Ijesztgető

/Mondaygirl meséje/

Hasztalanul küszködöm ezzel a nyomorult tolózárral, sehogyan sem akar kinyílni. Hiába, nem gyenge női kezeknek tervezték.

A legjobb az lenne, ha visszamennék a sétányon, amerről jöttem, és kérnék segítséget. Ezt egyszerre több dolog is akadályozza: Egyrészt sötét van, és félek, másrészt, mivel sötét van, egyértelmű, hogy nem látogatóként vagyok itt, hanem tilosban járok, tehát nem szeretném felbosszantani az őrt. Akkor is be kell jutnom.

Úgy látszik, valahol odafent meghallgatásra találtam, mert valaki közeledik, hallom a lépteit a kavicson. Villámgyorsan vetődöm a tiszafa árnyékába, és kíváncsian lesem, ki lehet a késő esti látogató. A kertész, meg valami hosszúlábú, nyakigláb fiatalember. A fiatalember semmi perc alatt elhúzza a nehéz tolózárat, már bent is van. A kertész elköszön tőle, jó szórakozást kívánva. Egyben biztos vagyok: jól fogunk szórakozni, bár ilyen fejleményekre nem számítottam.

Általában egyedül dolgozom, hamisító vagyok, ugyanis. Legyen az irat, vagy bármi más, engem hívnak, ha kényes munkáról van szó. Ez a mostani igen kényes. Egy gyönyörű faliképet kéne lemásolnom, persze jó pénzért. Ez több napos munka, több hónapra elegendő pénzzel.

A kertész alighanem megérzi a rászegeződő tekintetemet, mert a fa felé fordul. Kicsit meglepődik, mikor a fa visszapislog, de aztán halk sikkantás kíséretében, gyorsan eltűnik. Minden este eljátszom vele valami ijesztgetőst, már napok óta. Másképp nem is tudnék bejutni a régiségboltba.

Surrannék befelé, mielőtt eszébe jutna hosszúlábnak bezárni az ajtót maga mögött. A surranás nem is megy olyan jól, mert az alkalomhoz illően (az alkalom a buta kertész ijesztgetése), szépséges, hatalmas és nehéz szoknyát és réklit vettem fel. A fiatalember így csak annyit érzékel, hogy valami meglebbenti a haját, és hideg szelet kavar a háta mögött. Ha nem is ijedt meg túlságosan, azért szerintem elgondolkodik azon, hogy mit is keres itt. Ezen egyébként én is…

Sajna, az ajtót ijedtében bezárja az orrom előtt. Kezdem elveszíteni a türelmemet. Keresnem kell egy ablakot, azon pedig be kell préselnem magam. Csak tudnám, hogy mit keres itt… Látom a zseblámpája fényét, ahogy körbejár az épületben.

Remek. Itt a nyitott pinceablak, és ahogy ellejtek előtte, a lámpa fénye beragyogja a fehér ruhámat. Kicsit le is hajolok, hogy jobban lássa, milyen szép fehérre festettem az arcom, vörösre az ajkaimat. És persze a fekete póthaj. A hatás nem marad el. Előbb a szívéhez kap, aztán hanyatt-homlok menekül kifelé. Szerintem mától élénken hisz a kísértetekben.

Jó. Akkor talán most már bemennék, és elkezdhetném a munkát. Ezzel nincs is gond, viszem a zseblámpát is. Kár, hogy megrepedt az üvege. Azért mert neki már nem kell, még nem kell eldobni… Marhára viszket ez a póthaj, muszáj levennem. Csak nehogy itt felejtsem. Bár az is jó móka lenne.

Lássunk végre munkához. Milyen sok cuccot hoztam: ecsetek, festékek, papírok és rongyok.

Repül az idő, hamarosan végzek, mikor az a furcsa érzésem támad, hogy nem vagyok egyedül. Mindig hallgatok a megérzéseimre, most is így van. Berugdosom a cuccaimat egy sötét sarokba, és megnézem, már megint ki zavar. Az undox fiatalember az, visszajött. A bejárati ajtóval vacakol. Hogy van képe hozzá… Mikor halálra ijesztettem. Mit képzel ez magáról? Na megállj csak!

Kicsit meg kell küzdenie az ajtó alá rakott ékkel, ami az előbb még nem volt ott. Persze, hogy nem, én raktam oda…

Segítek, kirúgom az éket, aztán futás. Már nem küzd az ajtóval, gyönyörű ívben repül befelé. Futtomban még elégurítom a póthajjal díszített fogast, amire igazán nem számított. Érdekes, női hangon visít fel. Megint a szívéhez kap, ma már másodszor. Hogy ez milyen ijedős…. Férfi létére… Mit keres itt? Menne inkább haza.

De nem megy. Szerintem engem keres.

Jó, ha harc, legyen harc. Nagyon sötét van, mindent úgy kell itt kitapogatni. Legjobb, ha a fal mellett megyek, nagyjából már ismerem a járást. Nézzük akkor. Itt van a szép kelengyés láda, ezt ismerem. Középkori lovag, hideg a keze, ez is rendben. „középen” is megtapogatom, igen itt van a rágó, amit a múlt éjjel itt hagytam. A kezébe adom, hátha kell neki…

Oké. Polcok következnek, aztán már az ablak. A polc. Rajta pipaszurkáló, dohányosszelence, megint egy rágó, kisegér, a kelengyés láda kulcsa.

Váááááááááááááá…. Egér? EGÉR? Muszáj engem ijesztgetni? Hallom, hogy a hosszúlábú ellenség felfelé tart, talán mostantól már nem hisz a kísértetekben. Hülye egér! Én is hülye vagyok, mert a galéria lépcsőjén áll, ami az egyetlen menekülési utam.

Fő a bátorság, megpróbálok elosonni mellette, közben egy barátságosat paskolok a fenekére, bele is csípek. Ez felélénkíti a bambulásból, utánam kap. Legfeljebb a ruhám szélét érhette el, de azt sajnos elég erősen megragadja. Mint születő bábból a lepke, úgy hámlik le a ruha rólam, ott maradok egy szál rékliben, bugyiban. Egyre kevésbé hasonlítok kísértetre. Sajnos ezt már ő is látja. Kicsit huzakodok vele, hiszen kell a ruhám, hogy megyek így haza? De nem adja. Inkább két szigorú, csípős fenekest. Hát jó, elengedem inkább a ruhát.

Életem leggyorsabb sprintjét vágom le, de az a nagyon rossz érzésem van, hogy hamar utolér, és akkor…

A földszinten vagyok, még mindig vakon tapogatózom. Na lássuk csak, a kijárat azt hiszem, arra van. Vagy nem? Vagy mégis?

Kinyújtott kezem ismerős tárgyba ütközik: Monitor, számítógép. Megint egér, szerencsére optikai. Sarokban padlóváza.

Valami nem stimmel, ezt érzem, de nem tudok rájönni, hogy mi lehet az. Nagyon rossz előérzetem van.

A monitor gyenge fényénél végre látom, merre a menekülési útvonal. Sajnos a bejárati ajtót bezárta maga mögött. Nagyon de nagyon el akar kapni a jelek szerint, de nem számolt azzal, hogy pinceablak is nyitva van.

Én sem számoltam azzal, hogy ezúttal ő állított csapdát, nekem…

Amint a pincébe vetődöm, ismerős hajzuhatag gurul elém a fogassal együtt. Olyat sikítok, hogy az összes szentek, de még a rokonaik is megirigyelnék. Kattogó fogakkal, remegő lábakkal kúszom a pinceablakon át kifelé Végre, a szabadság íze!

Túl sokáig nem élvezhetem, mert valahogy úgy érzem magam, mint Micimackó, amikor beszorult a Nyúl üregébe. Én nem a sok méztől, hanem a magammal hozott papírtekercsektől vagyok olyan dundi. Márpedig azokat itt nem hagyom, bármi történjék is.

Többet biztos nem fohászkodom, mert olyan történik velem, ami még soha eddig: Egyszer csak azt érzem, hogy egy erős kar megragadja a lábaimat. Egy másik, nem kevésbé erős kar pedig lerántja a bugyimat, egészen a bokámig, és összecsomózza vele. Teli torokból ordítok, mert sejtem, hogy mi következik. Már azt is tudom, mi volt olyan furcsa az előbb. Ugyanis a padlóváza nem volt üres, mint késő este, hanem telis tele volt valami vesszőfélékkel, vízbe áztatva.

Mindennek tetejébe még a kertész is megjelenik, és lefogja a kezemet.

Előbb a hátam mögött a fiatalember tesz fel kellemetlen kérdéseket. Ezek főleg arra vonatkoznak, hogy vajon mit is keresek itt, ráadásul éjjel, mikor ágyban lenne a helyem.

Emelt hangon megállapítom, hogy már hajnalodik, és rámutatok, hogy nélküle hamarabb ágyba kerültem volna.

Nem nehéz kitalálni, mi történik ezután. Nyomatékul alapos porolásba kezd. Amíg nem viszi túlzásba, csak megszokásból kiabálok, aztán meg igazán. Sajnos nem látom, hogyan rendezhetném át a fogsorát a lábammal, pedig olyan szívesen megtenném…

A kertész is kíváncsi: őt leginkább a kertben széttaposott dáliák, liliomok érdeklik.

Erre csak ennyit mondok: „liliomtiprás”. És még egyet: „kabbe”

Bentről érkezik a válasz, a csípős fűzfavesszők részéről.

„Rendben, ifjú hölgy, felteszek pár kérdést, és elvárom, hogy őszintén válaszoljon. Amennyiben nem, nagyon sokáig nem fog a csinos kis popsijára leülni… Rendben?”

„Mmmm. Aauuu.”

„Rendben???”

„Igenigen”

„Először is: Nem kedvelem, ha ijesztgetnek!

Nem kedvelem, ha meglopnak!

Magát sem kedvelem.

Nem kedvelem, ha éjnek idején megszólal a riasztó a fülem mellett, miközben alszom.

Azt meg pláne nem, ha egész éjjel hisztis, ostoba kislányokkal kell fogócskáznom. Mivel ezeket nem kedvelem, igen morcos vagyok, és ennek magácska issza meg a levét…

Akkor a kérdések: Nem először csinálja ezt ugye? Elárulná a nevét kedvesem? Kinek dolgozik?”

„De. Nem. Kabbe.

Többet egy mukkot sem szólok hozzád fajankó, a lombültetőhöz meg pláne nem. Add vissza ruhám. Kölcsönzői. Én sem kedvellek. Szabadíts ki innen.”

„Látom ifjú hölgy, jól meg fogjuk érteni egymást. Kiszabadítom, de ennek ára van. Nos, rossz válaszokat adott, hazudott, szemtelen volt. A ruháját szívesen visszaadom, persze csak akkor, ha alaposan kibeszélgettük magunkat. Ez, ha jól számolom tételenként 5 fenekessel számolva, kerekítve, úgy 20 fenekesnek felel meg.”

„Nnnn! NNNNN!!!”

„Hm? Mondott valamit? Neem? Akkor jó. Örülök, hogy egyetért. A bugyi természetesen a bokáján marad. Nem mintha nem bíznék magácskában, de tudja, jobb, ha ma már nem rendezünk gátfutást az épületben.

Most látom csak, hogy milyen fiatal. És máris micsoda karriert futott be!

Továbbra sem akar mondani semmit nekem? Hááát igen. Hallgatni arany. Remélem, akkor is ilyen csendes leszel, mikor majd a térdemen hasalsz...

Egyelőre utazhatsz a vállamon, és választhatsz, hogy a térdemre fektesselek, vagy előrehajolsz, bokafogás, és úgy kapod meg, ami jár neked.

Ne rugdoss kislány, ne rugdoss, mert ha még egyszer megpróbálod, elveszítem a türelmem, és olyan piros popsival végzed, hogy olyat még nem látott a világ!!! Látom, értjük egymást.”


Lázasan töröm a fejem valami megoldáson, de erre semmi esélyem, jobb, ha tényleg úgy teszek, mintha együttműködnék. Gondolom, az a 20 fenekes csak nem fájhat olyan nagyon.

Tulajdonképpen nem is olyan kényelmetlen a térdén feküdni.

Micsoda helyzet! Atyaég, nem viccel. Máris egy tenyér landol a hátsómon, és még mielőtt felocsúdnék, vagy egyáltalán levegőt vehetnék, máris követi a többi csattanós ütés. Hát nem pont erre számítottam. Hiába teszem azonban hátra minden ütésnél a kezeimet, a gazember tudja, mit tegyen velük.
A tenyeremre is kapok egyet-egyet, aztán ezzel nem is próbálkozom többet. Nehéz lenne eldönteni, hogy a popsim lángol-e jobban, vagy a kezeim.

„Kérem, kérem. Elég volt. Mindent elmondok.”

„Ez a beszéd. Halljuk.”

„Muriel vagyok. Auau. Jajjjj!! Jó jó. Kate vagyok. És tényleg ez az első betörésem. Szegény főiskolás diák vagyok, csak a tandíjra kellett a pénz. Aaaaauu..”

„Az a baj, hogy nem hiszek neked. Sajnos nincs szerencséd, mert ismerlek téged. Ezt elfelejtettem megemlíteni. Ugyanis elkövetted azt a hibát, hogy a múlt héten, meg azelőtt is, nekem próbáltál eladni képeket. Természetesen azokat, amelyeket te festettél. Az a baj, hogy értek a régiségekhez, így aztán, ha engem akarsz átverni, bizony nagyon rosszul jársz. Azért is nincs szerencséd, mert - bár kitűnő művész lehetne belőled - nekem van elég pénzem ahhoz, hogy megvegyem ezt a galériát. Meg is tettem, tegnaptól már az enyém.

Rövid leszek: Két választásod van.

Feljelentelek a rendőrségen. Természetesen előtte az előbbi hazugságokért még jár egy kis náspángolás.

Nem jelentelek fel. Így is elnáspángollak, ezt nem úszod meg. Mivel gazdag vagyok, főiskolára járhatsz és fizetem a tanulmányaidat, művészettörténész lehet belőled. Dolgozhatsz nálam, tanulhatsz tőlem, ha úgy tartja kedved. Viszont teljes elkötelezettséget várok tőled, míg suliba jársz, és nekem, csakis nekem dolgozol. Ha hamisításon kaplak megint, és nem a rád bízott feladatot végzed, vagy lógsz a suliból, nem nadrágollak el többé, de úgy kipenderítelek innen, hogy a lábad se éri a földet. Értjük egymást?

Nem kétséges, hogy mit választasz.”

„Jó. Tanulni szeretnék. De azt a másik dolgot nem akarom. Tényleg nagyon fáj.”

„Pedig nincs más lehetőséged. Hasalj az asztalra, és ne hisztizz nekem, mert visszavonom az ajánlatomat és mehetsz, amerre látsz. Felettébb makacs egy nőszemély vagy, a korodhoz képest.”

Sajnos igaza van, tényleg makacs vagyok. Nem sokáig. Ha az előbb nem volt kíméletes, most aztán pláne nem az. A tenyere hangosan csattog az amúgy is meggyötört fenekemen, képtelenség kitérni előle.
Végül olyan halkan, hogy szinte én sem hallom, csak annyit mondok, elég. Meghallja, és abbahagyja a fenekelést.

Az biztos, hogy egy darabig nem ülök autóba, iskolapadba, meg egyáltalán sehova…