Miközben lehajoltam, éreztem, hogy egy kéz nehezedik a hátamra. Nem udvarló, vendég vagy valaki más engedte meg magának a gáláns vagy szabados mozdulatot; éreztem a kéz határozottságát, a törvény tekintélyét.
Fölálltam. Két poroszló állt mellettem. Rögtön az Inkvizícióra gondoltam, és a szívem a torkomban dobogott.
- Isidora Del Lago? - kérdezte az egyik. Mint prostituáltat ezen a néven jegyeztek be az adólajstromba.
Közölték, hogy velük kell mennem a Tor di Nona börtönbe. Agnese az ablakból nem értette világosan, mi történik. - Nem ő az, nem ő az - ordította gyerekesen. Odakiáltottam, hogy maradjon csendben, és értesítse Pomponiót.
Amikor a börtönbe értünk, az egyik titkár azt mondta, hogy fizetési késedelem miatt vettek őrizetbe. Eszembe jutott a dolog. Egy hónapja történt. A küldöncük felszólítást akart átadni nekem, hogy fizessem ki azt az adót, amit már kifizettem. Tiltakoztam, s nem akartam átvenni a meghagyást. A küldönc nem hagyta annyiban a dolgot. Makacsul ordítozott. Az emberek összecsődültek. A fiatalember ordított, én is ordítottam. Az iratot a fejemre tette, mert nem tudta másként átadni. Dühösen megragadtam a papírt, úgy csináltam, mintha kitörölném vele a fenekemet, aztán összetéptem. Az emberek nevettek, hogy így felsült a hatóság képviselője.
Pomponio nagylelkűen meglátogatott, és elmesélte, hogy egyszer Isabella de Luna is hasonlóképpen viselkedett.
- És mit csináltak vele?
- Bezárták a Tor di Nona börtönbe.
- Akárcsak engem - feleltem büszkén. - Ez tetszik.
- És azt az ítéletet hozták, hogy a hóhér mérjen rá ötven ostorcsapást.
- Ez nem tetszik - suttogtam.
Az eljárás során valaki visszaemlékezett az előző esetre, s engem is nyilvános megkorbácsolásra ítéltek. Sajnos, mivel közönséges bűncselekményről volt szó, Pomponio semmit se tehetett értem.
Ez a nyilvános fellépésem jó néhány leendő vendég kíváncsiságát és megbecsülését biztosította; láttam, hogy hatalmas tömeg gyűlt össze a korbácsolás színhelyén. Kivittek a börtönből, poroszlók és hóhérok kíséretében haladtam végig az emberek sorfala között; odakiabáltak, szánakoztak rajtam. Agnese előzőleg többször meglátogatott, mindent megkaptam tőle, amit kértem, s az ő jóvoltából elől kivágott, hátul zárt gyönyörű violaszínű atlaszruhában jelenhettem meg az ítélet végrehajtásán. Az utcán odakötöztek az oszlophoz. Arcomon és mellemen éreztem, milyen hideg a márvány.
Ötven ostorcsapás nem tréfadolog, de Pomponio lepénzelte az ítéletvégrehajtót, hogy az ütések ne legyenek olyan fájdalmasak, mint amilyennek látszanak. Ám mégis nehéz volt elviselni ezt a komiszságot. Úgy éreztem, mintha csíkokban lenyúznák a bőröm.
A hóhér, miután az oszlophoz kötözött, hátul széthasította a ruhámat, úgyhogy végig kettészakadt. Mindenem leesett a lábamhoz, s pucérságom teljes pompájában jelentem meg Róma népe előtt. Kiabálás, taps és tréfás szavak kísérték lemeztelenítésemet. Tudtam, hogy fenekem egyik legszebb testrészem, de nem gondoltam volna, hogy ekkora tapsvihart vált ki. A férfiak rárivalltak a hóhérra, vigyázzon, nehogy tönkretegye. - Bíborosnak való segg - mondták.
A hóhér megfelelően elhelyezkedett, és rám mérte az első ütést. Azért vetkőztetett meztelenre, hogy a fenekemre mérje az ostorcsapásokat, mert ha a hátamra kapom, jobban fájt volna; így akarta megszolgálni Pomponio pénzét. Kevésbé fájt, de azért fájt cudarul. A végén a szám tele lett vérrel, mert nem akartam ordítani, s mélyen beleharaptam a nyelvembe. Semmire se tudtam gondolni, még Orbánra se. Fájdalmas és dühödt görcsbe rándultam.
Hátul is véreztem. Agnese köpenybe burkolt, hintóba ültetett és hazavitt. Egy hónapig tétlenségre kényszerültem, hogy eltűnjenek a büntetés nyomai. Füveimmel magam gyógyítottam meg magamat, s végül a bőröm ugyanolyan fehér és sima lett, mint azelőtt volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése