Német történet

Az Úr 1651. évének egy napos márciusi délutánján a kis német fejedelemség, Rutenland ura, Rudolf von Folterer zu Peindorf birodalmi gróf kicsiny, de módos, a háború három évtizedének viszontagságaitól megkímélt székhelye, Peindorf piacteréhez közeledett. Vadászatról tért haza, izmaiban jóleső fáradtság zsibogott, idegei még őrizték az ölés pillanatának feszültségét. A theatrum, azaz a pellengér körül alattvalói egy csoportját pillantotta meg, akik valami látványosságot bámultak. A grófnak nem volt kétsége afelől, hogy a kör közepén egy balsorsú fehérszemély állhat, aki épp most nyeri el méltó büntetését a hóhér valamelyik izmos és ügyes legénye által. A delikvenst a nézők számából ítélve kellemes külsejűnek vélte.

Igaza volt. A nép tisztelettel állt félre, levéve fejfedőjét és meghajtva fejét, mikor Rudolf von Folterer zu Peindorf gróf és kísérete közel lovagolt a pellengérhez. A látvány valóban megkapó volt. A pellengérhez, arccal a vaskarikákkal "díszített" kőoszlop felé fordulva sudár növésű, hosszú, kibontott, hollófekete hajú, szép, bár most a sírástól és káromkodástól eltorzult arcú, feltűnően barna bőrű leányzó állt, mégpedig lábujjhegyen. Csuklóit úgy kötötték a vaskarikákhoz, hogy ebben a kényelmetlen testhelyzetben kellett maradnia, míg a hóhér legénye a nyilvánosság előtti kemény verés legrafináltabb fogásait gyakorolta rajta. A lány lába mellett ott hevertek egyszerű ruhái, egy bőrből készült korbács társaságában. Hogy ez utóbbi használatban volt, arról vastag vörös és kékeslila csíkok tanúskodtak a finom vonalú háton. A férfi kezében mutatóujjnyi vastag, három láb hosszú mogyorópálca volt most a fenyítés eszköze, a célpont pedig nem a csupasz hát, hanem a lány gyönyörűségesen gömbölyödő, és mondhatni, még csupaszabbnak tűnő fara. Itt is mutatkoztak már csíkok a barnás bőrön, de ezek nem annyira színükkel, mint inkább enyhe domborulatukkal tűntek e gróf szemébe.

– Kóbor cigány kurva ez, nagyuram – mondta a jelenlevők egyike, egy tekintélyes úr, aki nem volt más, mint a városi tanács egyik jeles tagja, aki többször is választott bíróként ítélt korábban, és jogtudó ember hírében állt. – Mielőtt kiutasítanánk tisztes hazánkból, egy kis útravalót szántunk neki a város nevében. Huszonöt korbácsütést a hátára és ugyanannyit a szemérmetlen farára. Ez a derék fiatalember azonban nem sieti el a dolgot. Még csupáncsak a tizennyolcadiknál tart.

A gróf némi bizsergést érzett altestében. A nyeregkápa azonban eltakarta a nép elöl a bőrnadrág hírtelen elődomborodását.

– Nos, a további hetet elenge... elengedhetetlenül fontosnak tartom személyesen megtekinteni – mondta a gróf, belül mosolyogva az elkomoruló arcokon, mikor a hallgatóságnak úgy tűnt, a fejedelem véget vet a kellemes látványosságnak.

Cafkának, a határon túlra menekült karaván leányának a dolog nem volt annyira kellemes. Már a hátán végighúzódó, a bőrt még föl nem szakító, de alaposan végigszántó korbácsnyomok is parázsként izzottak. Derékon alul azonban úgy érezte, nem éli túl ezt a büntetést, amely korántsem volt életében az első, és sejthette, hogy aligha lesz az utolsó. Csábító külseje számos előny mellett azt a hátrányt is magában rejtette, hogy nevelőapjától, az elég csekély hatalmú és tekintélyű, ezért a gyengébbekkel szemben kegyetlen vajdától kezdve számos helység poroszlóinak akadt meg a szeme a lány telt, a barokk ízlés szerint tökéletes formájúnak mondható popsiján. És mert az illem nem engedte, hogy minden indok nélkül közszemlére kerüljenek ezek a simogatni, kényeztetni, ápolgatni való félgömbök – bár Cafka nem bánta volna, korántsem szégyellte őket -, a poroszlók és a kisbírók már ötször ítélték néhány tucat vesszőcsapásra a pompás húshalmokat. Cafka lábszárát és combját alaposan megedzette a vajda gyeplőszíjával való gyakori csattanós találkozás (tudnivaló, hogy ez az ősi fenyítési mód a vándor cigányoknál), a virgácsolás azonban minden egyes alkalommal apró sebekkel borította a comb felett lemeztelenített részeket. A nyírfavesszőnyalábok ütése azonban most szelíd simogatásnak tűnt a mogyorófa pálca kegyetlen suhintásaihoz képest.

És amikor a gróf is beállt a nézőseregbe, a hóhér legénye meg akarta mutatni, hogy méltó lenne az idősödő hóhér lányának kezére és hivatalosan lenézett, de gyakorlatilag igen busásan jövedelmező biztos állására. Magasabbról zuhantotta az ütéseket, lecsapás után kissé maga felé rántotta a botot, és hosszabb ideig várt két ütés között, hogy az altest egészében kellően szétsugározzék a fájdalom. A huszonnegyediknél Cafka tudatosan is felfogta a változást, és már nem üvöltött, csak nyöszörgött. Egyetlen reménye abban rejlett, hogy nemsokára az ájulás megszabadítja kínjaitól. Ám csalatkoznia kellett.

– Töltsetek égett bort a szájába – parancsolta a gróf. Egyik lovásza flaskát vett elő a nyeregkápából, fellépett a pellengérre a meztelen lány mellé, befogta az orrát, majd erősen megmarkolva a lány állát a megnyíló ajkak körül, egy bő korty törkölyt löttyintett Cafka szájába. A lány nyelt, köhögött, és – nem ájult el.

– Ha jól számolom, most jön a huszonötödik – mondta a gróf.

A legény vigyorgott. Egészen a háta mögé eresztette a pálcát, és hosszú körívet írt le vele, mielőtt lecsapott. Az ütés még élesebben csattant, nyomán azonnal kisujjnyira feldagadt, elsötétült és megrepedezett a vékony bőr. Hiszen Cafka bármilyen viharos életet élt is, szoknyás feneke sosem volt kitéve az időjárás viszontagságainak... Sikoltott volna, de nem jött ki hang a torkán. Feje előre bukott. A legény hozzá lépett, hajába markolt, és közel hajolva az arcához így szólt:

– Ha még egyszer a botom alá kerülsz, luvnyi, minden ütés ilyen lesz!

A gróf csak most vette szemügyre igazán a lány arcát. Szép arc volt, mély karikákkal a szemek alatt. A lány mellei arról tanúskodtak, hogy még nem érte utol a szülő és szoptató nők sorsa. Igaz, hogy a felfelé nyúló karok megcsalhatják a szemet, ám a hozzáértő gróf látta, hogy egyébként is feszesek és formásak. A far rémisztő látványt nyújtott, de egyben étvágygerjesztőt is. Ha nem a hites feleségéről szó, a gróf határozottan kedvelte a szépnemet.

Crudelius atya, a gróf gyóntatója, ez a szikár és szigorú szerzetes, aki valóban megtartóztatta magát a női nemtől, s aki a tizenöt éves grófnak először mutatta meg a kínzókamrában, micsoda fajtalanságokat vallanak be a boszorkányok, ha a parázs elég közel ér a húsukhoz, úgy vélte, bűbáj okozta rontás köti meg a gróf férfierejét a hitvesi ágyban. Több kihallgatott malefica is bevallotta már a keresztkérdések és a mellbimbó fogóval való csavargatása során, hogy ő volt a tettes, de hazudtak az égetnivalók. Az igazság az volt, hogy a grófné soványka teste nem ébresztett vágyakozást urában, akinek a nászéjszakán is csupán ujjaival sikerült vért fakasztani az asszonyból. Dinasztikus szempontból viszont igen káros lett volna, ha kitűnik, hogy a házasság nem consummáltatott. Szerencsére a felesége jóval kevesebbet tudott a test dolgairól, mint bármelyik cselédlány, s azt hitte, az ima és a böjt segít. Böjtölt szegény, fogalma sem lévén arról, hogy keskeny, lapos feneke, semmicske melle inkább oka a bajnak, mint a bűbáj.

A gróf, teljes jogú ura a territotiumnak, megmásította Cafka ítéletét. A lányt nem lökik ronggyá vert fenékkel a határfolyón túlra, hanem odaadják a Párzó Vadkanhoz címzett kocsma és bordély kövér és ravasz tulajdonosnőjének, a teljes három évtizeden át tartó háború egykori markotányos-nőjének, ennek fejében évi két rhénusi forinttal emelve a nála lakó cédákkal furfangosan szigorú asszonyság adóját. Hússzorosát fogja keresni a szaporulaton, vélte mindenki, azt latolgatva, mikor tud a lány annyira lábra kapni – hogy le tudjon feküdni. Mégpedig bárkivel a grófság polgárai közül, aki az említett Courage anyónak kifizeti a taksát.

Csalódniuk kellett. A gróf magának tartott igényt a cigánylányra.

Addig is, hazaérve, hirtelen támadt gerjedelemmel szobájába vonta feleségét. A szobában félhomály volt, a kis ablakot is félig elfedték a nehéz függönyök. A gróf nem gyújtatta meg a gyertyákat a szolgákkal. Hanyatt lökte az asszonyt a baldachinos fekhelyen, hasára fordította, felhajtotta a szoknyáját, ingét, aztán bosszúsan rácsapott a keskeny popsira. A csattanás ismét felébresztette érzékeit. Behunyta szemét, maga előtt Cafka agyongyötört félgömbjeit látta, fülében ott csengett az utoljára lecsapó bot zaja, és úgy érezte, szétreped rajta a vadászathoz húzott bőrnadrág. Meglazítva a korcot, hátulról belefúrta magát hites asszonya pihés ölébe. Az megadóan tűrte a fájdalmat, mint asszonyi sorsot, és egy idő után úgy érezte, hogy bármily nehéz, nem elviselhetetlen. A gróf pedig boldogan állapította meg, forró sugár ömlik belőle, hogy hitvese ölét megtermékenyítve, utóddal ajándékozza meg boldog alattvalóit. Alig várta, hogy elmondjon mindent az atyának.

– Jövő héten megégetjük – mondta Crudelius atya. – Előzőleg természetesen mind a hét fokozatnak alávetjük. Hóhér uram fog örülni, hogy kereshet, és még szórakozik is hozzá. Már fél esztendeje, hogy szinte csak éltesebb nők kerülnek a fogója elé. Bizony, nem értem, mi tetszik annyira az ördögnek rajtuk. Legszívesebben le sem vetkőztettük volna őket a bőrrel bevont lánccal való korbácsoláshoz. És milyen szívós az ilyen negyven éves bestia. Az egyik...

A gróf nem akarta meghallgatni Crudelius élményeit.

– Atyám, én egészen mást gondolok. Nem kételkedem benne, hogy kegyelmed és a mi derék hóhérunk már a harmadik tortúrafokozatnál bevallatná vele, milyen varázslással kötötte meg férfierőmet. Ám ha meg tudta tenni, netán a máglyán is megátkoz, különösen, ha a kelmed ízlése szerint lassan pirítják a húsát. Tudom, a jogtudósok szerint a boszorkány elveszíti erejét, ha lecsap rá a törvény, mégis szokás, hogy a kínzás előtt megvizitálják a lába közét, nincs-é elrejtve benne varázsszer a fájdalom ellen. Maga a törvény nem bízik a jogtudományban... Nem, atyám, én egészen mást hiszek. Talán consultálhat medicus urammal is erről, mond-é valamit Hippokratész vagy Galenusz a dologról. Én úgy vélem, egy megbüntetett leányzó látványa igen hatásos aphrodisiacum. Mikor kelmed, tiszteletreméltó atyám, zsenge gyermekkoromban elvitt megmutatni, hogyan vallatnak meg egy begyes-faros cselédlányt a kínzóbakon, én utána egész éjjel a combok közé bevágó deszkát láttam magam előtt, és mea culpa, többször is az önfertőzés vétkébe estem. Most sem a feleségem hátulja, hanem azé a cigánylányé volt lelki szemeim előtt, mikor házaséletet éltem. Lehet, hogy ez vétek, de államérdek. A lányt Courage anyó őrzi, és ha nejem most nem esik teherbe, netán valami csak bajnak való, hozományemésztő leányt szül, államérdekből ismét közösülni fogok vele. De előzőleg végignézem a fent említett leányzó szigorú megbüntetését. Érti, atyám?

Az atya nagyon is értette. Neki is megvoltak a maga kis vétkei, és nemcsak serdülőkorából. Az ördög hatvan éven túl is incselkedett vele kötelességének teljesítése után, bármily csúf boszorkányt is tört meg a kínpadon. Rendszeresen megbüntetni a lányt – az sem rossz megoldás. Sőt. Egyre jobban tetszett neki a gondolat.

– A gróf úr elleni vétekért fogjuk fenyíteni, ha nem követ el semmit. Hiszen az állam érdeke, hogy bűnözzön, s ezért megbűnhődjék, s ennek során üdvös hatással legyen hazánk jótevőjének potenciájára a házasság szentségén belül is. Hűtlenség és felségárulás! A legnagyobb vétke az lesz, ha nem követ el semmi botlást! Micsoda érdekes jogi probléma! És ha elköveti a hibátlanság bűnét...

Az atya elhallgatott. Megégetést javasolt volna, de tudta, hogy ez most felesleges. Azért a talpával megéreztetik kicsit, milyen forró tud lenni a pokol. Az atya gondolataiban felizzott a tüzes vas, és az ördög megint incselkedni kezdett vele.

Tudta, hogy felgyúló vérét csak egy kis jajveszékelés nyugtatja meg ilyenkor. A tömlöc cellái felé irányította lépteit, hogy megnézze, kit találtak hamis úton járónak a poroszlók az éjszaka. Tíz óra után tisztességes fehérnép nem teszi az utcára a lábát, vallotta a gróf kis országa, és aki mégis a sötétben lopódzott erre-arra, az számíthatott az atya lelki felügyelete alá tartozó poroszlók vendégszeretetére. Márpedig ők nagyon is szerették a vendéget, főként a hölgyvendéget, néha hárman-négyen is, ha szemrevalónak találták. De ez az elől-hátul-felül egyaránt érvényesített gyöngédség nem jelentett felmentést a pálcázás és az azt követő pihenés alól. A pihenés a tömlöc szalmaágyát jelentette ugyan, de szalma volt bőven, és az elítélt tisztességes ennivalót is kapott, ami némely csavargó utcalánynak akár meg is érte a botozást, különösen, hogy mindenféle kéjeket ígértek a hóhérlegényeknek, ha kímélik a vastaghúsukat. Becsületükre legyen mondva, a lányok ígéretüket mindig be is tartották – a legények a nyelvek és ajkak olyan játékával ismerkedhettek meg a tömlöc félhomályában, hogy másra szinte alig vágytak, hacsak nem egy kiadós boszorkányvallatásra, amikor is minden kegyetlen ösztönüket hivatalos engedéllyel, sőt támogatással élhették ki.

Crudelius már az első zárkában megtalálta, amit keresett. Szőke, termetes parasztlány volt, nagy kezű, nagy lábú, széles tomporú teremtés. Grete volt a neve, mást szinte nem is tudott magáról, csak azt, hogy elárvultan nőtt fel egy módos paraszt birtokán. Egyszerű ruhájában egykedvűen ült a szalmán. Kihallgatáskor készséggel elmondta, hogy honnan jött, mit hozott eladni, hogy megdézsmálta a gazdája pénzét, bort vett belőle, és egy kapu alatt elnyomta a buzgóság, csak késő este tért magához. A verés ígéretére nem látszott rajta semmi riadalom, tudomásul vette, hogy a törvény előtt rá kell hasalnia a deresre, és tűrni, hogy megszabadítsák szerény ruházatától. Kérdésre bevallotta, hogy süldőlány kora óta gyakran elverték a fenekét szíjtól csalánig mindenfélével, s azt hiszi, már úgy megvastagodott rajta a bőr, hogy alig érzi az ütéseket. Az atya gondolkodóba esett, és megkérdezte, milyen a bőr a talpán. Mint a szaru, mondta a lány, megedzette a tarló. Ezt is jó tudni, gondolta Crudelius.

A sebtében összeülő hármas bíróság – az atya, egy poroszló és a jogban jártas prókátor, Bösherzen mester – mindenesetre elrendelte Grete anyaszült meztelenre való vetkőztetését. A vádlott ezt is különösebb izgalom nélkül vette tudomásul, mint aki természetesnek tartja, hogy a büntetés és a pucér női test közszemlére tétele összefügg. A deresen engedelmesen tűrte a vasbéklyók felrakását derekára és bokájára, valamint két csuklójára a deres lábainál.

Hanem akkor retteneteset üvöltött, amikor a poroszló egy hüvelykujjnyi vastag bottal egy-egy irtózatosat vágott a farára és a deres végén lógó talpakra gyors egymásutánban. Az atya számára az üvöltés elhozta a megnyugvást, az ördög elvégezte művét. Megálljt intett, megszemlélte a faron végighúzódó, feldagadt, szederjes csíkot, és kijelentette: a kiabálás csak színjáték, hogy elterelődjék a figyelem e testrészek érzéketlen voltáról. Ezért némi gondolkodás után kétszer huszonöt ütést indítványozott a telt, hosszú combokra és a jó erős lábikrákra. Az ötletet az ördög sugallhatta, mert megint incselkedni kezdett a tudós emberrel. Ám most megvárta, amíg elcsattan a kétszer huszonöt pálca a tilosban járt asszonyi lábon. A lány nyöszörgött, sikított, jajgatott, fogadkozott – hiába. A poroszló húszat számolt magában minden lecsapás között, magukat az ütéseket pedig a jogtudor tartotta nyilván, míg el nem jutottak az ötvenig, és egységesen sötétpiros nem lett a bőr a fehér – bár nem éppen csík nélküli – far és a karcsú bokák között. Még egy összefüggő ordítás hallatszott, amikor egy rocska sós vizet zúdított a poroszló régi szokás szerint a megvert részekre, és a só belemart a felpattogzott bőr kis réseibe, aztán az ájult lány elhallgatott, és Crudelius elégedett megnyugvással dőlhetett hátra székében.

Később még megszemlélte, hogyan fekteti hasra a továbbra is mezítelen, ájult lányt a szalmán a hóhérlegény. Bólogatott, amikor a férfi összekötötte a lány csuklóit és bokáit külön-külön, majd ezeket egy másik kötéllel egymáshoz közelítette. A lány teste így enyhe ívet alakított ki. Ezután háromágú copfot font a szőke hajból, a kötél végét pedig negyedikként fonta bele a fonatokba. A test íve teljesen félkört alkotott, a lány szája elnyílt, éledezni kezdett. Mégpedig arra tért magához, hogy testsúlya a hasizmára nehezedik, és ez a póz egyre kényelmetlenebb. Oldalt dőlt, hogy valamit könnyítsen helyzetén, a legény egy mozdulattal hasra fordította.

Az atya nem akarta tovább zavarni a fiatal férfit. Tudta, mi következik, és nem tartotta igazán erkölcsösnek. De azt sem tartotta volna okosnak, ha megakadályozza hóhér uram legényeit kis szórakozásaikban.

A lány nem tudta, mire lehet alkalmas a női száj az evésen kívül. Igencsak megdöbbent, amikor a felszólítást meghallotta. De tudomásul kellett vennie, hogy ha nem tesz mindent a legény kedve szerint, akkor itt pusztul el nyomorultul. Azt már így is sejtette, hogy feszes hólyagjának aligha fog tudni parancsolni... És csakhamar nyalogatni kezdte rózsaszín nyelvével a férfi merev szerszámának oldalát, makkját, a herezacskó szőrös halmait, majd beszopta a hosszú rudat, óvatosan visszatartva fogait, nehogy hozzáérjenek a penis érzékeny bőréhez (a férfi egyfolytában a végbelébe dugott tüzes vasrúd borzalmairól beszélt, abban az esetben, ha netán harapna a tapasztalatlan leányzó), cuppogott és csámcsogott, és egyszerre csak azt érezte, hogy forró lé ömlik a torkára – akárcsak teste másik végén, ahol szintén forró lé áztatta a szalmát. A férfi elégedetten állt fel, oldalt lökte a lányt, kioldozta haját, belerúgott és otthagyta a pisi-szagú szalmán. Búcsúzóul még ígéretet tett, hogy nem fogja elfelejteni. A lány ezt ismét az ájulás ködén át érzékelte csak. Parázsló combbal és vádlival, lelke mélyén mély szégyenérzettel, bár lába közt nehezen magyarázhatónak tűnő kéjes zsibongással merült álomba.

Aludt Cafka is Courage anyó matracán, hason fekve. Az öregasszony hosszan kente-dörzsölte a lány sebeit, és mákfőzetet is adott neki, hogy pihenje ki magát. Szerette volna minél előbb a begyógyult, sima hátat és popsit prezentálni a grófnak. Hogy aztán a maga eszközeivel bemutassa, mit lehet művelni az asszonyi hússal, egyszerre gyöngéden és kegyetlenül.

Ez azonban már másik történet. És a szőke parasztlánynak is meglesz benne a maga szerepe. A fekete, barna bőrű cigánylány és a szőke, termetes parasztlány kettőse egyaránt lángra lobbantja majd az ördögi tüzet a grófban, Crudelius atyában, a nyújtópad és a csiga jólelkű mesterében, de még Bösherzen uramban is, a jog tudorában. Alkalomadtán majd elregéljük, mi lett a két leányzó sorsa Peindorf falai között. Mert mind a kínzókamra nagy kövekből rakott hideg falait, mind a palota cirádásra festett, selyemmel tapétázott falait módjuk volt megismerni az elkövetkező időkben. S azt is, hányfélék a férfiemberek, meg mennyi gonoszság lakhat egy kéjvágyó, ám kielégítetlen asszony lelkében.