A következő történetet Andi osztotta meg velem. Mindig érdekes olvasni a "másik oldalról" is.
Tegnap a férjem kedvenc éttermében vacsoráztunk. Mindig ugyanoda járunk, nagyon jó a kaja, és a kiszolgálás.
Mikor Jani bejelentette, hogy megint oda megyünk vacsorázni, nagyon megörültem neki. Sokáig készülődtem, és egy nagyon kivágott felsőt vettem fel, amit előtte pár nappal a c&a-ban vettem. Hozzá egy kockás térd alá érő csípő- szövetnadrágot, és egy krómszínű sarkú, fekete, hegyes orrú csizmát. Szolidan sminkeltem, piros rúzst kentem a számra.
Kocsiba ültünk, és elindultunk. Mikor beértünk, beültünk a dohányzó részbe, mer ott voltak kevesebben. Cigarettára gyújtottam, és rendeltünk. Mindig ugyanaz a pincér szolgál ki minket, a férjem kedvence, Zoltán. Zoli egy 30-32 év közötti fiatalember volt, meglepően kigyúrt testalkattal, szép, markáns arccal. Miközben felvette a rendelést, a tekintete sokáig időzött a dekoltázsomon. Szinte már égetett, zavart a nézése. Egyre idegesebb lettem. A férjem nem vett észre semmit, mert nagyon beletemetkezett a frissen kihozott újságba, amit mindig megkap az étlap mellé. Mikor már nem bírtam cérnával, rámordultam:
- Megtennéd, hogy nem a dekoltázsomat stírölöd, hanem a rendeléssel foglalkozol?
Erre ő hebegett valamit, hogy csak elbambult, mire megkérdeztem
- Minden nő dekoltázsába belebambulsz? Mert akkor akár pályát is módosíthatsz. Pont jó lennél hímringyónak!
A férjem erre mér mérges lett, és csak annyit mondott.
- Andrea, most azonnal kérj bocsánatot Zoltántól!
- Nem kérek! Ez a bunkó szinte megerőszakolt a tekintetével.
- Rendben, Andrea! Te akartad... Hozd be a kocsiból a nádpálcát.
- Eszemben sincs. Megőrültél? Itt ugyan hozzám sem érsz!
- Ne feszítsd tovább a húrt!
Ezt már olyan fenyegetően mondta, hogy szinte halálra rémültem. Dobogó szívvel indultam el a kocsihoz. Mikor odaértem, kivettem a pálcát a hátsó ülésről, és a kabátom alá dugtam. Mikor visszamentem a helyiségbe a férjem már ott ült Zoltánnal az asztalnál. Mikor én is elfoglaltam a helyemet, János szigorúan nézett rám.
- Andrea! Tudod milyen szemtelenül viselkedtél?
- Igen. - feleltem lesütött szemekkel.
- És tudod, hogy ezért keményen, és példásan meg foglak büntetni?
- Igen, de...
- Semmi de - felelte szikrázó szemmel. - Megértetted?
- Igen
- A büntetésed 12 ütés tőlem a nádpálcával, mert szégyenbe hoztál, további 12 ütés Zoltántól, mert bunkón viselkedtél vele, és még 12 fenekes, mert ellenkeztél. Ezt is Zoltán adja majd. Megértetted?
- Igen - remegett a térdem a félelemtől, és a szégyentől, vörösödni kezdtem. Nem néztem Zoltánra.
Ekkor a férjem Zoltánhoz fordult.
- Van itt egy szabad asztal, amin megbüntethetnénk a kisasszonyt?
- Van persze. Mindjárt elintézem. Vagy bemenjünk inkább az öltözőbe, vagy a raktárba?
- Nem szükséges. Ez a hely tökéletesen megfelel.
Köpni, nyelni nem tudtam a félelemtől, és a megalázottságtól. Még hogy itt, egy étteremben, ennyi ember előtt verjenek el. Ez nekem is sok volt.
Miközben elmélkedtem, Zoltán szabaddá tette a mellettünk lévő asztalt.
- Feküdj rá! - szólt rám a férjem.
Nem tehettem mást, az asztalra hasaltam, úgy ahogy voltam.
- A nadrágot le, tanga maradhat - dörrent rám János.
Az ájulás kerülgetett. Esdeklően pillantottam rá.
- Rendben van, kisasszony, ha nem veszed le most azonnal a nadrágot, és nem fekszel végig az asztalon, akkor az plusz 12 ütés!
Kétségbeesetten, vörös arccal vettem le a nadrágomat, és terítettem a székre. A másik 3 asztaltól érdeklődve nézegettek engem.
- Szabály a következő - szólt János. - Én kezdem a büntetést. A kezeidet tedd hátra a tested mellé. Ha elmozdulsz ebből a pózból, vagy a kezeidet a fenekedre rakod, az az ütés nem számít. Kezdjük is. Minden ütést hangosan számolsz.
Meg sem várta, hogy esetleg bólogassak, nagyot vágott rám.
- Aúúúúúú - üvöltöttem fel.
- Egy - nyögtem ki nagy nehezen.
Rögtön ütött, ugyanoda
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Kérlek, hagyd abba, nagyon fáj.
Rögtön lecsapott.
- Azt mondtam, számolsz.
- Kettő - nyögtem nagy nehezen.
A harmadik ütés olyan erősre sikeredett, hogy üvölteni sem tudtam, csak nagy nehezen suttogtam: - Három.
A pálca iszonyúan csípett, és biztosra vettem, hogy már most lila a seggem.
A negyedik ütéstől kezdve folyamatosan üvöltöttem és zokogtam, ügyet se vetve az emberekre, akik már meg sem próbálták leplezni érdeklődésüket; kihúzódtak székeikkel, hogy mindent láthassanak. Azt hittem ott helyben bepisilek a fájdalomtól. Mikor a férjem a 10. ütésnél tartott, hátrakaptam a kezem.
- Akkor ezt most nem számoljuk - szólt, és lecsapott még egyszer, hajszálpontosan ugyanoda.
- Tííííz! - ordítottam könnyes szemmel.
- Tizenegy! Könyörgöm, hagyd abba, soha többet nem beszélek csúnyán, ígérem. Bármit megteszek, csak hagyd abba.
Ő azonban újra ütött.
- Tizenkettőőőőő - ordítottam, és védelmezően hátrakaptam a kezeimet, miközben a férjem leült velem szembe, és egy zsebkendőt tett elém az asztalra.
- Most jön a büntetésed második fele. Remélem, tudod, miért kapod.
- Igen, tudom. De nem lehetne esetleg várni kicsit? - kérdeztem.
- Nem! Szigorúnak és következetesnek kell lennünk, hogy ez ne forduljon elő még egyszer - szólt János, azzal átadta a pálcát Zoltánnak.
- Hát akkor elkezdeném - szólalt meg, mikor mögém lépett.
Nem szóltam semmit, csak megint zokogni kezdtem.
- Akkor hát a kezedet légy szíves vedd el a fenekedről.
Nagy nehezen felvettem az előbbi pozíciót, és vártam. Az ütés nem jött.
- Andrea szállj le az asztalról! Asztalnak háttal egyenesen állj meg, és fogd meg az asztalt. Tenyered az asztal lapján. - szólt Zoltán. Csak az az ütés ér, amelyiknél nem szorítod össze a fenekedet. Továbbra is számolj. Ha elmozdulsz, elölről kezdjük.
Nagy nehezen elfoglaltam a kijelölt helyet, és a kívánt pozitúrába helyezkedtem. Alig álltam meg, már jött is az első ütés. Zoltán sokkal erősebbeket ütött, mint a férjem, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.
- Egy - számoltam, és éreztem, hogy megrogynak a térdeim, és valami meleg csordul le a combjaimon. Azt hittem, bepisiltem. Aztán tudatosult bennem, hogy csak a fenekem vérzik.
- Kettőőőő! - csillagokat láttam a fájdalomtól, és sokáig riszáltam a fenekemet, mire újra mozdulatlan lettem, és elernyedtek a farpofáim. Zoltán egy nagyon erőset vágott rám.
- Három - suttogtam, és térdre rogytam.
- Kelj fel azonnal, vagy elölről, kezdjük!- kiabált rám Zoli
Megpróbáltam felkelni, de nem ment. Ekkor Zoli megfogta a karomat, felrángatott, és visszalökött az asztalra, de most már úgy, hogy a felsőtestem az asztalra hajolt. Szétrugdosta a lábaimat, majd ütött tovább, nem is hallva meg az üvöltésemet, és a sírásomat. Az ütései csak úgy záporoztak. Én meg számoltam, és könyörögtem, hol a férjemnek, hol pedig Zolinak.
- Ez az uccsó. - Hallottam Zoltán hangját. - Készülj!
Egy lépést hátrált, és úgy vágott rám. A hangom is elakadt a fájdalomtól.
- Tizenkettő - suttogtam.
- Andrea! Feküdj vissza az asztalra! - szólt rám a férjem.
Zoli segített visszamászni, és eligazította a fenekemet, közben kajánul vigyorgott.
- Most jön az utolsó 12 csapás - szólalt meg János.
Zoltán mögém lépett, és újult erővel elkezdte ütni a fenekemet. Szinte már alig láttam a fájdalomtól. Taknyom, nyálam egybefolyt, sminkem elmaszatolódott, és folyamatosan üvöltöttem. Zoli kétszer kezdte újra a verést. Mikor végzett, a férjem parancsára ott maradtam az asztalon. A seggem lila volt, és feldagadt, néhol vérzett is. Zoli kerített egy kis jeget, és egy konyharuhába csavarva a fenekemre dobta. Éreztem, hogy lüktet.
5 perccel később János rám szólt, hogy üljek vissza a székemre. Pokolian fáj az ülés, de nem akartam még egy verést, ezért leültem. Ezalatt Zoltán kihozta a vacsoránkat. Megettük, majd hazamentünk. Otthon a férjem még folytatta a pedáns büntetést...
De ez már egy másik történet.
****************************
Tegnap a férjem kedvenc éttermében vacsoráztunk. Mindig ugyanoda járunk, nagyon jó a kaja, és a kiszolgálás.
Mikor Jani bejelentette, hogy megint oda megyünk vacsorázni, nagyon megörültem neki. Sokáig készülődtem, és egy nagyon kivágott felsőt vettem fel, amit előtte pár nappal a c&a-ban vettem. Hozzá egy kockás térd alá érő csípő- szövetnadrágot, és egy krómszínű sarkú, fekete, hegyes orrú csizmát. Szolidan sminkeltem, piros rúzst kentem a számra.
Kocsiba ültünk, és elindultunk. Mikor beértünk, beültünk a dohányzó részbe, mer ott voltak kevesebben. Cigarettára gyújtottam, és rendeltünk. Mindig ugyanaz a pincér szolgál ki minket, a férjem kedvence, Zoltán. Zoli egy 30-32 év közötti fiatalember volt, meglepően kigyúrt testalkattal, szép, markáns arccal. Miközben felvette a rendelést, a tekintete sokáig időzött a dekoltázsomon. Szinte már égetett, zavart a nézése. Egyre idegesebb lettem. A férjem nem vett észre semmit, mert nagyon beletemetkezett a frissen kihozott újságba, amit mindig megkap az étlap mellé. Mikor már nem bírtam cérnával, rámordultam:
- Megtennéd, hogy nem a dekoltázsomat stírölöd, hanem a rendeléssel foglalkozol?
Erre ő hebegett valamit, hogy csak elbambult, mire megkérdeztem
- Minden nő dekoltázsába belebambulsz? Mert akkor akár pályát is módosíthatsz. Pont jó lennél hímringyónak!
A férjem erre mér mérges lett, és csak annyit mondott.
- Andrea, most azonnal kérj bocsánatot Zoltántól!
- Nem kérek! Ez a bunkó szinte megerőszakolt a tekintetével.
- Rendben, Andrea! Te akartad... Hozd be a kocsiból a nádpálcát.
- Eszemben sincs. Megőrültél? Itt ugyan hozzám sem érsz!
- Ne feszítsd tovább a húrt!
Ezt már olyan fenyegetően mondta, hogy szinte halálra rémültem. Dobogó szívvel indultam el a kocsihoz. Mikor odaértem, kivettem a pálcát a hátsó ülésről, és a kabátom alá dugtam. Mikor visszamentem a helyiségbe a férjem már ott ült Zoltánnal az asztalnál. Mikor én is elfoglaltam a helyemet, János szigorúan nézett rám.
- Andrea! Tudod milyen szemtelenül viselkedtél?
- Igen. - feleltem lesütött szemekkel.
- És tudod, hogy ezért keményen, és példásan meg foglak büntetni?
- Igen, de...
- Semmi de - felelte szikrázó szemmel. - Megértetted?
- Igen
- A büntetésed 12 ütés tőlem a nádpálcával, mert szégyenbe hoztál, további 12 ütés Zoltántól, mert bunkón viselkedtél vele, és még 12 fenekes, mert ellenkeztél. Ezt is Zoltán adja majd. Megértetted?
- Igen - remegett a térdem a félelemtől, és a szégyentől, vörösödni kezdtem. Nem néztem Zoltánra.
Ekkor a férjem Zoltánhoz fordult.
- Van itt egy szabad asztal, amin megbüntethetnénk a kisasszonyt?
- Van persze. Mindjárt elintézem. Vagy bemenjünk inkább az öltözőbe, vagy a raktárba?
- Nem szükséges. Ez a hely tökéletesen megfelel.
Köpni, nyelni nem tudtam a félelemtől, és a megalázottságtól. Még hogy itt, egy étteremben, ennyi ember előtt verjenek el. Ez nekem is sok volt.
Miközben elmélkedtem, Zoltán szabaddá tette a mellettünk lévő asztalt.
- Feküdj rá! - szólt rám a férjem.
Nem tehettem mást, az asztalra hasaltam, úgy ahogy voltam.
- A nadrágot le, tanga maradhat - dörrent rám János.
Az ájulás kerülgetett. Esdeklően pillantottam rá.
- Rendben van, kisasszony, ha nem veszed le most azonnal a nadrágot, és nem fekszel végig az asztalon, akkor az plusz 12 ütés!
Kétségbeesetten, vörös arccal vettem le a nadrágomat, és terítettem a székre. A másik 3 asztaltól érdeklődve nézegettek engem.
- Szabály a következő - szólt János. - Én kezdem a büntetést. A kezeidet tedd hátra a tested mellé. Ha elmozdulsz ebből a pózból, vagy a kezeidet a fenekedre rakod, az az ütés nem számít. Kezdjük is. Minden ütést hangosan számolsz.
Meg sem várta, hogy esetleg bólogassak, nagyot vágott rám.
- Aúúúúúú - üvöltöttem fel.
- Egy - nyögtem ki nagy nehezen.
Rögtön ütött, ugyanoda
- ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Kérlek, hagyd abba, nagyon fáj.
Rögtön lecsapott.
- Azt mondtam, számolsz.
- Kettő - nyögtem nagy nehezen.
A harmadik ütés olyan erősre sikeredett, hogy üvölteni sem tudtam, csak nagy nehezen suttogtam: - Három.
A pálca iszonyúan csípett, és biztosra vettem, hogy már most lila a seggem.
A negyedik ütéstől kezdve folyamatosan üvöltöttem és zokogtam, ügyet se vetve az emberekre, akik már meg sem próbálták leplezni érdeklődésüket; kihúzódtak székeikkel, hogy mindent láthassanak. Azt hittem ott helyben bepisilek a fájdalomtól. Mikor a férjem a 10. ütésnél tartott, hátrakaptam a kezem.
- Akkor ezt most nem számoljuk - szólt, és lecsapott még egyszer, hajszálpontosan ugyanoda.
- Tííííz! - ordítottam könnyes szemmel.
- Tizenegy! Könyörgöm, hagyd abba, soha többet nem beszélek csúnyán, ígérem. Bármit megteszek, csak hagyd abba.
Ő azonban újra ütött.
- Tizenkettőőőőő - ordítottam, és védelmezően hátrakaptam a kezeimet, miközben a férjem leült velem szembe, és egy zsebkendőt tett elém az asztalra.
- Most jön a büntetésed második fele. Remélem, tudod, miért kapod.
- Igen, tudom. De nem lehetne esetleg várni kicsit? - kérdeztem.
- Nem! Szigorúnak és következetesnek kell lennünk, hogy ez ne forduljon elő még egyszer - szólt János, azzal átadta a pálcát Zoltánnak.
- Hát akkor elkezdeném - szólalt meg, mikor mögém lépett.
Nem szóltam semmit, csak megint zokogni kezdtem.
- Akkor hát a kezedet légy szíves vedd el a fenekedről.
Nagy nehezen felvettem az előbbi pozíciót, és vártam. Az ütés nem jött.
- Andrea szállj le az asztalról! Asztalnak háttal egyenesen állj meg, és fogd meg az asztalt. Tenyered az asztal lapján. - szólt Zoltán. Csak az az ütés ér, amelyiknél nem szorítod össze a fenekedet. Továbbra is számolj. Ha elmozdulsz, elölről kezdjük.
Nagy nehezen elfoglaltam a kijelölt helyet, és a kívánt pozitúrába helyezkedtem. Alig álltam meg, már jött is az első ütés. Zoltán sokkal erősebbeket ütött, mint a férjem, és a fájdalom szinte elviselhetetlen volt.
- Egy - számoltam, és éreztem, hogy megrogynak a térdeim, és valami meleg csordul le a combjaimon. Azt hittem, bepisiltem. Aztán tudatosult bennem, hogy csak a fenekem vérzik.
- Kettőőőő! - csillagokat láttam a fájdalomtól, és sokáig riszáltam a fenekemet, mire újra mozdulatlan lettem, és elernyedtek a farpofáim. Zoltán egy nagyon erőset vágott rám.
- Három - suttogtam, és térdre rogytam.
- Kelj fel azonnal, vagy elölről, kezdjük!- kiabált rám Zoli
Megpróbáltam felkelni, de nem ment. Ekkor Zoli megfogta a karomat, felrángatott, és visszalökött az asztalra, de most már úgy, hogy a felsőtestem az asztalra hajolt. Szétrugdosta a lábaimat, majd ütött tovább, nem is hallva meg az üvöltésemet, és a sírásomat. Az ütései csak úgy záporoztak. Én meg számoltam, és könyörögtem, hol a férjemnek, hol pedig Zolinak.
- Ez az uccsó. - Hallottam Zoltán hangját. - Készülj!
Egy lépést hátrált, és úgy vágott rám. A hangom is elakadt a fájdalomtól.
- Tizenkettő - suttogtam.
- Andrea! Feküdj vissza az asztalra! - szólt rám a férjem.
Zoli segített visszamászni, és eligazította a fenekemet, közben kajánul vigyorgott.
- Most jön az utolsó 12 csapás - szólalt meg János.
Zoltán mögém lépett, és újult erővel elkezdte ütni a fenekemet. Szinte már alig láttam a fájdalomtól. Taknyom, nyálam egybefolyt, sminkem elmaszatolódott, és folyamatosan üvöltöttem. Zoli kétszer kezdte újra a verést. Mikor végzett, a férjem parancsára ott maradtam az asztalon. A seggem lila volt, és feldagadt, néhol vérzett is. Zoli kerített egy kis jeget, és egy konyharuhába csavarva a fenekemre dobta. Éreztem, hogy lüktet.
5 perccel később János rám szólt, hogy üljek vissza a székemre. Pokolian fáj az ülés, de nem akartam még egy verést, ezért leültem. Ezalatt Zoltán kihozta a vacsoránkat. Megettük, majd hazamentünk. Otthon a férjem még folytatta a pedáns büntetést...
De ez már egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése