Hazafelé mentem az irodából. Késő este volt már, túlórázni kellett. Útközben találkoztam a barátnőmmel, megittunk egy kávét a sarki cukrászdában. Elég szépen elbeszélgettük az időt. Egyszer csak a barátnőm az órájára pillantott és rémülten felugrott.
- Bocsáss meg, mennem kell. - mondta.
Az órára pillantva szinte megállt a szívverésem. Este fél kilenc volt. Rémülten gondoltam rá, hogy mi lesz, ha férjem rosszkedvűen ment haza. Egyszer már megtörtént ez és akkor úgy elpáholt, hogy két napig még az ülésre sem gondoltam. Sietve megittam a kávémat és szinte futtában, elindultam haza. Illetve elindultam volna, de ahogy kiléptem a cukrászdából, megcsúsztam és fenékre huppantam a betonon. Persze az meg sáros volt. A hófehér bundámon nagy sárfolt terpeszkedett. Rövidke szoknyám elszakadt.
Erős, segítőkész kezek segítettek talpra. Rövid ideig a fenekemen is éreztem őket. Megremegtem. Zavartan kértem elnézést, majd faképnél hagyva megmentőm sántikálva elindultam. Néhány méter után hátrafordultam és megszemléltem lovagom. Elég jóképű volt, de sajnos nem volt idő arra, hogy tovább szemezzünk. Siettem haza. Közben eszembe jutott, milyen jó is volna, ha Zsolti bent maradt volna a kedvenc lovánál, mivel minden szerdán munka után lovagolni szokott. Reményeim azonban szertefoszlottak, mikor a háztömb elé érve megpillantottam a lakásomban a fényt. Dobogó szívvel futottam fel a harmadikra. Csöndben mentem be és megpróbáltam úgy viselkedni mintha mi sem történt volna.
- Szervusz drágám! - mondtam. - Már itthon vagy?
Zsolti egy szót sem szólt. Sietve vetettem le a fürdőszobában a ruháim, és gyűrtem bele a mosógépbe, hogy meg ne lássa a párom. Helyettük egy otthoni takarításkor használt térdig érő szoknyácskát és fehér pólót húztam. Vettem egy nagy levegőt és határozottan benyitottam a szobába.
Határozottságom azonban egy pillanat alatt eltűnt. Zsolti a fotelban ült és egy olyan dologgal játszott, amitől tisztára kivert a víz. Egy lovaglópálca volt nála. Vékony bőrrel bevont vessző, néhány centis szíjjal a végén. Zsolti nem nézett rám. Szinte egykedvűen kérdezte, hogy hol voltam. Zavartan habogtam neki egy útközben kitalált mesét arról, hogy az irodában a számítógéppel baj volt és meg kellett javítani.
- Ilyen sokáig tartott? - kérdezte.
Igennel feleltem, pedig éreztem, hogy jobb lenne az igazat mondani. Ekkor Zsolti rám nézett. Máskor szép szemei most indulatokat tükrözött, érzéki ajkait szorosan összezárta.
- Az előbb hívott a barátom és ő mondta, hogy egy presszóban ülsz egy nővel! - mondta. - Talán hazudott?
Teljes kudarc! Szemlesütve ismertem be az igazat, tudván, hogy a pálcát nem véletlenül tartja a kezében.
- Remélem, tudod, mi jön? - kérdezte.
- Igen, tudom. - válaszoltam.
- Igen, URAM! - csattant a hangja, szinte egyidőben a pálcával. Az ütés a jobb combom oldalát érte és bár a fájdalom ott jelentkezett a végén lévő szíjat a fenekemen éreztem.
- Igen uram. - ismételtem megremegve.
- Hajolj rá a tévészekrényre! - parancsolta.
Most vettem csak észre, hogy már a tévét is levette. Remegve mentem oda és hajoltam rá. Pont a csípőmig ért. Éreztem, hogy feszül a hátsóm.
- Most pedig számoljuk össze azokat a hibákat. - mondta Zsolti a hátam mögött. - Először is a késés, azután a hazugság, ez pedig... - Elhallgatott és szinte ezzel egyidőben iszonyú kínt éreztem a fenekemen. A pálca ötször sújtott le. - Szóval ezt azért kaptad, mert elfelejtetted a lényeget. Eszedbe jutott már?
- Igen, uram. - válaszoltam.
- És mi az?
- A büntetés mindig meztelen popsira történik. - mondtam.
Újabb csattanás a fenekemen.
- És miért nem teszed a dolgod? - kérdezte.
Kapkodva húztam fel a szoknyám és toltam le a bugyim.
- Na! Tehát ott tartottunk, hogy hányat is érdemelsz. Ha jól számolom, tíz a késésért, és húsz a hazugságért. - mondta.
Elcsukló hangon ismételtem el. - Harminc fenekes.
- Remélem, eszedben tartod, milyen vékonyak a falak? - kérdezte.
Válaszolni nem maradt időm, mert elkezdődött. Iszonyúan fájdalmas volt, ahogy az ütések eltaláltak. Módszeresen vert. Nem össze-vissza a fenekemen, hanem a csípőmtől lefelé, egyszer a jobb, egyszer a bal félgömbre. Összeszorított foggal számoltam az ütéseket: 1, 2...19, 20. Úgy éreztem, mintha a fenekem helyén parázs lenne. Az a kéz, amely máskor simogatta, és lágyan paskolgatta popóm, most kegyelem nélkül vesszőzte legszebb testrészem. Nem az egész pálcával ütött. A gömbölyű popsimat már csak az a néhány centis bőr érte.
Huszonöt ütés után felszólított, hogy kérjek bocsánatot. Elcsukló hangon kértem, hogy bocsásson meg, és megígértem, hogy többé nem leszek rossz. Ezek után még kaptam ötöt, de ezek már a combom belső oldalát és a puncim érték. Ezek voltak a legiszonyúbbak. Aztán ott kellett állnom, előrehajolva megfeszülő, kidekorált popsival, míg meg nem engedte, hogy felálljak. Megsimogatott és a szeme ismét kedves volt. Tudtam, hogy megbocsátott, hiszen a bűnömért már megkaptam méltó büntetésem.
Ez egy éve történt. Ma ismét elkéstem. Biztos, hogy ismét elfenekelnek. Ugye nem érdemlem meg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése