, hogy a menyasszonyt az unokatestvére vigasztalja, és mást nem akar látni.

Délre kiürült a ház, csupán a Mama, Mári néni, Anna és Nóri maradtak ott. Anna képtelen volt felkelni az ágyából, ezért mindannyian ott gyűltek össze, hogy megbeszéljék a történteket.

- Anna, bocsáss meg nekem… Ártatlanul ítélkeztem feletted és kezet emeltem rád… - suttogta Mári néni.

- Nagymama… - szólt közbe Nóri

- Lányom?

- Bűnhődnöm kell azért, amit tettem… Anna miattam szenvedett, megvertem és Ti is megvertétek, miattam.

- Nóri… - kezdte Anna, de unokatestvére közbeszólt.

- Nem, Anna, nem! Így tiszta a lelkem. Szóval, meg kell bűnhődnöm. Meg kell verned engem!

- Nekem?

- Igen, csak tőled fogadom el ezt.

- De hogyan, mikor?

- Ha majd talpra tudsz állni. Rituálisan szeretném… mindent kitalálok az elkövetkező napokban.

- Úgy vélem lányom, hogy ez a helyes út! Örülök a döntésednek. – szólalt meg a Nagymama.

Anna három nap múlva gyógyult fel olyan állapotra, hogy lábra tudjon állni. Bugyit még nem tudott felvenni, de egy hosszú, egyberuhát öltött magára és természetesen mezítláb sétált le a kertbe, ahol unokatestvére merengett magában.

- Hogy vagy? – kérdezte Anna Nórit.

- Pocsékul… de örülök, hogy már fel tudtál kelni és vissza tudod adni, amit miattam kaptál. És tőlem is.

- Gondold ezt át még egyszer…

- Már átgondoltam. Az a marha sokszor próbált hívni, de nem vettem fel neki. Hülye pöcs! Feljelented nemi erőszakért?

- Szerintem nem… Akkor ő is kiteregetné, mik történtek itt és azzal Te, meg a Mama is bajba kerülnétek, azt hiszem…

- Ez igaz. Hogy van a feneked?

- Hát sebes, de sokkal jobb, mint volt. Így is tele van hegekkel, de a korbács szerintem mindörökké meg fog látszani.

- Én is attól tartok… Már kitaláltam, hogyan fogjuk csinálni. Te és a Mama lesztek csak itt, még Anya sem. Előző este a Mama megvesszőzi a talpamat… az a gumibotozást nem bírnám ki. Aztán másnap reggel korán… hat órakor kijövök a házból, mezítláb, egy szál pólóban elsétálok a kertben a legmesszebb levő fáig… arra felhúztok, ahogy mi téged, és megvered a fenekemet… korbáccsal. Tizenötöt.

- Ez keményen hangzik azért… bírni fogod?

- Igen. Muszáj. Bűnhődnöm kell.

- Rendben…

Az ötletet aztán a Nagymamának is előadta Nóri, aki időközben hazament ugyan, de megígérte, hogy másnap visszajön a házhoz.

Így is lett, Nóri pedig addigra előkészítette a terepet a pincében. Levonultak mindhárman este hét óra körül, Nóri és Anna mezítláb, a büntetésre váró lány pedig végignyúlt az ott elhelyezett padon és térdben behajlította lábait.

A Mama felkapta a bekészített vesszőt, majd egy ütést mért a lány talpára. Tizenkét csapás volt megbeszélve. Nórinak új volt a fájdalom és a talpa sem volt annyira edzett, mint Annáé, így éles hangon felkiáltott az ütés hatására. De egyből érkezett az újabb csapás is, Nóri pedig hiába próbálta méltósággal viselni a verést, minden egyes ütés után felkiáltott, a hatodikat követően pedig talpait is elkezdte fel-alá mozgatni.

- Rendben, hogy önként kérted, de az ilyenért Anna plusz kettőt szokott kapni! – szólt rá a Nagymama.

- Akkor adjad nekem is! – suttogta Nóri.

A Nagymama nem volt rest és folytatta a verést. Nóri egyre nagyobbakat nyögött és a teste egyre jobban rángatózott, ahogy az ütések érkeztek a talpára, de a lábait nem mozgatta többet, hiába volt csupa könny az arca a fájdalomtól. A vessző pedig könyörtelenül szállította a verést, az ütések minden zsigerét végigjárták, mire végeztek, majdnem bepisilt a fájdalomtól. Zilált arccal, vörös szemekkel próbált felállni a padról, de egyből visszarogyott, ahogy a talpai hozzáértek a padlóhoz.

- Jesszusom, ez borzasztóan fáj… - suttogta.

- Segítek, gyere, támaszkodj rám. Felkísérlek a szobádba. – mondta Anna.

- Köszi!

