Felicita megrázkódott, összeszedte magát, a bőrtáskából elővett két újabb bársonybélésű bilincset, az egyiket rákattintotta Catalina bokájára, aztán hirtelen kirántotta a térdelő nő alól a lábát, s mielőtt az rúgkapálni kezdett volna, a bilincs másik karikáját rákattintotta az ágyoszlopra.
Mire a másik bilincset Catalina lábára tette, a nő ráeszmélt, hogy mit akarnak vele, s vadul rugdalózni kezdett, úgyhogy Felicita egyedül képtelen volt a másik lábat az ellenkező ágyvégen magasodó oszlophoz kötözni. Isabella azonban már kibocsátotta a térde közül Catalina nyakát, hiszen összebilincselt kezével, ágyoszlophoz húzott bal lábával épp eléggé rögzítették ahhoz, hogy ne szabadulhasson. Így aztán Isabella kényelmesen megkerülte az ágyat, s Felicitával együttes erővel feszítették ki Catalina másik lábát is, s bilincselték hozzá a másik ágyoszlophoz.
Catalina hason feküdt, két lába pattanásig széthúzva; mivel csuklója elöl volt megbilincselve, most, hogy a feje kiszabadult Isabella rákulcsolódó térdei közül, üggyel-bajjal felkönyökölt, s ezzel önkéntelenül fölpúposította ülepét, valósággal odakínálta a két nő tekintetének a lába közt húzódó, a kifeszített testtartástól enyhén megnyíló szemérmét.
Egyikük sem szólt. Az előbb még sikoltozó Catalina már csak halkan nyöszörgött, szepegett; Felicita karja lehanyatlott, ő maga hátradőlt, a falnak támaszkodott, lába remegett, arca falnál is fehérebb volt; Isabella dús keble úgy emelkedett, süllyedt mint a vihar után megcsituló tenger.
Catalina hófehér, makulátlan bőrén vörös hurkák húzódtak. Mivel Felicita mögötte állt fenyítés közben, a korbácsnyomok a fenék vágásával párhuzamosan szabdalták végig az ülepet; de jutott belőlük jócskán a combokra és a csípőre is.
Catalina egész teste megfeszült, mintegy felkészülve a további ütésekre. A meg-gör¬csö¬sö-dő izmok előbb csak meg-megrándúltak, aztán remegni kezdtek, s miközben halkan, s valamiképpen kéjesen búgni kezdte azt az egyetlen szót, hogy ne, ne, ne, mint szélfújta vízfelület, megborzongott a bőre. Aztán az ágyéka megnyílt, s a meszelt fal fehéréről visszaverődő napfényben megcsillant a lábközötti hosszanti vágás, s a vöröses-ezüstös fényben kibukkant a csikló miniatűr tornya is. A fenék izmainak ösztönösen védekező megfeszülése megnyitotta a két nő részint sóvár, részint diadalmas pillantása előtt a fenék kerek lyukát is: előbb csak a két félgömb nyílt meg még jobban, mintha valóban labdák lettek volna, melyekbe még több levegőt fújnak; ekkor láthatóvá vált egy rövid, cikcakkos vonal, s ahogy az izmok görcsös feszülése remegésbe ment át, úgy nyílt szét e vonal, s nyílt meg a kis barnásrózsaszínű lyuk.
A lassított filmszerű mozgás látványa szinte önkívületi állapotba hozta Felicitát. Kiejtette kezéből a korbácsot, térde megroggyant, ő maga lágyan előreesett, puhán, mint magasból földre hullajtott muszlinsál.
– Édes, drága Catalina, nagyon megkínoztalak, ó szegénykém, drágám... – susogta önkéntelenül, s keze, arca lágyan lecsapott a remegő seggre; arca, szempillája végigsiklott a forró korbácsnyomokon, s az érintésre Catalina előbb halkan fölsikoltott fájdalmában, de kisvártatva kéjes sóhaj hagyta el ajkát.
Felicita ajka apró csókokban futott, kúszott, tapogatózott fölfelé, a szájának magát mintegy odakínáló, kibomló szeméremajkak irányába; a nyelv már elhullajtotta első csöp¬pecs-ké¬it a bársonypuha combokon, melyeken keményen domborodott immár a korbács hagyta domborzat – de a száj, a nyelv nem érhette el célját.
Súlyos kéz hullt Felicita vállára, s olyan durván rántotta el, hogy a lány hátratántorodott.
Ugyanakkor a megfeszüléstől remegő fenekű Catalina ellazult, egész hosszúságában kinyúlt az ágyon, karját előrenyújtotta; puha rongyként hevert a szétdúlt ágyneműben, csak szétfeszített lába belső felén rajzolódott ki a kényszeredett testtartás által kinyújtott izom.
– Fékezd magad, te kis nyalánk! – sziszegte Isabella; hangja azonban rekedtes, erőltetett volt, mintha nehezen törne föl torkából. – Megkapod, neked adom, de előbb...
A kijelentésbe foglalt ígéret, illetve fenyegetés új erőt öntött Isabellába, aki maga is ellágyult, átnedvesedett részint a viaskodástól, de főleg a szétfeszítve kiszolgáltatott, farán korbácsnyomokat viselő, az imént még sikoltozó, most épp halkan pityergő vetélytársnője láttán. Amikor Felicita ráborult a gömbölyű, fehér seggre, féltékenység hasított belé, s mindjárt utána tán azért akarta volna félrelökni a kipirult arcú, szőke hóhérleányt, hogy maga bújjon a helyére, nem is Catalina lába közé, hanem mellé, az ágyba, s tán már a keze is mozdult a blúzához, hogy kigombolkozzék.
De aztán megkeményítette magát, eszébe idézte, amit erre a napra tervezett; azt, amit Catalinának szánt, s amit magának tartogatott. Úgyhogy, amikor félretolta Felicitát, inkább az eljövendő biztos gyönyör halogatásának gyönyörűsége járta át; s ezt még csak tovább ízesítette a bosszú – a kettős bosszú – fanyar friss, forró zamata.
Tehát kihúzta magát, megvető pillantást vetett a fal tövében kuporgó, combját összeszorító, bőrnadrágos, nyersselyem blúzos, ziháló Felicitára, megkerülte az ágyat, megállt Catalina kinyújtott, bilinccsel egybefűzött kezénél, melynek ujjai most ernyedt fürtökként konyultak le.
Catalina hallotta a lépéseket, érzékelte, hogy ismét a fejénl áll meg valaki, úgyhogy fölemelte arcát a gyűrött takaróból. Haja borzasan hullt előre, egy pár vékony tincs beletapadt könnyeibe, s keretbe foglalta szemét; ajka duzzadt volt, részint a alvástól, részint a sírástól, sikoltozástól.
Gyönyörű nő! Ezt az egyet nem lehet elvenni ettől az aljas kígyótól! Ez jutott eszébe Isabellának, amint ott állt, lábát szétvetve, vetélytársnője fölött.
Catalina megpróbált Isabella szemébe nézni; de az olyan közel állt hozzá, hogy képtelen volt annyira fölszegni a fejét.
Hangja sírós, fátyolos volt, amikor megszólalt:
– Mit akarsz még tőlem?
– Ó semmi olyat, amit ne tudnál könnyen, ha nem is szívesen teljesíteni. Különben már mondtam: a rabszolganőm leszel. S mint ilyen, a kutyám. S az engedetlen eb természetesen a legkisebb vétségért is megkapja a korbácsot.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
Isabella fölényes mosolya a semmibe veszett, hiszen csak a szoba túlsó sarkában kuporgó, a beszélgetés hatására éledező Felicita láthatta.
– Hogy mennyire gondolom komolyan, azt az imént tapasztalhattad – mondta Isabella, s nevetve folytatta: – A seggeden lévő jelekből ítélve pedig még mindig érzed.
Catalina fölnyögött; a hang nem hatott valami őszintének.
Isabella folytatta:
– Most mindjárt megkapod az öltözéket, amiben járni fogsz. Ha nem kimondottan tetszik, vigasztalódj azzal, hogy nagyon csinos leszel benne... És kívánatos... Egyelőre azonban csak nekem lehetnek óhajaim, s biztos lehetsz benne, hogy lesznek is. És mostantól fogva, ahogyan az egy luxuskutyushoz illik, négykézláb fogsz járni a jelenlétemben...
– Ezt nem kívánhatod tőlem!
– Felicita! – csattant föl Isabella. – Még egy engedetlenség, és megtáncoltatod ezt a hitvány szukát. A testtartása éppen megfelelő!
– Igenis, úrnőm! – húzta ki magát a szőke Felicita, s arca újfent kigyúlt, szemében ádáz fény csillant.
– Négykézláb fogsz járni, s csak akkor szólsz, ha megengedem. Felicita, tépd le ezt az inget erről az ebről!
Felicita megkerülte az ágyat, szembe került egykori úrnőjével. Áthúzta Catalina fején a rövid éjszakai ingecskét, s lehúzta a csuklójáig. Ott aztán egyetlen mozdulattal kettéhasította a könnyű anyagot. Catalina Fuentes – az esemény olyan váratlanul ment végbe, hogy legnagyobb meglepetésükre mind Felicitát, mind pedig Isabellát meglepte – anyaszült meztelenül feküdt az ágyon.
Micsoda különbség! Catalina már addig is jóformán meztelen volt. Az ing csupán a derekáig takarta, s vonaglás közben az is fölcsúszott a háta közepéig. Mindamellett nem volt teljesen pőre! Mivel hason feküdt, melléből csak annyi látszott, amennyi kidomborodott kétoldalt a ránehezedő felsőtest súlya alatt. S jóllehet ágyéka teljesen szabadon volt, az ajkak mellett kétoldalt selymes szőrzet dús erdeje húzódott... Nem is erdő, csupán csak liget! Hiszen az erdő, az igazi erdő, a háromszögletű, a dús, a szövevényes, az indákkal át- meg átszőtt – az nem látszott.
És mégis akkor lett igazán meztelen, s mint ilyen, fenségesen szép Catalina Fuentes, amikor Felicita keze nyomán lefoszlott róla az a ruhadarabocska, ami már jóformán semmit sem takart.
Isabella nem is tudta megállni szó nélkül:
– Szép vagy, Catalina! Hát megadatott, hogy én is lássam azt, amit olyan szívesen mutattál meg... neki is...
– Ne bánts, Isa, bocsáss meg – nyöszörgött a szép meztelen Catalina. – Én nem akartam, ő akarta...
– De megtettétek!
– Bevallom, beismerem. Bocsáss meg, hűséges leszek hozzád, szolgálni foglak... Tudom, hogy kiforgattál mindenemből... De te jószívű vagy. És már megbüntettél, megverettél. A cselédemmel vesszőztettél meg, nem elég, még nem volt elég?
Isabella testét forróság járta át e szavakra, s Catalina bizonyára a nyelvét is leharapja, ha tudja, hogy könyörgésével csak még jobban fölizzítja vetélytársnője, egykori ba¬rát¬né¬ja bosszúszomját.
– Öltöztesd föl, Felicita – parancsolta Isabella, aztán a meztelen Catalinához fordult: – Térdre!
Catalina üggyel-bajjal maga alá húzta a könyökét, s föltámaszkodott.
Felicita fölvette a padlóra ejtett, fehér-fekete foltos ruhadarabot. Fűzőféleség volt, mely elöl zárt volt, hátul pedig végig lyuggatott; a lyukakban vékony szíj volt, amivel az egészet tetszőleges szorosságúra lehetett összehúzni. A lyukakat és szíjazatot eltakarta egy hosszú, az egész ruhadarabon végighúzódó, a jelmez anyagából készült hajtóka.
A fűző maga bőrből volt, s a külsejét rövid szálú, agárfoltos prém borította. Hátul derékig ért, szabadon hagyta, sőt, amint Felicita szorosra húzta a fűzőket, kidomborította Catalina hátsó felét. A hason mélyebben nyúlt le, egészen a fanszőrzet hasi pereméig, mintegy nyílszerűen. Az ebruha peremébe fűzött, halcsont tartotta mereven a lágy hasat részben beborító elülső lebenyt.
Az ebkosztüm beborította az egész hátat, s széles vállpántok formájában bukott át a mellekre; de a melleket kikerülte, teljesen pőrén hagyta.
– Olyan szorosra, ahogyan csak lehet!
Felicita a hason fekvő Catalina hátára térdelve húzta pattanásig a szíjakat, s ahogy Catalina dereka egyre karcsúbbá, a szó szoros értelmében darázsderékká változott, úgy domborodott egyre nagyobbra, kerekebbre a feneke. Catalina halkan nyöszörgött, jajgatott a fűző szorításában, de vagy azért, mert méltóságán alulinak tartotta, vagy azért, mert félt a büntetéstől, annyi bizonyos, hogy nem tiltakozott fennhangon. Csak derekának vonaglásából, széthúzott lábának megfeszüléséből, ülepének körkörös mozgásából látszott, hogy nincs ínyére ez az öltöztetés.
– A nyakörvet!
Felicita fémveretes bőr nyakörvet vett elő a táskából, s Catalina nyakára csatolta. A nyakörv bőségét úgyszintén fűzőkkel lehetett szabályozni; belseje sárga selyemmel volt kibélelve, úgyhogy a legkisebb mértékben sem sértette a nyak finom bőrét; úgyszintén sárga volt a hosszú – több méteres! – póráz, amit Felicita a nyakörv csatjára kattintott rá.
– Az álarcot hagyd egyelőre. Látni akarom az arcát, amikor átsétálunk vele az arénába.
– Hogyan!? Ki akarsz vinni innen! Ezt nem teheted...!
– Ötöt!
Catalina fel sem foghatta, mit akar mondani Isabella azzal hogy ötöt, már el is csattant a fenekén az első korbácsütés. Felüvöltött.
– Ne siess vele – intette Isabella Felicitát. – Úgy túl könnyen túl lesz rajta. Nézd, hogy tornászik, terpeszkedik... Most!
A korbács süvítve szelte át a levegőt, s épp akkor csapott le Catalinára, amikor az feldomborította az ülepét.
– Ne, könyörgök, elég volt. Jaaaj! Ne, az égre kérlek. Irgalom...
– S mivel mostantól fogva az én kis ölebem lesz, kutyanevet fog kapni... Mit szólnál ahhoz, édes Felicitám, ha... mondjuk… – Isabella eltűnődött, szórakozottan elbámult, mint aki valóban valami kedves kutyanéven gondolkozik; aztán hirtelen: – És három!
A korbács újra lecsapott, Catalina üvöltve hányta-vetette magát az ágyon.
– Legyen Kitty a neve! Milyennek találod?
– Kitűnőnek! – pihegte, lihegte Felicita, aki alig várta, hogy elhangozzék a következő vezényszó.
Isabella azonban nem látszott sietni.
– Ugye engedelmes leszel, Kitty? Szófogadó, ahogyan illik... Most válaszolhatsz, sőt ajánlom, hogy válaszolj, mert még nem értük el az ötöt, de könnyen megtoldhatjuk még öttel...
– Engedelmeskedem, Isabella, minden úgy lesz, ahogy akarod. És bocsáss meg, könyörgöm, bocsáss meg...
– De hiszen én most már nem haragszom, édesem... Négy!
– Neee! Júúúj! – visított fel Kitty. – Nem lehetsz ilyen kegyetlen... Ne, jaj ne... Mindent megteszek, mindent, amit csak kívánsz...
– Engedelmes leszel, Kitty?
– Igen.
– Es engedelmeskedsz Felicitának is?
– Neki miért?
– Öt!
A lecsapó korbács alatt Catalina-Kitty szinte a levegőbe emelkedett, aztán visszahullt az ágyra, s egy darabig ide-oda vetette magát a gombóccá gyúrt párnán, a hurkává sodródott takarón.
– Engedelmeskedem! – zokogta.
– Akkor most szépen átsétálunk az arénába. Rendben? Hozzád beszélek, Kitty!
– Rendben, rendben!
– Téged Felicita fog vezetni pórázon, s hogy megszokd a négykézláb járást, s nehogy véletlenül föl merj egyenesedni, össze fogja kötni a csuklódat és a bokádat... Hallod, Kitty?
– lgen.
– És mit szólsz hozzá?
– Úgy lesz, ahogy te akarod.
– Ezt már szeretem... Hallod, Felicita, minden úgy lesz, ahogy mi akarjuk... Erre igazán nem számítottam... Hogy ilyen készséges legyen, az szinte túlzás! No persze, útban az arénába, át kell mennünk az udvaron, s bizony megeshet, hogy Phil valamelyik barátja éppen kint jár. De az is lehetséges, hogy a személyzetből van éppen valaki az udvaron... Ezt bizony számításba kell venni...
– Csak nem akarsz ilyen helyzetben idegeneknek megmutogatni!
– Pontosan ezt akarom. Te, Felicita, ez a Kitty megint kérdezetlenül szól. Mit érdemel ez az engedetlen?
– Korbácsot! – kiáltotta lelkesen Felicita, s kifújta az arcába hullt szőke hajtincset.
– Neee! Megígértétek! Minden úgy lesz, ahogy akarod, csak ne bántsatok!
– Hármat! Erősebben! És gyorsabban! Rajta!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése