Laura naplója

/Mondaygirl története/

Egy irodaházban dolgozom, elegáns belvárosi negyedben. Titkárnő vagyok, szeretem a munkám. Az előző főnököm nyugdíjba ment, s helyette a fia vette át az iroda vezetését.

Gábor rendkívül megnyerő modorú, határozott, és halk szavú fiatalember. A váltás után senkit sem bocsátottak el, így ő engem is megörökölt. Már három hónapja dolgoztunk együtt, különösebb konfliktus nélkül. Hamarosan azt vettem észre, hogy fülig belehabarodtam, bár velem is ugyanúgy bánt, mint a többi alkalmazottal.

Arra irányuló törekvéseim, hogy felhívjam magamra a figyelmét, mind kudarcba fulladtak. Pedig gyakran vásároltam új ruhát, rövid szoknyát, csillogó ékszereket, drága parfümöt. Hibázni is gyakran hibáztam, hátha ki tudom hozni abból a rendíthetetlen, kőszikla nyugalmából. Semmi nem vált be.

Egy idő után rákaptam arra, hogy túlórát mímelve, én legyek az utolsó, aki haza megy az irodából. Azt ugyan nem értette, hogy eddig hogy birkóztam meg a munkával túlóra nélkül, de mivel még fiatal volt és picit naiv az irodavezetéshez, nem világosítottam fel, hogy ez szándékos.

Az így eltöltött kellemes esti órákat azzal töltöttem, hogy tüzetesen átkutattam a fiókjait, belelapoztam a noteszébe, és persze ott volt a laptop, mint kimeríthetetlen információforrás. Nagyon szerettem volna megismerni az irodán kívüli, „másik” oldalát. Például érdekes dolgokra bukkantam a fiókjában. Dvd-k és cd-k, felnőtteknek való filmekkel. Hoppá Hoppá, hogy mik derülnek itt ki. Találtam egy lovaglópálcát is. Ezek szerint biztos nagy állatbarát, munka után talán lovagolni jár? Jé mennyi vonalzó…

Egy idő után bejáratos lettem az e-mailjeibe is, egyszer meglestem mi a jelszava. Fotókat is találtam helyes lányokról, akikkel talán épp az interneten ismerkedett meg. Ilyenkor mindig mérges lettem és gyorsan küldtem egy vírust a számítógépnek, esetleg a vetélytársat, úgymond kicsit „átalakítottam”az Adobe Photoshop-pal.

Rendszeresen váltottam levelet gyermekkori barátnőmmel, akinek hosszan ecseteltem, hogy itt ülök Gábor irodájában, és iszom a kávéját, használom a gépét. Mindig rendkívül óvatos voltam, mert ugye ha megjelenne, nehéz lenne magyarázkodni… Ez így ment hónapokon át, és én remekül szórakoztam. Egyszer-egyszer ugyan megemlítette, hogy valami vírus rendszeresen megtámadja a gépét, de megvigasztaltam, hogy ilyesmi sajnos gyakran előfordul…

Eljött a nyári szabadságolások ideje, én Hawaii-ra készültem. Jól kerestem, meg persze a rengeteg túlórapénz… Úgyhogy tellett rá. Két hét Hawaii, micsoda vakáció lesz!

Előző délután egész nap műkörmösnél, fodrásznál, kozmetikusnál ücsörögtem, megvettem a város legparányibb bikinijét, és persze a tíz centis tűsarkú szandál feltette az i-re a pontot. Jókedvűen végigdolgoztam ezt a pénteki napot is, és du. szabadkozva hívtam fel Gábort, hogy igazán nem akarom itt hagyni a munkát, bemennék túlórázni estefelé, ha lehet.

- Persze-persze, gyere csak, igazán lelkiismeretes vagy – mondta. Egy kicsit mintha feszült lett volna a hangja, de biztos csak azért, mert a nélkülözhetetlen munkaerő szabira megy, és ezért neki nehezebb lesz…

Sietősen tipegtem a tűsarkakon, jó volt hallani, ahogy vidáman kopácsoltak a betonon.

Az irodába lépve villanyt se gyújtottam, hiszen rutinos betörő voltam. Mogorván köszöntöttem a sötétben az ajtó mellett álló jó két méteres kínai vázát. (Mindig utáltalak, te hülye váza, nem vagy jó semmire, csak a frászt hozod rám a sötétben.) A váza csak hallgatott.

Beültem a főnök székébe és már írtam is a levelet a barátnőmnek: Gábor milyen szép, Gábor milyen kedves, de leginkább a kezeiről áradoztam. Milyen szép nagy kezei vannak, ha egyszer végre észrevenne, és hozzám érne velük… És azok az izmos hosszú combok…

Miközben így áradoztam, hallgattam a rádiót (Hofi énekelte: Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek. „Nagymamád térde kalácsát, tudod kinek kell áramszünet, most épp levelet írok!”), beszívtam a kávé finom illatát.

Azt hiszem ez volt az a pillanat, amit megvilágosodásnak hívnak. Tudniillik én nem kapcsoltam be a rádiót és nem főztem kávét. Na most aztán tényleg kell egy kis áramszünet. Szerintem ebben a pillanatban én voltam a világmindenség legmozdulatlanabb lénye.

Valahonnan a sötétből Gábor kellemes hangját hallottam, amint azt mondja: - Laura, bejönnél egy picit az irodába?

Kétségbeesetten próbáltam keresni egy másik Laurát, de sajnos ez határozottan nekem szólt.

- Laura kedves, elárulnád, hogy mit csinálsz???

- ÖÖ.

- Nos???

- Ö. Az a helyzet, hogy bekapcsolva maradt a számítógép, és kikapcsoltam, ne fogyassza az áramot. (Remélem, hogy csak most érkezett, és nem látott semmit!)

- Rendben, drágám. És mit kerestél az e-mail fiókomban???

- ÖÖÖ. (Fenébe, akkor legalább tíz perce itt van már!) Az is nyitva maradt!

- És ugye nem te küldtél vírusokat a gépemre, és nem cifráztad ki a barátnőim fényképét igaz???

- Ééén vírust??? Ugyan. (Pedig milyen jól sikerült a barátnő fényképe. Hehehe.. Most majd az jön: Nagymama, miért olyan nagy a fejed? Miért olyan nagy a lábad?)

- Még egy utolsó kérdés, Laurám: Melyik vonalzót választod, látod, van itt bőven. Válassz csak kedvedre!

(Hihi. Gondolom az utolsó az 500 Ft-os kérdés. Hihihi…Vonalzóó? Rajzolni fogunk? Nem tetszik ez nekem…)

- Én megmagyarázom, de igazán! Komolyan!

- Hallgatlak.

- Tulajdonképpen az úgy volt, hogy véletlenül bekapcsolva maradt a számítógép, ééés…. Szóval szerelmes vagyok beléd, ééés kíváncsi voltam, milyen a másik oldalad, tudod az irodán kívüli. Ez most fordult elő először, komolyan. (Tedd már le azt a vonalzót!!!)

- Rendben Laura, akkor válassz egy vonalzót, és megmutatom, milyen a másik oldalam! Esetleg másik lehetőségként felajánlom, hogy most azonnal kirúglak, nincs Hawaii és álomfizetés se.

Sosem voltam igazán jó matekból, így némi fejtörést okozott, hogy mi is legyen. Azt akartam mondani, hogy nem tudok dönteni, de csak valami ilyesmi jött ki a számon: - NnnnnNNNnnn…

- Mi? Mi van?

A kétségbeejtő helyzet ellenére elég vicces volt, ahogy a dekódolt üzenetet próbálta megfejteni. Közelebb hajolt, még a fejét is félrehajtotta, a szeme-szája O betűt formáz.

- Hihi hehe hhehehee hihi hhhehehe. (Ezt nem bírtam ki. Hiszen olyan vicces)

- Megállj csak! Mindjárt nem lesz ilyen jó kedved. Na jó akkor majd én döntök. Hát kicsi lány, most úgy elnadrágollak, hogy legalább egy hétig nem fogsz tudni leülni a főnöki székembe. Először kapsz a fenekedre ötvenet. A többi meglepetés.

A menekülés lehetőségét fontolgattam. Az irodaajtó még nyitva volt, de arra nem mehettem, mert utolért volna. Azért megpróbáltam. Villámgyorsan az ajtó felé lendültem, de későn. Némi közelharc után máris a hóna alatt kapálództam, és a széles íróasztal felé tartottunk. Ezt legalább egy műkörmöm, és pár szál hajam bánta. A következő pillanatban már az asztalon hasaltam, és egy igen szigorú tenyér csattogott a hátsómon.

(Számolok inkább, hátha kevesebbet kapok. 1, 2 Auuuuuuuu Auuuuu ÁÁÁÁÁuuu 12, 13, 16Jaaaaaaj Hol tartottam, na mindegy).

Kb. a tizediknél felhajtotta a szép új rakott szoknyámat, és a meztelen fenekemet csépelte, egyre gyorsabban. Már nem is számoltam. Ez még fájdalmasabb volt, mint ruhán keresztül. Az elnáspángolt fenekem úgy lángolt és égett, hogy egy tükörtojás megsült volna rajta.

- Kicsi lány! Ha még egyszer hátrateszed a kezed, azt nem számolom, és a lovaglópálcával is kapsz utána!

(Te jó ég az is itt van??? Nem lesz auuu ennek jó vége áááááááááuuu.)

Na, letelt az ötven fenekes, azt hittem végeztünk.

- Laurám. Tessék egy zsebkendő, fújd ki az orrod. Itt van még egy.

(Csak tudnám, miért ilyen idegesítően kedves! Még zsepit is ad. Pedig már majdnem kizökkentettem a nyugalmából. Hú ez nagyon fáj. Nagyon de nagyon fáj!)

- Kifújtad magad? Akkor folytassuk.

- Miiiii? De már megkaptam a magamét.

- Igen, de nem választottál vonalzót. És ezt kézzel kaptad, ráadásul turkáltál a fiókomban, a lovaglópálcát is nézegetted…

(Honnan tudja hogy túrtam a fiókját, meg azt a hülye pálcát??? Még jó, hogy nem vette észre azt, amikor mérgemben kitöröltem egy-két fájlt.)

- Ja igen és azt is észrevettem, hogy egy-két fájlt kitöröltél.

(Na ez nem az én napom!)

- Annyi engedményt teszek, bár nem érdemled meg, hogy választhatsz vonalzót.

- Jó akkor ezt a kicsi, átlátszót választom.

(Hát nem is a fát, mit képzelsz!)

- Rendben.

Úgy láttam, itt az alkalom, hogy meglépjek, az ajtó tárva-nyitva. Lódultam, de azok a fránya tíz centis cipősarkak!

- Te!! Még nem végeztünk!!!

Újfent derékon ragadott, megint letört 2! műkörmöm. A változatosság kedvéért most a térdén hasaltam, sajnos pont a lovaglópálcára esett a pillantásom, amit eddig észre sem vettem. (Most végig ezt fogom nézni?)

És már le is csapott a vonalzó, ami egyébként nem lett volna olyan vészes, de így ötven fenekes után elviselhetetlen volt. Valaki azt mondta, hogy hason fekve nem számit a magasság különbség. Nem volt igaza, igenis számit. És én még áradoztam, hogy milyen szép, hosszú lábai vannak. Alig értem el a padlót, így nem tudtam megkapaszkodni és elmenekülni.

Nem úgy ütött, mint először, hanem kis szüneteket hagyva, de nem tudtam, hogy melyik félre csap le. Most már aztán igazán vonaglottam, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Hiába, mert vasmarokkal tartott, semmi esélyem nem volt menekülni. Szerencsére csak úgy 10-15-öt kaptam, aztán vége lett.

- Na kicsi lány, úgy látom az egész csomag papír zsebkendőre szükséged lesz.

- Megígérem, hogy soha de soha nem megyek a géped közelébe többet!

- Igen, most már el is hiszem neked. De meg kellett hogy győzzelek alaposan.

Ezek után hellyel kínált, és kávét adott nekem, de ülésre egy hétig gondolni se szerettem volna. Kifelé szaporán szedtem a lábaimat, mert Gábor tekintetében huncutság csillogott, és nem akartam hogy újabb ötletei támadjanak. Nekem viszont annál inkább. Belém bújt a kisördög.

Igyekeztem kifelé, és gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Mire Gábor felocsúdott, már kulcsra is zártam. Kettőre!!! (Hehehe. A te irodád. Maradj csak ott.)

Megláttam az iroda előterében a kisrádiót és mellette az imádott kocsija kulcsát.

Odasomfordáltam az ajtóhoz, és édesen megkérdeztem tőle: - Gábor drágám! Kocsival jöttél ugye?

- NE MERÉSZELD!!!

- Hogy mondtad?

- Ne merészeld te…. Nyisd ki az ajtót, de rögtön!!!

Most először hallottam Gábort kiabálni, és végre az önuralmát is elveszítette. Micsoda elégtétel. Így már nem is fájt olyan nagyon az elvert hátsóm.

Kifelé menet köszöntem a vázának, és beledobtam a kocsikulcsot. Kicsit pipiskedni kellett, de azért megnyugtatóan csörrent az alján. Arra gondoltam, hogy tulajdonképpen szeretem ezt a vázát, hallgat, és nem árulja el a titkát. Vajon mennyi időbe telik, míg Gábor kiszabadul?

Holnap reggel nyolcig nem jönnek a takarítók, és mivel szombat lesz, lehet hogy picit késnek is. Hova sietnének? Plusz, amíg rájön, hogy a szépséges kínai váza mélyén a kocsikulcs. Vajon hogy veszi ki? Mert ezt nem fogja csak úgy felemelni és kiönteni. Hehe. Felhangosítottam a rádiót, mert éppen az ment, hogy „legalább néha-néha, legalább néha-néha, lazíts egy fél órát”. Nekem ez az egyik kedvenc számom, így legalább Gábor is hallgathatja. Biztosan lazítania kéne egy kicsit, de azért az több lesz, mint fél óra…

Hazafele vígan kopogtak a betonon a tűsarkak, de azért egy kicsit lassabban, mint idefelé jövet. És még én akartam, hogy megérintsen a szép nagy kezeivel. Hát nem éppen így képzeltem. Mindegy, irány Hawaii, legfeljebb nem tangát veszek fel, majd csak a hátamat süttetem, és sokat ülök a hideg óceánban.

Az állásom megmaradt, végül is elnyertem Gábor kitüntető figyelmét, ha két hét múlva hazaérkezem, addigra biztosan kiengesztelődik. Legalábbis nagyon remélem…