A két lány felment tehát Nóri szobájába, Anna pedig leültette a lányt egy székre, ő pedig borogatást készítette elő, majd szembeült vele. Mosogatni kezdte Nóri talpát, amely alaposan be volt pirulva, a vessző által hagyott csíkok pedig sötétvörös színben pompáztak rajta. Tetszett neki unokatestvére lába, pici, szabályos lábfeje volt, finom bőrrel, nem olyan széles, széttaposott volt, mint az övé, ráadásul krokodilbőr keménységű talppal. Anna még mindig nem volt képes bugyit viselni, ugyanúgy hosszú egyberuha volt rajta, mint előző nap. Lassan szétnyitotta lábait a széken ülve és így szólt unokatestvéréhez:

- Megteszel nekem valamit?

- Persze, amit csak szeretnél…

- Tedd ide a lábfejedet… és simogasd a lábujjaiddal a puncimat.

- Hát… az unokatestvéred vagyok. Tudom, hogy vannak fura hajlamaid, de velem ez hát nem tudom…

- Csak ennyit kérek. Kérlek…

Nóri szó nélkül odadugta jobb lábfejét Anna lábai közé, majd elkezdte vele izgatni a lány punciját. Anna elengedte magát, nagyokat sóhajtott, majd nyögött, simogatta Nóri lábfejét, a másik kezével pedig benyúlt magának és az ujjaival ingerelte a csiklóját, míg el nem élvezett.

- Bocsánat. De erre szükségem volt.

- Hát, nem tudom mit mondjak… Inkább most hagyjál magamra. Rá kell pihennem a holnapra.

- Oké!

Másnap reggel hatkor, ahogy előzetesen mondta, Nóri elindult a kinevezett büntetőfához. Mezítláb volt, minden lépés kemény fájdalmat okozott neki, de kibírta. Haját feltűzte, és csak egyetlen pólót viselt.

A fához érve senki nem szólt egy szót sem, a Nagymama megkötözte a csuklóit, lehúzta a fején keresztül Nóri pólóját, és azt is rákötötte a kötélre, majd felhúzta a lányt, ahogy Annát is néhány napja, hogy csak a rüsztje és a lábfeje érje a földet.

Anna előrelépett, kezében azzal a lovaglókorbáccsal, amivel Nóri verte őt. Megvárta, míg a lány megtalálja a nyugalmi állapotát, majd lesújtott. Ebben az ütésben benne volt az elmúlt napok összes keserűsége, fájdalma, megaláztatása, dühe… Nóri fel is kiáltott, mikor megkapta az ütést, érezte, hogy unokatestvére nagyon nagyot ütött, de úgy érezte, ennek így kell lennie, csak így tud megbűnhődni azért, amit tett. Anna várt egy kicsit, majd ismét ütött, ismét nagyot, Nóri viszont ezúttal nem kiáltott fel, hanem csak egy nyögés hagyta el a száját. A harmadik csapást hasonló méltósággal viselte, pedig Anna kivárt az ütések között, hogy a fájdalom teljesen átjárja unokatestvére testét és tényleg végigélje azt a szenvedést, amit neki is kellett. Ha így akarta… Nóri hetedik ütésig bírta méltósággal, utána már egyre nagyobbakat kiáltott az ütések után és egyre jobban rángatta a testét a fájdalom elviselhetetlensége miatt.

Anna a tizenegyedik csapás után érezte úgy, hogy nem kellene folytatni a verést:

- Nóri, Nóri… figyelj, hagyjuk abba. Nem fogod bírni!

- De… de igen… folytasd… - mondta zihálva unokatestvére.

Anna ekkor tovább ütötte a lányt, de jóval kíméletesebben kezelte a korbácsot. Nóri ezt érezte is, de úgy döntött, nem kell neki könyörület.

- Anna… rajtad sem könyörült senki. Nem sajnáltunk meg. Üssél kérlek úgy, ahogy eddig.

A lány ránézett Nagyanyjára, aki némán bólintott. Anna az utolsó három ütést tehát keményen, kíméletlenül mérte rá Nórira, aki meglepetésre ezeket gyakorlatilag hang nélkül viselte.


A Mama és Anna a verés végeztével eloldozták Nórit, aki azon nyomban összeesett a fájdalomtól.

Fél órával később már Anna nagyban borogatta unokatestvére fenekét, aki egész jól magához tért, bár komoly fájdalmai voltak.

- Szerintem ezt már most megbántad… - mondta Anna.

- Nem, dehogy. Neked nem volt választásod. Hát én sem hagytam magamnak. A lelkem viszont megnyugodott


Vége

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt a történet, a lovaglókorbácsot van "szerencsém" közelrõl ismerni, szerintem a legjobban a fenék és a comb találkozásánál meg a térdhajlatban fáj.
    Várom a folytatást vagy hasonlót :)
    Itt is találtam kis fenekelõs történetet: http://konyhaandi.blogspot.hu/

    Mici

    VálaszTörlés