Alan Savage: Nápolyi Johanna

„A világszép és uralkodásra termett Nápolyi Johannát az emlékezet hidegvérű gyilkosként és mélyen erkölcstelen asszonyként tartja számon. Élete a veleszületett jó és a beléplántált ördögi állandó csatája. Természetes bája és intelligenciája átsegíthette volna minden akadályon, s felrótta volna nevét a történelem nagyra becsült személyiségeinek sorába, ha...”

E szavakkal vall úrnőjéről egy tehetős angol család leánya, Richilde Benoit, aki 1335-ben rabszolgaként került a laza erkölcseiről közismert Nápolyi udvarba. Richilde angolos humorral beszéli el a XIV. század politikai és szerelmi intrikáktól terhes légkörében átélt, izgalmakban bővelkedő hatvan éve történetét, amely szorosan összefonódott az éjszaka királynőjének, I. Johannának sorsával.

Megosztoztak szeretőkön és férjeken, örömben és bánatban, bűnben és bűnhődésben.

A pikáns szerelmi kalandokkal és fordulatokkal tarkított romantikus történethez, a XIV. század Európája és történelmi személyiségei nyújtják a valósághű hátteret.

A könyvben több fenekelés is található. A következő jelenetben az olvasható, hogyan rabolja el Carlo Durazzo (Johanna ellenfele) Richilde-t és hogyan próbálja rávenni, hogy valljon az űrnője ellen....

* * *

Végre levették fejemről a köpenyt, és körülnézhettem. Nem volt ínyemre a látvány. Egy pincebörtönben voltam, kétségkívül a Durazzo palotában, és három férfi állt fölöttem.

Fekete kámzsát viseltek, s igen baljóslatú volt a tekintetük is. Még náluk is vészjóslóbban festettek azonban a két fáklya által gyengén megvilágított helyiségben található válogatott tárgyak. Nem tudtam mindet kivenni, de abban biztos voltam, hogy egytől-egyig kellemetlen holmi. Figyelmemet leginkább a kínpad vonta magára, amely ebben a pillanatban a távolabbi falhoz támasztott magas, vaskos létrából állt, valamint a lábánál elhelyezett dobból és kerékből, ami az áldozat testét a természetes méreteinél hosszabbra húzza.

Nagyot nyeltem, felültem és keresztet vetettem, miközben a férfiak le nem vették rólam a tekintetüket, s már térdepeltem, amikor kinyílt az egyik belső ajtó, és maga Carlo lépett a helyiségbe.

– Imádkozol? – kérdezte.

– Nem kellene, Nagyuram? – kérdeztem közömbösen, még akkor is, ha gyanítottam, hogy néhány percen belül kiüvöltöm a lelkemet.

– Kétlem, hogy sokkal jobb lennél tőle – jegyezte meg, és közelebb jött. – Egyelőre maradj a térdeden! Lesz hozzád néhány kérdésem.

– Készséggel válaszolok a kérdéseidre Nagyuram, feltéve, ha ismerem a választ. Ezért nem volt szükséges idehozatnod és gorombán bánnod velem.

– Úgy gondolod? És őszintén válaszolsz majd, csinos kis rabszolgám?

– Isten a tanúm – biztosítottam, ő kétségkívül megbocsát nekem néhány apró vétséget.

– Ott voltál a parton – mondta Carlo. – Láttalak. Mi a véleményed az ott történtekről?

– Vérzett a szívem a szerencsétlenekért, Nagyuram.

– Vérezhet is, mert hamarosan osztozhatsz a sorsukon.

– Én, Nagyuram? Engem semmivel sem vádolnak. Nem vagyok bűnös.

– Ha, ha, ha! Mindjárt kiderítjük, igaz-e e? Nem tűnt fel neked, hogy a gonosztevők képtelenek voltak a beszédre?

– Csak a végtelen szenvedésüket bámultam, Nagyuram, nem tudtam másra gondolni. – Aki hisz a megbocsátó Istenben, időről-időre adnia kell neki valami megbocsátani valót.

Carlo ismét hosszasan nézett, majd megszólalt.

– Te a királynő embere vagy.

– A szolgálója, Nagyuram – javítottam ki.

– Minden bizalmas dolgába beavat.

– Bárcsak így lenne, Nagyuram!

– Arra felelj, amit kérdezek, Richilde! Te tisztában vagy a bűnösségével.

– A bűnösségével, Nagyuram?

– Bűnös a férje meggyilkolásában. Te ott voltál. A bűntény elkövetése után több órán keresztül a szobájába zárkóztatok. Ezt maguktól a szerzetesektől tudom.

– Valóban ott voltam, Nagyuram. Az eszemet vesztettem a félelemtől. Akár a Felség. Osztoztunk azon a véleményen, hogy a gyilkosok az életünkre törnek, és addig az ágyában maradtunk, amíg azt nem gondoltuk, hogy már biztonságos előbújnunk.

– Hazudni merészelsz nekem?

– Csak az igazat mondom, Nagyuram.

Axióma, hogy amikor valaki hazudni kezd, nagyon meggyőzően és állandóan növekvő repertoárral kell megtegye.

– Meglátjuk – mondta Carlo. – Meglátjuk. – Intett a poroszlóinak. – Tegyétek a létrára!

Tiltakozni akartam, de olyan durván ragadtak meg, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Ruhámat nagyon illetlenül letépték rólam, s a piszkok minden alkalmat megragadtak, hogy a legintimebb helyeken fogdossanak, majd a kínpadhoz vonszoltak. Megkíséreltem szembeszállni velük, de túlerőben voltak, s hiábavaló vonaglásom inkább csak szórakoztatta őket.

Az egyik férfi felmászott előttem a létrán, a másik kettő pedig a magasba emelt, hogy a köteleket a csuklómra rögzíthessék. Egyetlen fordítás a kötélkeréken, és máris úgy függtem ott közszemlére kitéve, akár egy fél marha. Lábujjaim azonnal kitapogattak egy alsóbb létrafokot, hogy csuklómról és vállamról levegyenek némi terhet, mielőtt azonban élvezhettem volna ezt a lélegzetvételnyi pihenőt, bokámat is összefogták és rögzítették. Nem mertem lenézni, de tudtam, hogy most magához a kerékhez kötöttek, s a kötélkerék legközelebbi fordulatára, pokoli fájdalmakat kell kiállnom.

A legkényelmetlenebb helyzetben, amibe egy emberi lény, legyen férfi vagy nő kerülhet, s különösen egy asszony csak férfiak társaságában. Igyekeztem felkészíteni magam a rám váró megpróbáltatásra, akkor láttam meg Carlót. A férfi átjött a falnak döntött létra alatt, s a létrafokokon keresztül, amelynek támaszkodtam, engem nézett. Az igazat megvallva nem csak az arcomat vizsgálgatta, hiszen mindenemet jól láthatta, kivéve, amit a rendszertelenül elhelyezett fél tucat faléc eltakart.

Carlo még sosem látott ruhátlanul, s tudtam, hogy tetszik neki a látvány.

– Tragédia lenne ennyi szépséget megsemmisíteni – mondta. – Rajta, valld be nekem úrnőd bűnét! Papírra veted, és egy hajszálad sem görbül. Erre szavamat adom. S mi több, cserébe az én rabszolgám leszel. Lefogadom, sokkal élvezetesebbnek találod majd a szolgálatot mellettem, mint Johanna mellett.

– Sosem hagynám el az úrnőmet, Nagyuram – mondtam. Még ha hajlottam is volna rá, hogy megtegyem, tisztában voltam Carlo ígéreteinek súlyával. Semmit sem értek. Abban a pillanatban, ha írásban megvádolnám Johannát, még jobban kiszolgáltatnám magam, és soha nem változtathatnék a vallomásomon.

Ha pedig így is úgyis meg kell halnom, nem érdemes rossz hírbe keverni a becsületemet.

– Csak nem hiszed, hogy szembeszegülhetsz velem? – kérdezte Carlo. – Egy cserfes kislány, egy pénzért vett rabszolga? Csiklandozzátok meg egy kicsit! – utasította a fogdmegjeit.

Nem tudtam mit forgat a fejében, de meglepődtem, amikor egy suhogó pálcával a fenekemre vágtak. Egy pillanatig annyira megdöbbentem, hogy nyikkanni sem tudtam, de a fájdalom egyenesen az ágyékomba hasított, s fejemet hátravetve teli tüdőből sikoltottam. Sikoltásom ösztönözni látszott a gonosztevőket, s azt hiszem még ötször csaptak rám, bár a második után felhagytam a számolással. Így felfüggesztve és kikötve képtelen voltam kivédeni az ütéseket, pedig igyekeztem testemet egyik oldalról a másikra rántani, miközben szárazra üvöltöttem a tüdőmet.

Testem vonaglása nagyon kedvére lehetett Carlónak, mert mialatt én ide-oda himbálóztam, a létrafokokon átnyúlva megfogta a mellemet.

A fájdalom az ütlegek abbahagyása után sem csökkent, s könnyek szántották végig arcomat, melyet félig eltakart előre hulló hajam. Carlo nagyon is gyengéden simította hátra, hogy jobban lásson.

– Meggondoltad magad? – kérdezte. – Csak alá kell írnod a papírt. Én leírok mindent, ami szükséges.

– Az úrnőm ártatlan, semmilyen gaztetthez sincs köze – zokogtam. – Ahogy nekem sincs. – Legalább félig igazat mondtam.

Carlo ujjai köré tekerte hajamat, amit egy pillanattal korábban még simogatott, s két létrafok közé húzta a fejemet.

– Ostoba lány – mondta. – Nem jöttél rá, hogy elpusztíthatlak?

– Istenbe helyezem bizalmamat, Nagyuram – feleltem, s igyekeztem könnyeimet szipogássá fékezni. Rövidesen ismét szükségem lesz rájuk, gondoltam.