Levél

Szia, Kicsilány,

Talán mondanom se kell, mennyire meglepődtem, amikor megkaptam a leveledet, amelyben a segítségemet kéred. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek… Hiszen még fél éve sincs, hogy beszéltünk erről. Vagy már elfelejtetted?

Mondjuk az igaz, hogy akkor nem te szóltál, hanem a rendőrkapitány ismerősöm hívott fel, hogy gyorshajtáson kaptak egy kislányt, akinél megtalálták a névjegykártyámat. Akkor a barátom belement abba, hogy a minimális büntetést kapd (1 hónapra elvették a jogsidat), mivel ő is úgy gondolta, hogy egy másfajta büntetés biztosan hatékonyabb. Emlékszel rá? Nem hiszem, mivel akkor most nem lennél ilyen nagy bajban….

Pedig azt hittem, hogy azt a leckét egy életre megjegyezted. És tessék, alig fél évvel később még nagyobb hülyeséget csinálsz! Jogosítvány nélkül, 80-nal menni lakott területen. Ráadásul az igazoltató rendőrt bokán rúgni… Szerinted mit fogok csinálni veled????

Első lépésként talán nem árt felfrissíteni az emlékezetedet, mi is történt fél éve…

Akkor sem volt elég, hogy szabálytalankodtál, de még neked állt feljebb, és igen szemtelenül viselkedtél a rendőrökkel szemben. A barátom teljesen feldúltan fogadott. „Jó ismerősöd az ifjú hölgy?”, kérdezte zaklatottan. „Mert ha nem, akkor nem csak a gyorshajtásért kell felelnie, de hivatalos személy elleni erőszak miatt is feljelentem…”

Mit felelhettem volna… Védeni kezdtelek, hogy biztosan nehéz napod volt, stb. „Rendben van, akkor elnéző leszek”, mondta a főkapitány. „De a jogosítványa ugrik 1 hónapra. És ha a helyedben lennék, akkor úgy elverném a kis popsiját, hogy legalább egy hétig ne tudjon leülni.”

Erre csak bólogatni tudtam, mivel én is ugyanerre az elhatározásra jutottam…. És ebben megerősített az első mondatod, amikor elővezettek a rendőrök: „Na, itt van még egy nagyokos”.

Most már tudom, hogy abban a pillanatban kellett volna a térdemre fektetni és a rendőrök előtt alaposan elnáspángolni a popsidat - de ami késik, nem múlik… Így viszont csak megragadtam a füledet, és minden tiltakozásod és szitkozódásod ellenére kivezettelek a kocsihoz.

Úton hazafelé én csendben vezettem, neked viszont akkor sem állt be a szád. Szidtad a rendőröket, hogy nincs jobb dolguk, mint veled foglalkozni, az igazi bűnözők persze nyugodtan garázdálkodhatnak… Szidtál engem, hogy mit képzelek, így megalázni téged mások előtt… És persze mindenki más hibás volt, csak éppen te magad nem…

„Ne feszítsd még jobban a húrt, ifjú hölgy”, feleltem, amikor már kezdett megfájdulni a fejem. „Már így is életed fenekelése előtt állsz.”

Na, ezzel csak olajat öntöttem a tűzre! Szerencsére már közel voltunk a lakásomhoz…

Amikor megálltunk, a karodnál fogva kirántottalak a kocsiból, majd 2 csípős fenekessel mozgásra ösztökéltelek. Persze nem nagyon akaródzott engedelmeskedni, így jó párat rá kellett csapnom a popsidra, mire megtettük a pár méteres utat az ajtóig.

A lakásban nem sok időt hagytam a gondolkozásra, azonnal a legközelebbi ülőalkalmatossághoz rángattalak. Leültem, keresztbe fektettelek a térdeimen, és jó erőset a nadrágodra csaptam.

„Kabbe!!! Mi a fenét képzelsz???”, jött a válasz.

Én viszont jól tudtam, hogy most még nem alkalmas az idő kommunikációra, ezért szótlanul folytattam a fenekelésedet. Minden erőmet beleadtam az ütésekbe, mivel jól tudtam, hogy a farmer anyaga igen sokat elnyel a fenekesek hatásából. Először az egyik félgömbre csapott le csípősen a tenyerem, majd következett a másik oldal, végül középen fejeztem be egy sorozatot.

Egészen addig tartottam ezt a ritmust, amíg az első „auuu” el nem hangzott tőled. Ekkor taktikát váltottam. Hatszor egymás után ütöttem az egyik félgömbre, pontosabban a popsi alsó részére, ahol már a combokhoz kapcsolódik, majd ugyanezt megismételtem a másik oldalon is.

Ez már hatásosnak bizonyult. Már a második sorozatnál hátrakaptad a jobb kezedet a popsidhoz, így próbálva kivédeni a csípős ütéseket. Amikor a csuklódat a derekadhoz szorítottam, nem maradt más védekezés, mint a popsid tekergetése, valamint a lábaiddal való kalimpálás.

A negyedik sorozat végén már minden fenekest „auuu”-zás kísért, sőt egy „Ne!” is elhangzott, bármennyire is próbáltad eltitkolni, mennyire sajog a popsid.

„Akkor talán most beszélgethetünk”, mondtam, miközben megsimogattam a popsidat. Mit ne mondjak, ez a tenyeremnek is jól esett, mivel igen alaposan sajgott az is. Csak egy tudat töltött el elégedettséggel: a te popsid még jobban fájhat. „Az egy dolog, hogy gyorsan hajtottál, de a viselkedésed egy 4 éves gyerek esetében is elfogadhatatlan lenne. Ha én nem ismerem a főkapitányt, akkor most a fogdában töltöd az éjszakát, majd mehetnél a bíróságra, hivatalos személy elleni erőszak vádjával. Úgyhogy örülj, hogy csak a feneked sajog most.”

„Örüljek? Te hülye vagy! Engem még senki sem fenekelt el, soha. Inkább te örülj, hogy nem jelentelek fel. Ami még megtörténhet, ha most azonnal nem engedsz el.”

„Akkor menjünk szépen sorra. Először is, nem sértegethetsz. Mostantól minden egyes csúnya szó, vagy sértés 5 plusz fenekest jelent. És ha túl messzire mész, akkor a végén még a szádat is kimosom szappannal….”

Az utolsó szavaknál meglepetésszerűen kiosztottam az 5 fenekest. Az ütéseket 5 „auuuu” és egy „hülye” kísérte.

„Úgy látom, eléggé lassan tanulsz”, mondtam, és a bal kezemmel átölelve a derekadat, ismét 5, igen csípős fenekest osztottam ki a popsidra. Tanulva a korábbiakból, ezt azt ötöt mind egy helyre kaptad.

Mivel most csak a most már szokásos „auuuu”-k kísérték az ütéseket, ezért folytattam: „Másodszor, éppen itt volt az ideje, hogy valaki végre a térdére fektessen. Ha ez korábban történik, akkor az sokkal jobb lett volna mindenki számára. Harmadszor pedig, éppen a rendőrfőnök javasolta az alapos porolást, mint büntetést. Vagyis tessék, ott a telefon, hívd a rendőrséget. Szerintem, ha kijönnek, akkor ők is sorban a térdükre fognak fektetni. Remélem, kezded érteni a helyzetet…”

„Rendben, rendben. Oké, elfenekeltél, megérdemeltem, bla-bla-bla. Remélem boldog vagy, és akkor felkelhetek.”

„Természetesen felkelhetsz, de csak azért, hogy a nadrágodat levedd.”

„Mi van? Te tényleg megőrültél. Már elfenekeltél…”

„Ez csak a bemelegítés volt. Elmondom a pontos büntetésedet. Először 5 percen keresztül fogom porolni a pucér popsidat. Ezt követően 15 percet állsz a sarokban, elgondolkozva, hogy miért is sajog éppen a hátsód. Majd ezt követően ráhajolsz a székre, és a fakanállal kapsz 25-öt.”

„Ezt nem gondolod komolyan….”

„De, nagyon is komolyan gondolom. És figyelmeztetlek: ha ellenkezel, akkor csak többet kapsz. Vagyis most elengedlek, te felállsz, szépen letolod a farmerodat, majd visszafekszel a térdemre. Ha azon törnéd a fejedet, hogy megpróbálsz elszaladni, vagy egyszerűen csak nem azt csinálod, amit mondok, akkor először addig náspángollak, amíg nem engedelmeskedsz. És természetesen ez a fenekelés nem számít bele az eredeti büntetésbe. Világos?”

Amikor nem feleltél, kétszer rácsaptam a popsidra, amire gyorsan jött a válasz: „Igenigen!”.

Persze nem hittem neked, így nem is okozott meglepetést, amikor felpattantál, és az ajtó felé próbáltál menekülni. Nagyjából két lépést sikerült csak tenned, és ismét a térdemen találtad magadat. Most mindent megpróbáltál, hogy ne tudjalak a megfelelő pozícióban tartani, így meg kellett küzdenem veled, ami nem is volt olyan könnyű. De végül a két lábadat a combjaim közé, két csuklódat pedig a derekadra szorítva a popsidat éppen a megfelelő helyzetben rögzítettem.

Mivel a tenyeremet nem akartam tovább sajdítani, ezért felkaptam az egyik papucsot a padlóról, és azzal kezdtem el porolni a nadrágodat. Ez így sokkal kényelmesebb és hatásosabb is. Igazából csak abba izzadtam bele egy kicsit, hogy megtartsalak az ölemben, mivel a fenekelés előrehaladtával egyre inkább táncolt a popsid a térdemen.

Először mérgesen követelted, hogy engedjelek el, elég sok sértéssel gazdagítva a mondandódat, majd egyre inkább a kérlelés vette át a főszerepet a reakcióidban. Ennek örültem, de egészen addig nem hagytam abba a porolást, amíg az első szipogás meg nem jelent a sok „Ne… kérlek… fáj…” között.

Ekkor ismét elmondtam, hogy most kezdődik az igazi büntetés, és hogy akkor told le szépen a farmert. Igazság szerint még most is számítottam valami meglepőre, de engedelmesen nyúltál a nadrág gombjához. Végig szemmel tartottalak, miközben kimentem a konyhába az óráért. Be kell vallanom, hogy igazából ez is egy teszt akart lenni, vagyis felkínáltam a menekülés lehetőségét. De mikor visszajöttem, ugyanott álltál, piros pettyes bugyiban, térdig leengedett nadrággal.

Visszaültem a székre, te pedig már felszólítás nélkül feküdtél vissza a térdemre. A feneked azon része, amelyet nem takart el a bugyi, szép piros színben pompázott. De hamarosan megpillantottam az addig tevékenységem eredményét, amikor lehúztam a bugyidat. Meg voltam elégedve a látvánnyal:)

Most nem kellett hadakoznom, hogy a két lábadat ismét a combjaim közé zárjam, és a jobb kezedet is engedelmesen nyújtottad hátra, hogy a derekadhoz rögzítsem. Beállítottam az órát 5 percre, és szépen, komótosan elkezdtelek fenekelni. Nem siettem el a dolgot, de igen alaposan poroltam. Nem hagytam egyetlen centimétert sem érintetlenül a popsidon.

Most már nem szitkozódtál, próbáltad csendben elviselni a büntetést. Az első percben ez nagyjából sikerült is, de ezt követően egyre hangosabb „auu”-zások követték a porolást. A negyedik perc környékén jelentkeztek az első síró hangok, és mire befejeztem, nem egy hisztis nő, hanem csak egy alaposan elfenekelt kislány pityergett a térdemen.

Nagyjából egy percig simogattam a lángoló, vérvörös popsidat, amíg lenyugodtál. Felállítottalak, adtam neked egy papír zsebkendőt, amit halvány mosoly kíséretében fogadtál el. Amikor megtörölted a szemedet és kifújtad az orrodat, a legközelebbi sarok felé mutattam.

„Ne… Vince… Kérlek…. Nagyon fáj a popsim, már tényleg alaposan elfenekeltél. Ígérem, hogy soha többé nem fogok gyorsan hajtani. Tényleg.”

„Sajnálom, kicsim, de még nem hiszek neked. 15 percig gondolkozz el a mai napon történtekről – a sarokban. És persze a nadrág, bugyi marad lent. A popsidat nem érintheted. Nem nézhetsz hátra. Hacsak nem akarsz plusz 25 fenekest.”

Vártam, hogy ellenkezel, de most már tényleg nem akartad a popsidat többnek kitenni, így csak lehajtottad a fejedet, és a sarokba tipegtél. Meg kell mondanom, hogy nagyon szép látványt nyújtottál, miközben a vörösre paskolt popsidat mutattad felém. Kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár sört, előkerestem az egyik fakanalat, majd leültem a fotelbe, és néztem, ahogyan időnként egyik lábadról a másikra helyezted a súlyodat, megmozgatva a popsidat.

Amikor letelt az idő, odamentem hozzád a sarokba, és a fülednél fogva a szoba közepére, a székhez vezettelek.

„Hajolj rá a szék támlájára, mindkét kezeddel támaszkodj a lapjára. Minden fenekest hangosan számolj, és mindegyik után elismétled, hogy soha többé nem fogsz gyorsan hajtani. Megértetted?”

Most már nem volt erőd ellenkezni, csak megadóan bólintottál.

Persze az első fakanalas fenekes hatása meglepetésszerűen ért, és számolás helyett felugrottál, mindkét kezeddel a popsidat markolva.

„Ha felemeled a kezedet a szék lapjáról, vagy nem számolod az ütést, akkor az nem számít bele a 25-be.”

Szipogva hajoltál ismét előre. A következő fenekes alkalmával csak a térdeidet hajlítottad be és a hangos „auuu” után szépen elmondtad a mondandódat: „Egy!!! Soha többé nem fogok gyorsan hajtani.”

A következő fenekes előtt vártam 1 percet, és amikor a popsid már nyugalmi állapotba került, akkor csaptam rá a másik félgömbre. Ismét következett a térdhajlítás, majd pedig akadozó hangon az előírt szöveg.

Ez így folytatódott egészen a huszadik fenekesig. Közben persze minden fenekes után egyre mélyebbek lettek a guggolások (a kezedet természetesen nem merted felemelni), egyre hosszabb idő telt el a popsid „riszálásával”, és egyre tovább szipogtál, mielőtt az éppen aktuális számot kimondtad. Próbáltam minden ütést más helyre elhelyezni, de a már korábban alaposan elnáspángolt popsidat igen érzékenyén érintette a kemény fa érintése.

Amikor már csak 5 fenekes volt hátra, úgy gondoltam, hogy a végét emlékezetessé kell tennem. Ezért közelebb léptem hozzád, bal kezemmel átkaroltam a derekadat, és minden figyelmeztetés nélkül, gyors egymás utánban a popsidra mértem a maradék 5 fenekest. A hatás valóban meggyőző volt… Először próbáltad folytatni a számolást, de szinte azonnal érkezett a következő csípős ütés. Így csak értelmetlen szófoszlányok szakadtak ki belőled, ami hangos sírássá változott az utolsó fenekest követően.

Akkor tényleg azt hittem, hogy megtanultad a leckét. Gondolom, emlékszel rá, hány percig sírtál a vállamon, miközben simogattam a popsidat. És bár azt már nem kértem, akkor is folyton azt ismételgetted, hogy soha többé nem fogsz gyorsan hajtani. És gondolom, arra is emlékszel, hogy mit ígértem, ha esetleg mégis előfordul… Az akkori porolásnak minimum a dupláját. Vagyis tudod, hogy mire számíthatsz most….

Holnap találkozunk.

Vince.