Az ötlet persze – mint általában – remekül hangzott, csak a kivitelezés futott vakvágányra szörnyen. Tény, hogy van még mit csiszolni a konyhajártasságomon, de a tiramisut végtelenül egyszerű összerakni, volt már úgy, hogy még nekem is sikerült. Hát ez nem az az alkalom volt…
Mikor kitaláltam, hogy meglepem Andrást, még nem is sejtettem ezt, de aztán egymást érték a tragikus végkifejlet felé mutató ómenek. Merő nagyzásból nem vettem babapiskótát. Mit nekem előre gyártott tészta, majd én sütök jobbat! A masszát pengén összeállítottam, és dagadó kebellel csúsztattam a sütőbe, aztán nekiálltam a krémnek. Ezek az olaszok se komplettek, hogy lehet ilyesmit sajtnak nevezni?- jutott eszembe, nem először, ahogy a mutatóujjam hegyével kóstolgattam a fóliára ragadt fehér, selyemsima mascarponét.
Aztán minden szétfutott: megfolyósodott a krém, megtört a tojáshab, összeesett és megégett a piskóta. Percek alatt dugába dőltem, berúgtam a sütőajtót, de erre meg leugrott a keverőtál a tűzhely tetejéről, és végiglocsolta halványsárga ragaccsal a járólapot.
- A jó kurva életbe, kurva sütő, kurva tepsi, a rohadt életbe, mért nem szakadsz meg te mocsodék, hogy vesztél volna meg, mikor kitaláltak, ez is kiborult, de szét is rúglak, hogy a holdig repülsz, a rohadt életbe…
Most őszintén, lehet, hogy túlreagáltam, de ki vetheti a szememre, hogy maga alá temetett az önsajnálat? Mikor a tetejébe az ujjamat is megégettem a tűzforró sütőformával, végképp eltörött a mécses. Csapkodtam, rugdostam és folyt belőlem a szó megállás nélkül. András talán percekig is ott állhatott az ajtókeretbe fagyva, mire a könnyeimen át észrevettem.
***
Itt lakom. Nem nehéz hazatalálni, csatazaj szűrődik ki az ajtó mögül. Ha Ildi nem tévét néz, akkor éppen öli valaki, nem is túl finoman. Diszkrétebben is lehet ezt csinálni, miért nekem kell mindent megmutatnom? Azért kicsit idegesebben keresgéltem a kulcslyukat, mert irtózatos döndülések rázták a lépcsőházat. Godzilla táncleckét vesz a konyhában? Szezám tárult, és én belecsöppentem egy számumként süvítő szitokáradatba; a kalapomat is lesodorta volna, ha hordok. Ildi, a csendesen mosolygó, szívélyes Ildi épp edényeket rugdalt a konyhakövön, valami sápadt kulimásszal borítva tapicskolt a fiókból kiborult evőeszközökön, és minden egyéb lehetséges módon rongálta a berendezést. Rémálom az Elm utcában… Meglepetésemben nekidőltem az ajtófélfának, és egy darabig csak szótlanul vártam, mikor vesz észre.
- Meg tudnád mondani, legalább körülbelül, hogy mi az ördögöt művelsz?
- Én csak sütit akartam neked csinálni…
- Nekem sokkal jobban tetszett a konyha süti nélkül.
- Ne csináld már te is! Itt minden összeesküdött ellenem, és még rád se számíthatok?! A rohadt életbe az összes sütivel, meg a drágalátos konyháddal is! Tudod mit?! Fújd fel a konyhádat meg a kurva süteményt is! - toporzékolt is hozzá, mint egy négyéves, ha vattacukrot akar. Nagyjából annyira is ragad, test szerte.
Tudtam én persze, hogy infantilis a drága, de ez akkor is egy pokoli jó érv volt amellett, hogy a legkézenfekvőbb kezelés mellett döntsek.
Mert bizony ez hiszti, akkora, hogy tán még a Geiger-számláló is mutatná. Megkockáztattam, hogy hátat fordítok neki, amíg leteszem a táskát meg a kabátot a kezemből, aztán a maszatfoltokat kerülgetve becserkésztem a mosogatótálcát, ami csodamód háborítatlan maradt a földindulás során, és ráérősen patikaszer után kezdtem kutatni benne.
Aha, itt a lapos fakanál. Nem az unalomig ismert klasszikus fajta, hanem igazi modern, formatervezett - egybeszabott spatulaszerű jószág, a vége felé szélesedő, finoman hajlított célszerszám. Még a görbülete is olyan, mintha direkt hisztiző lányok fenekéhez találták volna ki. Ildi elkerekedett szemekkel figyelte a kezem, és fürgén a kamraajtóhoz hátrált, mikor meglátta, mit találtam. Mindkét kezét a hátuljára szorította, és úgy tapadt a nyomorú nyílászáróhoz, mintha össze lennének nőve.
- Nem verhetsz meg, amikor éppen egy világ dőlt össze bennem! Egyszerűen nem tehetsz ilyet!
- Meglátjuk. Gyere csak ide!
Szaporán rázta a fejét, a száját összeharapta, a világért se vette volna el a kezeit, egy pillanatra sem, a stratégiailag leginkább védelemre szoruló területről. Felé nyúltam, erre még inkább hátradőlt, kifeszült, hogy ellentartson, ha megpróbálnám elhúzni. Így hát nem is a vállát kaptam el, inkább a fülét. Nem vagyok én barlanglakó, nem csavartam meg, nem szaggattam le, épp csak annyira szorítottam, hogy ne akarja rángatni a fejét.
Menten megragadta a karomat, nyilván neki is kellett még az a fül, úgy tűnt pillanatnyilag jobban félti, mint a fenekét. Meggyőzőnek szánt hangon kezdte ecsetelni, milyen megpróbáltatásokon ment keresztül a házias serénykedés során, csakis az én kedvemért, miközben óvatosan masíroztunk kifelé a romokon keresztül.
Nem mentünk messzire, legfeljebb öt-hat méternyit. Ildit még vitte volna a lendület, a magyarázkodásra koncentrált, meg is lepte, mikor sorompóként az útjába került a jobb lábam. Félig fölléptem az előszobában körbefutó harminc centis szegélyre, de a markomba kaparintott fület tovább vezettem – a többi úgyis engedelmesen jött utána.
Nagyon helyes! Figyeltem mikor billen meg – amint a csuklómról támasztékot keresve átfogott a bokámra, én is elvettem a kezem, és ahogy egy szusszanással elterült a combomon, ballal átkaroltam a hátát, szorosan a hóna alatt. Két lábbal állt a földön, ha nem is a szó átvitt értelmében, de legalább azt sikerrel megakadályoztam, hogy lekuporodva elrejthesse az ülepét a kitüntetett figyelem elől. A másik kezemmel macsósan a farzsebembe tűztem a fakanalat, amíg kisebb igazítást hajtottam végre a ruházatán. Hála az égnek, a tébolygáshoz játszóruhát vett: a körgumis pamutnadrág a legcsekélyebb ellenállást sem tanúsította, amikor a bugyival együtt lehámoztam a kiszemelt célterületről – a gazdájától meg éppenséggel nemigen futotta többre a verbális agressziónál.
A fújtatásból ítélve Ildi ugyan hamar taktikát váltott, szívesen felegyenesedett volna, de momentán nem volt abban a helyzetben. Eszemben sem volt ismét szabadjára ereszteni, ez a lakás mára már eleget látott a rapszodikus lakberendezési ötleteiből. Megmarkoltam a gyógyhatású konyhaeszközt (könnyű darab, nyugodtan odasomhat vele az ember) és nekiláttam, hogy interpretáljak egy nyugtató ritmusú dobszólót hisztéria ellen.
A rosszindulatú süteményekről szóló monológ nyomban új elemekkel tarkult, majd végképp elenyészett. Ildi eleinte olyasformán billegett, mint a hortobágyi gémeskutak, csak sokkal hangosabban nyekergett hozzá, később, ahogy kezdett egy kis színt kapni a hátsó fele, népitánc-bemutatót improvizált. Egyelőre maradtunk a sebes csárdásnál – az ütemet én diktáltam: egyet jobbra, egyet balra, még nóta is volt hozzá. Talán a pentaton bicegett itt-ott, viszont rafinált hajlításokkal cifrázta.
Aztán, mikor belejöttem, pergőbb latin ritmusra váltottunk. Lássuk, hogy megy a lambada! Nem lehetett okom panaszra, egy jóval filigránabb lány is megirigyelhette volna ezeket a figurákat. A dallam is változott, a csujogatósra vett apróbb sikkantások helyét átvették a hosszan kitartott ÁÁÁÁÁÁ-k és ÓÓÓÓÓÓÓÓ-k, de én nem bántam, egész addig, míg egy szusszanásnyi szünetben el nem hangzott a kőszívű mocsokláda titulus.
Komolyan a lelkemre vettem a megjegyzést, a fakanalat megperdítve a hátlapjával meg is egyengettem válaszul a popsiján az ülőpárnácskáknak becézett érzékenyebb részt kissé. Az eredmény legalábbis meglepőnek volt mondható. A szomszéd papa, ha ezt hallotta, nyilván ész nélkül söpört a légópincébe…
A tiltakozó hangok lassan panaszossá szelídültek, elérkezettnek láttam az időt, hogy megérdeklődjem, ami leginkább foglalkoztatott:
- Na, kiment már a gőz a fejedből?
- Igen… igen…
Pazar. Dolgos kezem megpihenhet. Könnyed mozdulattal – amúgy dzsémszbondosan - a hátára könyököltem.
- Volna itt még valami. Kötöttünk egy egyezséget. Ugye még emlékszel rá?
- Milyen egyezséget…?
- Olyasmi állt benne, hogy nem minden szót muszáj használni a magyar nyelvben, amit ismersz.
- Nem fordul elő többször, csak ne üss tovább! Kérlek!
- Én szeretnék hinni neked, csakhogy ezt már legutóbb is ígérted. Akkor állapodtunk meg abban, hogy minden csúnya szóért ötöt kapsz a fenekedre. Így volt?
- Neee… nem birok ki többet!
- Tudod egyáltalán, hányszor mondtad ki csak azt, hogy kurva?
- Nem.
- Nézd, nekem is van szívem, még ha nem is hiszed. Nagyvonalú leszek, megszámítom neked az egész dolgot húszban.
- De nagyon fáj! Nem lehetne legalább később…?
- Mindenkinek jobb az, ha előbb túl vagyunk rajta. Az ajánlat csakis most áll. Egyébként legalább tizenötször ötöt kéne kiosztanom, a legóvatosabb becslés szerint is. Nem így van? Válaszolj szépen.
- De igen…
- És mit döntesz?
Rövid csend.
- Inkább a húszat.
- Jó kislány.
Így hát átvettük az intenzív Grétsy-porgramot is. Magamban számláltam az újabb dózist, Ildi közben serényen emelgette a lábait, időről időre hátrarúgott, még a kezével is kaszált párat a kidüllesztett feneke irányába, de mivel pont a hóna alatt fogtam, ez eleve reménytelen kísérletnek bizonyult. Talán nem volt felhőtlenül boldog, már csak az előszobát betöltő, keserves jajdulásokkal kombinált siránkozásból ítélve sem, de nekem se volt már igazán kényelmes fél lábon ácsorogni, szóval nem nyújtottam túl hosszúra az anyanyelvi kurzust.
Mikor kitelt az alku, szemügyre vettem a szélesvásznú hátsót. Színpompás volt, akár egy trópusi naplemente.
A válla alá nyúlva talpra segítettem a bűnbánóan hüppögő garázdát, aki nyomban meg is ragadta az alkalmat, hogy megtapogassa a fenekén végbevitt dúlás nyomait. Elősimogattam az arcát a hanyagul felkötött konty romjai alól. A sírdogálástól kivörösödött szemét és orrát mintha divattervező álmodta volna meg direkt a pecsenye pirosra vert alfeléhez. Nyomtam egy puszit a homlokára, hogy láthassa, részemről nincs harag, pedig összeszipogta a kedvenc pulcsim vállát közben, aztán a szavát vettem, hogy katonás rendet vág a széttombolt konyhában.
Az esti filmet a szőnyegen hasalva nézte, közben piskótakockákat mártogattunk vaníliás krémsodóba, amit Ildi választékosan csak repedtsarkú süteményként emlegetett a továbbiakban. De büszkén mondhatom, hogy legalább megemlegette…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése