Generációk 1.

Szerző: Duresz

Hosszú, szőke, lófarokban fogott haja csapdosta a hátát, ahogy hazafelé futott azon a kellemes őszi, késő délutánon. Minden nap elvégezte ezt a futóedzést, körbe a faluban, körülbelül egy órás időtartamban. Testhez álló, fekete térdnadrágot és lila pólót viselt, fekete cipővel és fehér titokzoknival, valamint egy pántot a homlokán, ami felfogta a homlokáról lefolyó verejtéket, megakadályozva ennek szembe kerülését.

„Már csak néhány száz méter és végre ihatok!” – gondolta magában és egyben növelte a tempót és a lépésszámot. Belépett az utcába, az ő utcájukba, ahol tulajdonképpen csak három ház állt, szembe pedig egy kisebb gazdaság, csirkékkel, disznókkal, tehenekkel, juhokkal. A családnak igen jó jövedelemforrást, de egyben évi 365 napot elfoglaltságot jelentettek ezek az állatok, hiszen mellőlük nem lehetett szabadságra menni, róluk nem lehetett elfeledkezni, ha az ember azt akarta, hogy valóban behozzák az árukat. Haladt, haladt előre, elhagyta nagynénje (anyja mostohatestvére) házát, majd látta, hogy a következő háznál, a kapuban áll a nagymamája. Anna felnézett nagyanyjára, hiszen ő irányította a családi gazdaságot, sőt az egész nagy családnak ő volt a mindent megoldó, mindent kézben tartó feje, ugyanakkor tartott is tőle, hiszen édesanyja és nagynénje elbeszéléseiből tudta, ha arról van szó, mennyire szigorú és kemény tud lenni. „Mi legyen, végigfussam még ezt a 100 métert, vagy megálljak néhány szót váltani vele?” – tette fel magának a kérdést, majd gyorsan döntött és lefékezte lépteit.

– Szia Mama! – köszöntötte nagyanyját.

– Szervusz Lányom! – hangzott a válasz, a nagymama mindig „Lányomnak” szólította őt, a lányait és az unokatestvéreit is.

– Kicsit elfáradtam…

– Jó volt a futás?

– Hát, elment, kicsit most fájtak a talpaim, lehet, hogy cipőt kellene lassan cserélnem.

– Na igen, de miből cserélsz cipőt, ha a kötelességeidet elmulasztod és nem lesz pénzünk?

– Mire gondolsz, Mama? – kérdezte csodálkozva Anna.

– A csirkékre, Lányom! A csirkékre, amiket neked kellett volna hajnalban, illetve délután megetetni!

– De Mama… ma már nem én voltam a soros, hanem Bea! – válaszolta Anna, unokatestvérére célozva.

– Hát, pedig a tábla nem azt mondja, gyere, nézd csak meg!

Beléptek a gazdaság főbejáratán és valóban, a minden héten krétával kitöltött táblán, a szerdai napnál még Anna neve szerepelt.

– De hát… hétfőn néztem meg és direkt felírtam magamnak!

– Ezek szerint rosszul… – válaszolta a nagyanyja.

– Bocsánat… nem tudok mit mondani akkor.

– Én viszont igen. A bocsánatkérést elfogadom, de ez önmagában még nagyon kevés. Tudod, az ilyen hibák csak hátráltatják a munkát, és a megélhetésünket. Nagyon, nagyon sajnálom, de ezért a hibáért most bűnhődnöd kell!

– Mikor, hol… és hogyan? Mit kell tennem?

A nagyanyja szótlanul a pajtára mutatott, Anna pedig – szintén szó nélkül – elindult a jelzett irányba.

– Vedd le a pólódat, a cipődet és a zoknidat és hassal feküdj fel arra a padra! – szólalt meg azonnal a nagymama.

Anna már kezdte kapizsgálni, hogy rövidesen mi fog történni vele, de nem merte felfogni.

– Mama… Te meg akarsz verni? – kérdezte Anna hitetlenkedve.

– Gyorsan vág az eszed Lányom! Húsz ütést kapsz a fenekedre, amiért elfelejtetted a dolgodat. Hatékony és lenyomata is marad, ha esetleg ismét feledékeny lennél. És kapsz még húszat, a talpaidra, hogy pár napig ne legyen kedved futkorászni!

– Úristen… Kérlek… Biztos nem kapok még egy esélyt?

– Dehogynem! De ettől még bűnhődnöd kell!

Beletörődve sorsába, Anna kibújt a cipőjéből, majd a zoknijából, végül pedig levette a pólóját és hasra feküdt a padon, ahogy nagymamája utasította. Nagyanyja ezalatt hozott két darab közepes vastagságú kötelet és jó erősen odakötözte a lány bokáit, és csuklóit a padhoz. Anna titkon reménykedett, hogy Nagymamája azért hagyta rajta a nadrágját és bugyiját, mert ezen keresztül akarja neki kiosztani a fenekeseket. Hát tévedett! A Mama különleges örömöt talált benne, hogy ilyenkor ő maga húzza le a delikvens nadrágját, és fehérneműjét, vagy hajtsa fel annak szoknyáját, hiszen ezzel is csak tovább borzolja az áldozat idegeit, és fokozza a saját kis perverz örömét. Odalépett a hason fekvő, lekötözött Annához, először a fenekén húzta le a nadrágot, majd elöl, majd megint a fenekénél, aztán megint elöl, szép lassan fokozatosan, míg a nadrág a lány combjának kb. közepéhez nem ért.

– Nem lesz ez olyan rossz élmény, majd meglátod! Először az anyád és a nénéd is kétségbe volt esve, de később már szinte meg sem kottyant nekik, mikor lehúztam a bőrt a fenekükről! Minden ütés után számolsz! Először a talpadat fogom ütni, hogy bemelegedj, aztán következik a hátsód! Csak, hogy tudd, nyírfavesszőt használok!

Anna a „vessző” szó említésére összerezzent, elképzelni sem tudta, hogy mi vár rá. Az viszont örömmel töltötte el, hogy először a talpára fog kapni, hiszen úgy gondolta, a sok mezítláb járástól elég vastag a talpán a bőr ahhoz, hogy ezt kisebb fájdalmakkal megússza. Mintha kitalálta volna a gondolatát, Nagyanyja megtapogatta a talpain a bőrt, majd nyugtázta:

– Mint egy igazi parasztlánynak! Szép vastag! De elárulom, ettől még elég kellemetlen lesz a büntetés! Kezdjük!

A lány nagyot sóhajtott, a vessző pedig máris lesújtott. Áhh! Anna összerezzent, de hang nem jött ki a torkán.

– Számolás! – figyelmeztette nagyanyja.

– Egy! – mondta azonnal Anna.

Jött a második csapás, Anna újfent számolt. Az ütések csíptek, minden csapásba belerezzent, ugyanakkor rájött, hogy nem is annyira kellemetlen ez. Nagyanyja tévedett, nem a vidéki élet miatt, hanem valami különös perverzióból imádott mezítláb járni… és – vallotta be magának kb. 10 ütést követően – határozottan tetszett neki, hogy vesszőzik a talpait, a 14. ütés után pedig érezte, hogy teljesen benedvesedett. Fájtak, fájtak az ütések, az utolsók már főleg, de olyan volt ez, mint mikor éles kavicsokon, vagy a tarlón mászkált mezítláb… egyszerűen izgatta a dolog. Közben megkapta az utolsó ütést is, és kicsit sajnálta, hogy vége szakadt.

– Húsz! – mondta ki, némileg suttogva.

– Na, ezzel meg is vagyunk! – mondta nagyanyja és megvizsgálta Anna talpait.

– Lesz azért itt fájdalom, ha ráállsz…  – szólalt meg ismét, majd hümmögött egyet és egy gyors mozdulattal megtapintotta Anna punciját. – Áh, szóval így állunk! Benedvesedtél, Lányom! Mondtam én, hogy ezt az anyádék is élvezték néha! Nos, én megadom neked a lehetőséget… elvonulhatsz a sarokba és elintézheted, amit el szeretnél, vagy pedig én mulasztom el a dolgot gyorsan, de az nagyon fog fájni!

– Rendben!  – mondta Anna, aki nem érzett ingerenciát magában, hogy Nagyanyja előtt, egy koszos istállóban végezzen önkielégítést, de egyszerűen minden hajhagymája lángolt és úgy érezte, most minden más szempont mellékes.

Nagyanyja bólintott, majd eloldotta Anna köteleit, aki, mikor talpai a földre értek, érezte, hogy valóban megbüntették. Gyorsan levetette nadrágját, majd lassú, fájdalmas léptekkel besétált az egyik sarokba és leült az ottani fa székre. Nem érdekelte a kosz, a szalmaszálak, egyik lábát a másik combjára tette, bal kezével a verésnyomokkal díszített talpát simogatta, jobb kezének mutatóujjával pedig felnyúlt a puncijába és ezt gyorsan mozgatva kielégítette magát. Ezzel végezvén felállt a székről és visszasétált a padhoz, nagymamája pedig a vesszővel mutatta neki, hogy feküdjön vissza. Anna engedelmeskedett, a mama pedig ismét odakötözte őt, ezúttal szorosabban.

– Na, akkor a kéjutazásnak vége! Ez már valódi büntetés lesz, Lányom, amit nem szeretném, ha elfelejtenél. – mondta a nagymama és komolyan is gondolta. A lehető legkeményebbeket akarta ütni unokája hátsó felére, hogy az előbb történtek után valóban büntetésnek fogja fel a dolgot és többet ne jusson eszébe ekkora hibát elkövetni.

A nyírfavesszővel megsimogatta unokája hátsóját, majd teljes erejéből lesújtott. Anna zokszó nélkül tűrte a hatalmas ütést, s közben érezte, hogy a vessző komolyan felszántotta a fenekét. Számolt, és már jött is a következő csapás, majd a harmadik, a negyedik, ezeket Anna még hang nélkül tűrte, ám az ötödiknél már nem bírt magával és felnyögött.

– Öt! – kiáltotta fel és már kapta is a következő ütést. Nagyanyja tudatosan dolgozott, fentről haladt lefelé a fenekén, pontosakat ütve, és minden csapásba beleadva az összes energiáját.

Anna egyre nagyobbakat nyögött, a tizedik ütés után pedig új élményt volt kénytelen megtapasztalni, nagyanyja ugyanis visszatért a korábbi ütések helyéhez, és a friss sebekre helyezte az újabb csapásokat. A lány már nem bírta türtőztetni magát, a tizenkettedik ütés után felsírt, majd, miután nagyanyja harmadszor ütött ugyanoda, hangosan felsikoltott.

– Mama, kérlek! – nyögte a sírás közben, de nagyanyja hajthatatlan maradt.

– A büntetés az büntetés! Különben is, már csak hét van hátra!

– Nem bírom…

– Pedig muszáj! Számolj, különben még ötöt ráhúzunk!

– Tizennégy – nyögte Anna, és kapta is az újabb csapást. Érezte, hogy a feneke lángol, csak egy cafatos, véres, hurkás masszának gondolta az egészet.

Az utolsó öt ütésre teljesen kimerült, már sírni sem volt ereje, csak nyöszörgött, minden ütés után. A számolást is alig hallhatóan, szinte suttogta. Nagymamája a szívében nagyon sajnálta unokáját, és legszívesebben már az elején, öt ütés után leállt volna, de úgy gondolta, ezek a sebek begyógyulnak, viszont a felelőtlenség leckéje örökre ott marad a lány fejében. Nem lehet lazítani a pórázon, ezt még nagyon régen, Lengyelországban tanulta, egy női börtön vezető fegyőreként.

– Tizenkilenc – suttogta Anna, alig érthetően, a vessző pedig még egyszer, utoljára lecsapott. A lány minden erejét összeszedte és ezt az utolsó csapást – igaz, közben a körmeivel a padot kaparta – néma csendben viselte.

– Húsz! – mondta helyette nagyanyja, majd lehajolt, hogy megvizsgálja az eredményt. Anna feneke piros és lila színekben pompázott, már most kezdtek dagadni rajta a hurkák, és itt-ott, olyan területeken, ahova többször is lesújtott, vérzett is.

– Lányom, egy valóban kemény büntetést kaptál. Remélem, megtanultad, hogy nem feledkezünk meg a kötelességeinkről, első mindig ez legyen és utána a többi, a futás, a szórakozás, satöbbi. – mondta a nagymama és eloldozta unokáját a padról.

Anna nehezen, komoly fájdalmak árán állt talpra és egyenesedett fel, de az igazi gondot az jelentette, mikor fel kellett vennie a nadrágját. Úgy gondolta, a bugyival meg sem próbálkozik, a cipőjét és a zokniját sem erőltette, de a pólót és a nadrágot persze vissza kellett húzni. Miközben ezt a fájdalmas folyamatot végigvitte, nagymamája elköszönt tőle:

– Nos, remélem, jó lecke volt ez neked. Hidd el, én sajnálom a legjobban, hogy ezt kellett tennem és nekem legalább annyira fájt, mint neked! Pihenjél, Lányom, jó éjszakát! – mondta, azzal kiment a pajtából.