Rabszolga feleség 3.

– Mit???? Hogy….? Mi van? – Suzy nem igazán találta a szavakat.

– A büntetésedből eddig csak egyet kaptál a fenekedre a szíjjal – mondtam, miközben felvettem a földről a szóban forgó eszközt. – A vesszőt csak az engedetlenségedért kaptad.

– Nem… Nézd… Tudom, hogy haragszol rám, és valahol okod is van rá. Megvertél… Rendben. Bocsánatot kérek. Örülj neki. De már ez is sok volt…

Odaléptem hozzá, megmarkoltam az egyik mellét. Végigsimítottam rajta, majd játékosan morzsolgatni kezdtem a mellbimbóját.

– Nagyon sok rossz tulajdonságot lehet rád mondani, de eddig úgy gondoltam, hogy azért eléggé okos vagy. Kezdem azt hinni, ebben is tévedtem. Ugyanis a legbutább paraszt is felfogta volna a helyzetét mostanra.

Suzy arca megrándult, amikor egy kicsivel keményebben szorítottam meg a mellbimbóját.

– Neked is voltak rabszolgáid – folytattam, miközben a másik mellbimbójával folytattam a játszadozást. – Pontosan tudod, hogy mi történik velük, milyen büntetéseket kapnak, milyen tisztlettel kell viselkedniük a gazdájukkal szemben... Miből gondolod, hogy te kivételezett lennél?

– Mert… – nyögött fel Suzy egy újabb erősebb csavarás hatására. – Mert te más vagy. Amikor Liza megszökött, és véresre korbácsolt háttal hozták vissza, te két hétig halogattad a büntetését, hogy gyógyuljon. Majd saját magad büntetted meg, és a háta helyett a fenekét verted el.

– Liza… Liza nagyon értékes rabszolga, senki más nem ért úgy a gyógyfüvekhez, mint ő. 300 aranyért sem adnám el. Természetes, hogy vigyáztam rá… Hülyeséget csinált, de a szerelem meghülyíti az embert… Az értékeimre vigyázok… De te mennyire is vagy értékes?

A sértő megjegyzést egy erőteljes csavarintással nyomatékosítottam.

– Auuu!!!! – Suzy próbált elhúzódni, amennyire a kötél engedte, de ezzel csak még inkább fájdalmat okozott magának. – Valamikor szerettél!

Bólintottam.

– Valamikor. Amit te kihasználtál… maximálisan. – Az embernek nem kell mindig elmondania a teljes igazságot. – Akkor még 19, igaz?

Nem vártam választ, a tiltakozását meg sem hallottam. Elengedtem a cicijét, és megmarkoltam a szíjat. Egy kicsit oldalt léptem, hogy tökéletes rálátásom legyen a fenekére, majd teljes erővel rácsaptam. Suzy ugrott egyet, és a húsos halmokon megjelent a második piros csík. Majd sorban a következőek, míg szinte a teljes popsija vörössé vált.

Az én kedves rabszolga–feleségem egyre jobban ficánkolt, minden ütés után tekergette a testét – de nem mert kifordulni. Még 5 fenekes volt hátra, amikor már nem bírta tovább; belekapaszkodott a kötélbe, a két lábát felhúzta teljesen a popsijáig, így próbálva védeni a szinte lángoló fenekét. Igazából nem érte el a célját, a lába nem ért fel a popsijáig, de meg kellett tanulnia, hogy ne legyen engedetlen – a következő ütést így a talpára osztottam ki…

Természetesen sokkal kisebb erővel csaptam oda, mint a fenekére, de a hatás így is leírhatatlan volt. Abban a pillanatban elengedte a kötelet, majd egyik lábáról a másikra ugrálva „táncolt”, miközben folyamatosan igen durva szitkokat ordított – olyanokat, amiket egy úri lány nem is ismerhetett volna.

Lassan kezdtem megéhezni, így gyorsan kiosztottam a maradék ütéseket – a fenekére –, majd eloldoztam a kötelet. Amikor Suzy teljes testsúlyával a sajgó talpára nehezedett, szinte azonnal összecsuklott. Így viszont éppen a popsijára esett, ami jól láthatóan igen kellemetlenül érintette. Végül az oldalán feküdve állapodott meg, és halkan sírdogált.

Levettem a csuklójáról a kötelet, és odadobtam neki egy pokrócot.

– Töröld meg magad, a végén még megfázol nekem.

Először az arcát temette a takaróba, letörölve a könnyeit, majd óvatosan lábra állt és szárazra törölte magát. A vállára terítve beleburkolózott, és az arcán megjelent egy hálás tekintet.

– Erre nem lesz szükséged – mondtam. Elvettem tőle a pokrócot és a kezébe nyomtam két 20 literes vizes tömlőt. – Te hozod a vizet, én addig a tűzről gondoskodom.

Egy erőteljes mozdulattal a patak felső folyása felé indítottam.

Amíg elkészítettem szerény vacsoránkat, Suzynak végig meztelenül kellett végeznie a feladatait. Az egyre kevesebb fényben a szemem sarkából szinte végig figyeltem. Nem féltem attól, hogy szökni próbálna; pucéran nem merne elmenni, az éjszakai hideget nem sokáig bírná. De amúgy se lett volna semmi esélye, lóháton azonnal utolérném.

Levettem a ragut a tűzről, kétfelé osztottam. Odadobtam Suzynak a pokrócot, és az egyik étellel teli tányért.

– Ülj le és egyél.

Suzy szemében ismét megjelent az a nézése, amivel korábban mindig levett a lábamról, és bármit elnéztem neki. Dideregve magára terítette a pokrócot, majd óvatosan letérdelt a tűz mellé, és a sarkaira ült.

– Azt mondtam, hogy ülj le! A seggedre!

A teste megfeszült, és láttam, hogy csak nehezen tudja magát türtőztetni, legszívesebben visszavágott volna. Nem szerettem a csúnya beszédet, ebben is különböztem a többi gazdától. Most örömmel láttam, hogy Suzy szinte döbbenten engedelmeskedik, és nagyon óvatosan ránehezedik meggyötört popsijára. Szerintem ekkor kezdte felfogni, hogy valóban megváltoztam. És azt is, hogy ez neki nem sok jót jelent.

Mire befejeztük az evést, már teljesen besötétedett, csak a tűz világított.

– Majd reggel elmosogatsz – mondtam, miközben egy pokrócot terítettem a tűz mellé. – Hozd ide a kötelet.

Suzy automatikusan engedelmeskedett, és csak akkor kezdett el méltatlankodni, amikor a két bokáját összekötöttem.

– Csak a te érdekedben teszem – mondtam, miközben a kötél másik végét a saját csuklóhoz erősítettem. – Nagyon nem szívesen korbácsolnálak meg szökésért.

Másnap az út további része eseménytelenül telt. Be kell vallanom, hogy az éjszaka eléggé kínszenvedés volt a számomra: már nagyon régen nem fészkelődött mellettem ilyen csinos, meztelen nő. Magam sem tudom, miért nem "erőszakoltam" meg... De végig az volt a fejemben, amiről már egy éve ábrándoztam: a feleségem, ahogyan mindenféle módon a kedvemre tesz a hitvesi ágyban – ahol korábban számomra nem nagyon volt hely... Ezt kár lett volna elrontani egy gyors menet kedvéért...

Indulás előtt volt még egy kis "balhé", amiért ismét a térdemre kellett fektetnem. A kiosztott munkát zokszó nélkül végezte, viszont teljesen kikelt magából, amikor a bokrok mögé szeretett volna elvonulni, pisilni és nem engedtem. Nem tudom, miért makacsoltam meg magamat. Tudtam, hogy nem merne elszökni. Valahol nagyon élveztem, hogy az én akaratom érvényesül.

Amíg pakoltam a dolgokat a szekérre, végig ott állt, toporogva, a combjait összeszorítva. Végül persze győzött a természet, és egy „rohadj meg!” felkiáltással leguggolt és könnyített magán. Én már a bakon ültem és onnan néztem mosolyogva. Amikor felszállt, még ugyanazzal a lendülettel a térdemre hasaltattam, ismét felhajtottam a vékony kis ruháját és kézzel kipirosítottam a popsiját. Egyre jobban tetszett a helyzet.

Azt nem hiszem, hogy Suzy is élvezte annyira, mint én…

Amikor elértünk a földjeim határához, leszállítottam legújabb rabszolgámat, és ismét a szekér mögé kötöttem. A rabszolgák között egyértelmű volt hierarchia. A belső rabszolgák, akik a ház körül dolgoztak, lenézték a földeken dolgozókat. Magasabb szinten állt, aki az úr, vagy úrnő mellett szolgált, mint aki a konyhán robotolt. És azok is, akiknek valamilyen szakmájuk volt – pl. a szakács –, mindenki felett álltak. Erre nekünk is illett odafigyelnünk. Például a szakácsot, vagy a gyerekek nevelőjét soha nem büntették meg a többi rabszolga előtt – ők viszont büntethették az alacsonyabb szinten álló rabszolgákat.

Ezt a státuszt már a birtokra érkezéskor is jelezni kellett. A legfontosabb rabszolgák a gazdák mellett ülhettek a bakon. A kevésbé fontosak a szekér hátulján foglaltak helyet. A földeken dolgozók általában gyalog jöttek a szekér mellett. Nagyon ritkán fordult elő, hogy valaki a szekérhez kötve vonult volna be – a rabszolgák között a legalsó szint.

Belül mosolyogtam, mivel ezt az én feleségem is nagyon jól tudta. Az igazság az, hogy végig vigyorogva tettem meg az utat. Mr. Jonas, a kinti rabszolgák felügyelőjének kezéből szó szerint kiesett a korbács, amikor meglátott, és csak állt, tátott szájjal. És még az sem zavarta, hogy minden rabszolga abbahagyta a munkát és ugyanúgy bámult, mint ő maga.

Mondjuk megértettem őket…